Így nézünk ki – Interjú Kamondi Zoltán rendezővel


Ez a cikk több mint egy éve került publikálásra. A cikkben szereplő információk a megjelenéskor pontosak voltak, de mára elavultak lehetnek.

Kamondi Zoltán Falus Ferenc jeges vödrös videója kapcsán került újra a „rivaldafénybe”: Facebook-bejegyzésében filmtörténeti jelentőségű alkotásnak titulálta a néhány perces videót.


Miért érezte úgy, hogy pont akkor és emiatt kell megszólalnia?

Megnéztem a videót, és nagyon tetszett. Bill Gates és David Lynch hasonló videója után ez a kedvencem, ugyanis mindegyikben megvan az a gesztus, hogy komoly emberek bevállalják a sutaságukat. Falus készíttethetett volna profi filmet is, igazi operatőrrel, rendes kamerával, de nem véletlenül választotta inkább ezt az utat.

Irónia érezhető a hangjából, ráadásul egyesek szerint felkérésre, pénzért írta a dicsérő szavakat.

Persze, irónia is van benne, de abból a szempontból tényleg tetszett, hogy tökéletes ­lenyomata az országnak, így nézünk ki. Ma ennél „magyarabb” filmet nem is lehetne készíteni. Ami a pénzt illeti: elküldtem a bejegyzésemet néhány számomra fontos embernek, például Kovács Zoltánnak, az ÉS főszerkesztőjének is, az újság pedig lehozta, majd néhány hét múlva meglepődve tapasztaltam, hogy akarnak fizetni 8 ezer plusz áfá-t. De nem ezért írtam, és főként nem megrendelésre. Fel akartam hívni a figyelmet egy gyöngyszemre a szánalmasan silány politikai kampányfilmgiccsek között, és nagyra értékeltem Falus gesztusát, hogy nyilvánosságra hozta ezt a homevideót.

Az egzisztenciájára hogyan hatnak az ilyen jellegű, politikai állásfoglalások?

Ez nem politikai állásfoglalás. Értékelem az egyedi, őszinte gesztusokat, amiket a nyilvánosságra hozatal művészi alkotássá tesz. Egyébként már régebben megtettem azokat a nyilatkozataimat, amik miatt jó fiú itt már nem lehetek. De végül is nem az a cél, hogy mindenkinek tetsszen az összes megnyil­vánulásom és hogy minden egyszerű legyen.

Miért nem lehet az aktuálpolitikát „kint hagyni”, miért kell a művészeknek politikai kérdésekben megnyilvánulniuk?

Aki komolyan veszi saját alkotótevékenységét és a környezetét, amiben él, az nem tud szó nélkül elmenni a politikai kérdések mellett. A művészetet nem lehet elefántcsonttoronyból művelni, kíváncsiság és kreativitás nélkül nem megy. Megértem azokat a kollégáimat, akik felháborodásukban mondjuk nagygyűléseken lépnek fel, attól függetlenül, hogy én nem szoktam. Egyébként egy őszinte alkotó minden munkájában megjelenik a világlátása.

Hol húzódnak a filmes, színházi körökben a törésvonalak?

Nem bal- és jobboldal mentén. Már tudjuk a miniszterelnöktől, hogy a kormánykoalíció „nem követ egyetlen ideológiát sem”, ergo egy érdekszövetség irányítja az országot, amibe világnézeti meggyőződés nélkül bárki beléphet, aki elfogad bizonyos szabályokat. Következésképpen, aki tagja az érdekszövetségnek, annak kinyílnak a kapuk. A filmszakma például egy hollywoodi szakmaiság mentén működik a Magyar Nemzeti Filmalap égisze alatt, Andy Vajna vezényletével. Ez a rendszer nekünk furcsa, mert a show businessre épül, a filmet gazdasági terméknek tekinti, ami el kell hogy tudja adni saját magát. Ezt én el tudom fogadni, mert világos és szakmai játékszabály, amihez lehet viszonyulni, még akkor is, ha régebben, a szerzői filmek idején a művészeten volt a hangsúly, és mi ezt szoktuk meg, ebben nőttünk fel. Ami inkább aggasztó, hogy e szemlélet erőszakos bevezetése ellenére nem nőtt a magyar filmet nézők száma, a magyar film hazai piaci részesedése, hanem csökkent. Persze három év alatt, amióta működik a Filmalap, nem lehet még jelentős eredményeket produkálni.

Pályázott a pénzosztó szervhez?

Igen, különben nem tudnék filmet csinálni. Két tervemet elkaszálták, most a Szívünk ­Atlantisza munkacímű alkotással épp túl vagyunk a forgatókönyv-fejlesztési szakaszon, amire négymillió forintot kaptunk. Márton László Ez csak egy hétköznapi látogatás című novellája volt a kiindulási pont. Az első el nem készült játékfilmemet is vele csináltam még 1987-ben, amit a 17. forgatási napon leállítottak, mert rájöttek, hogy a rendszer elhülyüléséről és széteséséről szól. Szóval régóta barátok vagyunk, színházban is dolgoztunk együtt. A sztori lényege, hogy egy ötven körüli nő vidékre utazik, becsönget egy lakásba, ahol egy másik hölgynek, a szeretőnek elmondja, ne várja többet a férjét, mert meghalt. Az özvegy számára egyre több minden derül ki a férfiról, furcsa figurák bukkannak föl, mindenféle titkok és alvilági szálak mentén a feleség rájön, hogy nem is ismerte azt, akivel 30 évig együtt élt, hogy a házasságuk csak a fedőélet volt, a biztos alibi egy alvilági műkincskereskedőnek. Egyre szürreálisabb és kegyetlenebb csata alakul ki a két nő között, megnyugvás csak akkor jön, amikor rájönnek, hogy egyikük sem tudott az igazság közelébe férkőzni, mindketten át lettek verve, és a halott férfi törvénytelen lánya lép le az örökséggel. Az a kérdés foglalkoztat a filmben, hogy vajon mennyire lehet megismerni egy embert, milyen őrületes titkokat tud hordani még egy évtizedekig tartó kapcsolat is.

Hogy zajlott a közös munka a Filmalappal?

Kértem, hogy Kovács András Bálint legyen a konzulensem, az ő véleményét komolyan véve alakítottuk a forgatókönyvet. Menet közben végig előttem lebegett az a pont, ameddig hajlandó voltam elmenni, ameddig még az én filmemről van szó. Komoly köröket tett meg a történet. Rossz szándékot nem érzékeltem, segíteni vágyást és javítani akarást igen – de azért radikális változtatásokat kellett megtennünk. A mostani konszenzus nekem elfogadható. Pályázunk a gyártásra, reméljük, jövőre elkezdhetjük a fogatást.

Miért tűnt el a színházi világból?

Ötletem és helyszín is lenne, de pénzt nem tudtunk szerezni. Miklós Marci színészről – aki a Kísértések című filmem főszereplője volt –, az ő kálváriájáról és a narkós életből való menekülési útvonalak labirintusáról szólna az előadás. Egy dokumentarista színpadi fogalmazványt képzelünk el egy nagyon súlyos társadalmi problémáról. Viszont az a helyzet, hogy 2010 óta akárhova pályáztam, mindenhol visszautasítottak.

Minőségi kifogás volt Ön ellen?

Nem hinném, hogy szakmai múltam alapján ez bárkiben felmerülne. Inkább azt érzé­kelem, hogy léteznek „feketelisták”. Jártam például úgy pályázaton, hogy az esti leadási határidő után másnap reggel 8-kor jött az értesítés az elutasításról. Nem hinném, hogy egy éjszaka alatt korrekt módon lehet dönteni több száz pályázatról.

A „régi” filmes rendszerben, a Magyar Mozgókép Közalapítvány működésekor nem voltak olyan „listák”, amik alapján osztották a támogatásokat?

A Magyar Mozgókép Közalapítvány 2010-ig működött, az alapítók grémiuma hozott minden személyi döntést, azt is, hogy kikből álljon a kuratórium, kik legyenek a szakkollégiumi tagok, ahol az egyes projektekről születtek a döntések. Ebben évekig én is benne voltam. Arra törekedtünk, hogy politikailag semleges legyen minden döntés, tehát minden politikai erő képviseltethesse magát minden bizottságban. Ez a politikai semlegesség sajnos teljesen megszűnt a kultúrafinanszírozásban, aminek katasztrofális következményei lesznek hosszú távon. Az a sokszínű, egyedi, saját hanggal rendelkező kulturális közeg és művészeti élet, ami az ­elmúlt évtizedekben jellemezte hazánkat, és méltán vívott ki nemzetközi elismerést – megszűnt. 

Egyetért Tarr Bélával, aki néhány társával illegitimnek tartja a Filmalapot és nem is pályáznak?

Több évtizedes a munkabarátságunk, nagyon szeretem Bélát, de ezt az álláspontját nem osztom. Mindannyian, én is, elfogadtuk anno az előző rendszer pénzét. Reggel 7-re voltunk berendelve Kőhalmi elvtárshoz, a főfilm­cenzorhoz, ott ültünk és végighallgattuk aznapi ideológiai útmutatását, majd elfogadtuk a pénzt, mert filmet akartunk csinálni. A világon mindenhol „a pénznek nincs szaga” elv szerint működik a filmes szakma. Probléma akkor van, ha ez a mentalitás a kész filmen érződik. De ez a magyar filmeken nem látszódott 1945 és ’90 között. Nagyon népszerűek voltak itthon, a „baráti” blokkban és nyugaton is. Mindenhol társadalom- és rendszerkritikát tudtak kiolvasni belőlük, nem érződött rajtuk semmiféle elvtelenség. Aczél elvtárs az egyik legokosabb, legfelkészültebb kultúr­politikus volt, pontosan értette a legvidámabb barakk lényegét, hogy mennyire szükségük volt ezekre a filmekre. Méltán vált világhírűvé néhány magyar rendező és filmjeik. Nagy kérdés, hogy most az októberi Filmhéten levetítendő, eddig elkészült Filmalap-támogatta filmeken érezhető-e bármiféle elvtelenség vagy alkotói önfeladás – vagy éppen az országhatárokat nem ismerő alkotói kedv szárnyalásának az ünnepe lesz a vetítéssorozat. Ez lesz a Vajna-puding próbája.

►Jó néhány filmet vetítenek már ezen termésekből a mozikban, több is nyert rangos díjakat, szerepeltek fesztiválokon. Látta valamelyiket?

Még nem, ugyanis hagyományosan az eddig Filmszemlének hívott fesztiválon néztem meg az új magyar filmeket, mert egyben szeretem látni a termést, hogy össze tudjam őket hasonlítani, érezzem a trendeket. Egyébként nem tetszik ez a filmakadémiás ötlet, mert nem egyeztettek a szakmával. Egyezséget kellett volna kötni a Magyar Filmművészek Szövetségével, ugyanis, azt gondolom, annak vezetője, Tarr Béla jelenti pillanatnyilag a magyar filmet.

Nem túlzás ez?

Nem, ez tény, attól függetlenül, hogy lehet szeretni és nem szeretni is a filmjeit. És ez addig így lesz, amíg egy újabb alkotó nem tesz le az asztalra ilyen értékű életművet. Jancsó Miklós után Tarr az, aki biztosan külön fejezet lesz a világ filmművészetében. Van több tucat briliáns magyar filmalkotó, de ekkora életművel, nemzetközi (el)ismertséggel, egyéni és nagyon magyar látásmóddal más nem rendelkezik. Ők ketten olyan filmeket készítettek, amiket sehol máshol nem lehetett volna. Furcsa, hogy éppen egy magát nemzetinek valló kultúrpolitika tagadja meg őket.

Fotó: Origo Flimklub, Pályi Zsófia

Kamondi Zoltán
54 éves Balázs Béla-díjas filmrendező, forgatókönyvíró, producer

Az ELTE-n járt matematika, majd filozófia szakra, a Színház- és Filmművészeti Egyetemen (akkor még főiskolán) 1988-ban diplomázott, itt később tanított is. 1986-88 között a Balázs Béla Stúdió vezetőségének tagja volt. A román forradalom alatt haditudósítóként dolgozott japán és francia televíziók megbízásából, valamint tudósítója volt a Szabad Európa Rádiónak. Ekkor dolgozott például Makk Károllyal is, forgatókönyvíróként és társrendezőként. Első játékfilmjét 1990-ben forgatta Halálutak és angyalok címmel, amelynek bemutatója a cannes-i filmfesztiválon volt. Az alkimista és a szűz, a Kísértések és a Dolina című filmjei számos nemzetközi díjat nyertek. Több vidéki és fővárosi színházban is rendezett díjnyertes közönségsikereket.

 


Kapcsolódó cikkek

2024. május 28.

Nem csak a húszéveseké az online világ

Növekvő ütemben terjed az internethasználat az idősebbek körében, bár a szépkorúak továbbra is lemaradásban vannak a fiatalabbakhoz képest. Egyebek közt ezt állapította meg a Nemzeti Média- és Hírközlési Hatóság (NMHH) friss felmérése, amely az életkoron túl a nem, az iskolázottság, valamint a munkavégzési és a háztartásbeli körülmények internethasználatra gyakorolt hatását is vizsgálta.