Pusztába kiáltott szó?

Ez a cikk több mint egy éve került publikálásra. A cikkben szereplő információk a megjelenéskor pontosak voltak, de mára elavultak lehetnek.

Kritizálni szinte mindenki szeret, és sokan úgy hiszik, erre felhatalmazásuk is van, mert ízlésük, érzékük, értékítéletük, vagy éppen tudásuk olyan kimagasló, hogy a bölcsek köve kizárólag az övék. A kritika, mint irodalmi és sajtótörténeti műfaj több száz éve létezik, és eredetileg nem a „kiosztás” vagy a sárba tiprás volt a célja. Nem felkért „megmondóemberek” ítéltek el vagy éppen mentettek fel másokat, hanem tanult, művelt, széles körű tapasztalattal bíró értelmiségiek, írók mondtak véleményt a világ dolgairól. Manapság viszont már csak elvétve találni ehhez hasonló felkészültségű írásokat.

A kritika a görög krino, azaz ítél szóból származik, megítélést, bírálatot jelent. Bjelinszkij szerint: a mozgó esztétika tudománya. Mára azonban egyesek veszélyben érzik a műfajt, ugyanis szerintük nincs már megfelelő közege. Sebők János zenekritikus például úgy véli, beszűkült a tér és különböző érdekek mentén befolyás alá kerültek a kritikusok, ennek következtében pedig belterjessé is válik. – Promótálás, ajánlás van, persze kereskedelmi, üzleti alapon, vagy pedig egymás sárral való dobálása és nyílzápor. Sajnos a politika ide is betette a lábát, ez pedig nagyon rosszat tett az egykor magas színvonalon művelt, igen széles körben elterjedt és olvasott műfajnak. Sebők János szerint például a rock kritika a ’70-es években magasabb színvonalú volt, mint az utóbbi időben. – Eltűnt az akkori pezsgés, nyitottság, érdeklődés, e helyett az egyéni érvényesülés, a sekélyesség dívik.

Évtizedekkel ezelőtt akár több százezren is elolvastak egy-egy színházi előadásról, filmről vagy hangversenyről szóló kritikát a napilapokban. A Kortárs és az Új írás hasábjain megjelent írásokat is több tízezren szemezgették. Elgondolkodtató, vélemény- és ízlésformáló szerepe volt az időnként súlyos mondatoknak. Például Ignotus, Halász Gábor vagy Molnár Gál Péter által írottakat izgulva figyelte nem csak a közönség, hanem a szakma és a művészvilág is. Sokaknak a karrierje múlt azon, milyen kritika jelent meg az előző este bemutatott alkotásról. Komoly befolyásoló erővel bírt: sorsok akár tönkre mehettek, vagy éppen szárnyalhattak. Ma már viszont a hivatásos kritikusok szavát csak egy szűk kör hallja meg. Az interneten név és arc nélkül blogolva bárki leírhatja véleményét filmről, színdarabról, koncertről. Nem kell hozzá előzetes információ, pláne nem tudás, tapasztalat vagy rálátás. Több a felület, a lehetőség, ami a színvonal és a minőség rovására is mehet.

– Nagy az ellenállás, amivel küzdenünk kell, kevés az olvasó, felhígult a szakma, a blogok is konkurenciát jelenthetnek – erősíti meg Sebők. – A függetlenséget kellene visszaszereznünk. Hogy ne politikai vagy gazdasági érdekek irányítsák a kritikus véleményét és írásait. A pártállam idején a három T (tilt, tűr, támogat) kijelölte az irányokat. Abban a koordinátarendszerben lehetett látni a lehetőségeket és a játékteret. Nem tanultuk meg a kapitalizmust még, így hiába vannak nagyon jó kezdeményezések és persze sokkal több lehetőség, mint akkor, nincs rájuk pénz, erő, idő. Állandó politikai harcok zajlanak, így nehéz a független, bírálói attitűd gyakorlása. Félő, hogy pusztába kiáltott szóvá válnak a kritikusok írásai – mondja Sebők János.

Ma egy kulturális alkotás megszületéséhez szigorú üzleti feltételek sora szükséges. Például állami támogatás, médiafelület, marketing stb., s ezekhez az érdekekhez mind-mind igazodnia is kell az alkotóknak. Jóval több az érdek, óriási az üzleti és politikai befolyás, a kultúrára viszont nagyon kevés pénz jut, a fogyasztóknak pedig még kevesebb marad rá. Nem szakmai, hanem financiális alapokon döntenek arról, hogy melyik előadásról, kiállításról készüljön kritikus hangvételű írás egy-egy lapban. Piaci szempontok alapján például sztáríróvá kikiáltott szerzők és műveik ömlenek egyes felületekről, persze a szakma tudja, hogy az illető mögött mi, illetve ki van. A sztárolt lektűr író és a több díjas, évtizedek óta írással foglalkozó alkotó között óriási a különbség. Csak mivel az előbbiről, marketing és egyéb szempontok miatt sokkal többet hallunk, így előfordulhat, hogy a közvélemény nem mindig tud különbséget tenni közöttük. Ettől pedig az értékszint és színvonal is rohamosan csökken.

– A magas és a mély kultúra között egyre szélesedik a szakadék, s ennek egyik alapja, hogy az olvasásértéssel is sokaknak meggyűlik a baja. Otthon és az iskolában kellene elkezdeni a kultúrára való szoktatást. Meg kell szerettetni az olvasást, a színházat, filmeket, a képzőművészetet már az óvodásokkal is. Befogadó közeget kell nevelni – mindezt egy VII. kerületi gimnázium magyar tanára sorolja. Aki persze tisztában van a mostani netes társadalom igényeivel is. – A képlet egyszerű: bevételt a minél magasabb kattintásszám hoz, tehát a netes portálok kritikái sokszor a megsemmisítő „fikázásról”, a zsigeri gyűlölködésről szólnak, amelyek még botrányosabb hozzászólásokat (kommentek) generálnak. Ez már régen nem az Illyés Gyulai vagy Babits Mihályi kritikai műfaj. Sárdobálás, igaz, magas fokon – véli Kovács Andrea.

A színházi világban sokan azt mondják: a taps a fontos és a mértékadó visszajelzés. Kamondi Zoltán rendező, producer szerint a minőségi kritika is sokat számít és bár sokan nem vallják be, a magáról szóló bírálatot a legtöbb színész és rendező elolvassa. – Sajnos kevés az elemző, alapos, az alkotókat segítő kritika. A kritikusok és a színházi szakemberek közötti nem éppen felhőtlen viszony a rendszerváltozáskor kezdődött. Az alkotók és a kritikus vagy az esztéta szimbiotikus együttműködése a múlté, helyette rivalizálás és féltékenység van. A ’90-es években kialakult töréspont mára igencsak eldurvult a nemzeti-konzervatív és a balliberális táborok mentén, ami nem csak az alkotókra, de a kritikusokra is kihat, ez pedig minden szakma rovására megy, ahogyan az anyagi függés is. A színházfinanszírozási rendszer ugyanis olyan, hogy a teátrumok a helyi vagy az országos politikától függenek, hiszen önkormányzati vagy fővárosi tulajdonban vannak.

– A trash kultúrában is működhetne egy fejlett, független, szakmai alapú kritikai vonal, de mostanában szőnyegporolásra használják csak ezt a műfajt – így Sebők. – Van néhány irodalmi műhely, számos kis sziget (például: litera.hu, rekorder.hu, szinhaz.hu, nyomtatott sajtóból a Holmi vagy a Jelenkor), de valahogy mégsem mennek át a szélesebb köztudatba. Szektásodik a kultúra. Megoldás a toronyőr szerep lenne: figyelni, milyen újdonságok jelennek meg itthon és külföldön az irodalom, a film, a színház vagy éppen a képzőművészet terén, de a politikával való függőségi viszony elront mindent és az őrkutya szerep helyett öleb szerep marad a kultúrának. Sok kritikus elvárások szerint dolgozik, pártos, egyoldalú, és érdekeket szolgál. A felszínesség helyett nyitottságra lenne szükség, és rálátás kellene a hazai és a külföldi kulturális eseményekre. A kritika dolga az elemzés és a megoldás megtalálása.

Abban szinte mindenki egyetért, hogy vissza kellene vezetni az érdeklődőket, csakhogy fizikailag sincs hova, hiszen a művelődési házak, a könyvtárak sorra zárnak be, a mozik, a könyvesboltok és már a színházak is komoly anyagi gondokkal küzdenek. Megszűnnek az irodalmi folyóiratok, csődközelbe kerülnek neves újságok. A pénzhiány miatt eltűnőben vannak a kulturális helyek.

Stőhr Lóránt a Filmművészeti Egyetem docense szerint manapság a szóbeszédnek és a megjelent kritikáknak a művészfilmek esetében lehet tömegeket befolyásoló szerepe, mivel reklámra, marketingre ezen produkcióknak általában nincs pénze.

– A filmes szakirodalom (például Filmvilág, Mozinet) az utóbbi másfél évben is igen nehéz helyzetben volt, de a Magyar Mozgókép Közalapítvány (MMKA) megszűnésével ellehetetlenültek, mivel ezek és számos más filmes fórum is, forrásaiknak nagy részét az MMKA-tól és az NKA-tól kapták. A Filmvilág tízmilliós nagyságrendű támogatást kapott évente a közalapítványtól, e nélkül, csupán a piacról nem tud megélni. Devalválhatja a kritika értékét az internet, amennyiben nem kezeljük helyén például a hozzászólásokat, azaz a kommentek, mert ezek nem azonosak a kritikával. Nagy felelősség és évek komoly munkája, hogy kinek a véleményére adunk, kiből válik valódi kritikus.

A zene.hu „meghallgattuk” nevű rovatában olvashatók kritikák. A főszerkesztő Bíró Zsolt szerint a szerzők a kapott hanghordozókból választhatnak, s leginkább zenészek készítik a kritikákat. A jelenlegi formájában hat éve működő internetes portál mostanában a rétegműfajokra koncentrál. – A minőségre és nem feltétlenül a népszerűségre hajtunk. Jól látszik a kattintásszámbeli változás, ha például könnyedebb, populárisabb témákat jelentetünk meg, több a látogatónk.

Krausz Viktória

 

***

– A jó kritikának van leíró része, amelyből kiderül a főbb cselekmény, a szereplők és esetleg a készítő gárda. Jellemezni és megérteni kell a filmet, ám ezt az értelmező funkciót sokan sajnos kihagyják az írásukból. Szubjektív és retorikai műfajról van szó, amelynek eleme a meggyőzés, tehát számít az érvelő technika is és persze nem utolsósorban az írástechnika. Nem árt, ha a kritika írója metaforákkal, szellemes és egyedi hangvétellel is bír – véli Stőhr Lóránt, az ÉS kritikusa.

 

***

A Színház és Filmművészeti Egyetem filmíró és kreatív producer szakain tanítanak kritikaírást is. Az előbbi osztályt idén Báron György és Németh Gábor vezeti. Az osztály létszám hat-hét. Ez már az új rendszerből adódik, aminek a neve hatszor hat, azaz hat darab hat fős osztály működik. A hároméves képzésben először az elméleti tárgyak dominálnak (zeneelmélet, vizuális kultúra, kortárs irodalom, pszichológia, filmtörténet, írásgyakorlat stb.), majd kis stábokban jön a gyakorlati rész, amely során mindenki kipróbál minden funkciót (például a vágó is rendez), így minden szakma iránt kialakul valamilyen empátia és némi tudásuk is lesz a hallgatóknak. A kritika írói stúdiumon mindenféle témájú kritikával foglalkoznak, sok az elemzés és persze az írás.

---