Kísérteties várólista Varanasiban


Ez a cikk több mint egy éve került publikálásra. A cikkben szereplő információk a megjelenéskor pontosak voltak, de mára elavultak lehetnek.

Varanasi, régies nevén Benárez India egyik szakrális központja. A Gangesz-parti város a hinduk legszentebb helye, mind megtisztulni, mind meghalni milliók zarándokolnak el ide évente. Hogy miért meghalni? Mert miután a hindu szertartás szerint a holtakat elhamvasztják, a hamvakat lehetőleg a Gangeszba, vagy olyan folyóba kell szórni, ami a Gangeszba torkollik. Varanasi nemcsak a Gangesz parti máglyái miatt maradt meg bennem ennyire, hanem azért, mert volt az életemnek néhány olyan magába roskadt pillanata, amikor komolyan úgy éreztem, hogy mindörökké ebben a…

Varanasi, régies nevén Benárez India egyik szakrális központja. A Gangesz-parti város a hinduk legszentebb helye, mind megtisztulni, mind meghalni milliók zarándokolnak el ide évente. Hogy miért meghalni? Mert miután a hindu szertartás szerint a holtakat elhamvasztják, a hamvakat lehetőleg a Gangeszba, vagy olyan folyóba kell szórni, ami a Gangeszba torkollik.

Varanasi nemcsak a Gangesz parti máglyái miatt maradt meg bennem ennyire, hanem azért, mert volt az életemnek néhány olyan magába roskadt pillanata, amikor komolyan úgy éreztem, hogy mindörökké ebben a városban ragadunk.

Hajnali három körül érkeztünk a városba, persze vonattal, akkor még nem sejtettünk semmit. Pedig voltak már baljós jelek. A peronokon, vasúti felüljárókon, majdhogynem a vágányok között is fekve, tízezres nagyságrendű zarándoktömeg várakozott, minden valószínűség szerint vonatra. A Lonely Planet útikönyv információit felhasználva kinéztünk egy közepesen olcsó szállodát, és a kóbor kutyák rótta amúgy néptelen utcákon motoriksával odavitettük magunkat.

Hol a Gangesz, kérdeztem az álmatag recepcióst, mivel amúgy is csak reggeltől kaptunk volna szobát, gondoltam körülnézek. Kint a szálloda mellett, mutatta a fiatal indiai fiú, kisétáltam a párás éjszakába. Megláttam egy lépcsőt, gondoltam híd, elindultam felfelé, egy rácsos vasajtóhoz értem. Körülbelül fél perc alatt esett le, hogy ez egy krematórium bejárata. Kéményei közvetlenül a szállodánk ablaka mellett meredeztek.

Nem osztottam meg a felfedezésemet a többiekkel, nem bírtam volna ki, hogy másik szállodát keressünk. Kicsit bántam is meg nem is ezt később, ugyanis kiderült, hogy a krematórium egy steril, barátságos megoldás a környéken.

Hajnalban kimentünk csónakosokkal megnézni a napfelkeltét, és az ilyenkor tisztálkodni vágyó színes sokaságot. Kiszúrtam, hogy néhány kisgyerek a parton aranyat mos. Arany fogakat.

Reggel a társaság nagy része kidőlt a sokkoló élményektől, én Tamás barátommal, aki jelen újság kiadójának veteránja, bevállaltuk, hogy megvesszük a vonatjegyeket másnapra a következű úti cél, Darjeeling felé. Lestoppoltunk egy biciklis riksát és nekivágtunk az egyszerűnek tűnő feladatnak.

A pályaudvar csak kicsit volt barátságosabb mint éjszaka. Az utasok által szétszórt szeméthalmokon kóbor kutyák marakodtak makákó majombandákkal. Megkerestük a jegypénztárt, egy külön épületben helyezték el. Találomra sorban álltunk az egyik ablaknál. Mikor sorra kerültünk, a jegypénztáros kezünkbe nyomott egy rakás jegyigénylő űrlapot, csak úgy itt nem lehet jegyet kérni.

Persze nem volt nálunk toll, a posztos rendőrtől próbáltunk kérni. Az egyszerűen kikapta egy szerencsétlen indiai kezéből, és a kezünkbe nyomta. Vissza akartam adni, de a szegény pára ijedtében kirohant az épületből. Tollunk már volt, de nem túl szerencsés karmával megáldva. Kitöltöttük a hat igénylőlapot, csak a járatszámot nem tudtuk.

Újra sorba álltunk. Minden sorban állás egyébként minimum 20 perces forduló volt.

A jegypénztáros akkurátusan végigolvasta az összes igénylőlapot. Járatszám?

Vonogattuk a vállunkat, gondoltuk megnézi a számítógépen. Nem, menjünk a kettes ablakhoz. Újból sorban álltunk. Nyilvánvaló volt, hogy minden gép ugyanabból az adatbázisból dolgozott. Fél óra múlva járatszámmal felvértezve diadalittasan dugtuk az első emberünk orra elé a papírokat. Akkurátusan végigolvasta az összes űrlapot. Megnézett valamit a gépen, majd vigyorogva közölte: Nincs erre a járatra jegy, 300-an várnak helyjegyre.

Kértük, hogy mondjon még másnapi járatszámokat. Kettes ablak, mutatta. Kettes ügyintézője barátságosan fogadott bennünket a szokásos sorban állás után. Akkurátusan végigolvasta mind a hat űrlapot, és mondott egy másik járatszámot. Próbáltam alkudozni, hogy mondjon még néhányat. Nem, rázta a fejét. Egy sorban állás, egy járatszám. Újra nekivágtunk a korábbi ablaknak. Erre a járatra csak 175-en vártak, közölte régi ismerősként üdvözölve bennünket a vasutasunk, miután akkurátusan újra átolvasta mind a hat lapot, pedig csak a járatszámot javítottuk rajta.

Menjünk, igyunk egy Coca Colát, javasolta Tamás, ez olyan volt, mintha rágyújtottunk volna az út folyamán. Egy kinti árustól vettünk kólát, én vettem egy zacskó sós mogyorót is. Rosszul tettem, mert amikor rágcsálni kezdtük egy nagy bakmajom kiszúrta. A zacskó Tamás kezében volt éppen, de rutinosan a kezembe nyomta, amikor a felénk sunyuló makákót kiszúrta. Így a majom engem vágott gyomorszájon felugrásból egy szabályos oitzukival (egyenes, szúró karate ütés). Egyből bizonyítva láttam, hogy a kung fu bölcsője India, innen lopták a kínaiak, tőlük meg a japánok. A meglepetéstől elejtett mogyorót mindenesetre a majom megszerezte.

Nézzünk körül az állomásépületben, hátha van egy utazási iroda, ahol könnyebben lehet jegyet szerezni, javasoltam. Egy készséges bakter odairányított a külföldieknek felállított jegypénztárhoz. Egy ventilátoros, több kanapéval ellátott helyiségben némiképp megnyugodva vártunk a sorunkra, felváltva szunyókálva. Egy óra múlva kerültünk a pulpitus elé. Mondtuk mi járatban vagyunk. Kell mind a hat útlevél, közölte szigorúan a Buddha méretű hivatalnok. És hat bizonylat arról, hogy hivatalosan váltottuk a rúpiát. Két hét alatt még hivatalos valutaváltóval sem találkoztunk, mindig a szikh motorriksásoknál intéztük az ügyletet. Persze csak a kettőnk útlevele volt nálunk.

Fájdalomdíjként két percre megpróbáltam elkérni a menetrendkönyvet. Nem kaptuk meg. Azt csak a forgalmi irodában lehet elkérni. Megkerestük a forgalmi irodát. Kivételesen egy készségesebb hivatalnokot találtunk, aki felírta nekünk az összes lehetséges járatszámot. Gondosan eldugtam a kincset érő papirost, nehogy véletlen egy makákó szemet vessen rá. A rendőr vigyorogva biccentett, beléptünk a jegypénztárakhoz. Magabiztosan nyújtottam a hat űrlapot a kedvenc jegypénztárosunknak. Nincs jegy erre a járatra, dobta vissza hetykén, 76-an várnak. Megdöbbenve figyelte, ahogy a fecninkről átírom a járatszámot. Akkor erre kérnénk. Akkurátusan végigolvasta mind a hat lapot. Nincs hely, ötvenen várnak. Ezt végigjátszottuk néhányszor. Megunhatta, mert az egyik vonatnál lemondóan közölte a jó hírt, a járatra csak öten várakoznak. Akkor kérünk jegyet, „waiting list” kategóriát. Annak ellenére, hogy egyszer 17 órát utaztam waiting list jeggyel állva egy indiai vonaton, jegynek ennyire még nem örültem. A waiting list azt jelenti az india-pakisztáni vonatokon, hogy helyjegy nélkül is fel lehet szállni, és ha a kalauz elég normális, akkor ott keres helyet. Az ominózus vonatúton egy rasszista kalauzt fogtunk ki, a gyarmati idők minden bűnét rajtunk akarta megbosszulni, inkább csomagra is eladott helyjegyet az indiaiaknak, csak nehogy véletlenül le tudjunk ülni.

Ezt az attitűdöt jól ismerhette a jegyüzérünk is, mert háromszor ránk kérdezett, biztos waiting list? Igen biztos. De az nagyon szörnyű. Nem baj, akkor is. Erre felkiáltott, valószínűleg azt mondhatta hindi nyelven, hogy itt van néhány hülye európai, aki waiting list jegyet vesz, összerohant röhögni a jegypénztár teljes állománya. Amikor rájött, hogy nem tud lebeszélni, kezünkbe nyomott egy másik űrlapot, amit a külföldiek használnak, végig rossz papírokkal dolgoztunk. Még utoljára megkérdezték, hogy biztos-e a waiting list, majd megvehettük a jegyet.

Amikor visszaértünk a szállodába, büszkén lobogtatva a jegyeket, a többiek riadtan mutattak a hátsó udvar felé. Addigra már vagy tíz halottat égettek el máglyán a hotel mellett – éjszakáig majd 100-at –, mivel az egyik fő halottégető lépcső mellett laktunk, mint ahogy később kiderítettük. Délutánra teljesen hozzászoktunk a halottas menetekhez, csak az tűnt egy kicsit bizarrnak, amikor a szállodatulajdonos ecsetelte, hogy a tetőteraszra éttermet tervez.

A waiting list jeggyel egyébként nem volt gond, a Gangesz túlpartján álló állomáson a kalauz egy külön fülkét biztosított megfáradt csapatunknak. Csak fél nap múlva jöttünk rá, amikor felébredtünk, hogy egy vicinálisra kaptunk jegyet, ami minden őserdei megállónál megáll. Csaknem ezer kilométeren keresztül.

dr. Bodolai László


Kapcsolódó cikkek

2023. január 27.

Egy asztalnál Bálint Andrással és Jordán Tamással

Mintha együtt ülnénk a Rózsavölgyi Szalon kávéházi asztalánál a két színészóriással, úgy telik el másfél óra, ahogy hallgatjuk őket a mindennapokról, a művészetről – az életről.

2023. január 25.

Mit tehetünk, ha kikerül rólunk egy nem kívánt kép a netre?

A gyakorlatban még mindig kevesen tudják, milyen következményekkel jár másokról fotót készíteni vagy megosztani azt az interneten. Általános vélemény, hogy a saját magunk által készített fotóval azt csinálunk, amit akarunk. Ez azonban nem is lehetne messzebb az igazságtól – mondja a szakértő, aki szerint a felnőtteket és a gyerekeket egyaránt edukálni szükséges a fényképekhez fűződő jogaikról és kötelességeikről.