Egy taníthatatlan szakma mestere – Medvigy Gábor operatőr

Ez a cikk több mint egy éve került publikálásra. A cikkben szereplő információk a megjelenéskor pontosak voltak, de mára elavultak lehetnek.

Jellegzetes, világosbarna bőrtáskája, hosszú lófarka és szakálla könnyen felismerhetővé teszi. Meg persze képei, legyen az fotográfia vagy mozgókép. A táska „eredeti” tartalma egy Nikon F2A analóg gép volt, amely 1980-ban került bele, ám manapság inkább az asztalon pihen. Bár még mindig az analóg technikát tartja alapvetőnek a Balázs Béla-díjas operatőr, nyáron telefonjával fotózta végig a legnagyobb forróságot: az ablakából kifelé, maximum a lépcsőházig merészkedve.

Medvigy Gábor fotográfus, operatőr, óraadó egyetemi tanár. 58 éves, több tucat hazai és külföldi szakmai elismerés birtokosa. Az akkor még Színház- és Filmművészeti Főiskola Film és TV operatőr szakán szerzett diplomát 1986-ban, Koltai Lajos tanítványaként. Azóta tévé-, játék- és dokumentumfilmek sokaságát készítette. Legismertebb filmjei: Kárhozat, Halálutak és angyalok, Alkimista és a szűz, Sátántagó, Hosszú alkony, Másnap, Werckmeister harmóniák, Dolina, Töredék.

– Milyen „előjele” volt fényképész, illetve operatőri pályájának?

– Kilencéves koromban megvettem az első fényképezőgépemet. Az akkori Tanács körúton a már lebontott földszintes épületsor elején volt egy Ofotért, annak nézegettem gyakran a kirakatát. Valamiért megfogott a kelet-német Beirette gép. Lenyűgözött a gondolat, hogy legyen nekem. Nem biztos, hogy a képi kifejezés igénye dolgozott bennem, inkább a felnőttes birtoklási vágy. Előhívattam a képeket és ez nagy örömet okozott.

– Kit, mit fotózott?

– Nagyanyámat fényképeztem le először. A gangon állt nagy napsütésben, látszott valami a bejáratból is, erre konkrétan emlékszem. Aztán egy surányi tehénpásztorról, Kosznovszky Mártonról, afféle „falu bolondjáról” késztettem képeket. Művészlélek volt, totál szürreális meséket adott elő pipázó riogókról a ’70-es évek elején. Amikor meghalt, egy emlékkiállítást rendeztünk és méteres dokupapírokra nagyítottuk ki a róla készült képeimet. Első sajtóközlésem is egy ilyen fotó volt, ami az Új Szimpóziumban jelent meg. Az érettségi után, hogy megússzam a katonaságot, fényképész szakmunkásképzőbe mentem. Halász (Halas) István osztálytársammal összebarátkoztunk, sokat gondolkoztunk együtt képekről. Hajnali 6.20-ra kellett bejárni, és onnan tudtuk, hogy a másikunk már bent van, hogy nagy köpések díszítették a járdát a Práter utcában, ugyanis állandóan mezítlábas Symphonia lógott a szánkból.

Az iskola második évében már a Filmlaborban voltam, minden színes és fekete-fehér filmet, nagyítást, negatív hívást meg lehetett ott csinálni, magával ragadó, óriási szellemi tőke és technikai apparátus halmozódott fel. A kísérleti laborba kerültem és öt évig dolgoztam ott. Megtanultam fotózni. Felvettek a Fotóművész Szövetségbe és a Művészeti Alapba, fotós karrierre készültem. Azért felvételiztem a Színház- és Filmművészeti Főiskola operatőr szakára, mert az Iparművészetin akkor még nem volt felsőfokú fotográfusképzés. De csak harmadszorra vettek fel. Amikor ez sikerült, volt egy komoly éjszakám egy üveg kubai rummal, hogy mit tegyek. Végül úgy döntöttem, hogy 23 évesen nem kellene még pénznyomtató automatává válnom, inkább maradok még az iskolapadban, így lettem főiskolás Koltai Lajos osztályában.

– Mi vonzotta a filmezésben?

– Az elején a fotografálás, a képminőség és a világítás körül pörög az ember, a saját kikísérletezendő dolgait próbálja ráhúzni a helyzetekre. Egy idő után viszont már az érdekelt, hogy ki tudjam szolgálni a filmet, azaz a lehető legjobban lefényképezni azt, amiről a film szól. Mindent megtenni azért, hogy a történet menjen előre és minél pontosabbnak lenni ahhoz, hogy a választott szándék mesélődjön el. A nézői és persze a rendezői igény kiszolgálása hajtott.

Amatőr filmes táborokon már részt vettem, esetlen etűdöket csináltam, forgattam Erdélyben, 16 mm-es filmre. Aztán véletlenek láncolata következett, sodortak az események. Koltai-tanítvány lettem és még diplomám nem volt, amikor megcsináltam Tarr Béla Kárhozat című filmjét. Megértem a lányomat: 20 éves, óvodapedagógiát tanul, de ha belenézek a szemébe, látom, hogy igazából fogalma sincs, hogy mit akar csinálni. Miért is kéne tudnia?

– Milyen módszerrel tanított Koltai Lajos?

– Nem lökött semerre. Első félévben keveset volt velünk, forgatott. Mi gipszfejeket, sziluetteket és egymást fotóztuk, majd megnézte a hat rendező és hat operatőr fotóanyagát egy hosszas, mindenre kiterjedő képelemzés során, egy szombati napon. Minden kockáról elmondta, hogy mit jelent, mi lett volna jobb megoldás. Lehengerlő volt. Amúgy nemigen szólt bele a munkánkba, rengeteg filmet forgattunk a főiskola alatt és eljártunk forgatásokra is, próbáltunk ellesni dolgokat, rácsodálkoztunk mindenre, a nagyszabású díszletekre, a sosem látott lámpaparkra, amely elérhetetlenek tűnt.

Normálisan heti másfél napon készítettünk operatőri gyakorlatokat, ez nagyjából ma is így van. Emlékszem, hogy Koltai Lajos egy világítási gyakorlatnál azt mondta, mi lenne, ha kicsit közelebb mennél az arcához, betennél egy 25-ös optikát és meghúznád az arcát? Egy tágabb optikával, ha közelebb mész egy archoz, azt el lehet picit varázsolni. Ezt a 25-ös optikát használjuk most, a készülő Kamondi-filmben mint sztenderd optikát. Egy „humánoptika” ez, amellyel közel tudsz lenni a szereplőhöz, de nem torzítod el a fejét, csak épp egy olyan kicsit, ami segítheti a karaktert. Egy másik világítási gyakorlatnál egy hosszú és bonyolult beállításomban Koltai Lajos szedte le a fahrtsín végét, hogy ne kerüljön a vége totálba. Sok apró morzsát őrzök: például a Kiki és a hímek forgatásán (1985-ben) Törőcsik Mari fekete kalapban állt, mögötte a Füvészkert üvegfala és a tanár úr kijött látogatóba és az aktuális beállítás kapcsán annyit mondott, szerencsésebb volna, ha lejjebb jönnék öt centit, mert akkor a Mari kalapján keresztül megkapnám azt a fényt, ott hátul.

Az ilyen kis dolgok és a képelemzések adták a Koltai-féle „tanítás” alapjait. A főiskola befejezése előtt kameramanként vehettem részt egy müncheni mesterkurzusán és külön örömet okozott, hogy a tanár úr ugyan korrigált, de addigra már tartottam ott, hogy tudni véltem, hova mit kell tenni. Egyébként ez taníthatatlan szakma. Úgy lehet tanulni, hogy az ember kiszenvedi magából, rájön és nézi a többieket.

– Legtöbbet Kamondi Zoltánnal, Tarr Bélával, Janisch Attilával dolgozott, de Makk Károllyal és Maár Gyulával is forgatott. Hogyan alakul ki, hogy melyik operatőrhöz melyik rendező „illik”?

– A főiskolán egy osztályba jártunk Kamondival, aki ugyan mással kezdte el az Ardor című filmjét, de ketten fejeztük be Romvári Györggyel 1983-ban. Azóta, azaz több mint harminc éve „együtthegedülünk”. A Kiki és a hímek című filmjét harmadikban forgattuk, diák-Oscarra is jelölték, a legjobb ötbe bekerült, Törőcsik Mari volt a főszereplője. Akkor jött létre a „nagy hármasunk”: Kamondi, Melis László zeneszerző és én. A főiskolai vizsgafilmem zenéjének főmotívuma Melissel egy időben füttyjelünk is: ha elment a házam előtt, mindig „rázendített”, én meg persze válaszoltam neki. A főiskolai kapcsolatok mindig is meghatározóak voltak. Egyébként minden rendezőnek más az „igénye” és a munkamódszere. Nem az operatőr választ, hanem a rendező kéri fel az operatőrt. És mindig az előző munka hozza a következőt. Amíg van folyamatosan előző munkád, addig működik, ha leáll a filmgyártás, akkor nincs referencia. Tarr Bélával a véletlen hozott össze.

– Két legendás alapművet, óriási nemzetközi sikert aratott filmet hoztak létre: a Kárhozatot és a Sátántangót. Közismert, hogy nem mindig voltak jóban…

– Régi, lerágott csont ez. A Sátántangó végére Tarr azt írta ki, hogy a rendező vizuális koncepciója alapján készítette Medvigy Gábor. Ez nem csak sértő, hanem értelmetlen is, nyilván a rendezőnek kell, hogy legyen vizuális koncepciója. Viszont ezzel annyira megbántott, hogy belebetegedtem. A Sátántangó világkarriert futott be, attól lett Tarr méltán világhírű. Susan Sontag New Yorkban látta, majd szervezett egy vetítést, és jegyezte, hogy ki jelent meg a New York-i értelmiségi elitből. Sontag nem csak rajongott a filmért, hanem tanította is. Utána dolgoztunk még együtt Tarr-ral: a Werckmeister harmóniákat ugyan nem én kezdtem, és nem is én fejeztem be. A Londoni férfi forgatására menetközben érkezett felkérést már nem fogadtam el. Ennek ellenére nem vagyunk rosszban, meglapogatjuk egymást, ha találkozunk, és azt hiszem, a mosolyunk is őszinte.

– Van kedvenc munkája?

– Maár Gyula Töredéke. Az volt a legfontosabb, hogy mindent, amit tudok, odaadjam számára a tizenhat napos, felejthetetlen forgatás alatt. Maár csak hosszan elmesélhető, nagyszerű személyiség volt.

– Azt mondta, taníthatatlan szakma ez. Akkor mit oktat a BKF-re és az SZFE-re járó leendő operatőröknek?

– A BKF-en operatőr-művész megnevezés szerepel a végzettek diplomáján, ami egy hülyeség, hiszen a papírtól nem lesz senki művész. Ha valaki több tucatnyi filmen keresztül magas színvonalon dolgozik, akkor, tehát egy bizonyos teljesítmény után mesternek nevezhető. Technikai tudást (kompozíció, világítás, kameramozgás) lehet átadni vagy megközelítési lehetőségeket tanácsolni, illetve az operatőri mesterség fortélyaira lehet felhívni a figyelmet. De az érzékenységet és az érzéket nem lehet tanítani.  Gondolkodásra és a rendezőkkel való együttműködésre próbálnám rávezetni őket. Közben rengeteg információt kapok a diákoktól, ők is hatnak rám, tehát egy összjáték ez, közös munka és fejlődés. Nagy a vákuum a mostani generáció és köztem, de ha látom a törekvést, hogy valamit akarnak csinálni, akkor azt segítem: a tapasztalataimmal kisámfázom az ötleteiket.

– Gyakran jár moziba?

– Nem igazán. De azt fontos leszögezni: a szakma több évig tartó ellehetetlenítése után az utóbbi két évben megjelent magyar filmek nemzetközi sikereinek szívből és nagyon örülök. Különlegesen kedves és hatalmas öröm a Saul fia, ugyanis Erdély Mátyás operatőr kezdeti lépéseinél jelen voltam, valamint a Szerdai gyerek, amelynek operatőre, Maly Róbert a közreműködésemmel készítette a diplomamunkáját.

– Mennyire biztosított az előbb említett „folyamatos referencia?”

– Ez a szakma nem a biztonságról és az előre kiszámíthatóságról híres. Most forgatjuk Kamondi Zoltán Halj már meg (Salto Mortale) című moziját, amelynek Nagy Andrással vagyunk az operatőrei, Koltai Lajos pedig a művészeti vezetője. A kameracsapat tökéletes összhangban működik, amelyről talán jövő év végén a nézők is meggyőződhetnek. A jövő bizonytalan, de optimista vagyok. Legyen most annyi elég, hogy Jeles András felkért a készülő filmjére.

---