Más világ – Aspergeresek Művészeti Klubja


Ez a cikk több mint egy éve került publikálásra. A cikkben szereplő információk a megjelenéskor pontosak voltak, de mára elavultak lehetnek.

Az Aspergeresek Művészeti Klubjának tagjai leginkább a Tüskevár Iskolából kerülnek ki, ott tanít a három klubvezető, akik hetente egyszer két és fél órás foglalkozást tartanak olyan fiataloknak, akik az autizmus egyik válfajaként ismert Asperger szindrómával élnek.

Éppen a Monty Hall-féle paradoxonról beszélget három tizenéves fiú, három tanár társaságában. A 18 éves Dani azt magyarázza, hogy a valószínűségi paradoxon az Amerikai Egyesült Államokban futott Let’s Make a Deal című televíziós vetélkedőből származik, ami nálunk Zsákbamacska címmel ment, Rózsa György vezetésével, s lényege, hogy a műsor végén a játékosnak mutatnak három ajtót, amelyek közül kettő mögött egy-egy kecske van, a harmadik viszont egy új autót rejt. A játékos rámutat az egyik ajtóra, de a műsorvezető a másik kettő közül kinyit egyet, amelyik mögött nem az autó van, majd megkérdezi a játékost, hogy akar-e módosítani a választásán. A paradoxon nagy kérdése az, hogy érdemes-e változtatni. Egyszerű valószínűségszámítási eszközökkel megmutatható, hogy mindig érdemes váltani, ez azonban annyira ellentmond a józan észnek, hogy a problémát paradoxonnak tekinthetjük. Dani levezetését mindenki csöndben hallgatja. Ádám az előző, rajzos feladattal bíbelődik: még nem tartja tökéletesnek a kék virágot. Ahogyan a tollal satíroz, néha meg-megráng a karja, beszélgetés közben időnként „összeakad” a nyelve, körme hosszabb, mint fiúknál szokás. Balázs lehajtott fejjel, mereven nézi a lábfejét, néha ugyan felpillant, de ha tekintetünk találkozik, gyorsan elkapja a fejét. Egy kívülálló első látásra csupán ezen apró jelekből érzékelheti, hogy a három fiú „nem átlagos”.

 

 

Az Aspergeresek Művészeti Klubjának tagjai leginkább a Tüskevár Iskolából kerülnek ki, ott tanít a három klubvezető, akik hetente egyszer két és fél órás foglalkozást tartanak olyan fiataloknak, akik az autizmus egyik válfajaként ismert Asperger szindrómával élnek. Ők jellemzően másképpen látják, érzékelik és értelmezik a világot, de a klubba rendszeresen járók óriási változá­sokon mennek át: van, aki fél év elteltével már elviseli, hogy ránézzenek, holott az ­elején dührohamot kapott minden rászegeződő szempártól. Mindenkinél érezhetően oldódik a feszültség, csökkennek a kötöz­ködő, opponáló viselkedés, a dadogás, a hirtelen mozdulatok, illetve az esetleges vul­gáris, durva meg­jegyzések is. A foglalkozások minden héten ugyanakkor, ugyanabban az időben vannak, ez fontos, mert a rituálé biztonságot ad. Körbeülnek a teremben, ­családias a hangulat. Vannak azonban játékszabályok. „Határokat kell szabnunk, mert van, aki nem bírja a hangzavart, viszont van, aki imád beszélni, ugyanakkor van, aki éppen, hogy nem szeret, nem mer. Ezért van egy labdánk, amit dobálunk egymásnak, és csak az beszélhet, akinél a labda van, így elkerülhető a hangzavar” – magyarázza Tóth Ildikó, a klub művészetterapeuta vezetője.

Az Asperger szindróma
Az Asperger szindróma nem azonos az autizmussal, egy enyhébb formája annak. Az autizmussal ellentétben erre a tünetegyüttesre jellemző a normális ütemű nyelvi fejlődés, valamint az átlagos vagy annál magasabb intelligenciaszint. Ezért felismerése nehe­zebb: egyes becslések szerint az esetek 30–50 százalékát nem is diagnosztizálják, ugyanis a köztudatban nincs elfogadott kritériumrendszere. Pontos okai és előfordulási gyakori­sága sem ismertek, elsősorban a diag­nosztizálási rendszerek változatossága miatt. Számos Asperger-szindrómás magától is képes felismerni azokat a dolgokat, amiben eltér a többi embertől, megtanulja leküzdeni hátrányait, és képes beilleszkedni a társadalomba. A nyelvelsajátítás és a nyelvhasználat náluk gyakran eltér a megszokottól, jellemző lehet az elmondottak szó szerinti értelmezése, vagy a kóros bőbeszédűség. A hangmagasság, a hangerő, a hanglejtés és a ritmus egyaránt érintett lehet. Az Asperger-szindrómás egyén hosszan beszélhet egy számára érdekes témáról, figyelmen kívül hagyva a hallgató jelzé­seit, érdeklődése általában egy szűk területre korlátozódik. Előfordulhat, hogy nem tudja visszatartani a gondolatait. Gyakran nem is lehet megérteni a beszéd logikáját. Ugyan­akkor az Asperger-szindrómás gyerekek már korán nagy szókinccsel rendelkezhetnek („kis professzorok”), de hajlamosak a nyelvet szó szerint értelmezni. Kezelésük arra irá­nyulhat, hogy elmúljanak a stresszt okozó tünetek, és a szociális és kommunikációs képességek megfelelően fejlődjenek. A fej­lesztést multidiszciplináris megközelítésben, testre ­szabottan végzik. A rendellenességet dr. Hans Asperger (1906–1980) osztrák pszichiáter és gyermekorvos írta le először 1944-ben, autisztikus pszichopátia néven. Róla nevezte el a szindrómát dr. Lorna Wing angol pszichiáter és pszichológus, aki egy 1981-es írásában használta a kifejezést.

Az alternatív iskolákban egyre több az Asperger szindrómás, az autista vagy autisztikus gyermek, ezért határozta el a három szakember öt évvel ezelőtt, hogy segít­séget nyújtanak nekik a beilleszkedéshez. „­Nehezebben és sokkal hosszabb idő alatt ismerjük meg őket, a kortárs-csoportbeli és pedagógiai hozzáállás ugyanis kevésbé támaszkodhat a kölcsönös gesztusokra. Úgy láttuk, hogy nekik és nekünk is nagy segítség lenne, ha felkínálnánk szociális és kommunikációs képességeik fejlesztésére egy külön fejlesztő foglalkozást, ahol másként is dolgozhatunk velük” – meséli Sándorfi ­Katalin a kezdetekről. A klubban teret biz­tosítanak szá­mukra az alkotás folyamatának megéléséhez, az önkifejezés szabadságának átérzéséhez, a produktum öröméhez, valamint a kor- és sorstársakkal való kapcsolatteremtéshez, mindezt a művészet eszközei által. Ezért egymáshoz kapcsolódó és egymást kiegészítő kézműves, mozgásos, dráma, valamint irodalmi feladatokat oldanak meg hétről hétre. A csoportfolyamatban megélt élmények hozzáadódnak egymáshoz, a csoportvezetők megérzéseihez, pedagógiai tapasztalatához, a szakirodalmi ismeretekhez és a szépirodalmi élményekhez is. A vezetőknek szakmai kihívás a klub, saját bevallásuk szerint nagyon sokat ad ­nekik, szakmailag és emberileg is.

S hogy miért pont ezt a korosztályt választották? „Az a tapasztalatunk, hogy a kamaszkori hormonális változásokkal – csakúgy, mint az átlagos tizenéveseknél is – együtt jár egy viselkedésbeli változás is, ami a fiatalok karakterkülönbségei alapján jelenthet túlzott befelé fordulást, de ­agresszív viselkedést is. Mi inkább az utóbbival találkozunk. Úgy látjuk, az érési folya­matokkal együtt járó hangulatváltozások, a diszharmonikussá és indulattelivé váló ­viselkedés a családban és az iskolában is ­komoly problémákhoz, kirekesztettség-­érzéshez vezethet. Ezek kezelése nagy türelemmel, kreatív ötletekkel és a csoport ráhatásával hatékonyan befolyásolható. Több évbe is beletelhet, de megéri, mert ha a fiatalok saját maguk gyűjtenek tapasztalatokat e téren, és egy biztonságosabb, védett közegben, a klubszerűen működő kis csoportban ki tudják próbálni ön­magukat, akkor maradandóbb, tudatosabb lehet a változás” – magyarázza Juhász Gabriella, természetismeret tanár.

Az egyedi hangulatú, azonos felépítésű és szerkezetű foglalkozások mindig ugyan­azzal a kérdéssel indulnak: hogy vagy? És mindig ugyanaz a mozdulat kíséri: fordulj oda a másikhoz, szólítsd a nevén és miután feltetted a kérdést, add neki oda a labdát! Akad a gyerekek között, aki nehezen fejezi ki szavakkal, hogy mit érez, ő rajzolhat, vagy eljátszhatja, amit szeretne megosztani a csoporttal. Sokszor viszont mindenki rajzol, vagy „mutogat”. „A közös tevékenység, a helyiség berendezése, a közös uzsonnakészítés, és bizonyos fonallal végzett játékok vizuálisan is jelzik, erősítik a közösség összetar­tozását” – teszi hozzá Juhász Gabriella.

A következő tevékenységi kört szöveges feladatoknak nevezik. Nem pszichodráma, nem is színjátszás, de nem áll távol ezektől, a szöveg, a szavak, a nyelv se­gítségével végzett kifejezési, utánzási, kom­munikációs gya­korlat. „A nyelv maga is problémás terület az autistáknál, de a nyelven kívüli kommunikáció sem könnyű számukra, hát még a kettő együtt!” – így Sándorfi Katalin magyartanár. Sokan közülük dadognak, monoton hangon hadarnak, vagy éppen túlzottan ar­tikulálnak, netán a gondolatok tagolá­sával vagy a meg­szólalással vannak gondjaik. Egy komplex helyzetet, történetet szednek szét a résztvevők egyéni kis történeteire, majd összerakják, és együtt eljátsszák. Megbeszélik, kik a szereplők, melyik mit csinál, hogyan hat másokra, ki mit miért csinál, és mi lesz az eredmény. „Arra próbálunk választ adni, hogy minek látszom a többiek szemében, mit kell tennem, hogy valamilyennek látsszak. Ehhez nagyon egyszerű szövegeket használunk. Nem nyelvileg egyszerűeket, hanem olyanokat, amelyeknek a cselekménye, világa egyszerű. Azaz egynemű érzelmeket, hangulatokat, érzékszervi benyomásokat fejeznek ki, s viszonylag ­egyszerű eszközökkel, képekkel dolgozunk. Például hasonlattal: valami olyan, mint va­lami más, ezt könnyű és egyszerű elgon­dolni. A másik típusú feladat inkább a formális nyelvi rutint erősíti. Ilyen lehet a versírás, előre meghatározott formában”.

A nyelvi feladatokat rendszerint összekapcsolják a rajzolással, mert sok autista képekben, vizuálisan gondolkozik, nem nyelvi elemekben. A festés, a rajzolás nem csupán öncélú mázolgatás, hanem egy összetett feladatsor része, amely erősíti az identitást, és fejleszti az autista fiatal személyiségét, oldja a világtól való elzártságát, mert alkotás közben azok a belső, lelki erőforrásai is előtérbe kerül­hetnek, amelyeket egyébként szavakban nem vagy nehezen fejez ki. Ha ­alkotását megmutathatja a külvilágnak, és tud már beszélni róla, akkor kapcsolatba kerülhet társas környezetével. „A művészet­terápiában a képi kifejezést egyfajta szim­bolikus beszédnek foghatjuk fel, amely ­alkalmas arra, hogy az ösztönös készteté­seket (kíváncsiságot, vágyakat, fantáziákat) és a belső feszültséget, agressziót levezesse. Még akkor is, ha tudjuk, hogy a szimbólumok világában az autisták igencsak nehezen igazodnak el” – mondja Tóth Ildikó. A szakemberek tapasztalata az, hogy ezek a fia­talok nagyon is élnek a szimbólumok használatának lehetőségével, csak éppen a vi­zualitásban erőteljesebben tudják kifejezni azokat. A képek (amint a sok helyen használt képkártyás rendszer is bizonyítja) jól közvetítenek szimbolikus vagy sűrített in­formációkat, ha kellően egyszerűek és ismertek.

A klub záróakkordja a közös uzsonna, a teásbögrét saját készítésű minta díszíti. A közben zajló beszélgetés legvége a zá­rókör, amikor mindig ugyanaz a kérdés hangzik el: mi volt a legjobb a mai délutánban? A zárókörrel tudatosítják, pozitívan megerősítik, összegzik, lezárják mindazt, ami aznap történt, mintha egy közös montázst vagy tablót készítenének. S amikre a jövőben még keresi a választ a klub: kell-e ismerni a gyerekeknek az autizmust, az Asperger-szindrómát? Fontos ez az önis­mereti tudás identitásuk és boldogulásuk szempontjából? Segít ez nekik, vagy éppen akadályozza őket a másságuk tudata? Vannak-e közös, általánosítható elvek, vagy ­abszolút egyéni szinten dől el? A másik téma a férfi-nő kapcsolatok kérdése, hiszen a klubba járó fiatal felnőttek magukon viselik a biológiai, hormonális változások ­jegyeit, a közeljövőben a párválasztás, a szerelem központi témává válik életükben.

Az Aspergeresek Művészeti Klubjának vezetői
Sándorfi Katalin magyart tanít a Tüskevár Iskolában. Előtte tanárként és nevelőtanárként foglalkozott hátrányos helyzetű gyerekekkel és felnőttekkel. Autista gyereket a Tüskevárban látott először közelről.

Juhász Gabriella, tanító, kézműves- és termé­szetismeret tanár, hat éve tanít a Tüskevár iskolában.

Simon Dóra testnevelést, gyógytest­nevelést, angolt és relaxációt tanít a Tüskevárban. Autistákkal öt évvel ezelőtt kezdett el fog­lalkozni.

Tóth Ildikó keramikus, szociálpedagógus, mű­­vészetterapeuta. A Tüskevár Iskolában kéz­­művességet tanít, művészetterápiával fog­lalkozik. Korábban hátrányos helyzetű, sérült gyerekek és fiatal felnőttek között dolgozott, elsősorban a művészetek közvetítésével.

„Változatlan környezetben, ismétlődő helyzetben könnyebb a feladatra figyelni. Jobban lehet így arra koncentrálni, hogy ­miről beszélünk (ez nagyon nehéz), hogy mit jelent, amiről beszélünk (ha lehet, ez még nehezebb), és mit mondjak, hogyan ­fejezzem ki, amit gondolok, mit gondolok valójában (talán ez a legnehezebb). Ez óriási erőfeszítéssel jár egy olyan fiatalnak, akit abszolút nem érdekel, hogy a másik mit mond, mit gondol. Fontos elem a bizalom, vagyis bízunk egymásban, s abban, hogy nem történhet semmi rossz. Ehhez ismernünk kell a másikat, tolerálni kell a más­ságát. Alkalmazkodnunk kell egymáshoz itt, egy védettebb, integráló környezetben” – így hangzik a klub hitvallása.

A cikk az Ügyvédvilág 2013. januári számában jelent meg.


Kapcsolódó cikkek

2023. január 27.

Egy asztalnál Bálint Andrással és Jordán Tamással

Mintha együtt ülnénk a Rózsavölgyi Szalon kávéházi asztalánál a két színészóriással, úgy telik el másfél óra, ahogy hallgatjuk őket a mindennapokról, a művészetről – az életről.

2023. január 25.

Mit tehetünk, ha kikerül rólunk egy nem kívánt kép a netre?

A gyakorlatban még mindig kevesen tudják, milyen következményekkel jár másokról fotót készíteni vagy megosztani azt az interneten. Általános vélemény, hogy a saját magunk által készített fotóval azt csinálunk, amit akarunk. Ez azonban nem is lehetne messzebb az igazságtól – mondja a szakértő, aki szerint a felnőtteket és a gyerekeket egyaránt edukálni szükséges a fényképekhez fűződő jogaikról és kötelességeikről.