Gyönyörű volt látni, ahogy megszülettek a figurák…

Ez a cikk több mint egy éve került publikálásra. A cikkben szereplő információk a megjelenéskor pontosak voltak, de mára elavultak lehetnek.

Szinte a meghirdetés napján elkelt az összes jegy a Szegedi Tudományegyetem és a Szegedi Nemzeti Színház közös produkciója, a „Tizenkét dühös ember” Játékszín-beli vendégjátékára, melyben főként nem profi színészek, hanem ügyész, bíró, matematikus, újságíró, helytörténész, egyetemi hallgató játszik.

Vajon mi a Szegeden is teltházakkal menő előadás sikerének titka? 

– Meglepett a felkérés, bár tudtam, hogy összeszokott színházi emberekről van szó – dr. Ragány Zoltán ügyész például rendszeresen játszik nemcsak a Szegedi Egyetemi Színpadon, hanem a Pinceszínházban is, dr. Kosztolányi József, a Bolyai Intézet igazgatója is gyakorló színjátszó –, de mégsem ez a főhivatásuk – meséli Barnák László, a Tizenkét dühös ember rendezője, a Szegedi Nemzeti Színház művésze. A Szegedi Egyetemi Színpad vezetői fejében született meg az ötlet, ők kerestek meg bennünket a színházban, ők válogatták ki a szereplőket is – bár, hogy két nő is színre lépjen az eredetileg csak férfiakra írt műben, az az én ötletem volt.

– Milyen volt együtt próbálni ezzel a vegyes társulattal?

– Igazi nagy öröm. Bár néha nehéz volt összeegyeztetni ennyi felé dolgozó embert, akik ráadásul a hétvégéjüket, el nem ítélhető módon, a családjukkal szerették volna tölteni – de ezzel is megbirkóztunk. Beosztottuk, hogy mikor kivel próbálunk, valójában csak a főpróbahéten voltunk mindnyájan együtt. De azt mondhatom, a próbafolyamat alatt nem éreztem, hogy amatőrökkel dolgozom, nyitottak, lelkesek, elfogadóak voltak. A végére nagyon összeforrtunk, barátságok szövődtek. És ráadásul nagy sikere van az előadásunknak.

– Mit tanulhat ebből a próbafolyamatból mint profi színházi ember?

– Nagyon sokat, még ha ezek nem is közvetlenül színházi tanulságok. Például dr. Hegedűs István bíró, aki a 8. esküdtet alakította, mindig hangsúlyozta, hogy senkit nem ítélhetünk el, ha csak parányi kétely is fölmerül. És az is kiderült számunkra, hogy akármilyen veszélyes, mégis gyakran esünk az előítéletesség csapdájába.

Dr. Hegedűs István büntető bíró beszélgetésünk közben említette, hogy milyen nagy hatással volt rá közel tíz évvel ezelőtt, amikor joghallgatóinak egyike meghívta arra az István, a király-ra, melyben azon diákja is színre lépett. Ez a diák az a dr. Ragány Zoltán, aki ma is gyakran szerepel a szegedi deszkákon, és aki a fő kitalálója volt a Tizenkét dühös ember színrevitelének. 

– Amikor Zoli felkért a szerepre, ódzkodtam eleinte, bár nem idegen tőlem bíróként sem a nyilvánosság előtti megszólalás, de ez mégis más. Igaz, a színházzal is volt kapcsolatunk a Nyitott bíróságok országos program keretében, amikor is az igazságszolgáltatás útvesztőiben próbáljuk a középiskolásokat eligazítani. Két éve a szegedi tömeggyilkosról, Pipás Pistáról szóló előadás kapcsán tartottunk perújítást, amiben a diákok vettek részt.

– Mit tart fontosnak a szerepében?

– Az általam játszott 8. esküdt is hasonló kételyekkel teli, mint amit bíróként is képviselnem kell. És minden ítélethirdetést meg is kell indokolnom.

– Milyen volt a próbafolyamat?

– Csodáltam Barnák Lászlót, aki fiatal kora ellenére rendkívül bölcsen látja a világot. Remekül elemezte a helyzeteket, nagyszerű volt, ahogy az egészhez hozzáállt, ahogy a különböző nehézségeket kezelte. Emlékszem, a bemutató előtti szombaton azt mondtam a feleségemnek, hogy nem lesz ebből semmi. Aztán a következő hétfőn három próbát tartottunk, akkor este úgy mentem haza, hogy „mégis csak lesz valami!” És kedden a teltház előtti siker! Ennél nagyobb öröm nem kell.

– Hogy került a produkcióba? – ezt már dr. Kosztolányi József matematikustól kérdezem, aki ha épp nem a 3. esküdtet játssza, akkor a Szegedi Tudományegyetem Bolyai Intézetének igazgatója.

– Dr. Ragány Zoltán ügyész barátomnak jutott eszébe, hogy játsszuk el ezt a darabot, az egyetem kulturális titkára komolyan vette, megkeresték Gyüdi Sándort, a Szegedi Nemzeti Színház igazgatóját, aki szintén rábólintott. Amikor engem felkértek, hogy vegyek részt, annyira tetszett az ötlet, hogy a szereposztás ismerete nélkül igent mondtam. Aztán a legelső összejövetelünkön közöltem Barnák Lacival, hogy nem szeretnék szimpatikus lenni. De azért meglepett, hogy egyenesen a „főgonosz”, a 3. esküdt szerepét osztotta rám.

– Volt már színpadi tapasztalata?

– Egyetemi elfoglaltságom mellett rendszeresen dolgozom színészként a szegedi Pinceszínházban, legutóbb például Bergmann Ritus-ában játszottam a bírót. Ilyenkor a tanítványaim is el szoktak jönni megnézni.

– Azért tud velük szigorú lenni, miután színpadon látták?

– Persze. Szerencsére, egyikünk sem keveri össze ezeket a dolgokat.

– Mi lehet az előadásuk sikerének a titka?

– Reginald Rose műve sokrétegű darab, sok mindenről szól. A legfontosabb vonulata, hogy különböző nézetű emberek beszélnek egymással. Láttatja, hogy milyen nehéz az ilyen típusú kommunikáció. A dráma a sokféleségnek a modellje. Miközben egy ember bűnösségének, illetve nem bűnösségének a bebizonyítása a tét, felszínre kerülnek elfojtott pszichés problémák, kételyek is. Sokféleképp lehet befejezni ezt a művet – a mi előadásunkban kezet fog a két fő ellenfél.

– Milyen volt Barnák Lászlóval próbálni?

– Mi nagyon akartuk ezt az előadást, de Barnák Laci nélkül nem tudtuk volna megcsinálni. Laci remek pedagógus is, annyit kér, amennyi megcsinálható, de abból a plafont. A próbafolyamat alatt egymást húztuk föl, néhol aktualizálva a szöveget. Mondjuk, én amúgy is szeretek próbálni, és eléggé beledumálós is vagyok. Volt, hogy Barnák Laci nem értett velem egyet, de mindig meg tudott győzni a mag színházi igazságáról.

– Mi volt a legemlékezetesebb?

– Gyönyörű volt látni, ahogy megszülettek a figurák. És számomra az is meglepő volt, hogy színpadi gyakorlattal nem rendelkezők számára is milyen öröm volt mindez.

– Gyerekként már szerepeltem egyszer, az Ivan Szuszanyin-ban a szabadtérin – meséli dr. Nagy Erzsébet büntető bíró, aki a 4. esküdtet játssza –, de más színházi tapasztalatom nincs. – Dr. Nagy Erzsébet szerint a bíró munkája teljesen más, ódzkodott is tőle, mikor fölkérték a szerepre. – De a rendező kihozta belőlünk a legtöbbet, jó érzékkel bánt velünk. Én az elején még attól is tartottam, hogy a szöveget sem tudom megjegyezni.

– Miért vállalta el mégis a szerepet?

– Fekete Gizi jelenléte is ösztönző volt, meg Tajti Gabinak, az egyetem kulturális irodája vezetőjének a rábeszélése. Nem bántam meg, jól sikerült munka volt, meg is szerettük egymást. Tizenhat ember, konfliktus nélkül, ez azért nagy dolog.

– Mit gondol a 4. esküdtről?

– Én nem ezt a szerepet választottam volna magamnak. A karaktere nem idegen tőlem, ahogyan érvel, logikusan gondolkodik, meggyőzhető. De az előítéletessége távol áll tőlem. Nekem a 11. esküdt a legszimpatikusabb. Nem sokat beszél, de az rendben van. Gondolkodásmódban viszont a 8. esküdt áll hozzám a legközelebb, akit Hegedűs István kollégám játszik.

– Hogy érezte magát a próbákon?

– Laikusként nem volt tapasztalatom, időnként teljesen össze voltam omolva, mindannyian gyakran elfelejtettük, honnan hová kell mennünk, de Laci mindig biztatott. Fantasztikusan jól összefogta a csapatot, rendkívül türelmes volt velünk, jó volt együtt próbálni.

Fekete Gizi több évtizede sikeres színésznő, nagy drámai és vígjátéki szerepeket tudhat maga mögött, Jászai Mari-díjas, a Szegedi Nemzeti Színház örökös tagja.

– Milyen volt nem színészekkel dolgozni?

– Kedvelem őket. És hát azért van köztük gyakorlott színpadi ember is, de nem ez a lényeg. Lelkiismeretesek, jól éreztem magam köztük, soha semmi rossz érzésem nem volt.

– Milyen a 9. esküdt?

– Békességre törekvő, respektálja mások véleményét is. Közel áll hozzám.

– Milyen játszani a Tizenkét dühös ember-t?

– A közönség egy hullámhosszon van velünk, együtt vagyunk. Jó érzés.

 

A cikk szerzője a Játékszín dramaturgja.

Fotó: Dusha Fotó – Dusha Béla, Herner Donát

-li- 

---