Harmadik típusú televíziózás

Kezdetben volt a fekete-fehér némafilm. Aztán a vásznon megelevenedett a szereplők hangja, majd a történet színt is kapott. Most, a XXI. század elején újabb mérföldkőhöz érkezett el a mozizás: a háromdimenziós filmek jóvoltából a kép térben mozog. A főpróbát az év elején bemutatott Avatar című alkotás jelentette.

A kétdimenziós művészeti ágakban – a festészetben, a fotózásban, majd a filmezésben – mindig is izgatta az alkotókat, hogy miként érhetik el legjobban a térhatást. Már az első mozgófilm, noha fekete-fehér és néma volt, elkészült háromdimenziós változatban is. El lehet képzelni, hogy a Lumière-fivérek A vonat érkezése című művének nézői, akik már attól valóságos hideglelést kaptak, hogy a vásznon hirtelen átrobog egy szerelvény, mennyire megijedtek, amikor néhány évvel később ugyanez az élmény 3D-ben érte őket.

Bár a térhatásra való törekvés egyidős a film történetével, és az utóbbi évtizedekben a háromdimenziós alkotások robbanásszerű fejlődésen mentek át, furcsa módon csak napjainkban beszélhetünk tömeges elterjedésről. A krónikák feljegyezték, hogy bizonyos William Freese-Greene brit tudós már 1893-ban rögzített jelenetet három dimenzióban, a legkorábbi, fizetős közönség előtt bemutatott 3D-filmet pedig 1922-ben, Los Angelesben az Ambassador szállóban játszották le A szerelem ereje címmel. Később más rendezők mellett Alfred Hitchcock is elkészítette egyik – Gyilkosság telefonhívásra című – művének térhatású változatát. Az amerikaiak mellett persze a szovjet filmesek fantáziáját is megragadta a forradalmi lehetőség – ők 1947-ben Robinson Crusoe történetét alkották meg térhatásban.

Az első nagyobb költségvetésű 3D-filmet, a Viaszbabákat a magyar származású André de Tóth rendezte 1953-ban, aki, a sors iróniája folytán, az egyik szemére vak volt, így maga nem tudta élvezni a saját alkotását. A magyarok amúgy is élen jártak a technika alkalmazásában – a szintén térhatású élményt nyújtó hologramot szintén honfitársunk, Gábor Dénes találta fel –, ezért nem meglepő, hogy az ötvenes években Bodrossy Félix, a Híradó és a Filmgyár operatőre elhatározta, meghonosítja hazánkban a három dimenziót. Elkészítette az Artistavizsga, az Állatkerti séta és a Május elseje című filmeket, melyeket a budapesti Toldi moziban vetítettek hatalmas sikerrel. Az operatőr 1953-ban forgatta a Sportoló fiatalok című 23 perces alkotását, melyben testnevelési főiskolások gyakorlatoznak, a mű végén pedig a Népstadion felavatásának képei láthatók.

Ezek az epizódok azonban csak pillanatképnek bizonyultak a filmművészet több mint egy évszázados történetében, és máig kellett várni a technika szélesebb körű elterjedésére. Pedig a módszer régóta ismert: az eddig használt legkülönfélébb technikák mind azon alapulnak, hogy az ember két szeme 7–8 centiméterre helyezkedik el egymástól, és a valóságban ennek köszönhetően látunk térben. Mármost a háromdimenziós filmek eltérő képet sugároznak a jobb és a bal szembe, hogy a két impulzus kombinálásával agyunk térhatásúnak érezze az elénk vetített látványt.

A Time magazin már 1953-ban címlapon szerepeltetett egy rajzot, melyen egy színésznő a mozivászonról kinyúl a piros-ciánkék lencsés szemüveget viselő nézők feje fölé – a korábbi évtizedekben ez, a ma már idejétmúlt alkalmatosság volt hivatott megteremteni a térhatást. A vászonra ugyanis ugyanazt a filmet kétszer vetítették, ám kissé eltolva. Az egyik változat kék, a másik pedig piros szűrőn haladt át, és mivel a szem kiszűri a lencse színével megegyező képet, a két szem eltolva látta ugyanazt a filmet, miáltal megteremtődött a térhatás. (Az eljárás értelemszerű hátránya, hogy a szűrés miatt bizonyos színek eltűnnek.)

A piros-ciánkék szemüvegeket először a magenta-zöld lencsés okuláré váltotta fel, ugyanis kiderült, hogy míg az előbbi készség az emberi szem által látható színek nagyjából 70 százalékát fedi le, utóbbinál ugyanez az arány eléri a 90 százalékot. Aztán idővel komolyabb, a polarizált fény szűrésére alkalmas lencsék kerültek forgalomba. Az ezek használata mögött meghúzódó technológia lényege, hogy a két képet két külön kamerával rögzítik, majd egy sajátos eljárással elkülönítik a két szem számára. Itt már nem vesznek el a színek, a szűrés miatt azonban sokszor gyengébb a fényerő. Mi több, az e technológiát használó Imax-mozikban általános tapasztalat, hogy sokan már 30 perc után fejfájásra panaszkodnak, ezért ez a módszer – legalábbis a tudomány jelenlegi állása szerint – jobbára rövidebb alkotásokban, például reklámokban használható.

A legújabb fejlesztések immár a szemüveghasználat nélküli térhatás elérését tűzik ki célul. Közös alapelvük, hogy a szemüveget egy sajátos eljárással a néző helyett a képernyőre helyezik, miáltal úgy tűnik, mintha egyes képek méterekre távolodnának a képernyő síkjától, mások pedig előre ugranak. Egy másik módszer szerint a képeket két tucat egymásra rétegzett képernyő mögül vetítik ki, s az adott pillanatban bármelyik képernyő lehet üres vagy megjeleníthet egy képet. A vetítést a szokott sebesség húszszorosára gyorsítják fel, így a szem egyetlen, mélységérzetet keltő képet lát. A szemüveg nélküli technológiák egyetlen, ám annál nagyobb szépséghibája, hogy csak bizonyos pontokból szemlélve nyújtanak térhatást, így csak korlátok között alkalmazhatók.

Az élményt tovább fokozza a nemes egyszerűséggel 4D-nek nevezett eljárás. Ennek értelmében a moziban mozgatható üléseket helyeznek el, amelyek a film megfelelő pillanatában az éppen látható jelenet szerint dönti előre, hátra vagy oldalra, emeli fel vagy süllyeszti le a nézőt, így aztán végképp úgy érezhetjük, hogy – példának okáért – magunk is lezuhanunk az elénk vetített százméteres szakadékba. (Ilyen vetítőterem Magyarországon Ipolytarnócon, az ősmaradványok látogatóközpontjában található.)

Az idei év minden bizonnyal fordulatot hoz a három dimenzió elterjedésében, és nemcsak a moziban, hanem a technológiát ugyancsak használó televíziók esetében is. Utóbbiak számára a legnagyobb kihívást az jelenti, hogy előre gyártott filmek mellett képesek-e megfelelő háromdimenziós minőségben sugározni az élő felvételeket. James Cameron Avatar című, 300 millió dolláros rekordköltségvetéssel készült térhatású alkotásának januári sikere után az amerikai TV Guide Network bejelentette: a film sikerén felbuzdulva térhatásban közvetíti az Oscar előszobájának nevezett Aranyglóbusz idei megnyitóünnepségét, a sztárok bevonulását.

Az üzletben érdekeltek vigyázó szemüket mostantól a nyári dél-afrikai labdarúgó világbajnokságra vetik. A legnagyobb tévégyártók ugyanis ugrásra készen állnak, hogy az idei év legnézettebb sporteseményére időzítve piacra dobják legújabb 3D-s fejlesztéseiket, a Sony pedig bejelentette: egy sor mérkőzést térhatású kamerákkal fog rögzíteni.

A japán cég amúgy is élen jár a technológia kihasználásában. „A Sony az egyetlen olyan cég, amely a 3D-s értékesítési lánc minden pontján rendelkezik tapasztalattal” – jelentette ki nemrég Howard Stinger, a vállalat első embere, hozzátéve: 2013-ra több mint tízmilliárd dollár értékben terveznek forgalmazni 3D-termékeket, minek következtében a jelzett időpontra tévéik csaknem fele térhatású lehet. A japánok emellett a Discovery Communications-szel és az Imax Corporation-nel háromdimenziós alkotások sugárzására szakosodott tévécsatornát fog alapítani Amerikában; hasonlóképpen, a brit Sky és egy koreai cég is 24 órás 3D-csatornát kíván indítani. Az ilyen adók terve korábban is megfogant már, ám eddig nem volt elegendő alkotás, amelyet műsorra tűzhettek volna.

Arra pedig, hogy sok évtizedes előzmény után miért pont most törtek előre a térhatású filmek, a technikai fejlődés mellett roppant egyszerű a magyarázat. A mozi általános válsága közepette a forgalmazók így próbálják visszacsalogatni a nézőket a filmszínházakba – még azon az áron is, hogy egy ilyen alkotás költsége többszöröse egy hagyományos műnek, és sokkal nagyobb adattárolási kapacitás is kell hozzá. (Igaz, ezen a digitális technika elterjedése némileg segített.) A háromdimenziós iparág szakértői szerint ugyanakkor, bármennyire elterjedtek a 3D-technológiák, még öt-tíz év kell ahhoz, hogy csúcsminőségben és elérhető áron kerülhessenek a háztartásokba. Ez viszont már olyan belátható távlat, amire már érdemes akár a jelenlegi tévékészülékünk lecserelését is előre betervezni.

Szőnyi Szilárd

Vita a Holt-tengeri tekercsekről

Jordánia panaszt nyújtott be az UNESCO-nál, követelve az Izrael által az 1967-es hatnapos háború során elkobzott holt-tengeri tekercsek visszaszolgáltatását. Rafea Haraseh, a jordániai régiségek hivatalának vezetője kijelentette, hogy a kormány birtokában olyan dokumentumok vannak, amelyek bizonyítják jogukat a kéziratokra. A tekercsek az esszénus zsidó vallási közösségnek a Kr. e. I. században készült feljegyzései. Az első töredékekre beduin pásztorok bukkantak rá a Holt-tenger közelében lévő barlangokban. Néhány feljegyzést abban a kelet-jeruzsálemi múzeumban őriztek, amely izraeli fennhatóság alá került az 1967-es hatnapos háborúban. Izrael egyébként nem követeli a holt-tengeri tekercsek tulajdonjogát, hanem magát a kéziratok „őrének” tekinti.

www.mult-kor.hu

Kína a világ közepe?

Bár a kínaiak országukat Középső Birodalomnak is nevezik, vagyis mindig is a világ közepének gondolták magukat, az első térkép, amely a föld centrumában ábrázolja őket, mindössze négyszáz éves. A térképet most a Washingtoni Kongresszusi Könyvtár állítja ki, de véglegesen a Bell Könyvtárban helyezik el, a Minnesotai Egyetemen. Az alkotást egy itáliai misszionárius, Matteo Ricci készítette 1602-ben, vagyis 408 éve készült a világ ábrázolása, amelyen például Florida a Virágok földje néven szerepel, Afrika pedig eszerint a világ legmagasabb hegyével rendelkezik. (Valójában persze a Himalájában, Ázsiában van a világ legmagasabb pontja.) A térképet a James Ford Bell Trust vásárolta meg egymillió dollárért egy japán magángyűjtőtől.

www.hvg.hu

Félig növény, félig állat

Az Egyesült Államok és Kanada keleti partjainál élő zöld tengeri csigáról már korábban is ismert volt, hogy képes a fotoszintézist lehetővé tevő anyagokat „elvenni” egy algafajtól. Most azonban az is kiderült, hogy a levélre hasonlító meztelencsiga maga is képes előállítani a fotoszintézishez szükséges vegyületet. Az Elysia chlorotica nevű csigafaj eddig is rendhagyó élőlény volt, ugyanis az algával táplálkozó állatról bebizonyosodott, hogy képes a fotoszintézisnek arra a formájára, amelyet a kloroplasztisz nevű sejtszervecskével rendelkező zöld növények és egyes algafajok folytatnak. Sidney K. Pierce, a Dél-Florida Egyetem kutatója, arról számolt be, hogy a tengeri csigafaj maga is képessé vált a klorofill-a előállítására. A klorofill-a az a színanyag, melynek segítségével a fotoszintézis legelterjedtebb formáját végző algák és növények képesek energiát nyerni a napsugárzásból.

www.origo.hu