Találkoztam boldog cigányokkal is

Szerintem a cigánybűnözéssel kapcsolatos politikai korrektségnek álcázott álvita Moldova Györgynek köszönhető. Ha annak idején nem húzza be a miskolci roma kolóniáról szóló reflexióit a sajátos tényfeltáró sikerkönyvébe, a körúton belüli liberális értelmiségnek fel sem tűnt volna a „cigánybűnözés”, mint mindennaposan használt szókapcsolat, és nem irtatja ki a rendőrségi szakzsargonból. Akkor most talán nem egy tabunak kinevezett kifejezés politikai korrektségén izmoznánk, hanem a probléma valódi okán.

Mert a cigány bűnözés, mint ki nem mondott jogi kategória, pontosabban minősítő körülmény, igenis létezik a bűnüldözés és az igazságszolgáltatás bugyraiban. Barnállik a PKKB folyosója tőlük, mesélték riadtan a bírósági fogalmazóként elhelyezkedett évfolyamtársnőim egyetem után, és a magyar valóság e szomorú szegletét gyakorlatilag azóta is ezen az ablakon keresztül szemlélik. Sematikus, rendőrnyelven felvett tanúvallomások, tendenciózusan összeálított vádiratok, vakarózó, ásítozó kirendelt védők, és a vádiratok megállapításait szó szerint átvevő rutinítéletek. Jórészt ebből fakad az ügyészség világszerte példátlan váderedményességi mutatója. És a Pusoma-ügyhöz hasonló fiaskókból is.

Hihetetlennek tűnik, de a büntetőjogi fenyegetettséggel való együttélés olyannyira a roma szubkultúra részévé vált, hogy természetesnek veszik, beépült a mindennapjaikba. Vádlottként nem ritkán pontosabban tudják, hogy mi vár rájuk, mint a kirendelt védőjük. Magabiztosan számolják a halmazatokat, a lehetséges kedvezményeket, majdnem olyan pontos találati aránnyal, mint a vádiratoknál megszokott. A tárgyalásokat nem egyszer kedélyes, értelmetlen színjátékként kezelik, fanyar, flegma humorral védekezve azok abszurditása ellen. Persze ezzel a stílussal kellően fel lehet bosszantani az eljáró bírókat.

Érdekes módon a legnagyobb arányban nem a közelmúltban nagy port kavart veszprémi, siófoki balhékban feltűnt, jól szituált és harsány fiatalembereket látni a bírósági folyosókon, hanem a reménytelen cigánytelepeken tengődő páriákat, mert a rendőrség csak közülük mer szelektálni. A merdzsós, kigyúrt, nagybani játékosokat még egy közúti ellenőrzés során sem merik megállítani. Ezt a frusztrációt mind a bűnüldözés, mind az igazságszolgáltatás, mind pedig a közbeszéd a táplálkozási lánc legalján élő, védekezésre képtelen, szerencsétlen telepi romákon veri le. Az sem véletlen, hogy a roma szleng a börtönszlengen keresztül szivárog át a köznyelvbe.

Épp ezért elképesztően cinikus az a rendőrségi állítás, hogy a siófoki romamarsot nem lehetett volna közbiztonsági szempontból kezelni. Az a rendőrségi vezető, aki ilyet mond, alkalmatlan a posztjára. Más kérdés, hogy egy 90 ezer forintból élő kisrendőr nem fogja sem a saját, sem a családja biztonságát veszélyeztetni, ha nem kap az államtól és a társadalomtól később kellő védelmet.

Kíváncsi leszek, a veszprémi ügyben meggyanúsítottaknál, milyen jogi minősítés kerül majd a vádiratba. Életveszélyt okozó testi sértésen keresztül a bűnszervezetben elkövetett zsaroláson át, a nyereségvágyból elkövetett gyilkosságig terjedhet a paletta. A különbség súlyos években mérhető. Vajon lesz-e mersze az igazságszolgáltatásnak végre alkalmazni a bűnszervezeti minősítést egy olyan esetre, amelyre a jogalkotó valójában kitalálta? Igaz, eddig volt néhány suta próbálkozás, legemlékezetesebb a Tasnádi-ügy, de most mintha inkább politikai leszámolásokra alkalmaznák előszeretettel. Csak mellékesen jegyzem meg, hogy az ügyészség logikája szerint a Zuschlag-ügyben például a nagyobbik kormányzó párt minősül bűnszervezetnek.

Érdemes lenne végre elfogadni, hogy igenis vannak roma elkövetőre jellemző módszerek. Mint ahogy Koszovó sem tiltakozott azon elemzések ellen, melyek szerint fél Európa kábítószer- és prostitúciós piaca a koszovói albán maffia kezében van, és Olaszország tiltakozását sem lehetett hallani a Keresztapa-trilógia miatt. Ennek az elhallgatása ugyanolyan nyilvánvaló hazugság, mint ezen módszerek rávetítése a teljes roma társadalomra.

Dr. Bodolai László