„Élet a reményen túl” I. rész

„Fajták dolgában nehéz igazságot tenni – annál nehezebb, mert azt sem tudni bizonyosan, vannak-e fajták a világon. A tudomány igen kéteskedik ez iránt, de a józan ész, mely a tudományt, a gyakorlat, mely az elméletet olyanformán nézi le, mint ahogy a parasztkölykek röhögik ki a falujukon átkocsikázó városit: a durva tapasztalás megállapít bizonyos durva különbségeket, és tagadhatatlan, hogy nagyjából meg lehet különböztetni, teszem azt, az átlagos angolszászt az átlagos indiánustól. Hogy ez a különbség jogot ad-e az európai kalózok, eretnekek és sikkasztók elkeveredett utódainak, hogy az indiánussal másodrendű állampolgár gyanánt bánjanak, az persze más kérdés – de megteszik.” (Ignotus P.: Cigányok. Nyugat, 1908. 9. sz.)

Solt Ágnes „Élet a reményen túl” címmel tereptanulmányt jelentetett meg, amelynek hátterében a szegregált telepen élők mentalitásvizsgálata állt. Olyan magyar, oláh és beás cigányok élnek ezekben a „falvak”-ban, akik maguk is romáknak vallják magukat. Ezekre a telepekre jellemző a kirekesztettség, a mélyszegénység, a munkanélküliség és az aluliskolázottság. Az itt élő emberek közösségeit már számtalan kutatás vizsgálta, és jellemzően antropológiai módszerekkel. Ez azt jelenti, hogy a belső struktúrákra és mechanizmusokra koncentráltak. Solt Ágnes kutatása folyamán 4 olyan megyét választott ki, ahol a legnagyobb arányban élnek romák szegregált telepeken, 85% feletti a roma lakosság aránya, és a munkanélküliségi ráta meghaladja a 80%-ot, valamint a segélyből élő családok aránya is 80% feletti. A kiválasztás az előzetesen meghatározott feltételeknek megfelelő településeken belül véletlen mintavétellel történt. Így olyan telepekre jutottak el kulturális antropológus kollégájával együtt, ahol a romák minden szempontból a leginkább marginalizált réteghez tartoznak.

Solt Ágnest most arról kérdezzük, hogy milyen eredményre jutottak, és mennyiben tért el kutatásuk az eddigiektől.

Solt Ágnes: Az eddigi vizsgálatoknál az antropológus kutatók célkitűzése annak a nem egyszerű eredménynek az elérése volt, hogy a kultúrát a csoport határain belül megismerjék és megértsék, ezáltal elfogadják és elfogadtassák. Az e tárgykörben végzett szociológiai kutatások pedig a makro tényezők feltárásával megmutatták az objektív helyzetet. Mi azt akartuk megvizsgálni, hogy vajon ezek az elkülönülten élő embercsoportok milyen – a helyzetre reflektáló, illetve abból adódó – életstratégiákat követnek, illetve hogyan látják önmagukat, a körülöttük levőket s általában az egyes emberek közti kapcsolatokat. Hogyan viszonyulnak életkörülményeikhez, hogyan látják helyzetüket a jelenben, és hogyan a jövőben.

Mi volt az Önök célja ezzel a kutatással?

Célunk elsősorban az volt, hogy a társadalom peremén élő, deprimált és minden szempontból marginalizált réteghez tartozó embercsoportokra vonatkozóan ismereteket szerezzünk. A kutatás alapvetően abból a felvetésből indult ki, hogy a vizsgált közösségek legfőbb szubkulturális csoportképző tényezőik a mélyszegénység, a kirekesztettség és az etnikai hovatartozás.

Nem a szubkultúrát magáévá tenni akaró kutató szemüvegén keresztül akartuk bemutatni a telepen élők életét. Pusztán arra vállalkoztunk, hogy megszólaltassuk azokat az embereket, akik a cigánytelepeken élnek, kitaszítottan és magukra maradva.

Mi érdekelte Önöket a leginkább?

Az érdekelt minket, hogy milyen kölcsönhatásban áll a három csoportképző tényező (szegénység, kirekesztettség és etnikai hovatartozás) egymással, illetve melyik hatása alakítja leginkább az itt élők mentalitását.

Milyen megállapításokra jutottak e tényezők kapcsán? Milyennek látják a szegregált telepen élők világát?

Az interjúk feldolgozása során kirajzolódtak azok a telepen élők által tematizált problémakörök, amelyek az emberek hétköznapjait meghatározzák. Az interjúkban a felvázolt kérdéskörök kapcsán születő narratívák lényegükből fakadóan sztereotípiákkal telítettek, ezek pedig a szociális kategóriák mentális reprezentációjaként foghatóak fel. Fontos és pontos mutatói egy közösség önmeghatározásának, határai kijelölésének. Kutatásomban jelentést és jelentőséget tulajdonítottam a felbukkanó sztereotípiáknak.

A kutatásról tanulmány készült.

Milyen konkrét kérdéseket dolgozott fel ebben a tanulmányban?

A tereptanulmányomban a szegénységről és nyomorról, illetve ennek jelentéséről írok, majd a munka körüli kérdéseket járom körül, az uzsorások és az uzsorakamat intézményével együtt. Ezt követően a konfliktusokat és a tipikus konfliktusforrásokat veszem számba, majd a helyi magyar lakosság, illetve általában a magyarok és elkülönülten élő romák közötti viszonyt elemzem, valamint az önkormányzattal és a kisebbségi önkormányzattal való kapcsolatot. Az önkormányzattal való kapcsolat elemzése kapcsán kihagyhatatlan a kommunikációs kompetencia és az érdekérvényesítés problémaköreinek vizsgálata. Végül a narratívákat körülfogó érzelmeket és indulatokat vizsgálom a tartalmakkal összefüggésben, s így a telepen élők által megélt valóság jól közelítő lenyomatát kívánom megragadni: sikerül rávilágítani az érzékeny témakörökre, s a mindennapi élet dolgai kapcsán elfojtott vagy kitörő indulatokra és érzelmekre. Mindezeken belül, kitérek a mindennapjaikra, a családi kapcsolataikra és a gyermeknevelési nehézségeikre, a közösségi összefogásra, a szegénység okaira és következményeire, a tabuk világára, a konfliktusaikra, az általuk elkövetett bűncselekményekre, illetve a devianciáról alkotott elképzeléseikre, valamint a romák és nem romák közötti viszonyra.

Van-e megoldása az Önök által felvetett problémáknak?

A kutatásunkról készült tanulmány a megoldások felé vezető javaslatokkal zárul. Ennek szerintem két összetevője van.

1. Egyrészt a sorsközösség helyett más közösségi erőnek kell átvennie az összetartó kapocs szerepét a szegregált telepeken élő közösségek életében. A kívánt helyzethez például a szolidaritás erősítése vezet(het). Ennek módját és eszközeit viszont még ki kell dolgoznunk.

2. Másrészt megállapítható, hogy a kommunikációs stratégia sikeressége (a szegregált telepeken élők esetében inkább sikertelenségről beszélhetünk) az egyéb érdekérvényesítési lehetőségek hiányából fakad. Ennek megoldása viszont az egyéb utak megnyitása: mindenekelőtt az elérhető minőségi oktatás és a munkalehetőségek biztosítása révén. Ennek módja szintén a kidolgozandó feladatok közé tartozik. Most még annak ellenére megoldatlan, hogy a problémával való szembesülés már megtörtént.

A megoldások feltétele egy olyan társadalmi közeg, amelyben a roma etnikum és a többségi társadalom tagjai közötti feszültség enyhül. Ehhez viszont meg kell értenünk és értetnünk, illetve elfogadtatnunk, hogy azok a jellemzők, amelyeket többségében a romáknak tulajdonítanak (genetikai vagy kulturális alapon), azok valójában nem a roma etnikumhoz köthetők, hanem elsősorban egy társadalmi-gazdasági helyzetnek köszönhetően kialakult szubkultúrának a termékei. Én mindenképpen egyetértek Ladányi János és Szelényi Iván azon megállapításával, amely szerint: „ahogyan a cigány népesség nem képez egyértelműen lehatárolható csoportot, a cigány kultúra, életmód és identitás sem fogható fel valami történelmen kívüli állandósággal egyértelműen lehatárolható, egzotikus etnikai csoportokhoz kapcsolható fogalomként. Ami a klasszifikációs küzdelem „objektív” magvának, a „kisebbség” vagy a többség objektív sajátosságának tűnik, az véleményünk szerint csak az érintett csoportok gazdasági-társadalmi viszonyrendszerének termékeként értelmezhető.” (Ladányi János – Szelényi Iván: Ki a cigány? In: Kritika, 1997. dec. 179–191. o.)

Úgy gondolom, amikor roma etnikumról beszélünk, szem előtt kell tartanunk, hogy – mivel nincs és soha nem is volt „Cigányország”, – szemben az összes többi etnikummal: a cigányság, mint csoport, objektíve és kizárólag kisebbség, s ez meghatározó jelentőségű az identitás kérdésének szempontjából. Az identitás kérdése pedig meghatározó hatást gyakorol a csoporton belüli és csoportok közötti viszonyokra is. Ennek figyelmen kívül hagyása hiba volna.

Olyan közhangulat volna kívánatos, amelyben pl. a roma származású ember által vagy sérelmére elkövetett erőszakos bűncselekmények következménye nem a romák elleni indulatok kirobbanásához vezet. Amelyben a fő elem nem a roma-nem roma kérdés, hanem más, kriminogén faktorok válhatnak hangsúlyossá. Ennek a kérdésnek a folyamatos tematizálása ugyanis csak további problémákhoz vezet, a meglévőket pedig jobban elmélyíti. Ehhez viszont olyan közhangulat szükségeltetik, amelynek alapja a szegénységi kultúra és a cigány etnikum, illetve az okok és okozatok rendszerének mélyebb ismerete: a multikauzalitás feltárása és ennek média általi közvetítése, tudatosítása és megértése szélesebb társadalmi körben. Ennek megvalósíthatósága kizárólag egy célzott és tudatosan felépített propaganda segítségével mehet végbe, vagyis politikai akarat függvénye. Ezzel párhuzamosan lényeges a hátrányos helyzetű társadalmi csoportok érdekében hozott pozitív diszkriminatív lépések kommunikálása és hatásainak szélesebb körben való vizsgálata, mérlegelése.

Dr. Kiss Anna: Engem is gyakran elgondolkodtat a kirekesztettség kérdése. Buckhardt szerint a reneszánsz embere még előítéletek nélkül szemlélte a világot. A modern kornak embere a felvilágosodás régi világképét már nem tudja használni többé, és újat sem tud teremteni helyette. Nem lát tisztán, mert bekötik a szemét azok a meggyőződés-hulladékok, amelyek vallási vagy más előítéletek formájában jelentkeznek. Ezek az ún. kaszt-elfogultságok annál jobban gátolják a reneszánsz paradigma újrafelfedezésében, minél modernebb köntösbe öltöznek.

Miért ez a kirekesztettség az egyes közösségek szintjén? A rend nevében, de sohasem az érdekében, erősen hierarchizált vallási és nem vallási közösségek épülnek. Ezek a nem oda való egyéneket kiközösítik, tagjaikat pedig az előítéletek béklyóiba verik. A „Ki a magyar, mi a magyar?” tetszetős kérdései mögött meghúzódó indulatok nagyon gyakran a nacionalizmus vagy inkább a sovinizmus eszméiben tükröződnek, s szállnak apáról fiúra. A liberalizmus eszméje üres kosár, tele megvalósulatlan jelszavakkal. A nemzetközi egyezmények fennkölt gondolatai eszmék csupán, és az utcán éppoly megbízhatatlanok, mint az egyén legbelső érzelmei.

Solt Ágnes kutatását is számos bírálat érte. A szakma jó része könnyedén elkönyvelte őt egyrészt hozzá nem értő, másrészt előítéletes fiatal szakembernek. Riportsorozatunk következő részében a kutatót érintő bírálatokat tekintjük át, illetve Solt Ágnest arra kérjük majd, hogy válaszoljon ezekre.

Riportunk első részét azzal a cinikus megjegyzéssel zárom, hogy vajon ma Magyarországon lehet-e úgy eredményt elérni, ahogy azt Solt Ágnes akarta, s lehet-e olyan eredményt szállítani, amely nem kívánatos? Az ő megalapozott módszereivel és szakmai hozzáértésével meg lehet-e ma hódítani hazánk jogvédőit és szociológusait? Sajnos ez az eddigiektől eltérő kutatás arra példa, hogy ma még azt sem lehet elérni Magyarországon, hogy komoly szempontból, komoly érvekkel bírálják és támadják az új és megalapozott eredményeket, és objektíve bebizonyítsák az eredmények helytelenségét. Nálunk ugyanis mindent átsző az indulat.

Dr. Kiss Anna

„Élet a reményen túl” II. rész