Szép új világ 1.

Ez a cikk több mint egy éve került publikálásra. A cikkben szereplő információk a megjelenéskor pontosak voltak, de mára elavultak lehetnek.

A cím ellenére nem Huxley jövőbeli Angliája, hanem sokkal inkább Amerika, a kivándorlók ezreinek szerencseföldje, a végtelen lehetőségek világa jut eszünkbe. A nyolcvanas évek elejének híres filmje, az „Ez Amerika” is felidéződik bennünk, minden érdekességével és borzalmával együtt: a levegőben kötött esküvőktől kezdve, a karatézó apácákon át a gilisztaturmixig. A film alkotói nyilvánvalóan azt igyekeztek 25 évvel ezelőtt bemutatni, hogy a civilizált európaiak számára az új világ valójában nem is a korlátlan lehetőségek hazája, hanem a primitív korlátoltság és az álszemérmes prüdéria országa. Ugyanakkor az akkori filmkritikák szerint ez az alkotás a nem túl intelligens turista beszámolója arról, hogy mit látott Amerikában. Vajon az intelligens utazó ma milyen élményekkel tér haza az USÁ-ból? Erről kérdezzük riportalanyunkat, Sándor Róbert ügyvédet, aki a nyáron, egy vitorlás hajón az óceán habjait szelte Amerika partjainál, és eközben a nagyvárosok mellett több amerikai kisváros hétköznapi életébe is betekintett.

Honnan jött az ötlet, hogy a balatoni és a közeli tengeri vitorlázások után ilyen messzire merészkedjen?

Sándor Róbert: Egyik ismerősöm, (nevezzük Tamásnak) elhatározta, hogy Kanadában veszi meg álmai hajóját, azt a kétárbocos 41 lábas Varunát, amellyel az Adrián vitorlázhat majd. Az egyébként már kissé koros hajó specialitása az volt, hogy építettek bele egy külön kajütöt, amelynek az ablakai hátrafelé néztek a taton, miként Nelson admirálisén. Világos, hogy ez volt Tamás rezidenciája.

Mivel Tamás a hajót Amerikából Európába szerette volna eljuttatni, és ez „egyedül nem megy”, ezért kért meg engem, illetve harmadik társunkat, Miklóst, hogy ebben a segítségére legyünk, és New Yorktól New Portig kísérjük őt. Tudta, hogy 30 éve rendszeresen vitorlázom, és vannak tengeri tapasztalataim is. Az igazi kapitány azonban Miklós volt, aki mindannyiunknál jobban értett a vitorlázáshoz és a vitorlásokhoz. Ez utóbbi tudás sem volt haszontalan, mert a koros járgánynak minden nap kiderült valamilyen betegsége. A legkellemetlenebb az volt, és erre csak az út végén találtunk orvosságot, hogy kilyukadt a szennyvíz tartája, amiért is – szélcsendes időben – a „Szörny Rt.”-ből ismert ázott kutya spray is kívánatos légfrissítőnek hatott volna. A legénység negyedik tagja – egy ideig – Tamás fia volt, sőt pár napig velünk maradt még Balu kapitány is, aki a megérkezésünk előtt segített Tamásnak.

Hogyan jutott el a hajó Kanadából New Yorkig?

A csatornákon és a Hudson folyón. Május végén indult el Tamás és Balu kapitány Kanadából. Ezen az útszakaszon a hajó még nem bontott vitorlát, hanem az egyébként meglehetősen masszív motorját használta. Mi New Yorkban csatlakoztunk hozzájuk.

Már a repülőút is meglepetéssel szolgált. Azon tűnődtem, hogyan fogjuk ebben a hatalmas világvárosban, nem csekély csomagjainkkal (köztük egy komplett összecsukható biciklivel) a hátunkon megtalálni a kikötőt a 79. utcánál. Gondoltam, keresek valakit, aki a gépen a segítségünkre lehet. Így elegyedtem szóba a mellettem ülő hölggyel, akiről kiderült, hogy bár New Yorkban él, de magyar származású. A harmadik mondat után döbbenten tapasztaltuk, hogy rengeteg közös ismerősünk van, és a gyerekei – amikor éppen Magyarországon tanulnak – az én gyermekem iskolatársai, sőt a családját több ügyben én képviseltem, csak éppen vele sohasem találkoztam. (A világ ilyen kicsi, vagy az ügyfélköröm ilyen nagy?) A hölgy persze, nagyon kedves volt, megvárt minket a repülőtéren, majd egy jó darabon el is kísért. Megjegyzem, a végén mégsem bírtunk a csomagokkal és feladtuk a metrózást, majd taxiba szálltunk. Egyébként jó döntés volt, mert a taxi fele annyiba került, mint hármunknak a metrójegy.

Kétnapi nézelődés után (Manhattan, Kínai negyed, Little Italy, Harlem, Central park), a harmadik nap hajnalán útnak indultunk. Pontosan ki kellett számítanunk, hogy mikor hagyjuk el a kikötőt, mert az óceán e szakaszán különös figyelemmel kell lenni apályra és dagályra. Ez abban nyilvánul meg, hogy az óceán vízszintje apálykor igen alacsony, dagálykor viszont meglehetősen magas, ez pedig a víz sebes áramlásával jár. Akár három csomóval is növelheti, illetve csökkentheti a hajó sebességét. A tengerszint mozgása és sodrása következtében zátonyra futhatnak a hajók, de vannak olyan helyek is, ahol csak az árapály sodrásával lehet előrejutni.

Körbehajózni New Yorkot napfelkeltekor, hullámot szántani a Szabadság-szobor előtt, visszanézni Manhattanre viszont nem mindennapi élmény, még akkor sem, ha egyelőre nem húztunk vitorlát.

New York után a környék meglehetősen unalmas. Romantikus sziklák, magas hegyek itt nem szegélyezik a partot. Gyakorlatilag végig beépített, családi házakkal, nyaralókkal. Olyan az egész, mint egy elképesztően hosszú Széplak-alsó, talán csak a házak nagyobbak egy kicsit, a kertek rendezettebbek és a parlagfű kevesebb.

Hol kötöttek ki először az elindulást követően?

Első állomásunk New Yorktól nem messze, egy dombra épülő kis üdülőváros, Sea Cliff volt. Június 25-én érkeztünk ide, és két napot töltöttünk itt. Tipikus amerikai kihalt kisvárost kell elképzelni olyan faházakkal, amelyeket eddig csak az amerikai filmekben láttam, mondjuk az Egértanyában. A település érdekessége lényegében a söröző volt. Pontosabban két kocsma. Ez volt a városka összes szórakozóhelye: az egyik azzal próbált vendégcsalogató lenni, hogy az összes bútor használt régi gázcsövekből készült (lehet, hogy a helyi populáció jelentős része víz-, gáz- és központi fűtésszerelő); a másik helyen viszont a már nem fiatal, de még mindig csinos pincérnő lehetett az igazi vonzerő. (Ez utóbbi volt a látogatottabb.)

Az út e szakaszán már kiderült, és ezt a későbbi élményeink is alátámasztották, hogy az amerikai kisvárosokban igen fontos szerepet tulajdonítanak a könyvtáraknak. Minden helyen a hétköznapi élet aktív velejárója, hogy az emberek könyvtárakba járnak, mégpedig igen nagy, színvonalas, remekül felszerelt könyvtárakba. Annak ellenére, hogy Sea Cliff megérkezésünkkor szinte néptelennek tűnt, a könyvtárban mégis jelentős közösségi élet folyt. Az emberek nem csak kölcsönzik itt a könyveket, hanem az olvasásnak helyben is hódolnak. A gyerekeknek pedig különböző foglalkozásokat szerveznek nyáron, az iskolai szünetben. Mi magunk sem voltunk restek kihasználni a lehetőségeket: ahol csak lehetett, bevettük magunkat a könyvtárba, és az Interneten tartottuk a kapcsolatot a világgal.

Szerintem sincs izgalmasabb dolog a világon, minthogy könyvtárba járjunk, s minden átmenet nélkül, csak úgy találomra, leemeljünk egy-egy könyvet a polcról, és ugrásszerűen, ide-oda lapozgassunk benne. Rájövünk, hogy a legtöbb író nem is olyan rossz, mint ahogyan azt iskolás korunkban hittük.

Sea Cliffet elhagyva hol kötöttek ki újra?

Második állomásunk Oyster Bay volt. Az előző helyhez hasonlóan ez is tipikus tengerparti kisváros, azzal a különbséggel, hogy míg Sea Cliff dombra épült, ez sík vidéknek számít.

Érdektelen hely lett volna, ha nem éppen egy búcsú kellős közepébe toppanunk be, élő country zenével a háttérben. Az emberek felszabadultan táncoltak, mi meg elvegyültünk a tömegben. Itt láttam először olyan igazi amerikai rendőrt, aki nem csak filmszínészként játssza szerepét, hanem valóban vigyáz a rendre, de lovaglónadrágban és csizmában, a fején olyan kalappal, mint amilyen a „Maci Laci”-ban a Yellowstone park őrének volt. Nem mondom, tekintélyt parancsoló jelenségként hatott.

Itt tűnt fel először az is, hogy a tömegsport nem a foci, hanem a baseball. Labdát rugdosó srácokat ugyanis sehol sem láttunk. Baseballütőt, labdát vagy a nagyobb játékosok képeit, a csapatok lobogóját bárhol meg lehetett venni.

Másnap továbbindultunk, és Norwalkig jutottunk. Itt is megtaláltuk a könyvtárat, és beüzemeltük a Skype-ot.

A kisváros érdekessége egyébként egy csokoládébár volt, ahol természetesen minden csokoládéból és kakaóból készült. Én azonban ellenálltam a csábításnak, mert az út elején rendíthetetlen fogadalmat tettem, hogy ledobok magamról néhány kilót (Utóbb némiképpen enyhítettem ugyan a szabályokon, de akkor hol volt már a csokoládébár!). Így aztán csupán azt a pohár vizet öntöttem magamba, amit beléptünkkor nyomban elénk tettek. Látványosság volt még a csokoládét árusító kisasszony, aki – mint Juliette Binoche a Csokoládé című filmben – odatelepedett az asztalunkhoz és a bűnre csábított. A párhuzam nem véletlen, hiszen az itteni bolt eladója is kívülről jött, Svájcból utazott egészen az USÁ-ig.

Engem sajnos pillanatok alatt fel tud dobni a csokoládéból készült mennyei finomság, és bármi is történt előtte, a lelki békém azonnal helyreáll. E rafinált csábítónak sokszor akaratom ellenére hódolok be. Olyan kiszolgáltatott ilyenkor az ember, mert ha egyszer elindul a lejtőn, már nincs megállás. A legkisebb mennyiség is túllépi valós szükségleteit, ugyanakkor a vágy miatt nincs az a csokoládéadag, amely elégséges lenne. Ezt az ördögi kört tovább bonyolítja, hogy az édességboltba betoppanva, az egyenként csomagolt bonbonok látványa azt a hitet kelti benne, miszerint azt kifejezetten neki szánták.

Visszatérve Norwalkhoz, merre hajóztak tovább?

Norwalk után Sea Port következett. Június 27-én kötöttünk ki itt. Kikötés alatt az értendő, hogy valójában a nyílt óceánon horgonyoztunk le, egy csendesebb öbölben, és a hajóhoz tartozó gumicsónakkal közelítettük meg a partot. Ennek sajátossága volt, hogy a hullámokkal szemben haladva zúdította a tengervizet az utasokra, vagyis ránk. Mi tehát rekkenő hőségben is ronggyá ázva értünk partot az esetek többségében.

Mivel megcsappant az élelmiszerkészletünk, ezért elhatároztuk, hogy bevásárolunk. Csakhogy a városkán belül nem találtunk boltot. A nagyvárosok kivételével a kisebb helyeken a szupermarketek a városokon kívül vannak. Ez az ittenieknek, akik autóval járnak, nem jelent gondot. Mi viszont már előre fáztunk a szatyrokkal terhelt hosszú visszaút gondolatától. Az üzletben megütötte a fülemet néhány ismerős mondat. Természetesen magyarul. Világos, hogy szóba elegyedtem azzal a két hölggyel, akik magyarul beszélték meg, hogy mi is legyen a másnapi ebéd. Kiderült, hogy Nyíregyházáról vándoroltak ide évekkel ezelőtt. Tőlük tudtuk meg, hogy régebben ez a vidék az iparfejlesztés miatt igen népszerű helynek számított a külföldről érkezők körében, és sok magyar telepedett meg itt akkoriban. Elmondták, hogy nemrég Magyarországra utaztak, de úgy látták, megváltozott itthon a világ. Nem voltak elragadtatvaH a magyarországi viszonyoktól.

Új ismerőseink elvittek minket a kikötőig, ahol csatlakoztunk a helybéliekhez, akik éppen kikötői murit csaptak élő zenével és sok-sok sörrel. Végül mégsem őriztük meg Sea Port nevét a „jóemlékezetünkben”, de ez már egy másik történet…

dr. Kiss Anna

 

Szép új világ 2.

---