Mekongi kalandok – I. rész

Ez a cikk több mint egy éve került publikálásra. A cikkben szereplő információk a megjelenéskor pontosak voltak, de mára elavultak lehetnek.

A halottébresztő ember egy vadonatúj Toyota Pickup mellett fekvő, hullának látszó nő feltámasztására készülődött, miközben mikrofonba hirdette az igét. Udvardy helyi csemegeként árult, pálcikára tűzött, karamellizált óriás csótánnyal a kezében vigyorogva állapította meg, hogy a műsor playbackról megy: egy órával korábban egy másik figura próbálkozott az élesztéssel ugyanezen a hangon.

Bangkok a maga módján várta az ünnepeket. A királyi palota melletti ligetet furábbnál furább mutatványosok lepték el, errefelé nem jártak turisták, csak a helyiek bolyongtak a vurstliban, és csodálkozva méregettek kettőnket. A park szélén ingyenes szabadtéri mozi üzemelt, a Casablancát játszották egy öreg vetítőből, a filmet egész családok nézték plédeken ülve. A ligetet ölelő körúton csenevész lánykák árulták magukat, mázsás futtatóik a fák közül felügyelték az üzletet – a város nem hazudtolta meg hírét. Emeletnyi hangfalerdőkből dübörgött a helyi techno, a legutolsó mutatványosnak is – legyen az körhintás, zsonglőr vagy céllövöldés, akinél klasszikus faágas-csúzlival és darts nyilacskákkal is lehetett léggömbre lőni – olyan hangosítása volt, amilyen nálunk még egy befutott kisvárosi rockzenekar legmerészebb álmaiban sem szerepel. A dodzsemes sátor egyik oldala csak hangfalakból állt, akinek nem jutott jármű, vagy nem volt pénze, táncolt, pontosabban feltartott kézzel vonaglott a dübörgő zenére, mintha egy apokalipszist szimuláló számítógépes játék utolsó pályájára tévedtek volna Baradlaiék, a virtuális pokol kapuja elé.

Baradlai és Udvardy bámészkodva sétáltak vissza a hotelbe egy-egy Singha sörrel a kezükben, útközben vettek két adag pirított szöcskét, de már az első lába megakadt Baradlai torkán. A hotel kapujában a hamis-CD-árus srác záráshoz készülődött. Baradlai melléült, hogy befejezze a sört, miközben kínálatát böngészte. A srác a hangfalak mögül – mert neki is jutott vagy hat darab – egy horgászbotot húzott elő.

– Megyek a folyóra, ilyenkor harap a catfish.
Baradlai a kezébe nyomta a szöcskéket.
– Próbáld meg ezzel! – ajánlotta, de a fiú néhány szárított békát húzott elő a zsebéből. Ez az igazi, mutatta.
– Vannak itt halak ebben a koszos folyóban? – érdeklődött Baradlai, de közben eszébe jutott, hogy otthon, Budapesten is mennyien horgásznak az Erzsébet-híd lábánál az Ördögárok bűzös kloákája mellett.
– Akad néhány kisebb – válaszolt a srác –, de igazán nagy catfisht a Mekongban lehet fogni, némelyik háromszáz kilósra is megnő.

Néhány nappal karácsony előtt a Mekong partja mellett, Laosz régi fővárosa, Luan Prabang főutcáján reménytelennek tűnő szálláskeresés közben Baradlaiék betértek kifújni magukat a számos vendéglő egyikébe. A várost elözönlötték a karácsonyi őrület elől menekülő külföldiek, a vendéglőben is üldögélt néhány ismerős a buszról, egy német anyuka hétéves forma kislányával, egy francia házaspár, aki négy gyereket próbált az asztalnál tartani, és egy nyugdíjas holland orvos fiatal thai barátnőjével. Forralt bor, akadt meg Baradlai szeme az angol nyelvű étlapra csempészett magyar szavakon. Érdeklődésére rövidesen megjelent Chan, a tulajdonos, aki a közgázon tanul Budapesten, és felfedte a forralt bor valószínűtlen rejtélyét: ez a jel a idetévedő magyarok számára, a felesége Erzsi is magyar, és rögvest szólt is neki. A szomorkás tekintetű Erzsi, gyönyörű, négyéves kislányukkal, Annával rövidesen befutott Baradlaiék hírére.

– Nemsokára lesz egy tradicionális lao színházelőadás a királyi palotában, gyertek el – invitálta őket Chan.
– Tud valamelyőtök gulyást és halászlevet főzni? – tudakolta Erzsi. Udvardy szakácsszakmája ellenére vonakodott.
– Én tudok, de inkább pörköltet, mint levest – felelte Baradlai.
– Holnap nem készítenél nekünk? Megkapod a konyhát és kapsz két embert.
– Igen, ha szereztek nekem holnaputánra egy horgászbotot – alkudozott Baradlai.

Az üzlet megköttetett, másnap hajnalban már a piacon kezdtek, Baradlai a számára ismeretlen, rondábbnál rondább halak között kereste a megfelelőket, egy harcsaforma, de csukafogazatú halat mustrálgatott, kérdően nézett a halárusra.

– Catfish – magyarázta a lao kísérő –, a Mekong északi folyásán háromszáz kilósra is megnő. Itt a speedboat kikötő mellett lehet fogni, a várostól északra, 20 km-re. Legnagyobb problémát az őrölt pirospaprika beszerzése okozta, Baradlai csak méregerőset talált, az egész szájpadlása lángolt a kóstolgatástól, enyhítésképpen több liter paradicsomsűrítményt vett mellé. Visszaérkezve kiosztotta a feladatokat, az egyik fiút nehezen tudta rávenni, hogy ne bárddal pucolja a halakat, ettől eltekintve gördülékenyen folyt minden. Baradlai meglepődött, milyen jó érzés konyhafőnöknek lenni, néha kiment a kék kötényében, végigmérte a vendéglőt, mintha a sajátja lenne, a betévedt turisták láthatóan nem tudták hova tenni, ahogy sajátos angolsággal irányítgatta a személyzetet, Chan csak mosolygott, később ott is hagyta, ketten maradtak főnökök a főpincérrel. Délután már kint volt a tábla az esti specialitásról, estére sorban állt Luan Prabang összes német turistája magyar halászlére várva. Erzsi is megérkezett a horgászbottal.

– Csak akkor kapod meg, ha azt mondhatom nekik, én főztem – mondta Baradlainak kóstolás után – a trópusi halakból összekotyvasztott lét.
– Ez olyan, mint Magyarországon – dicsérte Chan is.
– Nem gondoltam, hogy halászlevet eszünk karácsonyra – bámult Udvardy a keleties asztali halászlét tartó edényre, amikor átadogatták egymásnak jelképes ajándékainkat, Baradlai közben büszkén méregette a tányérjukat kenyérrel kitörlő németeket.

Másnap reggel bérelt motorral, némi halhús csalival és az éjszaka használhatóvá tett horgászbottal Baradlai indult megkeresni a speedboat-kikötőt. Ez a valószínűtlen vízi jármű egy törékeny, fából készült kenutestre biggyesztett bivalyerős motor segítségével akár 70–80 km/órás sebességgel is képes száguldozni a zátonyok között, és leginkább a jó szerencsén múlik, hogy melyik ér célba egészben. Az út egy őserdőn keresztül vezetett, végig a folyóparton a kikötőhöz. Pár kilométer után Baradlai azt képzelte, hogy tud motorozni, pedig előtte nem nagyon próbálta. Néha megállt a parton egy-egy speedboat-roncs mellett, de ott rozsdásodtak a pálmák alatt és a vízben is félig elsüllyedve az „Apokalipszis most”-ból ismerős amerikai naszádok vázai is. Az egyik mellé leült, bedobta a szereléket, jó haltartó helynek tűnt, és próbálta értelmezni a sáros, hömpölygő folyamot. Rövidesen megjelent néhány helyi kis srác, akik hálóval próbáltak kisebb halakat kifogni, Baradlai összehaverkodott velük, az egyik hozott egy marék izmos tőzeggilisztát, amivel sikerült megakasztani néhány törpeharcsa nagyságú szörnyeteget. Baradlai pár óra múlva megunta, a halakat odaadta a kis srácoknak, és magabiztosan ráült a motorra.

Motorostudásába vetett elbizakodottságának egy csapásra véget vetett, amikor egy rosszul bemért kanyarban beleszállt az út menti rizsföld sövénnyel takart drótkerítésébe. A közeli buddhista kolostorból kirohanó szerzetesek ráncigálták ki a bozótból. A motor rosszabbul járt nála, de még működött, szemben a kettétört horgászbottal. Baradlai jobb ötlet híján nekiindult, hogy egy szerelőt keressen, nem akarta a hazaútra szánt pénzt a kölcsönzőnél hagyni.

Végül a város határában, egy depóban sikerült megalkudni egy lao sráccal, hogy tíz dollárért megcsinálja a motort. Közben Baradlai is hasznossá tette magát, pillanatragasztóval hegesztette a repedt sárhányót és a sérülések nyomait próbálta mindenféle ötlettel eltüntetni. Éppen a csomagtartó kosarat kalapálgatta, amikor az útról ismerős holland orvos és thai barátnője fékezték le kerékpárjaikat a műhely előtt, ugyanazok, akik Baradlai előző napi szakácskodását is megmosolyogták.

– Maga minden szakmát kipróbál?
– Valamiből az utazásaimat is fedeznem kell – felelte kelletlenül.
– Speedboat? – kérdezte a thai lány Baradlai összehorzsolt arcára mutatva.
– Nem, ez csak motorbicikli. Speedboat tomorrow…

Kivárta, míg besötétedik, és csak akkor vitte vissza a kipofozott motort. Udvardy, aki közben az óriásvízeséshez, a környék legjelentősebb turistalátványosságához ment motorral, Chanék vendéglője előtt várt.

– Rohadt nagyot estem, nem merem visszavinni – mutatott a törött lámpájú járműre. – Catfisht fogtál?
– Csak törpéket, az óriáscatfishek ma megúszták – szedte elő Baradlai a törött botot.

Udvardy kétórás alku után végül ötven dollárt hagyott ott a kölcsönzőnél, Baradlaién szerencsére nem vettek észre semmit, de a kölcsönzős másnap nagyon szúrósan méregette, amikor arra sétált. Chan este jót mulatott a történteken.

– A kölcsönzős megérdemelte, egy sunyi thai, a szeme sem áll jól, náluk csak a kínaiak rosszabbak – tudtak meg Baradlaiék néhány fontos részletet a környékbeli népek viszonyáról.

Aznap este elbúcsúztak tőlük, indultak délre, Kambodzsa felé. A thai–lao határon, a Barátság-híd lábánál a wientianei piacról kimenekített levesteknősök szabadon engedésével köszöntek el a Mekongtól. A tuk-tuk sofőr, aki életveszélyes járgányán kiszállította őket a hídhoz, döbbenten figyelte, hogy mit csinálnak a teknősökkel, miután megállították egy életnagyságú porcelánkutyákat áruló, kínai lerakat mellett a folyó partján.

– Szerintem ehhez a hídhoz a laók csak a barátságot adták – állapította meg Udvardy, amikor átzötyögtek rajta –, de azt is csak azért, hogy a prostikat áthozzák a dzsipjeiken. Az ablakon keresztül az egyik árus pálcikákra húzott, egészben megsült kiskacsákat akart rájuk sózni búcsúzóul.

Két hét múlva, a hazaindulás előtti utolsó bangkoki esténken visszatértek a vurstliba néhány fényképet készíteni. A mutatványosok és a mozi helyén gyerekek fociztak, nyomát se találták a kavalkádnak.

– Szerintem álmodtuk az egészet – bánkódott Udvardy.
– A halottébresztő embert és a dodzsemet is. És igazi catfisht sem sikerült fognom – merengett Baradlai is.

Egy marék szöcskét és egy karamellizált skorpiót profin ropogtatva visszaballagtak a hotelhez csomagolni.

Baradlaiban kilenc évig élt, hogy látott egy szép szedést a laoszi őserdőben egy gyönyörű, vízesésekkel tarkított kristálytiszta patakban. (A szedés azt jelenti, hogy a hal feljön a felszínre megenni egy legyet, és vízgyűrűt hagy maga után.) Baradlai ennek akkor nem tulajdonított különösebb jelentőséget, csak akkor jött rá, hogy az igazi szedésnél a ragadozó hal úgy ront rá a vízre pottyant ízeltlábúra, mint éhes héja a vadgerlére , amikor megismerkedett a műlegyes horgászat alapjaival.

Rávett két horgászcimborát egy laoszi túrára.

– Ügyvéd nélkül nem indulok el soha – idézte a klasszikus mondatot a reptéren indulás előtt Joe, akivel Baradlai egy szabadkőműves horgász–levelezőlistán ismerkedett meg.
– Szerintem a jogvédelmi biztosításoddal jobban jársz – kezdte a vicceskedést Manitou, a 210 cm magas metálos legyezőhorgász, a harmadik útitárs, ő volt hivatott képviselni az expedíción a horgász szakmaiságot.

Szóval így indultak neki Laosznak megnézni a szedéseket.

Egy héttel később Luangprabangban, miután rátaláltak Erzsire, aki elvált közben, és Elisabeth néven egy bárt üzemeltetett, Manitou örömmel újságolta, hogy nagyszerű boltot kötött egy hajóskapitánnyal, aki halászik is mellesleg. Cirka húsz dollárért kibérelhető egy olyan vízi jármű, aminek le lehet szerelni a tetejét, így szabadon lehet legyezőbottal is dobálni. A kapitány a torkolatnál tud egy tuti helyet, ott hemzsegnek a halak. A torkolati részt Baradlaiék már ismerték, ott találkoztak Laosz egyetlen horgászával, aki egy dobóhálós halász elől rabolta le a vizet egy bambuszbottal, legalább két sneci méretű halat zsákmányolt uszkve fél óra alatt. Amúgy a hely, ahol egy kisebb folyó torkollott a Mekongba, horgászszemmel tényleg ígéretesen nézett ki.

Késő délután, hosszas rákészülés után le is ereszkedtek a vízparti lépcsőn a kikötőbe. Baradlai nem akart hinni a szemének, amikor meglátta a bérleményt. Egy kb. hetvenszemélyes utasszállító bárkát igazgatott az ötletes kapitány a családjával. Manitou büszkén húzta ki magát:

– Na, milyen járművet szereztem?

Baradlai és Joe mindenesetre előrelátóan felrohantak egy-egy üveg lao sörért. A hajó kipöfögött a Mekongra, néha a kapitány hatéves forma kiskölyke vezette. Lecsorogtak kétszáz métert a torkolatig, és a torkolattal szemben a kapitány felfuttatta a hajó orrát egy homokpadra.

– Na, itt a tuti hely – mutatta az örvénylő vizet.

Baradlai ekkor döbbent rá, hogy az orsóját a hotelben hagyta az ágyon a sietős pakolás közben. Jobb híján orsó nélkül, spiccbotnak szerelte fel rövidke pergetőbotját. Kenyérrel csalizott. Joe rohadt hússal, amit a piacon vettek egy hentesnőtől, akit a légyfelhőtől alig lehetett megközelíteni.

Manitou kimászott a partra – a leszedhető hajótető mint extra szolgáltatás ezzel a mozzanattal értelmét vesztette –, és bőszen elkezdte suhintgatni a legyezőbotját. Pontosan akkora eredménnyel járt, mint Baradlai az úszósra szerelt orsómentes pergetőbottal.

Joe állítólag érzékelt néhány kapást, de egyet sem sikerült realizálnia. A sörök gyorsan elfogytak, Baradlai egy darabig fényképezgetett, aztán kiszúrt egy bambuszból összetákolt kocsmát a zátony tetején. Nekiindult körülnézni.

A vendéglátóipari egységben egy idősebb, száz kiló körüli nő pörölt egy nyeszlett kis lao pasival, aki Baradlaihoz menekült kiszolgálni.

– Tegnap nőnap volt, nagy buli, legalább százan mulattak itt – mutatta a kocsma körüli fövenyt. Tudod, mi a nőnap, ugye? Amikor a férj nem verheti az asszonyt. Baradlai bólogatott.
– Ő az anyád? – kérdezte a szúrós szemű asszonyságra sandítva a kortalan tulajtól.
– Nem, a feleségem – röhögte el magát a lao, és Baradlai inkább nem kérdezősködött tovább.

Közben Manitou is megunta a dobálást, felcsoszogott Baradlaihoz, és elosztották a sört. A kapitány integetett, hogy lejár a megbeszélt idő, elindultak a part felé. Amint távolodni kezdtek, éktelen rikácsolás vette kezdetét a kocsmánál. Baradlai visszasandított: a lao tulajt pofozta a felesége kegyetlenül.

– Itt még nem ért véget a nőnap – jegyezte meg, Manitou nem egészen értette.

(Folytatjuk.)

Dr. Bodolai László

 

Mekongi kalandok – II. rész

---