Néhány személyes ügyészi gondolat az okiratot szerkesztő ügyvéd büntetőjogi felelősségéről


Ez a cikk több mint egy éve került publikálásra. A cikkben szereplő információk a megjelenéskor pontosak voltak, de mára elavultak lehetnek.

Jelen írással természetesen nem célom, hogy ráijesszek az ügyvéd kollégákra, inkább az, hogy némileg betekintést engedek ügyészi agyalgásaimba, belső mérlegem szerint hol az a határ, ahonnan már merek arra következtetni, hogy a valótlan tartalmú okiratot szerkesztő ügyvéd nem csupán megvezetett, jóhiszemű papírgyártó, hanem bűnösen trehány, netán zsoldos. Ha értelemzavaró lenne a „zsoldos” kifejezés, engedjenek meg egy kis kitérőt, mivel ugyan ez nem egy bevett jogi terminus technicus, viszont nagyon találó, ezért nem félek használni. Egy katona senkit nem vet meg…

Jelen írással természetesen nem célom, hogy ráijesszek az ügyvéd kollégákra, inkább az, hogy némileg betekintést engedek ügyészi agyalgásaimba, belső mérlegem szerint hol az a határ, ahonnan már merek arra következtetni, hogy a valótlan tartalmú okiratot szerkesztő ügyvéd nem csupán megvezetett, jóhiszemű papírgyártó, hanem bűnösen trehány, netán zsoldos.

Ha értelemzavaró lenne a „zsoldos” kifejezés, engedjenek meg egy kis kitérőt, mivel ugyan ez nem egy bevett jogi terminus technicus, viszont nagyon találó, ezért nem félek használni. Egy katona senkit nem vet meg jobban, mint a zsoldost, aki esküjét semmibe véve adja el – prostituálja – magát annak, aki megfizeti. Ezzel a logikával párhuzamot vonva fordulhat elő, hogy egy kiváló szakértői véleményekkel alátámasztott váddal szemben a védelem olyan szakvéleményt bocsát a bíróság rendelkezésére, amely a nyomozatival szöges ellentétben áll, és erről a szakértőről természetesen rendre leperegnek a vádat alátámasztó szakmai érvek. Javíthatatlan naivitásra vallana, ha ezt minden esetben csupán a tudomány szerteágazó sokszínűségének tudnánk be. Hogyan sikerül a védőnek rátalálnia pont arra a szakértőre, akinek szakmai álláspontja a nyomozati szakvéleménytől merőben eltér, horribile dictu még egy ötvenmilliós ingatlan ingyenes elkótyavetyélését is gazdaságilag megalapozott döntésnek fogadja el? Netán olyan szinten ásta bele magát a védő a mikroökonómia tudományába, hogy megtalálta az akadémikustól szögesen eltérő elméletet valló rejtett tudományos műhelyt, és tőle kért szakmai állásfoglalást? Ez bizony tiszteletre méltó lelkiismeretességre vallana, de töredelmesen bevallom, azért sokszor bujkál bennem a kisördög, hogy itt bizony nem ez a helyzet, hanem az, hogy a védelem nem szakvéleményt, hanem védencének megfelelő szakértői megállapítást rendelt. Na, ilyenkor nem (kizárólag szaktudásán alapuló szuverén véleményét képviselő) szakértőről, hanem zsoldosról beszélek. Ezen logika mentén teszek különbséget az ügyvédtársadalomban (a törvényes kereteken belül ügyfele érdekét a legmesszebbmenőkig képviselő) ügyvéd és (a disznóságokat lelkiismeret furdalás nélkül lepapírozó) zsoldos között is.

Visszatérve eredeti témámhoz: ha az ügyvéd büntetőjogi felelősségét firtatom, első tisztázandó kérdés természetesen, hogy az ügyvéd által szerkesztett, ellenjegyzett okirattal megvalósult-e bűncselekmény. Az ügyvéd bármiféle büntetőjogi felelőssége (szándékossága vagy gondatlansága) csak abban az esetben boncolgatható, ha erre a kérdésre egyértelmű, minden kétségen felül igenlő válasz adható. Csakis ezt követően vizsgálható, hogy az ügyvédnek ebben lehet-e bármiféle szerepe. Ez természetesen rettentően kényes feladat, hiszen egyrészt jogban járatos személlyel szemben folytatott nyomozásban a legkisebb hiba is buktathatja az ügyet, másrészt az eljárás túlmutat önmagán, mert az ügyvéd egész egzisztenciája veszélybe kerülhet akár egy kisebb súlyú bűncselekmény miatti elítéltetése esetén is.

Tehát, ha már túl vagyok a fenti első lépésen, mikor merek támadást indítani a hamis adásvételi szerződést szerkesztő ügyvéd ellen?

Legegyszerűbb helyzetben akkor vagyok, amikor az ügyvéd maga is beismer, de mondanom sem kell, hogy erre meglehetősen ritkán kerül sor. Ilyenkor az ügyvédet jellemzően jóhiszeműsége – magyarán trehánysága – miatt vezeti meg ügyfele. Teszem azt, egy parlagon fekvő telket 20 tulajdonosa elajándékoz az önkormányzatnak, hogy ott játszótér épüljön, viszont a 21. tulajdonos ’56-os disszidens, aki valahol a dél-tengeri szigetvilágban tengeti napjait. A polgármester persze a gordiuszi csomót elvágva maga biggyeszti oda a tékozló fiú aláírását a szerződésre, majd ártatlan képpel megjelenik az ügyvédnél, aki minden további nélkül ellenjegyzi azt, tanúsítva, hogy azt a felek előtte saját kezűleg írták alá. Ezután nincs más hátra, mint szaladni a földhivatalba. Az ügyvéd nyilvánvalóan hazudott az ellenjegyzéssel, hisz azzal azt tanúsította, hogy az aláírásokra a szükséges kioktatásokat követően előtte került sor, ami nyilvánvalóan nem igaz, e körben szándékosságához kétség sem fér. Viszont a földhivatali bejegyzésre tekintettel (lásd 5/2000. Büntető Jogegységi Határozat) közokirat-hamisítással állunk szemben, így nem ennek, hanem annak van relevanciája, hogy az ajándékozási szerződésből milyen valótlan adat került az ingatlan-nyilvántartásba. Ez pedig nem más, mint hogy külföldre szakadt hazánkfia elajándékozta tulajdoni hányadát a szülőfalujának. Ebben viszont az ügyvédet, ha szándékosság nem is, de a tudatos súlyos gondatlanság (megengedhetetlenül könnyelmű bizodalom a polgármesterben) feltétlenül terheli, ami bizony bűncselekmény, közokirat-hamisítás vétsége [Btk. 274. § (3) bek.].

Jóval komolyabb szellemi erőfeszítést igénylő, de annál nagyobb szakmai sikerrel kecsegtető módszer, amikor a megcáfolhatatlan, de csak közvetett bizonyítékokból (jellemzően az ügy tárgyát képező vagy ahhoz kapcsolódó okiratokból) vezetjük le logikai úton az ügyvéd bűnös közreműködését. Ilyenkor, ha okfejtésünk hibátlan, kevés adattal is eredményt érhetünk el. Ugyanakkor ez a módszer gyakran közel sem olyan komplikált, mint elsőre tűnik. Ha az ügyvéd kettő ingatlan-adásvételi szerződést szerkeszt és ellenjegyez, melyeken minden adat – vevő, eladó, ingatlan, szerződéskötés helye, ideje – megegyezik, csak a vételár tér el, az viszont jelentősen, elegendő a két szerződést a bíró elé fektetni, majd hivatkozni az opportunizmusáról hírhedett viccbéli vilnai csodarabbira (aki bölcsen rábólintott samesza kifogására, hogy két egymással szöges ellentétben álló dolog nem lehet egyidejűleg igaz), ami után az ügyvéd vádlott legkifinomultabb dramaturgiai igényeket is kielégítő vergődése falra hányt borsóként pereg le a bíróról.

Persze viszonylag ritkák a hasonló esetek. Tudomásul kell vennem, hogy akármenynyire is kilóg a lóláb, a hamis szerződés felmutatása önmagában ritkán elegendő az ügyvéd ellen. De korai fellélegezni, mert az ügyvéd aknamezőre lép, amikor arra adja fejét, hogy „forró” szerződések szerkesztésével keresse meg a kenyerét. És ez az aknamező ma már jóval több veszélyt rejteget, mint 10–15 éve.

Vegyük a legegyszerűbb példát, a cégfantomizálást. Ennek szükségszerű kelléke az ominózus üzletrész-adásvételi szerződéssel párhuzamosan készült társasági szerződésmódosítás, melynek eredményeként egy eladdig napjait hajléktalanként tengető szerencsétlen válik egy csapásra tulajdonos-cégvezetővé. Hiába, újra kezdeni sosem késő, és (mivel a kihívások elől sem szabad soha meghátrálni) erre legjobb módszer egy többtízmilliós tartozással terhelt, ám semmiféle vagyonnal nem rendelkező cég megvásárlása. Tapasztalatom szerint a kezdeti bizonytalankodások után ma már – néhány közvetett, inkább csak a kétségek eloszlatását szolgáló bizonyítékkal megtámasztva – nem okoz gondot a bírónak kimondania, hogy ilyenkor tényleges cégeladás és ügyvezetőváltás nem történt, a szerződés fiktív, és az új személyek bejegyzésével valótlan adat került a cégnyilvántartásba, megvalósult a közokirat-hamisítás vagy a gazdasági adatszolgáltatási kötelezettség elmulasztásának bűntette. Nagyobb kihívást jelent a cégfantomizálás mögé látni, az indítékot felfedni, de a fiktív ügylet enélkül is bizonyítható. Ilyenkor persze van némi hiányérzetem, akárcsak a védőnek, aki perbeszédében rendre arra hivatkozik, hogy ennek önmagában ugyan mi értelme lenne? Igaza van, de mivel erre nem minden esetben derül fény, marad a bizonyított cégfantomizálás a nyitott kérdéssel, hogy miért is történt ez. Én a magam részéről szeretem a nyomozókat hajtani az indíték felderítésére, mert ugyan az eredményességi mutatókat ezzel nem javítjuk, ráadásul a nyomozás is elhúzódik, de a gazdasági bűncselekmények természetét akkor ismerhetjük meg igazán, ha képesek vagyunk a dolgok mögé látni, és nem elégszünk meg egy – általában az ágrólszakadt új cégvezető beismerő vallomásán alapuló – eszközcselekmény felfedésével, az ügy tulajdonképpeni felgöngyölítése nélkül.

De függetlenül az indítéktól, mindig motoszkál a fejemben, hogy erről tudott-e az okiratokat szerkesztő ügyvéd? Nem szúrt szemet neki az alkohollal vívott egyenlőtlen harc minden nyomát magán viselő újdonsült cégvezető? Nehezen hihető, de ez persze önmagában még nagyon kevés lenne, ráadásul itt a közokirat-hamisítás gondatlan alakzata sem merülhet fel, furcsa is lenne elvárni az ügyvédtől, hogy valamiféle magánnyomozással lekáderezze ügyfeleit. Most akkor alaptalan volt iménti fenyegetőzésem mindenféle aknamezőről, mégsem lehet megfogni azt a zugügyvédet, aki lelkiismeret-furdalás nélkül készséggel nyújt segítséget a cégfantomizálásban? Korántsem. Ha kilóg a lóláb, azt nemcsak az ügyész, hanem a bíró is látja, és csak a lehetőségre vár, hogy lecsaphasson a magyar piacgazdaságot vadnyugativá süllyesztő gengszterek jogzsoldosaira.

Azt persze pontosan tudjuk, hogy ami egyik bírónál elegendő az elítéléshez, az a másiknál még kevés lehet. De ha a bíró elég bátor a mérlegeléshez, több bizonyíték is állhat rendelkezésére, ami alapján különösebben bonyolult indokolás nélkül is kimondhatja a hamis okiratot szerkesztő ügyvéd bűnösségét. Elegendő, ha a hajléktalan, mégoly hiteltelen, leépült „ügyvezető” beterheli az ügyvédet, és a ma már rendelkezésre álló, a legkényesebb igényeket is kielégítő adatbázisok segítségével máris érvényesülhet a dominóelv, és az összes cégfantomizálás felszínre bukkanhat, hiába az ügyfelek egybehangzó vallomása mindenféle tisztességes szándékról. És ilyenkor nincsenek félmegoldások, a szerződések valamennyi érintettje gyanúsítottá válik, elég morbid lenne úgy vádat emelni, hogy a szerződés csak a vevő – új ügyvezető – részéről fiktív, míg az eladó jóhiszemű. Persze mindehhez feltétlenül szükséges az ügyész bátorsága, akinek megvan a lehetősége, hogy kibontassa az ügyet, nélküle nyomozók a legritkább esetekben mernek maguktól nekirontani egy ügyvédnek, de véleményem szerint ez nem is feltétlenül várható el tőlük. Fontos, hogy maguk mögött tudják az ügy lényegét átlátó ügyészt. És az ügyész munkája természetesen itt még nem ér véget, hiszen be kell vállalnia a vádemelést olyan bizonyítékokra alapozva, amilyenekkel eleddig a bíró talán nem is találkozott, és kérdéses, mennyire érti meg az új idők szavát, mondjuk az adatbázisokból kiszemezett információtömeget. Mondjuk el tudja-e fogadni, hogy egy olyan cég, amelyiknek a bankszámláján semmiféle forgalom nem volt, melóst véletlenül sem jelentett be, ráadásul semmiféle termelőeszközzel nem rendelkezik, eleve nem akart az égvilágon semmit sem csinálni? Vagy inkább az ügyvédnek, aki százával köt olyan üzletrész-átruházási szerződéseket, mely után a cégek hirtelen zombivá válnak, elhiszi-e, hogy ilyen az ő szerencséje? (Mint annak a kerítéssel vádolt életművésznek, akinek mind a kéttucat élettársa prostituált lett).

Még nekem is meglepő, de a jellemzően konzervatív bírói kar e körben meglehetősen progresszív, és – amennyiben a tiszta logika fegyverét is bevetve használjuk azokat – minden további nélkül hitelt ad ezeknek az újszerű bizonyítékoknak.

dr. Dallos Norbert


Kapcsolódó cikkek

2023. január 27.

Egy asztalnál Bálint Andrással és Jordán Tamással

Mintha együtt ülnénk a Rózsavölgyi Szalon kávéházi asztalánál a két színészóriással, úgy telik el másfél óra, ahogy hallgatjuk őket a mindennapokról, a művészetről – az életről.

2023. január 25.

Mit tehetünk, ha kikerül rólunk egy nem kívánt kép a netre?

A gyakorlatban még mindig kevesen tudják, milyen következményekkel jár másokról fotót készíteni vagy megosztani azt az interneten. Általános vélemény, hogy a saját magunk által készített fotóval azt csinálunk, amit akarunk. Ez azonban nem is lehetne messzebb az igazságtól – mondja a szakértő, aki szerint a felnőtteket és a gyerekeket egyaránt edukálni szükséges a fényképekhez fűződő jogaikról és kötelességeikről.