Stein Aurél kalandtúra, Afganisztán 2003 – I. rész


Ez a cikk több mint egy éve került publikálásra. A cikkben szereplő információk a megjelenéskor pontosak voltak, de mára elavultak lehetnek.

Cs aknem nyolc éve, egy tizenkét évvel ezelőtti diavetítéssel egybekötött afgán úti beszámoló után megkeresett egy kissé egzaltáltnak tűnő bölcsész-tanár figura, későbbi útitársam, Dávid László, hogy segítsem már információkkal Afganisztánról, ugyanis régi álma egy emléktábla elhelyezése Stein Aurél sírjára a kabuli temetőben. Kapva kaptam az alkalmon, segítek, ha én is részt vehetek az expedícióban, amibe Dávid Laci készségesen bele is egyezett. Az utazás akkor teljesen kivitelezhetetlennek látszott. A tálib kormány regnált éppen, az afganisztáni hírek a Buddha-szobor ágyúzásáról, nyilvános megkövezésekről szóltak, bár állítólag létezett tálib képviselet Pakisztánban, a kapcsolatfelvétel velük teljesen reménytelen volt. Tettünk némi suta kísérletet a tájékozódásra, de minden fórumon eltanácsoltak az utazástól. Esélyeinken sokat javított a tálib rendszer felszámolása, de az új adminisztráció bécsi konzulátusa sem lelkesedett igazán, amikor első körben, egy évvel ezelőtt, vízumot próbáltunk kérni. Az előkészületeknek az a hír adott nagy lökést, hogy egy magyar pár turistaként sikeresen keresztülutazott Afganisztánon az iráni Mashadban beszerezve az általunk is annyira áhított vízumot.

Innentől kezdve az események is felgyorsultak, némi diplomáciai segítséggel három nap alatt megkaptuk a vízumot a bécsi afgán követségen, majd kiderítettük, hogy az újjáéledt afgán polgári légitársaság, az Ariana indít Isztambulból Kabulba közvetlen járatot, csak éppen a jegyet az interneten keresztül lehet megrendelni itthonról. Miután nem kis aggodalommal megadtam a kártyaszámom, rövidesen e-mailen megérkezett a visszaigazolás a foglalásról, azzal az információval, hogy a jegyet átvehetjük az isztambuli repülőtéren. Látszólag minden akadály elhárult az utazás előtt, úgyhogy kéttagú mikroexpedíciónk 2003. augusztus első hetében a nem csekély súlyú táblával elindult Afganisztán felé. Az utat négynapos kényszerpihenő szakította meg Isztambulban, ugyanis az afgán légitársaság ügynökei, bár a jegyet ígéretük szerint átadták, elfelejtettek tájékoztatni bennünket, hogy milyen különleges bánásmódban részesülnek az isztambuli reptéren, mindössze húsz percig engedélyezik nekik a beszállókártya-kiadást, és a pult számát nem írják ki az információs ablaknál. Ez elegendőnek bizonyult, hogy megtörténjen az, amitől minden potenciális légi utas retteg, úgy késtük le a gépet, hogy végig ott bolyongtunk a reptéren, keresve a felszállási információkat. Szerencsére másnap készségesen átírták a jegyünket, valószínűleg nem csak mi jártunk így.

A második menetre nagyon felkészültünk az isztambuli reptéren, a meghirdetett beszállókártya-osztás előtt két órával kiépítettük figyelőállásainkat az indulási oldalon. Szerencsére időben kiszúrtuk Mashevet, a jegydílert, és addig nem szakadtunk le róla, amíg a kártyát kézbe nem adták. Persze a gépet most sem írták ki normálisan, minden esélyünk meg lett volna a duplázásra, ha nem vagyunk elég éberek.

Az Ariana légitársaság 1991-ben is ilyen körmönfontan működött, a háromdolláros jegyet egyből ötvenért akarták adni a nazari sharifi reptéren, amikor meglátták a fizimiskánkat. Szerencsére adódott alternatív megoldás, pisszegve hátunk mögé lopódzott egy pilótának látszó afgán, és tíz dollárért felajánlotta, hogy elvisz bennünket egy katonai repülőn Kabulba. A hátsó ajtón kivezetett egy ósdi AN 29-eshez, amely rajtunk kívül egy aknavetőt, egy koporsót halottal és néhány helyit szállított. Nekünk a busines class jutott, én a repülő orrában ültem egy Pravdán, a többiek a navigátorfülkében, és a pilóták mellett kaptak helyet.

Az 1991-es landolásunkkor a kabuli reptéren Hagyi hadnagy, az őrszázad parancsnoka megígérte, másnap szerez nekünk helikoptert Dzsalalabadba, a pakisztáni határ közelében lévő kisvárosba. Másnap bejelentkeztünk Hagyi hadnagynál, aki be is csempészett minket a reptérre. Vártuk a helikoptert, közben a hadnagy mindent megtett szórakoztatásunkért. A katonái gyutacsokat szedtek szét és robbantgattak az orrunk előtt, előbb bicikli-, majd UAZ-mentőautó-versenyt rendeztek a kifutópályán, aztán megígérték, este mi is vezethetünk mentőautót. Kora délután valahonnan előkerült néhány gramm teveszar állagú, jellegzetes illatú „csálsz” fedőnevű rostos növényszármazék, amelynek akkurátus elfogyasztása gyakorlatilag nullára amortizálta a kabuli reptér védelmi potenciálját. Hagyi hadnagynak ez sem volt elég, újabb ötlettel ált elő, szigeteletlen dróton áramot húzott be a parancsnoki viskóba, valahonnan szerzett egy recsegő magnót, és felkiáltott, davaj tancevaty.

Sötétedés után javasolta, nézzük meg a csillagokat. Az egész őrszázad karonfogva, csatárláncba fejlődve kilebegett a kifutópálya közepére, lefeküdtünk az aszfaltra, és Hagyi hadnagy lelkesen mutogatta a Göncölszekeret, milyen csodálatos, nálunk biztos nincs ilyen. Félénken megkérdeztem, nem fog-e leszállni itt valami, de Hagyi hadnagy megnyugtatott, nem, este nincs repülő. Fél órával később, amikor kimentem a parancsnoki vályogviskóból vizelni, pont ott szállt le két Mig, ahol korábban rácsodálkoztunk a Nagymedvére. Persze helikopter másnap sem lett Dzsalalabadba, reptéri kalandjainknak a reptérparancsnokság vetett véget, és Hagyi hadnagy jó beosztottként nemes egyszerűséggel kidobott minket a reptérről.

Az érkezés Kabulba 2003-ban is döbbenetes élmény volt. Perzselő forróság, kaotikus reptéri viszonyok, a terminált akkor építették, láthatóan egyik tisztviselő sem tudta, mi lenne a dolga. Három órát álltunk sorba az útlevélvizsgálatra, miközben mindenki valamilyen jogcímen elénk próbált furakodni, legyen az amerikai ENSZ-alkalmazott vagy szaúdi seftes. A reptér előtt a helyi taxismaffiával is meg kellett küzdenünk, nem restelltek Kabul központjába dupla árat elkérni ahhoz képest, amiben megalkudtunk előzőleg, arra hivatkozva, hogy azt per főre értették. A taxisokkal való bánásmód amúgy is külön tudomány a keleti tájakon, de az általam is már többször tapasztalt tény, hogy a delhi motorriksások mellett a kabuliak a leghírhedtebbek. Az első fél napban nagyon keservesen tudtuk befogadni Kabult. A hőség és por mellett sokkal több volt a koldus, mint tizenkét éve, a szennyvíz az utcán folyik a központban is, az autóáradat, amely főként taxikból áll, elviselhetetlen, bár a forgalomirányításnak láttuk némi nyomát, amely néhány, minden rendszer nélkül mutogató közlekedési rendőrben és egy működő jelzőlámpában teljesedett ki.

Amint magunkhoz tértünk, még a megérkezésünk délutánján felkerestük a kabuli brit nagykövetséget, ahol a legnagyobb csodálkozásunkra fogadott is az első titkár. Ennek azért láttuk szükségét, mert Sir Aurél Stein brit állampolgárként halt meg, és a temetőt, ahol nyughelye található, szintén az angolok gondozzák. A konzulátus első titkára érdeklődéssel végighallgatta mondandónkat, majd megadta az illetékes munkatárs – Penny Curtis – telefonszámát, hogy másnap hívjuk fel. Másnap délben fel is hívtuk a hölgyet, aki délután fél ötre adott időpontot. Az őrnél zavaromban először Tony Curtist kerestem. Másodszorra csak engem engedtek be a követség erődszerű épületébe, ahol a belső kordon mellett fél órát kellett várnom. Közben szóba elegyedtem a követség afgán őreivel, akadt köztük, aki már ötven éve ott dolgozott, ez azt jelenti, hogy az angol képviselet bátran kitartott mind a szovjet megszállás, mind a tálib uralom időszakában. Penny Curtis kedvesen fogadta megfelezett expedíciónkat, és miután végighallgatta kérésünket, semmi akadályt nem gördített a tábla elhelyezés elé, mindössze annyit kért, hogy Rajmullahnak, az öreg gondnoknak adjunk némi pénzt, hogy ügyeljen a táblára. Még aznap kitaxiztunk a temetőbe, ahol Rajmullahot még ott találtuk, aki készségesen, kérés nélkül segédkezett nekünk mindvégig, úgy, hogy gyakorlatilag egy szót sem tudtunk váltani a nyelvi akadályok miatt. A temető nem messze a központtól, a városon belül az egyik főút mellett, magas fallal elkerítve található, a helyi elnevezése Topa Kala Mosk. Stein Aurél sírja a temetőben lévő többi nyughelyhez képest is megőrizte jó állapotát, az angol nyelvű felirat tisztán olvasható. A táblát – más lehetőség híján – a felirat alá, a sírkőre erősítettük. A rövid szertartás után körbesétáltunk a temetőben, amelynek falára a nemrég elhunyt brit és német katonáknak is emléktáblákat állítottak. Mivel korán kezdett sötétedni, adtunk némi pénzt az öreg gondnoknak, majd visszaindultunk a hotelba, attól tartva, hogy nehéz lesz taxit találni.

Még szűk egy hetünk maradt Afganisztánra, és ebbe bele szándékoztunk sűríteni egy dzsalalabadi utazást és a bamiyami Buddha-szobrok meglátogatását. A sikeres táblaelhelyezés után feszültségmentesen tudtuk Kabult is megfigyelni, amely láthatóan éledezni kezd a tálib rezsim és a háború okozta sokkból. Szétlőtt épületeket gyakorlatilag csak az északi városrészben láttunk, a belváros nagyjából épen maradt, még a toronyházakon sem látni belövéseket, szemben például Szarajevóval. A dombra felkúszó agyagházacskák feledhetetlen látványt nyújtanak, a Kabul folyó túlpartján található bazár felveszi a versenyt az alepói és isztambuli társával. Betört a mobiltelefónia is, lépten nyomon új készülékeket árulnak az utcán is, békésen megférve a mindössze két kakast kínáló árusokkal. Számomra kissé meghökkentő divat a többzsebes fotós- vagy horgászmellény, ilyeneket minden utcán nagy tömegével árusítanak, gyakorlatilag a kabuli férfilakosság kétharmada ezt hordja. A főposta előtt úgynevezett írástudó emberek ülnek analfabéta kuncsaftokra várva, akiknek leveleket olvasnak fel, írnak és címeznek. Megjelentek a kondi- és játéktermek, az újonnan megnyílt mozikban az itt nagy sikernek örvendő bollywoodi (indiai) szerelmes és/vagy harcos filmeket vetítik. A híres Chicken Streeten már nem árulnak csirkét, viszont ottlétünk alatt állítólag megkéseltek egy angol turistát. A régi, elegáns villák némelyikéből komfortos, de drága panziókat alakítottak ki, erre a sorsra jutott állítólag Bin Laden régi villája is.

A tábla elhelyezésének másnapján nekiindultunk Dzsalalabadnak, ezzel egy magammal szembeni régi adósságot akartam letudni, ugyanis tizenkét éve igencsak kalandos körülmények között ott keltünk át a fronton, és a nem mindennapi városkát nem érkezett időnk megnézni. Dzsalalabad a pakisztáni határ felé vezető országút mentén fekszik, nem messze a határtól. Az út, átérve Pakisztánba, a legendás Khyber-hágón keresztül átkel a hegyeken, majd Peshawaron keresztül az ország belsejébe érve északnak fordul, hogy a világ egyik legizgalmasabb – Karakorum Highway elnevezésű – útvonalaként Kasmírt átszelve átkeljen a kínai határon.

Dr. Bodolai László

(Folytatjuk)

 

Stein Aurél kalandtúra – Afganisztán, 2003 – II. rész


Kapcsolódó cikkek

2023. január 27.

Egy asztalnál Bálint Andrással és Jordán Tamással

Mintha együtt ülnénk a Rózsavölgyi Szalon kávéházi asztalánál a két színészóriással, úgy telik el másfél óra, ahogy hallgatjuk őket a mindennapokról, a művészetről – az életről.

2023. január 25.

Mit tehetünk, ha kikerül rólunk egy nem kívánt kép a netre?

A gyakorlatban még mindig kevesen tudják, milyen következményekkel jár másokról fotót készíteni vagy megosztani azt az interneten. Általános vélemény, hogy a saját magunk által készített fotóval azt csinálunk, amit akarunk. Ez azonban nem is lehetne messzebb az igazságtól – mondja a szakértő, aki szerint a felnőtteket és a gyerekeket egyaránt edukálni szükséges a fényképekhez fűződő jogaikról és kötelességeikről.