Egy kiállítás képei – II.

Ez a cikk több mint egy éve került publikálásra. A cikkben szereplő információk a megjelenéskor pontosak voltak, de mára elavultak lehetnek.

A párizsi kiállítás előtt fél évvel, a londoni Royal Academy of Arts Kincsek Budapestről című tárlatán az angolok már megismerhették Budapest híres festményeit, a Szépművészeti Múzeum remekműveit. A 2010. évi válogatás a XVI. századi itáliai reneszánsz kiváló ismerőjének, David Ekserdjian professzornak az ízlését tükrözte. Ősszel a Le Monde egyik számában arra csábították a franciákat, hogy keljenek át a csatornán, és tekintsék meg az ötcsillagosra értékelt tárlatot. Akik akkor ezt elmulasztották, azok pár hónappal később, ha nem is teljesen ugyanazt a kiállítást, de az Esterházyak által összegyűjtött képanyag reprezentatív mintáját Párizsban is megtekinthették. A franciák az angolokhoz hasonlóan, szájtátva álltak a remekművek előtt, és nem értették, hogyan tehetett szert a volt vasfüggönyön túli kicsi ország ekkora kincsre.

Amikor francia rokonaimmal és azok barátaival, ismerőseivel együtt megnéztük Párizsban a kiállítást, akkor először csak a meglepetést láttam a párizsiak arcán, majd a csodálkozás elmúltával rengeteg kérdést tettek fel nekem:

– Honnan tudtatok ennyi kincsre szert tenni?

– Az még csak hagyján, hogy ennyit szereztetek, de hogyan lehetséges, hogy a két világháború alatt meg tudtátok óvni a gyűjteményt?

– Én is csak ámulok és bámulok, mert bár rengeteg időszakos kiállítást láttam itt Párizsban, sőt külföldön is, főleg Nyugat-Európában, híres festményekből álló ún. utazó-kiállításokat, de ezeket a műveket annyira megszoktuk, hogy már nem is tudjuk értékelni azokat. Ez a budapesti gyűjtemény viszont a nagyközönség által még sohasem látott kincseket is rejt.

– Én december elején átrepültem Londonba, hogy megnézzem a „Kincsek Budapestről”-t. Nagyon tetszett a kiállítás, de a mostani, a párizsi talán még jobban. Igazi meglepetés a számomra.

– Miért?

– Talán azért, mert a Royal Academy of Arts tárlata kissé a brit ízlésre épül, a párizsi pedig sokkal jobban reprezentálja a teljes Esterházy kollekciót.

– Miért? Milyen a brit ízlés?

– Londonban sok volt a portré, és a németalföldi csendélet is nagyobb hangsúlyt kapott.

– Szerintem meg nem az általad említett dolgokban különbözik a két kiállítás, hiszen ha visszamegyünk az Északi Iskolához, a holland, flamand festményekhez, akkor látni fogjuk, hogy itt is tartalmaz a kollekció csendéletet, de portré is akad bőven.

Nekem inkább az tűnt fel, hogy a párizsi sokkal „egyneműbb”. Ennek pedig egyszerű oka van: itt és most az Esterházy-gyűjtemény 50 festménye látható, ez is iskolákra tagolva, míg a londoni kiállításon nemcsak az Esterházyak által összegyűjtött képek, hanem a magyar Nemzeti Galéria anyaga is szerepelt, és nemcsak festményekkel, hanem voltak késő gótikus oltárok is, pl. a Szent András-szárnyasoltár. Megjegyzem, ez utóbbiért lelkesedtek igazán a látogatók.

– Én meg Strozzi Angyali üdvözletéért lelkesedem. Egyszerűen fantasztikus, nem? A Louvre-ban is a legtöbb időt Strozzi képei előtt töltöm el.

– Ha már visszajöttünk az Itáliai Iskola részhez, akkor nézzétek csak Tintoretto Emmauszi vacsoráját …

Melyik Esterházy vásárolta ezt a festményt?

– Úgy tudom, hogy II. Miklós fia, Pál. Ő volt, aki főleg a Spanyol Iskolához tartozó festményeket szerezte meg, de ő vásárolta meg Tintoretto Emmauszi vacsoráját is.

– Tintoretto és Vermeer mellett Tarchiani azonos című festménye is nagyon tetszik nekem. Korábban sokat olvastam egyébként arról a kutatásról, amely azt próbálta kideríteni, hol is lehet Emmausz.

– Emmausz Emmausban van. Pontosabban Emmaus Nikopoliszban.

– Ez egyáltalán nem biztos. Ugyanis nem sikerült pontosan megállapítani, hogy ma hol fekszik ez a bibliai település. Több hely is szóba került Emmaus Nikopolisz mellett. Többek között: Kurjet el-Enab, Kulonieh, el-Kubeibeh, Urtasz és Khurbet el-Khamasza.

– Vermeer különben nem festett ilyen tárgyú képet, csak a XX. század nagy hamisítója, Meegeren készített olyan tökéletes hamisítványt, hogy mindenki azt hitte, tényleg újabb Vermeer került elő.

A Meegeren-per dokumentumait kiadták, és részben ezek alapján, részben pedig az írói fantáziának az eredményeként született meg Luigi Guarnieri Vermeer kettős élete című regénye. Szerintem olvassátok el, mert nagyon érdekes.

– Én olvastam, még tavaly. A Meegeren-per részleteit is ismerem. Meegeren nem csak anyagi haszonszerzés végett festett tökéletesen eredetinek tűnő képeket. Az avantgárd korában, a klasszikus stílusban alkotó festő a műkritikusokon bosszút állva egyrészt azt akarta bebizonyítani, hogy a kép értéke annak esztétikai minőségében rejlik, másrészt pedig azt, hogy a műértők teljesen alkalmatlanok arra, hogy megfelelő szakvéleményt adjanak.

– Szerintetek az bűncselekmény, ha valaki tökéletes műalkotást hoz létre, de azt nem a saját neve alatt szignálja? Nem arról van-e itt szó, hogy a modern korban keletkező műalkotás éppúgy tökéleteset hozhat létre, mint az ősi? A hamisítók talán nagyobb művészek, mint ahogyan azt gondoljuk, hiszen ők azok, akik sokkal többet tudnak a művészetről, hiszen tevékenységük folyamán, mint ahogy Radnóti Sándor is vallja „szüntelenül a művészeti világra függesztik tekintetüket. A hamisítvány is két világ polgára, mint az eredeti műalkotás, a művészeti hagyományé és a saját világáé (…).”

– Emlékeztek Maurice Garcon kijelentésére, „miszerint a hamisítás talán a legnagyobb tiszteletadás, ami a művésznek kijár. Csak arról készítenek hamisítványt, ami szép. A középszerűt és a rútat senki sem utánozza. (…) Azt kell figyelembe venni, hogy nem létezne hamisító, ha nem volnának olyan alkotóművészek, akik a szemet és szívet gyönyörűséggel töltenek el.”

– Igen, talán igazad van, de szerintem a kérdés sokkal inkább az, hogy meg tudjuk-e különböztetni az eredetit a hamistól, hiszen még napjainkban sem lehetünk minden esetben teljesen biztosak abban, hogy az eredetinek vélt festmények valódiak-e, és így elképzelhető, hogy tényleg lehet tökéletes másolatokat készíteni, vagyis az eredetitől függetlenül a hamisítványok is képesek lehetnek esztétikailag önálló életet élni.

– Mit szólnátok, ha ezt a beszélgetést a kávézóban folytatnánk tovább?

* * *

Mielőtt a hamisításról folyt volna a disputa, az ezt megelőző kérdésekből és a megjegyzésekből is látható, hogy a párizsiak sokkal érdekesebbnek találják a volt szocialista országokban lévő műkincseket, és egyfajta egzotikumot tulajdonítanak nekik.

A kiállítás megnyitója után az egyik helyi lapban olvastam: a vasfüggöny leomlása után sokéves álmukból ébredtek ezek az Alvó Szépségek, hogy Csipkerózsikaként magukba bolondítsák a nyugati közönséget. Vagyis Kelet varázsa egy kis történelmi nosztalgiával megspékelve hódít Londonban, Párizsban és még ki tudja, hogy majd hol a jövőben.

Szerintem pedig az Esterházy-kollekciónak nem sok köze van ahhoz, hogy a második világháború után hogyan osztották fel Európát a nagyhatalmak, és Magyarország a vasfüggönyön túlra került, ugyanis a gyűjtemény már jóval 1945 előtt együtt volt. Ugyanúgy annak a közös európai örökségnek a része, mint bármelyik más gyűjtemény, Lajtán innen, vagy túl.

A londoni és a párizsi kiállítás anyaga főleg az Esterházy család érdeme, függetlenül attól, hogy ők éppen hol éltek, Ausztriában vagy Magyarországon. Hosszú gyűjtőmunka eredményeként állt össze a teljes kollekció, és a végső eredményre mindenképpen hatással volt az egységes európai kultúra, még akkor is, ha az Esterházyak ízlése befolyásolta a gyűjteménybe tartozó festmények beszerzését.

Abban persze igazuk van a franciáknak, de a londoni rajongóknak is, hogy a Budapestről érkező gyűjtemény valóban sokkal igényesebben összeállított, mint más országoké, hiszen a magyarok legféltettebb remekműveiket is elutaztatták, nem úgy, mint korábban a dánok vagy az amerikaiak. A látogatók így olyan műalkotások előtt is hódolhatnak, amelyeket korábban még sehol sem láthattak élőben, így az ismert, de mégis ismeretlen festmények nemcsak a helyieket csábítják a múzeumba, hanem más vidékekről is tömegesen érkeznek látogatók.

Jó érzés volt Párizsban látni, hogy ekkora sikere van a Szépművészeti Múzeum tárlatának.

Dr. Kiss Anna

 

Egy kiállítás képei – I. rész

---