Ünnepi könyvajánló – 1.

A milliárdos innovátor, Budapest ismeretlen arcai, magyar írók és a gasztronómia, kémek és titkok a múltból.

Walter Isaacson: Elon Musk

Elon Musk neve szinte naponta szerepel a hírek között. A világ egyik leggazdagabb embere meghökkentő viselkedésével, cselekedeteivel mindig felhívja magára a figyelmet. Személye lehet szimpatikus vagy ellenszenves, ám bármennyire is megosztó személyiség, tettei milliók életére lehetnek hatással. Hol Twittert vásárol, hol Ukrajnának biztosítja (vagy épp kikapcsolja) az internetszolgáltatást Starlink-rendszerével. Hol a NASA-t megelőző SpaceX nevű magánűrprogramjával tűnik fel, hol Tesla elektromos autójának egy-egy új típusával vagy épp jelentős árcsökkentésével kerül az érdeklődés középpontjába.

Álmodozó? Innovátor? Géniusz? Konfliktuskereső? Szabályfelrúgó? Egyszerre mindegyik jelző érvényes erre az 53. évében járó ellentmondásos vállalkozóra, aki 2023 végén éppen 244 milliárd dolláros vagyonnal rendelkezik. Ezernyi újságcikket, tanulmányt, és nem egy életrajzi könyvet írtak róla. E legújabb kötet azért is figyelemre méltó, mert az a Walter Isaacson írta, aki korábban Leonardo Da Vinci, Steve Jobs és Albert Einstein életrajzírója is volt. Az amerikai író-újságíró korábban dolgozott az CNN elnökeként és a Time szerkesztőjeként is. Előző munkáit is az alaposság jellemezte, s e mostani, 650 oldalas műve is részletekbe menően mutatja be és elemzi hőse életét és munkásságát.

Elon Musk bizalmát jelzi, hogy a szerző számára két éven át lehetővé tette, hogy mindenhová árnyékként kövesse, részt vehessen megbeszélésein, sőt e-mailjeit is elolvashassa. Nemcsak vele beszélgethetett, de legszűkebb családtagjai is megoszthatták Isaacsonnal gondolataikat. Így soha nem látott közelségből tárulhat fel egy céltudatos, olykor akaratos, terveit tűzön-vízen át megvalósítani akaró ember képe. E sajátos portrékötet szól ugyan gyermek- és ifjúkorról, azokról a sérelmekről, amelyek a milliárdos egész életére nyomot hagytak, az első vállalkozásokról, ám a könyv több mint fele az elmúlt bő tíz év eseményeit dolgozza fel. Azokat az izgalmas történéseket, amelyek már a Tesla felemelkedésétől a Twitter megvásárlásáig szólnak. De Musk volt az alapítója az OpenAI mesterséges intelligenciát kutató laboratóriumnak is: százmillió dollárt adományozott a nonprofit szervezetnek, amely egy esztendeje tette mindenki számára elérhetővé ChatGPT elnevezésű programját. De akkorra ő már rég otthagyta az igazgatótanácsot, és már azon dolgozik, miként lehetne csökkenteni a mesterséges intelligenciában rejlő veszélyeket, egyáltalán megőrizni a jövő számára az emberi tudatot.

Elon Muskot világmegváltó késztetések vezérlik, miközben rajongói imádják, ellenfelei gyűlölik. Az élet és élete megy tovább, és változatlanul hatással van mások, sőt túlzás nélkül állítható: az emberiség életére. Hogy miként, és miért pont ő? Erre igyekszik választ találni kötetében Walter Isaacson – együttműködve Muskkal. Korábbi munkáival ellentétben a szerzőnek ezúttal szerencséje van: Leonardóval nem beszélgethetett hosszasan, és Einstein e-mailjeibe sem kukkanthatott bele.

(Helikon Kiadó)

Ismeretlen Budapestek – Kis történetek a város nagy múltjából

„Budapest ipara és kereskedelme valósággal Magyarország gazdasági életének önmagából termett, önmagát kielégítő tényezőjévé izmosodik föl” – látta előre 1893-ban Jókai Mór, aki azt is látni vélte, hogy a magyar főváros „ugyanolyan olcsóvá és megélhetésre alkalmassá” fog válni, mint Párizs. Éppen két évtizeddel Budapest megszületése után a városban a „19. századi magyar liberalizmus derűs önbizalmának levegője áradt”. Hatos Pál történész idézi az írót az általa szerkesztett kötet nyitótanulmányában. Jókai akkor már csaknem ötven éve élt itt, s jóslata valósággá vált: az első világháború nyitányára az egykoron porosodó, főleg német ajkú kisvárosból néhány évtized alatt, az emancipáció fő helyszíneként, egy magyarosodó, gazdasági és kereskedelmi központ, igazi nagyváros vált. A háború után aztán Budapest „bűnös várossá” lett az új hatalom szemében. Antiliberális szellemet igyekeztek ráerőltetni, de a világvárosias atmoszférára csak mérsékelten tudott rátelepedni az ideológia. Sőt az uralkodó elit is azt az életmódot kedvelte, amelyet a középosztály igyekezett megteremteni és fenntartani magának: mozikkal, színházakkal, pezsgő éjszakai élettel.

A könyv szakavatott szerzői Budapest első bő fél évszázadáról adnak korképet. Szó esik az urbanizációval és a polgárosodással együtt megjelenő, városban élő cselédségről, melynek tagjai a 19–20. századi magyarországi társadalomfejlődés fontos, ám rejtőzködő csoportját alkották. Megismerjük az első világháború idején ellenségként és idegenként a túlélésükért küzdő francia nevelőnők („kisasszonyok”) helyzetét. Képet kaphatunk a budapesti foci indulásáról, történelmi és társadalmi hátteréről, valamint az itt élő román munkásokról, akik kémszerepet vállaltak a Tanácsköztársaság oldalán. A zárófejezetben pedig Budapestet „galambtávlatból” láthatjuk: az emberek és a galambok évszázados együttélésének múltjáról kapunk áttekintést.

(Jaffa Kiadó)

Nyáry Krisztián: Így ettek ők – Magyar írók és ételeik

Az irodalom két nagy alaptémája a szerelem és a halál. Azonban hajlamosak vagyunk nem tudomást venni arról, hogy az írók fontos témája a gasztronómia is. Míg a vágyakozás és az elmúlás megfoghatatlan, a kulinária élvezete nagyon is megfogható, rejtélyek is titkok nélküli világ. S míg az irodalom a képzeletet önti szavakká, addig a gasztronómia az ízlelés fizikai érzékelését kívánja meg. Mégis, az érzelmek és az emlékek előidézésével a kettő szorosan kapcsolódhat egymáshoz.

Az evés ábrázolása tükrözhet kulturális szokásokat, osztálykülönbségeket, társadalmi normákat – hangsúlyozza immáron tizenötödik kötetében az irodalomtörténész szerző. A magyar irodalom legjobbjai egy tál étel történetén keresztül különösen kifejezően tudnak mesélni szegénységről és gazdagságról, örömről és boldogtalanságról, Mikszáth Kálmántól Krúdy Gyulán át Móricz Zsigmondig.

Nyáry Krisztián új kötetében harminc történetet mesél el: olyan írók evéshez, gasztronómiához fűződő viszonyát mutatja be, akiknek többsége szeretett enni, és az étkezés kultúrájának leírása munkásságukban is tetten érhető. Néhányuknak nem adatott meg, hogy mindig jó étel kerüljön az asztalukra, de szerettek arról álmodni, és azt a művészet nyelvén kívánták megfogalmazni.

Háromszáz évet ölelnek fel a történetek Bethlen Gábortól Esterházy Péterig. Bethlen kedvenc étele a káposzta volt, sőt orvossága is nátha és lázas betegség ellen. Vörösmarty Mihály – a szivar és a fröccs magyar szavak megalkotója – a töltött káposztát és a marhahúst kedvelte, s agglegényként többnyire vendéglőkben étkezett. Az ifjú Jókai Mór egy gasztronómiai vitának köszönhette, hogy író lett és nem ügyvéd. Egy kocsmáros serfőző mester azzal vádolta kocsmájának bérlőjét, hogy édes ételeket ad a vendégeknek, arra viszont inkább bort kívánnak, mint sört, ezért nem fogy az ő készítménye. Jókai, a kocsmáros védőjeként tizenhat tanút citált a bíróság elé, akik eskü alatt vallották, hogy márpedig ők az édességre mindig sört kívánnak. A tulajdonos ügyvédje azonban kétszer annyi tanút állított, akik kijelentették: édes ételek után csakis bort isznak. Jókai elveszítette a pert, mely annyira elkeserítette, hogy megfogadta: inkább írónak áll… Felesége, a híres színésznő, Laborfalvi Róza kiválóan főzött, aki otthonukban elkényeztette férjét minden földi jóval, a magyaros mellett francia és bajor ízekkel is. Ám a kedvence a róla elnevezett bableves volt. Karinthy is a magyaros ételeket kedvelte – meg a fűszeres savanyú heringet. Az ő nevéhez fűződnek az első magyar receptparódiák.

Az illusztrációkban gazdag könyv egyik fényképén Esterházy Péter mosolyog ránk, amint épp mákos gubát készít. A kisemmizett arisztokrata család próbálta őrizni kulináris szokásait, ez azonban nem volt könnyű feladat az ötvenes–hatvanas évek igénytelenségében. „Gasztronómiai tágasságomat akként szeretem jellemezni, hogy az mintegy a pacaltól a homárig terjed” – jellemezte viszonyát az író az ételekhez.

A kötet érdekessége, hogy magyar írók hatvan receptjét is tartalmazza egykori újságokból, szakácskönyvekből: így Szabó Magda lencselevesét, Márai Sándor citromos répasalátáját, Petőfi Sándor túrós csuszáját, Kosztolányi Dezső borjúpörköltjét, Krúdy Gyula halpaprikását, Ady Endre ízes-diós rudacskáját, Örkény István pogácsáját és fasírtját.

(Corvina Kiadó)

Jonathan J. Moore: Kémek, titkok, árulók – A hírszerzés története

Melyik a legősibb mesterség? Lehet, hogy nem is az, amire elsőre gondolnánk – hanem a kémkedés. Mert a tudás hatalom, amely a valóságos hatalom megszerzéséhez és megvédéséhez járulhat hozzá. Igen, már az ókortól, egészen a napjainkig. Az uralkodóknak, a hadviselőknek mindig tudniuk kellett azonosítani a rájuk leselkedő fenyegetéseket, kitalálni, mire készül az ellenség, hogy ellenük azután könnyen be lehessen vetni a legcélravezetőbb eszközöket.

Az információgyűjtésnek már az ókori háborúkban is döntő jelentősége volt – vezeti vissza a szerző a kémkedés művészetének történetét egészen a régmúltba. Állítása szerint az első mesterkém Odüsszeusz lehetett, akit Homérosz az Iliászban örökít meg. A görög harcos a trójai háborúban Agamemnónnak gyűjtött hasznos információkat Akhilleusz szándékairól.

Marco Polo, miközben csaknem két évtizeden át állt a kínai nagykán szolgálatában a 13. század második felében, rendületlenül küldte haza, Velencébe meglátásait, hogy melyek a mongol és a kínai birodalom háborús szándékai, s tapasztalatait, milyen hasznos új találmányok születnek a Távol-Keleten, a papírtól az iránytűig.

Rettegett Iván hozta létre az első orosz titkosrendőrséget, mely a határokon belül kegyetlenül vadászta le a cár ellenzékét, a határokon túl pedig kémfeladatokat látott el. A Romanov-dinasztia sokat tanult Ivántól, és saját kémhálózatot épített ki. A Romanovoktól pedig a bolsevikok tanultak sokat, amikor megalapították állambiztonsági szervezetüket, a Csekát. Egyik utódszervezete aztán a KGB lett…

Ám a Nyugat is kitett magáért: például a 17. század Franciaországában Richelieu bíboros, aki az első rendőrállamot hozta létre. Kémeket helyezett el a nemesi udvarokba, az egyházi szervezetekbe, s még a gyónásban elhangzottak is a fülébe kerültek. Külföldön is „befolyásoló ügynökök” dolgoztak számára, sőt politikai döntéshozókat sikerült megzsarolnia, lefizetnie. A bíboros halála után nem sokkal lépett trónra XIV. Lajos, akinek több mint hetvenéves abszolút monarchiájában fontos szerep jutott Richelieu örökségének. A hatalmak a múlt század világháborúiban is igényt tartottak a kémek szolgálatára. Az elsőben Angliában az MI6, a külföldi osztály szerezte a legnagyobb dicsőséget, a másodikban a kódfeltörők arattak diadalt a német Enigma titkosírógép négytárcsás kódjának feltörésével.

A könyvben megismerhetjük többek között Richard (Doktor) Sorge, a Rosenberg-házaspár drámaian, és Klaus Fuchs fizikus szerencsésen végződő történetét is. A hidegháború idejéből egy kis kémszótárt is kapunk az angol nyelvű titkosszolgálatok zsargonjából.

Jonathan J. Moore könnyed stílusban, dicséretre méltó képanyag kíséretében, nem tudományos alapon, inkább ismeretterjesztő, figyelemfelkeltő módon mesél erről a legendák övezte világról, mely a valóságban bizonyára nem olyan látványos, mint ahogy e könyv fejezeteiből, mutatósan tördelt lapjairól kitűnik.

Napjaink kommunikációáradatában a hiteles információszerzés egyre nagyobb felkészültséget igényel. A szerzőnek ezért már tippje is van, ki lesz a jövő hírszerzője: alighanem a mesterséges intelligencia.

(Kossuth Kiadó)

---