Noé modern bárkája

Míg a Bibliában megörökített Noé az özönvíz elől menekítette a föld akkor létező állatait, ma az ember tevékenysége következtében kell megóvni a kihalástól a veszélyeztetett fajokat. A törekvés szinte reménytelen, hiszen a folyamatot visszafordítani nem, legfeljebb egyes esetekben megállítani, illetve lassítani lehet.

A hiányzó láncszem?
Idén rekordszámú, huszonöt emberszabásúmajom-lelet került elő Rudabányán. Olyan maradványok is felszínre jöttek, amelyek eddig hiányoztak – magyarázta Kordos László paleontológus, az ásatások vezetője. Előkerültek a Rudapithecus kézközép- és kéztőcsontjai, melyek azért nagyon fontosak, mert ezekből pontosan lehet következtetni a mozgásukra, tehát hogy miként csimpaszkodtak, közlekedtek a fákon. Egy olyan csontocska is felszínre jött, ami két összeforrt csontból áll az embernél, a csimpánznál és a gorillánál is, tehát ez bizonyítja a közvetlen kapcsolatot az Afrikában később kialakult emberekhez vezető útvonalon, valamint a csimpánzokhoz és a gorillához vezető útvonalon.
Kossuth Rádió

Sztárfotó egy molekuláról
Az IBM a zürichi kutatóközpontjában a világon először lefényképezett egy molekulát. Atomokról már a hetvenenes évek óta készülnek felvételek, a jóval nagyobb molekulákat azonban mindeddig nem sikerült megörökíteni. Az IBM kutatói most megoldották a problémát egy átalakított atomerő-mikroszkóp segítségével. A felvételeken a molekulát alkotó 24 szén- és 14 hidrogénatom nem látszik, a molekulaszerkezet viszont jól kivehető az atomokat összekapcsoló kötések megjelenítése révén.
Népszabadság

Házassággal a rák ellen
A házasságban élők nagyobb eséllyel küzdik le a rákos megbetegedést, mint az elváltak vagy a megözvegyültek – derült ki egy amerikai kutatásból. Az Indianai Orvosi Iskola munkatársai Amerika-szerte elemezték a rákjegyzékeket egészen 1973-ig visszamenve. A vizsgálat során közel 3,8 millió betegnél hasonlították össze a családi állapotot a betegség lefutásával. Ami a betegséggel szembeni sikeres küzdelmet illeti, a házasságban élők álltak az első helyen, őket követték azok, akik mindig is egyedülállóak voltak. Náluk valamivel rosszabb esélyekkel szálltak szembe a kórral az elvált és a megözvegyült emberek. A legrosszabb kilátásuk azoknak volt, akik külön éltek partnerüktől, de nem váltak el. A kutatók azzal magyarázták megállapításaikat, hogy az elválás gyengítheti az immunrendszert, aminek következtében a szervezet fogékonyabb lesz a rák iránt.
MTI

Az idei nyár egyik zoológiai szenzációja volt, hogy Magyarországon 250 év óta először bölénybébi született. A kisborjú Füzérkomlóson látta meg a napvilágot; szüleit magyar tulajdonosa Lengyelországból hozta ide, hogy ismét meghonosítsa a hazánkban évtizedek óta kihalt fajtát. Európa legnagyobb emlősállata ugyanis nálunk régóta nem él vadon, és a földrész más fertályán is alig van néhány mutatóba, ott is jobbára állatkertben. Miután az első világháború következtében a faj 1919-ben a szabad természetben kihalt, a húszas években vissza akarták telepíteni. Akkor félszáz egyed élt fogságban – tőlük ered az a hét példány, amely a Lengyelország és Fehéroroszország határán elterülő Bialowieza erdőbe került. A világon számon tartott 1400 bölényből ma ott élő négyszáz állat egyetlen bikától származik, génállományuk 90 százaléka pedig két őstől ered. Ez a palacknyak-hatás nevű jelenség, amikor az állomány létszáma mindössze néhány egyedre csökken, következésképp a genetikai változatosság szélsőséges módon szűkül.

Ma tehát Európában kizárólag Lengyelországban él nagyobb bölényállomány; már amennyiben négyszáz állatot annak lehet mondani. Mi több – pontosabban mi kevesebb –, lengyel tudósok időközben kiderítették, hogy a négyszáz nem is négyszáz, legfeljebb huszonöt, mert hogy a túlélési esélyük is meglehetősen korlátozott, és ilyen körülmények között nem mindegyik állat tud szaporodni. Márpedig ahhoz, hogy egy faj fennmaradása biztosított legyen, legalább ötven egyed kell, így az európai bölényt az örvendetes hír ellenére továbbra is a leginkább veszélyeztetett fajok közé kell sorolnunk.

Korántsem a bölény az egyetlen olyan faj, melynek jövőjéért komolyan kell aggódni. Olyannyira nem, hogy immár évek óta külön lajstrom készül a kihaló, végveszélyben lévő, illetve sebezhető fajokról. A Nemzetközi Természetvédelmi Szövetség (IUCN) rendszeresen közzéteszi a Vörös Lista névre keresztelt dokumentumot, melyben az egész világra kiterjedő civil szervezet három kategóriában tételesen felsorolja az érintett fajokat. A kihaló fajok közé azokat az állatokat sorolják, melyek létszáma az utóbbi 10 évben több mint 80 százalékkal csökkent, 100 négyzetkilométernél kisebb területen élnek, vagy állományuk 250 felnőtt egyednél kevesebbet számlál. A különösen veszélyeztetett kategória azon fajokat jelöli, amelyeket a közeli jövőben a kihalás veszélye fenyeget, az utóbbi 10 évben több mint 50 százalékkal csökkent a számuk, kisebb területen élnek, mint 5000 négyzetkilométer, vagy az állományuk 2500 felnőtt egyednél kevesebbet számlál. A sebezhető fajok pedig azok az állatok, amelyek belátható időn belül a kihalás szélére kerülhetnek, az utóbbi tíz évben több mint 20 százalékkal csökkent a számuk, 20 ezer négyzetkilométernél kisebb területen élnek, vagy állományuk 10 ezer felnőtt egyednél kevesebbet számlál.

A Vörös Lista 44 838 fajból áll, melynek jelenleg nem kevesebb, mint 38 százalékát fenyegeti a kihalás; szemléletes példa, hogy a föld 5487 emlőséből legalább 1141 veszélyeztetett, s ebből 188 kifejezetten végveszélyben van. A különböző fokú veszélyeztetettség az európai bölényen kívül olyan fajokat is érint, mint az ázsiai elefánt, a barnamedve, a jegesmedve, a koala, a gorilla, a csimpánz, az orángután, a tigris, a hópárduc, az indiai antilop, a muflon, a kétpúpú teve, a szürke farkas, a fehérfejű rétisas, a kaliforniai kondor, a királyalbatrosz, a rétisas, a folyami rák, az elefántteknős, az anakonda, a tigrispiton és a kékbálna.

Mármost, ha az ütem folytatódik, akkor egyes becslések szerint még ebben a században több tízezer faj kipusztulására kell számítani. Ez persze részben természetes folyamat, hiszen a föld fennállása óta ilyen már sokszor előfordult. Amint ugyanis az egyedfejlődés során új és új fajok keletkeztek, úgy más fajok eltűntek a történelem süllyesztőjében. Egy tipikus faj tízmillió éven belül válik kihalttá – ezt nevezik a szakemberek fajöltőnek –, de van, amelyik több százmillió évig is fennáll. A becslések szerint ezer egykor létezett fajból ma már csak egynek élnek a leszármazottai. Az ember megjelenésével, de még inkább a modern kor beköszöntével azonban ez a folyamat hihetetlenül felgyorsult, ami már a bolygó egész ökoszisztémáját veszélyezteti.

Egy-egy állatfaj eltűnése ugyanis nem csak önmagában veszteség, de komoly kihatással van a tápláléklánc többi tagjára, a föld biológiai sokféleségére is. Az utóbbi ötszáz évben legalább 76 emlős halt ki, és tekintélyes hosszúságú listát tesz ki azon tetvek, lepkék, madarak, halak, kétéltűek névsora is, amelyektől végérvényesen búcsút kellett vennünk. Köztük találjuk például az aranyvarangyot, a búbos seregélyt, a labradori récét, a fekete emut, a madagaszkári struccot, az óriásvöcsököt vagy a pápaszemes kormoránt.

„Minél tovább várunk, annál drágább lesz megakadályozni az újabb fajok kihalását. Tudjuk, mely fajok veszélyeztetettek, mik és hol vannak a veszélyek – nincs több kifogás, hogy miért álldogálunk a partvonalon” – figyelmeztetett Jane Smart, a Nemzetközi Természetvédelmi Szövetség fajvédelmi programjának vezetője, arra utalva, hogy a föld országainak kormányai évekkel ezelőtt programot fogadtak el, melynek értelmében 2010-re csökkenteni kell a biológiai sokféleséget visszavető tendenciákat. Ez a terv azonban a jelek szerint nem vagy legalábbis nem egészen fog teljesülni.

„Amikor a kormányok akcióba lépnek a biológiai sokféleség megőrzése érdekében, némi sikert érnek el a kihalás ütemének megállításában, de még mindig messze vagyunk attól, hogy megfordítsuk a trendet” – tette hozzá Jean-Christophe Vié, a világszervezet programjának helyettes vezetője. „Ideje felismerni, hogy a természet a föld legnagyobb vállalata, mely 100 százalékban az emberiség javára tevékenykedik – ráadásul ingyen. A kormányoknak legalább akkora, ha nem nagyobb energiát kellene fordítaniuk a természet megóvására, mint a gazdasági és pénzügyi szektor megmentésére” – mondta a szakember.

A tendencia visszafordítása azért is a lehetetlennel határos törekvés, mert nagyon sok az ellenérdekelt fél. A fajokat veszélyeztető folyamatok között ugyanis olyan tényezőket találunk, mint a környezetszennyezés, ezzel összefüggésben a klímaváltozás, a sok esetben üzletszerűen űzött illegális vadászat, a fokozódó mezőgazdasági művelés, az erdők kivágása. Márpedig ahhoz, hogy világszerte mérhető eredményt lehessen elérni, az olykor egymással is ellentétes álláspontot képviselő országok érdekeit össze kellene hangolni. Jellemző példa a nyílt tengeri cápák esete: a jelentések szerint 32 százalékuk veszélyeztetett, főként a túlzott halászati tevékenység miatt. Több országban a cápa uszonya valóságos ínyencségnek számít, így szinte ipari mennyiségben fogják ki őket a vízből – hogy egyes helyeken, uszonyuk levágása után, visszadobják a vízbe a megcsonkított állatokat. Mivel azonban a nyílt tengeren élő cápák sokszor több ország felségterületén, illetve nemzetközi vizeken foghatók, a nemzetközi összefogás komoly akadályokba ütközik.

„A föld csodálatos vadállományát alkotó valamennyi növénynek és állatnak meghatározott szerepe van, hiszen olyan alapvető életfeltételekhez járulnak hozzá, mint az élelem, a gyógyszerek, az oxigén, a tiszta víz és a talajfertőtlenítés. A gazdaságok teljes mértékben a fajok változatosságától függenek. Szükségünk van rájuk, méghozzá nagy számban. Szó szerint nem engedhetjük meg magunknak, hogy elveszítsük őket” – mondta Jean-Christophe Vié.

A kihalást veszélyeztető tevékenységek tiltása vagy legalábbis korlátozása mellett a leghatékonyabb megoldás, ha az érintett helyeken természetvédelmi területeket alakítunk ki, illetve – az európai bölényhez hasonlóan – megpróbálunk egyes fajokat visszatelepíteni eredeti élőhelyükre. Erre a közelmúltból a korábban gyakorlatilag kihalt kínai dávidszarvas esete hozható fel jó példának. Ez a faj vadon tulajdonképpen kihalt, de a fogságban élő példányokat sikerült szép számban szaporítani, ami komoly esélyt nyújt arra, hogy – afféle modern Noé bárkájaként – sikerül visszatelepíteni őket a vadonba.

Szőnyi Szilárd