Vészkorszakon innen és túl

Két-két, a maga nemében egyedülálló új játékfilm és könyv köti össze a múltat a jelennel.

Érdekvédelmi terület (The Zone of Interest)

Rudolf Höss, Auschwitz parancsnokának visszaemlékezése a második világháború után: „Amikor láttam, hogy milyen boldogan játszanak a gyerekeim, és hogy a feleségem milyen végtelenül boldog a legkisebbel, gyakran gondoltam arra, hogy vajon meddig tart még a boldogságuk… Amikor éjszakánként kint álltam a transzportoknál, a gázkamráknál, a tüzeknél, gyakran gondoltam a feleségemre, és a gyerekeimre, de soha nem hoztam őket közelebbi kapcsolatba mindazzal, ami a táborban történt… A feleségem és a gyerekeim, bármit kívántak, megkapták, a gyerekek szabadon és természetesen élhettek. A feleségemnek csodálatos virágos kertje volt…”

Talán ezek a mondatok is ihlették Martin Amis angol írót, amikor megírta The Zone of Interest (2014) című regényét, mely egy Rudolf Hössről mintázott náci táborparancsnok és felesége történetét meséli el. Jonathan Glazer forgatókönyvíró-rendező alaposan átformálta e regényt, melyben Hösst már nevén nevezi, és a valósághoz jobban ragaszkodva, a táborparancsnok és felesége, Hedwig életét helyezi a középpontba. A házaspár öt gyermekével és kiszolgáló személyzetével a haláltábor melletti nagy villában és kertjében él. Höss áloméletet teremt családjának. Egy idilli család képe tűnik elénk, szépen nevelt, jól viselkedő gyerekekkel, gondozott kerttel.

„Lényegében két film létezik. Amit látsz, és amit hallasz.” (Fotó: ADS Service Kft.)

A nyitójelenet egy folyóparti kirándulást örökít meg, boldog családdal. E felhőtlen boldogság a családi otthonban is tart, de ekkor már fel-feltűnnek rejtélyesnek tűnő, disszonáns elemek. A ház és a kert közvetlen közelében szögesdrótokkal övezett falak állnak. Később a táborból áthallatszó kiáltások és sikolyok hangja töri meg a kerti idillt. Kezd egyre nyugtalanítóbbá válni minden, és a megmagyarázhatatlan jelenségek még inkább növelik a feszültséget. A folyóból kitessékelt gyerekeket le kell csutakolni a kádból, mert a víz, melyben fürödtek, égéstermékeket sodornak. A boldogságot ábrázoló jelenetek mögött mind gyakrabban tűnik fel a kémények füstje, éjszaka olykor lángok fénye tölti be az eget.

„Lényegében két film létezik – fejti ki a rendező. – Amit látsz, és amit hallasz. S a második ugyanolyan fontos, mint az első, sőt az vitathatatlanul sokkal fontosabb. A táborok képanyagát már tényleges archív felvételekből ismerjük. Nem kell újrateremteni, de úgy éreztem, ha halljuk, akkor valahogy a fejünkben is láthatjuk.”

Eközben megjelennek a házban a mérnökök, hogy hidegvérrel új, pusztító krematóriumok tervét magyarázzák el a családfőnek, aztán már az otthonában gondos apaként megismert férfit olyan tárgyalásokra hívják el, amelyek további népírtások tervéről szólnak.

Egyszerre merész és dermesztő a film, holott eltérően az eddigi holokausztról szóló filmektől, ez az alkotás egyetlen kockájában sem lép át azon a falon, amely a parancsnok és családja kertjét elválasztja a koncentrációs tábortól.

Sandra Hüller és Christian Friedel érzékletesen játsszák el ezeket az önző, önmagukat és családjukat szerető, de a családtagokon kívül mindenkivel szemben nagy érzéketlenséget mutató embereket. Akik közül az egyik tömeggyilkos, a másik annak hű cinkosa.

A mű 2023 májusában nagydíjat érdemelt a 76. Cannes-i Nemzetközi Filmfesztiválon. Emellett öt Oscar-jelölést kapott a legjobb film, rendező, nemzetközi film, adaptált forgatókönyv és hang kategóriákban. (A 96. díjátadó gálát 2024. március 10-én tartják Los Angelesben.)

Az Érdekvédelmi terület az ADS Service Kft. forgalmazásában 2024. február 15-étől látható a magyar mozikban.

A film előzetese itt tekinthető meg!

Rudolf Höss emlékiratai: Auschwitz parancsnoka voltam – Közreadja Martin Broszat

Különösen megrázó, vérlázító az Érdekvédelmi terület című alkotás megtekintése után kézbe venni ezt a kötetet, mely magyar nyelven 2017 után 2024 februárjában, a játékfilm magyarországi premierje előtt látott újra napvilágot. Martin Broszat történész 1958-ban jelentette meg az NSZK-ban először könyv formájában a tömeggyilkos-háborús bűnös emlékiratait, mely később számos kiadást megélt. Broszat értő bevezetőjében rávilágít arra, hogy ezek a Höss által feljegyzett és közzétett dokumentumok a szörnyűsége és szemérmetlen tárgyilagossága, az Auschwitzban történtekről írt kegyetlen beszámolója miatt joggal tekinthetők sajátos történelmi tanúságtételnek. (Az egykori náci főtiszt tényszerű, érzelemmentes, a megbánás apró jeleit sem mutató tanúvallomása még a Nürnbergi per hallgatóságát is sokkolta 1946-ban.)

A háborút követően a krakkói vizsgálati fogságában lejegyzett iratokból megismerjük a félművelt Hösst a maga zavaros eszméivel, kíméletlen erőszakosságával, a tekintélybe vetett naiv hitével. Azt a becsvágyó embert, akit főnöke, Himmler kiválóan használt fel a rezsim bűntetteinek elkövetéséhez. S aki talán sohasem fogta fel teljes mértékben, hogy kötelességteljesítés közben milyen iszonyatos bűnöket követett el.

„A legnagyobb náci gyilkos legnagyobb számban éppen magyarokat küldött a halálba”

Kádár Gábor és Vági Zoltán, a téma történész szakértői utószavukban Rudolf Höss és a magyar holokauszt kapcsolatát világítják meg. Joggal nevezik a magyar történelem legnagyobb tömeggyilkosának, aki a kollaboráns magyar kormány segítségével Magyarország náci megszállását követően tevékenyen részt vállalt a deportálásokban. Még Budapestre is eljött, hogy Eichmann-nal és a MÁV szakértőivel tárgyaljon a részletekről. Majd visszatérve állomáshelyére, felgyorsította az ottani építkezési munkálatokat az áldozatok fogadására. A háború vége felé ugyanis már csak Auschwitz–Birkenau maradt az utolsó német megsemmisítő tábor. „A legnagyobb náci gyilkos legnagyobb számban éppen magyarokat küldött a halálba” – írják a történészek.

„Minden egyéni szélsősége dacára nem különleges pszichológiai eset, hanem a hitleri idők sokkal általánosabb és tömegesebb vakságának, eltorzult gondolkodásának kifejeződése” – ezt már Martin Boszat fogalmazza Rudolf Hössről.

A lengyel Legfelsőbb Népbíróság a náci tömeggyilkost kötél általi halálra ítélte, amit 1947 áprilisában hajtottak végre – Auschwitz-ban.

A kötetet a Jaffa Kiadó jelentette meg, 2024 februárjában.

Egy élet (One Life)

Félénken, meghatottan ült 1988-ban a BBC stúdiójában Nicholas „Nicky” Winton londoni bróker a That’s Life! című televíziós műsor élő adásában. A nézők soraiban azok a felnőttek foglaltak helyet, akiket még gyermekként ő mentett ki a nácik karmaiból Prágából, ötven évvel korábban, 1938 őszétől.

Félénken és meghatottan ült az Egy élet című játékfilm forgatásán Sir Anthony Hopkins a filmkamerák előtt e jelenet újrajátszásakor. A nézők között nagyrészt azoknak a gyermekei foglaltak helyet, immáron felnőttként, akiknek szülei Wintonnak köszönhették életüket.

A brit életrajzi dráma Nicholas Winton igaz történetét beszéli el. Londonból érkezve önként csatlakozott a csehszlovák Brit Menekültügyi Bizottsághoz, melynek bátor tagjaként 669 gyermeket sikerült kimenteni a fajgyűlölő nácik karmai közül. A Németországból és Ausztriából előbb a Szudéta-vidékre, majd Németországhoz csatolását követően a még szabad Prágába menekülő családok kétségbeejtő körülmények között éltek, és a közelgő náci invázió fenyegetése életveszélyes helyzetet teremtett számukra.

Az alkotók nem lineárisan mesélik el a történteket, hanem az 1938-as időszak és az 1988-as események között ingáznak, ügyesen fenntartva az izgalmat.

Anthony Hopkins játéka ezúttal is kifejezőerejű (Fotó: Forum Hungary)

Emile Sherman és Iain Canning társproducerek több mint egy évtizeddel ezelőtt bukkantak rá arra a bizonyos That’s Life!-adás felvételére, és érezték, hogy a történet megfilmesítésre vár. Felvették a kapcsolatot Nicholas Wintonnal, még épp időben, nem sokkal 2015-ben bekövetkezett halála előtt. Szerencsére Nicholas lánya, Barbara Winton Ha nem lehetetlen (If It’s Not Impossible) címmel könyvben dolgozta fel apja életét, ennek alapján fogott Lucinda Coxon és Nick Drake a forgatókönyv megírásához. Barbara hozzájárult ahhoz, hogy a forgatókönyvírók átnézhessék apja archívumát, levelezését.

Winton azt kérte, hogy a tervezett alkotás ne őt dicsőítse, hanem szóljon társairól is, és azt ünnepelje, hogy még a leghétköznapibb emberek is nagy hatást tudnak gyakorolni a világ menetére.

Sir Anthony Hopkins úgy látja, a filmben valóban több ember összefogását sikerül megjeleníteni, a lényeg az, hogy olyan gyerekek életének megmentése áll a középpontban, akiket Auschwitz, Treblinka és Belsen gázkamráiban készülnek elpusztítani.

Johnny Flynn, a fiatalkori Nicky megformálója kifejti: „Ez nem egy háborús film, hanem egy emberi történet, valódi emberekről. Nem katonákról van szó, hanem arról, hogy a konfliktus veszélybe sodorja az embereket, és hogy ők miként viselkednek egy ilyen helyzetben.”

James Hawes rendező és a producerek számára fontos volt, hogy Prágában az eredeti, autentikus helyszíneken forgassanak, még annak a központi pályaudvarnak a peronján is, ahol a gyerekek egykoron elbúcsúztak családjuktól, és elindultak Angliába. Wintonnak különben a vasútállomáson bronzszobra áll, együtt két kisgyermekkel és egy bőrönddel.

Amikor Christina Moore látványtervező először járt felfedezőúton a stábbal az állomáson, észrevett egy fehér sátrat a peron végén: az Ukrajnából érkező anyák és gyermekek adminisztrációs gyűjtőpontjaként használták. „A gyerekek közvetlenül Nicholas Winton szobra mellett játszottak, miközben a felvételről beszélgettünk. Nagyon megható volt mindannyiunk számára: tudtuk, hogy a megfelelő időben készítjük el a filmet…”

Az érzelemdús, magával ragadó életrajzi dráma Magyarországon a Forum Hungary gondozásában pereg a mozikban 2024. február 15-étől.

A film előzetese itt látható!

Hogy történhetett ez meg? – A Thököly úti zsinagóga holokauszttúlélőinek visszaemlékezései

A két film tartalmához nagyon is igazodó új online kiadvány zuglói gyökerekkel rendelkező holokauszttúlélő magyarok emlékezéseit tartalmazza. Megtört szívvel gondol vissza a tragikus történésekre tíz idős ember, akiknek egész életét döntően meghatározták a második világháború szomorú eseményei.

„Amikor a holokauszttal kapcsolatos történetüket elmondták, megpróbálták visszatartani a könnyeiket. Ha nem bírták, később folytatták az emlékek felidézését… Azt mondták, hogy nem bírják végigcsinálni. Nagyon fáj minden szó, minden emlék. Tudják, értik, hogy történetük lejegyzésével nem a fájó sebeket akartuk feltépni. Sorsuk megörökítésének célja: az emlékezés és az emlékeztetés” – írja bevezetőjében prof. dr. Steinerné dr. habil. Molnár Judit, a kötet szerkesztője.

„A múltunkat fel kell dolgozni ahhoz, hogy a jelenünk tisztességes, hiteles, a jövőnk pedig reményteli legyen”

A visszaemlékezők a háború, a vészkorszak idején még gyerekek voltak. Mesélnek családjukról, gyerekkori emlékeikről, családtagjaik elvesztéséről, hátborzongató élményeikről, szerencsés megmenekülésükről – van, aki Raoul Wallenbergnek köszönheti életét –, mai napig tartó fájdalmaikról, a soha be nem gyógyuló sebekről.

A tények ismerete, a múlt feltárása, az észérvek felsorakoztatása ugyanis mindenkor, és minden korban meggyőző erejű tud lenni. A szembenézés segíthet abban, hogy őszintén fény derüljön, mi is történt a valóságban. Az emlékezések egyszerre szörnyűek, meghatóak és egyben tanulságosak. A leszármazottaknak pedig az a feladatuk, hogy megőrizzék a családi múlt emlékeit, és egyben ébren tartsák a lelkiismeretet. „A múltunkat fel kell dolgozni ahhoz, hogy a jelenünk tisztességes, hiteles, a jövőnk pedig reményteli legyen” – fogalmaz a szerkesztő.

A Magyarországi Zsidó Örökség Közalapítvány (Mazsök) támogatásával készült online-kiadvány díjmentesen innen tölthető le!

---