Rendhagyó vakáció Rómában

Ez a cikk több mint egy éve került publikálásra. A cikkben szereplő információk a megjelenéskor pontosak voltak, de mára elavultak lehetnek.

Filmsikert újra elővenni, pláne színpadra alkalmazni mindig kétesélyes vállalkozás. Különösen így van ez, ha olyan klasszikusról van szó, mint például a Római vakáció, amelyben Audrey Hepburn és Gregory Peck varázsolja el a nézőket évtizedek óta. A Belvárosi Színház remekül vette az akadályt, az előadás egyszerre idézi meg az eredeti varázslatot és villant fel mai ízeket.

A történethez nem nyúlt Pelsőczy Réka rendező: Anna hercegnő, egy kis ország reflektorfényben élő örökösnője megunva a kötöttségeket, kiszökik római szállodai szobájából, és épp a sztorira éhes újságíróba, Joe Bradleybe botlik, aki az exkluzív cikk reményében vállalja, hogy megmutatja neki az örök várost.

De, hogy még csak véletlenül se keressük a színpadon a film képeit, Pelsőczy a történetet keretbe helyezi: egy stáb készül leforgatni a filmet, ezért összegyűlnek egy végső próbára. Az eseményeker időnként megszakító rendezői utasítások, apróbb közjátékok nemcsak arra alkalmasak, hogy végig észben tartsuk, itt próbát látunk, hanem arra is, hogy Kalmár Bence rendkívül ötletes díszletei betölthessék szerepüket: nagyon látványos például a hűtőszekrény, amely a fürdőszobát „alakítja”, de az egyszerű fehér panelek is remekül megállják a helyüket, akár férfi mosdót, akár római utcát helyettesítenek.

A legnehezebb dolguk mégis a színészeknek van, hiszen a nézőkben akaratlanul is megidéződnek Peck és Hepburn gesztusai, pillantásai, a film emlékezetes jelenetei. De ez hamar elmúlik, egy-kettőre szívünkbe zárjuk a színpadon lévő színészeket. Balla Esztert például azért a mozdulatért, amikor meghozza élete első önálló döntését, és beül a fodrász székébe, hogy levágassa a haját. Azért, mert amennyire kislányos, durcás, elkényeztetett kölyök a darab elején, annyira felelősségtudatos nő a végén. Fekete Ernőt azért, mert éppúgy elhisszük neki, hogy a könnyelmű és laza életmódja fedezéséhez szükséges hatalmas gázsi reményében kísérgeti Annát, de azt is, amikor végül úgy dönt, nem írja meg a cikket, és átadja a fotókat a hercegnőnek. Hernádi Judit nevelőnője már a darab elején megnyeri magának a közönséget, amikor kiderül, megérti Anna helyzetét, és gondolkodás nélkül szemet hunyna egy kis kiruccanás fölött. Ahogyan pedig átfazonírozva rácsodálkozik önmagára, majd mikrofont is ragad, végképp az egyik legszerethetőbb figurává avanzsál a színpadon. A több kisebb szerepet alakító Nagy Dániel Viktor mindegyik figurát remekül hozza, a legfantasztikusabb mégis akkor, amikor az egyik legismertebb hazai stylistot és annak átváltoztató-műsorát idézi fel egy-két zseniális, egy kicsit sem túlzó mondattal és mozdulattal. Cseh Juditnak elhisszük, hogy olasz, és nemcsak azért, mert határozott, hangos és látványosan gesztikulál. „Hétköznapi” nő is, aki azzal együtt szerethető, hogy a jobb parti reményében hamar elfelejti korábbi szerelmi bánatát. Szikszai Rémusz fotós-barát figurája helyre teszi a dolgokat, hogy a könnyűnek tűnő love story közben ne feledjük: csóró újságírókról van szó, akik ugyan részben maguk is tehetnek pénztelenségükről, de ez nem változtat a tényen, hogy szükségük lenne a nagy sztorira. Márton András a rendező szerepében időről időre feltűnve nemcsak a kerettörténetre emlékeztet minket, de néhány perc erejéig felvillantja, milyen kusza viszonyok húzódhatnak egy stáb tagjai között.

A darabot Cole Porter-dalok, épp megfelelő arányérzékkel koreografált táncos betétek színesítik, amelyek egyáltalán nem akasztják meg az előadást, sőt, amellett, hogy könnyedek, humorosak, segítenek színezni a történetet, árnyalni a karaktereket.

A nemrégen történt főszereplőnő-váltással együtt is kerek egész az előadás, és akár láttuk a filmet, akár nem, akár csak könnyű esti kikapcsolódásra vágyunk, akár szeretnénk picit elgondolkodni (például azon, mi meddig mennénk el hasonló helyzetben a kiugró gázsi reményében), jó választás a Római vakáció.

A fotókat Takács Attila készítette.

---