Nagy tárgyalás, Nagy szemek

Ez a cikk több mint egy éve került publikálásra. A cikkben szereplő információk a megjelenéskor pontosak voltak, de mára elavultak lehetnek.

Tárgyalóteremben, sajátos bizonyítási eljárással fejeződött be az amerikai művészvilág egyik nagy botránya, melyet Tim Burton extravagáns rendező tár filmen szemünk elé – ezúttal hagyományos módon.

Valóságos történetet dolgoz fel új, Nagy szemek (Big Eyes) című filmjében a kétszeres Oscar-jelölt rendező. Az amerikai bulvársajtónak és a komoly lapoknak egyaránt kedvelt témája volt évtizedeken át a Keane-házaspár művészete, anyagi sikere, válása, majd pere, melynek feladata volt kideríteni, ki is festette valójában az elhíresült képeket.

A negyvenes években Párizsban művészetet tanult Walter Keane 1955-ben vette feleségül Margaretet, a kislányát egyedül nevelő szegény elvált asszonyt, aki tehetségesen festett. Legfőbb motívuma a nagy szem volt: portréiban az igéző, nagy szemű gyermekek tekintete egyszerre fejezett ki fájdalmat, szomorúságot, elhagyatottságot. Amikor a jó szervezőkészségű és tehetséges kommunikátor, Walter némi pénzkereset reményében kiállította a festményeket, váratlan sikert aratott Washingtontól New Yorkig. A férj meggyőzte a feleséget, hogy a férfiközpontú világban nagyobb lehet a hírnév és az anyagi siker, ha úgy állítják be a nyilvánosság előtt, hogy Walter festette a képeket. Festőtudás híján, de vállalkozókészség birtokában arra is rájött, hogy bár csak kevesen tudják megvásárolni a festményeket, de ha posztereken, képeslapokon árusítja lenyomatukat, milliószámra értékesítheti.

A hatvanas évek elején elárasztották a nagy szemű képek másolatai az üzleteket, majd az otthonokat, a Keane-család pedig meggazdagodott. Sztárok, mint pl. Andy Warhol is rajongott a motívumért. Akadtak ellenvélemények, földbe döngölő kritikák is, de azok is csak üzletet hoztak. Margaret éveken át ontotta magából az újabb és újabb festményeket, de Walterrel kapcsolata megromlott, s a pár el is vált a hatvanas évek közepén. Ám további éveknek kellett eltelnie, míg a festőnő abbahagyta exférjének a képek készítését és fellázadt. 1970-ben egy rádióműsorban nyilvánosságra hozta: a nagy szemű portrék igazi festője valójában ő. Walter ezt tagadta, sőt beperelte volt nejét.

Tim Burton rajong a nagy szemű Keane-festményekért. A kritikusok egy része felismerni véli a direktor korábbi filmjeiben Keane hatását, tágra nyílt szemű hősei – például a Karácsonyi lidércnyomás című alkotásában is – ide vezethetők vissza. E történet feldolgozásában viszont a rendező a hagyományos hollywoodi stílushoz tért vissza: a legegyszerűbb történetmesélővé vált, sehol egy varázslat, sehol egy trükk, sehol az elszabadult fantázia. A varázslat abban rejlik, milyen életszerűen ábrázolja az ötvenes-hatvanas évek Amerikáját az autókkal, kirakatokkal teli utcaképekben, a fekete-fehér tévés szobabelsőkkel, az akkori ruha- és frizuradivat korhű megjelenítésével.

Kiváló színészeket is szerződtetett főszereplőknek. Az ötszörös Oscar-jelölt Amy Adams sugárzóan kedves és őszinte a kishitű, egyszerű, melankolikus festőnő szerepében, férjeként pedig Christoph Waltz – akinek játéka a Becstelen brigantyk és a Django elszabadul Tarantino-filmekben Oscar-díjat ért – most is lubickol a sármos életművész-szerepben, ahogy mindenkit lenyűgöz lehengerlő stílusával, bőbeszédűségével, rábeszélő-készségével.

A filmben megelevenedik az egykori valóság: a tárgyalóteremben, a bíró és az esküdtszék előtt kell eldőlnie, ki is festette hosszú éveken át a nagy szemű gyermekek portréit, kit is illetnek a képek után a bevételek, poszterek után a jogdíjak. Érdekesség, hogy a férj, Walter Keane ügyvéd nélkül, egyedül van jelen a teremben. Magára vállalja a védő szerepét. Úgy hiszi, lehengerlő szövege meghatja és sikeresen megtéveszti majd az esküdteket. Ügyesen teszi fel kérdéseit a tanúnak, volt feleségének, majd önmagának is. Waltz játékának csúcspontja, amikor tanúként saját magát idézi meg, és hol az ügyvéd, hol a tanú szerepében kérdez vagy válaszolja meg kérdéseit. A bírót azonban mindez nem hatja meg. Úgy dönt: a két félnek előtte és az esküdtszék tagjai előtt kell bizonyítania. A perben állók elé festővásznat helyeznek, és egy órát kapnak, hogy fessenek egy portrét, melyben bebizonyíthatják, ki is alkotja valójában a jól ismert, stílusos képeket. Walter vállsérülésére hivatkozva nem hajlandó festeni, Margaret viszont ennyi idő alatt könnyedén megfest egy ilyen alkotást, ezzel igazolva: ő az igazi művész.

A valóságban a bíróság 1986-ban 4 millió dollár kártérítést ítélt meg a volt feleségnek. Margaret a továbbiakban is sikerrel festett, melyből kiválóan megélt, később újra férjhez ment. A pert követően Walter, az exférj elszegényedett, alkoholista lett, 2000-ben hunyt el. Margaret D. H. Keane, aki Peggy Doris Hawkinsként látta meg a napvilágot, tavaly, a forgatás idején 87 éves volt, s a film végén mosolygós ősz hajú hölgyként láthatjuk ölelkezni az őt alakító Amy Adamsszel.

A filmet már játsszák a magyar művész mozik.

Fotók: Fórum Hungary

---