Ünnepi könyvajánló – 2.

Mi inspirálta Karikó Katalint? Miért és hogyan figyelte a magyar titkosszolgálat a „marslakókat”? Meddig tartható fenn a fenntarthatatlan gazdaság?

Karikó Katalin: Áttörések – Életem és a tudomány

„Karikó Katalin története inspiráló erővel hat. Mindenkinek el kell olvasnia, aki valaha is kételkedett abban, hogy a tudomány, az innováció és az eltökéltség meg tudja változtatni a világot.” Nem más vélekedik így, mint Bill Gates, akinek neve fogalom. De ma már fogalom az orvosi-élettani Nobel-díj magyar birtokosának neve is, akiről az elmúlt években sokat hallhattunk, olvashattunk. Ezért amikor kézbe vesszük – még a Nobel-díj odaítélése előtt írt és megjelent – önéletrajzát, már nem azt szeretnénk megtudni, hol és mikor született, mely kutatóintézetekből, mikor és miért rúgták ki, hanem azt, vajon hogyan élte meg hétköznapjait, milyen küzdelem, akarat, türelem, a tudomány iránti alázat vezetett el odáig, amíg felfedezésével átformálta nemcsak a saját, hanem az emberiség ismereteit is a hírvivő RNS-ről. Amíg Nobel-díjat érdemelt kutatótársával, Drew Weissmannal együtt az mRNS-alapú oltási technológia kifejlesztéséért.

A biokémikus elárulja, mi volt a szocializmus legbecstelenebb gyakorlata, és miként találkozott vele; ír arról, hogy soha nem akarta elhagyni Magyarországot, de amikor 1985. július 1-jével elbocsátották a Szegedi Biológiai Központból, úgy érezte, mindenképp folytatni akarja munkáját az RNS-sel. Ha nem Magyarországon, Európában, ha ott sem lehet, akkor Amerikában. Mert hiába „problémás” molekula az RNS, őt nem ijesztette meg az RNS labilitása – ahogy mondták róla kutatótársai. Mint fogalmazza, biztos volt benne, hogy „ha az ember megfelelően tudja kezelni az RNS-t – ha munkáját apró lépésekre bontja, és minden egyes lépésre szigorúan ügyel –, akkor lehet az RNS-sel dolgozni”. Úgy látta, a probléma nem ezzel a molekulával van, hanem „velünk, kutatókkal”.

A laborban végzett munka fárasztó tud lenni – vallja be, mert „a tudomány lassan halad”. Ezért számára sem volt minden perc mesebeli. Az Egyesült Államokban sem, ahol a kudarcok sorát néha rendkívüli áttörések pillanatai szakították meg. De miközben az áttörések láthatatlanok maradtak, a kudarcok teljes valójukban láthatók – jegyzi meg. Férjével szerencsés volt, mert elfogadta munkáját, s mindig Mr. Ezermesterként építette és tartotta fenn családi otthonukat; a gyermeknevelésben is aktív részt vállalt. Az Amerikában töltött évtizedek a biokémikust megtanították arra, hogy a módosított mRNS nemcsak kutatói feladat, hanem egyben üzletág is. Megtudta, hogy létezik licencjog, és hogy vannak versenytársak is. Azt is elismerte, hogy a pénz a tudományos kutatásban is számít, még akkor is, ha sokan úgy tesznek, mintha nem lenne jelentősége.

Amikor 2013-ban, 58 évesen el kellett hagynia a Pennsylvaniai Egyetemet, elfogadta a mainzi székhelyű BionTech immunterápiák és rákellenes vakcinák fejlesztésével foglalkozó cég alelnöki-kutatói állását. Mivel férjét és lányát az óceán másik felén hagyta, ingáznia kellett a két kontinens között. Idővel kiterjesztette tevékenységét a különböző fertőző betegségek elleni mRNS-vakcinák kutatására is. A koronavírus-járvány aztán igencsak felgyorsította a munkálatokat. A vírusra az ellenszer kiállta a próbákat, és érdekes helyzet volt, amikor a két kutató – ő és Weissman – egyszerre kapa meg az új vakcinát, több egészségügyi dolgozó társaságában. Néhány hónappal később megszületett unokája, Sanyika, akinek éjszakai ringatása már nem volt hasonlítható az évtizedes éjszakai munkákhoz…

Őszintén megírt önéletrajz született az őszintén megélt, gyakran kudarcokkal teli évtizedekről. Eddig ismeretlen élettöredékekkel, egyszerű életbölcseletekkel, tanácsokkal, melyek immáron egy Nobel-díjastól származnak.

(Helikon Kiadó)

Szekér Nóra: Fedőneve: Marslakó – Világhírű magyar tudósok állambiztonsági megfigyelése

Teller Ede a „Kárász”, Szilárd Leó a „Törő” fedőnevet kapta a magyar állambiztonságnál. Ők az első atombomba előkészítésében játszottak meghatározó szerepet, együtt Wigner Jenővel, Neumann Jánossal. Marslakóknak nevezték őket, mert különös akcentussal beszélték az angolt, és mindannyian Budapestről származtak. Gábor Dénes („Carter”) és Szent-Györgyi Albert („Bogarász”) Nobel-díjas tudósok, akik szintén elhagyták szülőhazájukat, és ugyancsak megfigyelték őket. A legjelesebb, Magyarországról elszármazott kutatókról is szeretett volna mindent megtudni a szocialista titkosrendőrség; a nagypolitikának tervei voltak velük.

Az antikommunizmusáról ismert Teller Ede már 1948-ban a magyar államvédelmi hatóság látókörébe került, és az egyik első ügye volt az 1950-ben felállított ÁVH határon túli hírszerző főosztályának. Szilárd Leó hiába vált a fegyverkezési verseny nagy ellenzőjévé, ő éppen azért volt érdekes a rendszer számára, mert a politikusok úgy vélték, emiatt akár a kommunista mozgalom számára is megnyerhető. Gábor Dénes 1961-ben keltette fel a politikai rendőrség érdeklődését; aktája az átszervezéseket követően, 1962-ben a BM III/I-es Hírszerző Csoportfőnökséghez került. Szent-György Albert 1947-ig Magyarországon élt és kutatott, aktív közéleti szerepet vállalt; őt egészen az 1980-as évekig figyelték.

A kötet szerzője, Szekér Nóra az Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltárának 47 éves történésze azért döntött e négy tudós dossziéinak leporolása mellett, mert úgy ítélte meg, hogy a tudósokat érintő operatív munka konkrét bemutatása mellett jellemzően tudja lefesteni a politikai rendőrség és a hírszerzés történetének korszakait és módszereit.

A Budapesten 1908-ban született Teller Ede apja ügyvédként dolgozott, de elméleti jogászként is elismert szaktekintélynek számított. A tehetséges fiú gimnáziumi utolsó évében megnyerte az országos matematikaversenyt, ám egy évnyi magyarországi egyetemi tanulást követően már Karlsruhéban folytatta tanulmányait. 1935 már az Egyesült Államokban érte, s élete során csak látogatóba tért haza. Az ötvenes évek elején a magyar kémszemek szerepét figyelemmel kísérték szerepét a hidrogénbomba előállításában, s elemezték hírhedt vallomását is, amit Oppenheimer megbízhatósági igazolása elbírálásának tárgyalásakor tett. Magyarországon élő rokonait eközben Budapesten faggatták. Sógorát látszólag sikerült is beszervezni. Az operatív nyomozások azonban nem jártak eredménnyel.

Szilárd Leóval a magyar államvédelem 1955-ben kezdett el célirányosan foglalkozni, majd 1959-ben és 1962-ben, de a behálózási tervek mindannyiszor meghiúsultak. Sőt, egy alkalommal Szilárd kijelentette: magyarországi látogatását kizárólag az 1956-os politikai foglyok szabadon bocsátása esetén venné fontolóra.

Gábor Dénes, a világhírű, 1971-ben Nobel-díjat érdemelt tudós állambiztonsági megközelítése hazalátogatása érdekében folyt, de esetében felmerült a tudományos hírszerzés lehetősége is. Ám bármennyire is nagy volt az igyekezet, az nem járt eredménnyel.

Szent-Györgyi Albert máig a tudománytörténet eddigi egyetlen magyar tudósa, akinek 1937-ben, 44 éves korában úgy ítélték oda a Nobel-díjat, hogy addig Magyarországon élt és alkotott; csak 1947-ben emigrált az Egyesült Államokba. Az állambiztonság az ötvenes évektől rá is ki akarta vetni a hálóját. Mint az állambiztonsági dossziékból, és e kötetből is kiderül, a tudóst többször akarták hazacsábítani. Ebben élen járt a sikerrel beszervezett Straub F. Brúnó, Szent-Györgyi egykori, háború előtti tanítványa, tudóstársa, aki készségesen adott róla, elsősorban szóbeli jelentéseket. A Magyarországon szép karriert befutó akadémikus, akit kezdetben informátorként, majd titkos munkatársként, „Kutató” álnéven foglalkoztattak, rendszeres külföldi útjai előtt pontos eligazításokat kapott a belügytől. Egykori tanárával személyesen is találkozott az Egyesült Államokban.

Izgalmas e kötet egy letűnt korszakról és titkosszolgálati eszközeiről, melyek a négy tudós esetében végeredményben teljes kudarcot vallottak.

(Jaffa Kiadó)

Pogátsa Zoltán: Fenntartható gazdaság vagy társadalmi összeomlás

Sem riogatni, sem dorgálni nem akar, csupán ész érvekkel figyelmeztetni e könyvében a közgazdász-szociológus, a nemzetközi politikai gazdaságtan szakértője, egyetemi oktató. Senkit sem akar biztatni arra, hogy kezdjen el szelektíven hulladékot gyűjteni. Érveivel inkább csak láttatni akar. Azt szeretné, ha az olvasó meglátná, megismerné, felismerné azokat a nagyobb összefüggéseket, amelyek körülötte, tőle függetlenül zajlanak a világban. Azt például, hogy a gazdasági-társadalmi rendszernek a működésébe bele van kódolva a természet kihasználása, a Föld erőforrásainak túlhasználása. Ezért aztán tényleg hiába válogatjuk külön a szemetet, az igazi megoldás nem az lehet.

A kötet a klímaváltozás politikai-gazdaságtani kérdéseit helyezi a középpontba: a kívánatos, fenntartható gazdasági rendhez vezető utat vizsgálja. Az azzal összefüggő igazságossági és újraelosztási kérdéseket, illetve a szükséges cselekvés elmaradásával járó, reálisnak tűnő jövőt. Ami nem sok jót ígér. A klímaváltozás ugyanis a világtörténelem legnagyobb piaci kudarca. Bevallása szerint a szerző nem akar aggodalmaskodni, inkább e kérdésekre szeretne válaszokat keresni – de legfőképp találni.

Megváltozhat-e a gazdaságok növekedési kényszere, és miért van szükség nemnövekedésre?

Megmenthet-e minket a szolgáltatásalapú gazdaság?

Illúzió-e a körforgásos vagy újrahasznosító gazdaság modellje?

Illúzió-e a technooptimizmus?

Melyek a globális klímaigazságosság alapelvei?

Hogyan kerülhet ki csapdájából a gazdagjai által foglyul ejtett állam?

Igazságosabb társadalmat feltételez-e a fenntartható gazdaság?

Mekkora a zöld átmenet globális energiaszükséglete?

Ki és hogyan képes finanszírozni ezt az átmenetet?

És végül, de elsősorban: folytatható-e véges bolygónkon végtelen növekedés?

(Kossuth Kiadó)

Ünnepi könyvajánlónk első részét itt olvashatja el.

---