Narancsos forradalom és a Sztálin-barokk Kreschatik sugárút


Ez a cikk több mint egy éve került publikálásra. A cikkben szereplő információk a megjelenéskor pontosak voltak, de mára elavultak lehetnek.

Kijevben átutazóként sokszor jártam a kilencvenes évek elején, sajnos, a vonatból nem sok mindent lehetett látni. A várost csak a 2005-ös, úgynevezett Narancsos Forradalom idején volt lehetőségem először bejárni, amikor az egyik újság, ahol alapvetően ügyvédként dolgoztam, kiküldött egy újságíró kollégával, Bencével tudósítani, hogy élhessek egy kicsit a hobbimnak is. Az első utunk kicsit kalandosra sikeredett, ugyanis a költséghatékonyság jegyében Ungvárig autóval mentünk, és belföldi repülőjárattal utaztunk tovább a fővárosba.

Kijevben hóvihar dühöng, bányászjárás lesz és a tankok már körbevették a várost – láttak el bennünket biztatóbbnál biztatóbb információkkal indulás előtt. Szűk keresztmetszetnek mégis az Ungvárig tartó autózást tartottam, ugyanis a szervizek által javíthatatlannak minősített Saab-motorblokkot teljesen valószínűtlen módon – indulás előtt nem sokkal – horgász barátom, Imi, a Zichy Jenő utcai motorpreparátor, és segédje, a Simson- és Verhovina-szakértő roma Kálmán hozta rendbe. A megpatkolt, és a roma szertartás szerint megvajákolt motor szerencsére nem állt le. Az első kétszáz kilométer után már csak a viharos széllökések okoztak néha meglepetést.

A határon alig kellett várni, a benzincsempészek aludtak, az embercsempészek valószínű, inkább a Tiszán úsztatták át a szerencsétlen afgánokat. Nem kellett több csomag szotyola az orosz kiskatonák megvesztegetésére, mint 1991-ben, amikor egy Szandi-rajongó helyi vodkacsempész Wartburgjára felkéredzkedve keltünk át, az általunk legyártott, és a budaörsi kollégium könyvtárbélyegzőjével érvényesített beutazási engedélyt lobogtatva.

Ungvárra meglepő gyorsan beértünk, a repülőtér megtalálása már nehezebb feladatnak bizonyult, végül egy magyarul tudó taxisofőr vezetett a lakótelep mellett megbúvó reptérparkolóhoz. A benzinkutat is ő ajánlotta, ahol pénzt váltottunk először, bár ne tette volna. Máig nem volt erőm kiszámolni, hogy azon a váltáson 6000, vagy csak 4000 forintot buktunk. A reptér környéke reménytelenül kihalt volt. Jobb híján bevackoltuk magunkat a járó motorú autóba, Bence kolléga békés szunyókálásba kezdett, én két doboz Borsodi Bivallyal és egy Bob Marley-lemezzel tartottam magamban a lelket a reptéri személyzetre várva.

Jó két és fél óra múlva meg is érkeztek a lila hajú bábuskák. A söröktől felbátorodva odarohantam hozzájuk, és tört oroszsággal megkérdeztem, ők nyitják-e ki a repteret. Igen, feleltek magyarul, de a gép még nem jött meg Kijevből, nem tudott felszállni a szél miatt. A váróteremben hidegebb volt, mint odakint, csak a reptér kóbor kutyái hitték azt, hogy érdemes bent melegedni, legalább három kószált a rideg oszlopok között.

Már éppen kifizettük volna a jegyet, amikor egy másik ablakból egy kivételesen nem lila, hanem fekete hajú nő odaszólt magyarul, hogy mi vagyunk-e a Bence. Igen, felelt Bence, a hölgy intett, hogy a Bencéknek ott kell megvenni a jegyet. A lilaruhás földi légikísérő csak rázta a fejét rosszallva, és mint ahogy később kiderült, gyorsan elbuktunk újabb 6000 forintot. Mi erről még szerencsére akkor nem tudtunk, boldogan fedeztük fel, hogy kinyitott a reptér melletti faház-bódé-kávézó, a környék egyetlen fűtött helye. Az autót biztonságba helyeztem az őrzött parkolóban, majd a kialvatlanság miatt a kelleténél ezerszer jobban fázva, de boldogan betértünk az egységbe.

A sziesztakályha sutjában gyorsan ittunk egy teát, majd csendesen sörözgetve számolgattuk, hány vodkát dob be a mellettünk lévő asztalnál vihorászó két jól öltözött, középkorú nő. Egyébként reggel hetet mutatott az óra. A gép nagy süvítéssel megérkezett, a reptér kóbor kutyái csaholva üdvözölték, az utasok kirohantak, mi is otthagytuk söreinket, Bence véletlenül levert egy poharat, kifizettették velünk, 4 sör árába került. A lilaruhás bábuska rázta a fejét, nem, ez nem a mi gépünk, mi a drágábbal és rosszabbikkal megyünk, nem érti, hogy lehettünk olyan hülyék, hogy arra vettük meg a jegyünket, pedig az olcsóbb gépen kaját is adnak. Mi sem értettük, hogy ezt korábban miért nem mondta senki, biztos, mert nem kérdeztük.

Közben majdnem elvesztettem a reptér egyetlen vécéjének egyetlen kulcsát. Majd háromnegyed órán keresztül kerestem a horgászmellényem 66 zsebében, végül az egyik szúrós szemű bábuska találta meg a vécécsésze mellett. A reptéren már kellően utáltak bennünket, inkább visszamentünk a bódé-kávézóba, ott csak röhögtek rajtunk. A két nő vidáman nyomta a vodkákat, mi bóbiskolva sörözést mímeltünk a gép megérkezéséig. Becsekkoláskor a szúrós szemű bábuska volt a biztonsági személyzet is, a vécékulcsért bosszúból kipakoltatta a kis hátizsákomat. Még röhögött egy jót rajtunk, milyen hülyék vagyunk. Amikor megláttuk a lepattant gépet, már nem csodálkoztunk a vidámságán.

A Jak 40-esre úgy szálltunk fel, mint a 76-os trolira, a tatárfejű pilóta dideregve cigarettázott a szárny mellett, majd ő is hátul jött be a gépbe velünk. Mindenkinek adott egy szem cukorkát, majd minden felvezetés nélkül beült a pilótafülkébe és nekiindultunk. Nem tudom, létezik-e még olyan repülőtér a világon, ahol a felszálló gépet vidáman csaholó kutyák kísérik, vágtatva, a kerekek után kapkodva a kifutópályán. Mindenesetre azzal a boldog tudattal szenderedtünk el, hogy a következő 2 órában biztos nem vág át, és nem röhög ki bennünket senki.

Valószínűleg valamelyik ungvári kutya is fellóghatott a repülőre, mert mire kicsekkoltunk, már a kijevi Zsuránye reptér várójában melegedett egy példány. A büfések már ismerték, Ungvárról Odesszába szokott átrepülni melegedni, ha beáll a hideg, mesélték, Az apartmanügynökség által kiküldött taxis a 10 dolláros viteldíjjal valószínű rendesen átvert bennünket, de volt legalább annyira korrekt, hogy nem röhögött rajtunk. A lakás rendben volt, a kulcsátadó hölgy megmutatott a közelben egy megfizethető árú étkezdét. Ebéd után gyorsan lefeküdtünk néhány órát aludni, legalább addig sem vert át bennünket senki.

Kijevben tényleg esett a hó, a választásokra szombaton még csak az autókra felkötött sárga szalagok utaltak. (A Juscsenkó-hívők így jelezték hovatartozásukat.) Ébredés után lekeveredtünk egy monumentális internetkávézóba a föld alá. Amíg Bence kolléga a flopi felmásolásával küzdött – a pendrive még ismeretlen volt –, én virtuális terroristaként léptem be az egyik játékba, de az ukrán kölykök átlag 20 másodperc alatt leszedtek. Nekem azért sikerült lelőnöm egy terrorista kollégát. Miután Bence kolléga sikeresen hazaküldte az aktuális cikket, nekiláttunk megkeresni azt a különleges kocsmát, amelyet magyarországi segítőnk, Szása ajánlott. Igazából majdnem minden kijevi információt Szásának köszönhettünk, Szását meg konkrétan egy korábbi nyári mongol horgászatomnak, ugyanis Peking felé a repülőgépen ismerkedtem meg egy kollégájával, és amikor elmeséltem neki később, hogy Kijevbe készülünk, összehozott bennünket Szásával.

A Baraban nevezetű, főként külföldiek által látogatott kocsma tényleg egyedi hely, de sokkal okosabbak nem lettünk ott sem, fogalmunk sem volt hogy vágunk neki a másnapnak. Miután vasárnap reggel az egyik kávézóban két bábuska szokás szerint kiröhögött bennünket – ezúttal a hideg ellen felinstallált sarkkutató szerelékünk miatt – végre mellénk szegődött a szerencse. Egyrészt többet nem vágott át és nem röhögött ki minket senki, sőt az étkezdében a magyar beszédünkre felfigyelt egy magyar–ukrán srác. Szergej nagymamája révén jutott magyarigazolványhoz, és jó darabosan töri a magyart. Később kísérőnkké szegődött Szása újságíró barátja, akit meglepő módon szintén Szásának hívtak.

Innentől kezdve lényegesen több információt tudtunk meg a választásokról, független weboldalakat mutatott, ahonnan Szergej segítségével valós híreket tudtunk leszedni. Ki tudtuk használni a délutánra külföldi megfigyelők bázisává váló Barabant is (a főposta mögött, az udvarban). A városban sétálgatva semmi jelét nem lehetett látni a feszültségnek, a bazárosok ugyanúgy kipakolták a matrjoska babákat, a McDonalds előtt lehetett baglyokkal fényképezkedni. Egy Fradi-meccs miatt százszor több rendőr bóklászik az utcákon, mint amit ott láttunk.

Szása az este megkoronázásaként bejuttatott bennünket Juscsenko választási központjába, ahol elég volt az útlevél a sajtóregisztrációhoz. Amíg Bence kolléga a 286-os számítógéppel küzdött, jobb híján kaviáros szendvicset rágcsáltam és az ukrán népies rockot játszó zenekarokon szörnyülködtem, majd mintha megpillantottam volna magát Juscsenkót közvetlen közelről. Az első kijevi utunk sikeresen zárult.

A sors úgy hozta, hogy egy alapítvány támogatásával tudósítóként decemberben újra kijutottam Kijevbe. A Narancsos Forradalom szele elült, a forradalmi kormány a korrupciós botrányok miatt megbukott, de így is volt miről írni. És végre a városra is jutott egy nap.

Most kevésbé kalandos körülmények közt, nemzetközi repülőjárattal érkeztünk a fővárosba.

A központban, az úgynevezett Maidan tér mellett foglaltunk szállást. Itt található a városközpontot uraló győzelmi Obeliszk, és innen kezdődik Kijev főutcája, a Kreschatik sugárút, monumentális Sztálin-barokk épületekkel övezve. A kijevi plázák szerencsére a föld alatt terjeszkednek, nem rondítják a városközpontot otromba bevásárlóközpontokkal, viszont a város alatt több emelet mélyen lehet bolyongani, és minden kapható, amit egy világvárosban illik árulni. A sugárút másik végén olcsón vehetünk kaviárt a Besszarábia téri piaccsarnokban. A központ fölé magasló dombon található az arannyal borított Szent Mihály-székesegyház. A székesegyház mellől siklóval le lehet ereszkedni a Dnyeper partjára, ebben a városrészben találhatók az egyetemek, és számos szórakozóhely, jobbnál jobb kávézókkal, vendéglőkkel. Kijevben – nem tudni miért – mérhetetlenül sok Sushi bárt nyitottak majd minden sarkon hirdeti magát egy.

Érdemes egy fél napot rászánni a Világháborús Múzeumra. A központtól néhány buszmegállónyira található. Az ágyúkkal övezett, a monumentális győzelmi emlékműhöz vezető sétányon szovjet katonadalok szólnak a recsegő hangszórókban, a hadi skanzenben megtalálhatók a győzelem fegyverei mellett az afganisztáni háború kevésbé sikeres harceszközei is. Visszasétálva a városközpont felé kihagyhatatlan a kazamata-kolostor, ahol a múmiák miatt nincs villanyvilágítás, csak speciálisan tartott gyertyákkal lehet közlekedni.

Kijev olcsó város, jóval olcsóbb, mint Budapest, és persze mint Moszkva. A különleges önkiszolgáló étteremláncokban 1000 forintnyi hrivnyáért 4-5 fogásos ebédet kaphatunk, persze előfordulhat, hogy a szemközti kávézóban ugyanennyibe kerül két kávé. Az utcák szembeötlően tiszták, se szemétbe, se kutyaürülékbe nem lép az ember. A tömegközlekedés díja töredéke az itthoninak.

És minden ellenkező híresztelés ellenére Kijev biztonságos város. Akit érdekel egy kis posztszovjet nyugat-európai világ, semmiképp se hagyja ki.

Szöveg és kép: Dr. Bodolai László


Kapcsolódó cikkek

2023. január 27.

Egy asztalnál Bálint Andrással és Jordán Tamással

Mintha együtt ülnénk a Rózsavölgyi Szalon kávéházi asztalánál a két színészóriással, úgy telik el másfél óra, ahogy hallgatjuk őket a mindennapokról, a művészetről – az életről.

2023. január 25.

Mit tehetünk, ha kikerül rólunk egy nem kívánt kép a netre?

A gyakorlatban még mindig kevesen tudják, milyen következményekkel jár másokról fotót készíteni vagy megosztani azt az interneten. Általános vélemény, hogy a saját magunk által készített fotóval azt csinálunk, amit akarunk. Ez azonban nem is lehetne messzebb az igazságtól – mondja a szakértő, aki szerint a felnőtteket és a gyerekeket egyaránt edukálni szükséges a fényképekhez fűződő jogaikról és kötelességeikről.