Volt egyszer egy… Hollywood

… És volt egyszer egy Tarantino, aki korhűen repítette vissza nézőjét a tragikus 1969-es évbe.

Amikor Quentin Tarantino befejezte legújabb filmje forgatókönyvét, mert nagyot álmodni: úgy gondolta, főszereplőknek összehozza az álompárost: Leonardo DiCapriót és Brad Pittet. Egy nap áthívta őket magához, elárulta tervét, és végigolvastatta velük írását. Az még hagyján, hogy egyikük sem akarta a másik szerepét, de mindegyiküknek tetszett az anyag, és idővel, az egyeztetéseket követően igent is mondtak a produkcióra. Bajban is lett volna a rendező, ha bármelyikük nemet mond, hiszen részben hasonló karaktert kell megformálniuk a Volt egyszer egy… Hollywood (Once Upon A Time… In Hollywood) című filmben: egy színészét és kaszkadőrét. Így, ha egyikük nem vállalja, talán a másikuknak is ugrik a szerep.

(Fotó: InterCom)

De mindketten vállalták, így már hozzájuk lehetett igazítaniuk a többieket. Például Al Pacinót egy producer szerepében, vagy Margot Robbie-t Sharon Tate alakjában. Sharon Tate: igen ő volt Roman Polanski első felesége, akit a Manson-banda fél évszázada, 1969 augusztusában gyilkolt meg. És a film története is 1969-ben játszódik, annak az évnek a februárjában, majd fél évvel később, éppen augusztusban…

(Fotó: InterCom)

Rick Dalton – ő Leonardo DiCaprio – Hollywood domboldalában él luxus körülmények között, de érzi, sőt tudja, hogy színészi csillaga leáldozóban. Az álomgyár stúdióiban már csak rosszfiúk szerepét kapja, felejthető westernfilmekben. Hol van már az ötvenes évek, amikor még televíziós sorozatok nagy hőse lehetett. Barátja, hű társa, egykori kaszkadőre-dublőre Cliff Booth – ő Brad Pitt –, aki egyfajta mindenesként, egyben sofőrként szolgálja barátját, miközben évek óta hiába vár újabb kaszkadőri feladatokra. Kissé irigykedve néznek a szomszédban lakó, feltörekvő új hollywoodi csillagokra: fiatal Roman Polanskira, a Rosemary gyermeke (Rosemary’s Babe) rendezőjére, és szépséges szőke feleségére, Sharon Tate-re, aki valósággal fürdik a sikerben: boldogan ül be a Los Angeles-i moziba, hogy élvezze saját új filmjét (The Wrecking Crew), és sikerét.

(Fotó: InterCom)

Apróbb-nagyobb epizódokból áll össze egyetlen egésszé a látszólag lassan csordogáló cselekmény. Hol filmforgatáson vagyunk, ahol nyomon követhetjük Dalton (DiCaprio) hol jobb, hol bakizós jeleneteit, hol együtt kocsikázhatunk Cliff-fel (Pitt)Hollywood utcáin, hol meghallgathatjuk Martin Schwartz (Al Pacino) ajánlatát, hogy jobban tenné színészbarátunk, ha inkább Rómában vállalna főszerepeket spagetti-westernekben, melyekben még pozitív hőst is alakíthatna. De Cliff–Pitt útját is követhetjük, ahogy véletlenül eljut egy lepukkant, egykori forgatási helyszínre, ahol a viskókban hippik vertek tanyát: szabadon, és szabatosan élő fiatal lányok és fiúk, élükön bizonyos Charles Mansonnal…

(Fotó: InterCom)

Tarantino úgy építi fel, és tárja elénk a hatvanas évek Hollywoodját, hogy bár nem jártunk ott, készséggel elhisszük neki, elhisszük a filmvászonnak, hogy így nézett ki: hajótestű autókkal és kirívó neonreklámokkal, színes házakkal és kerti medencékkel, orsós, szalagos magnókkal és bakelit-lemezjátszókkal, bőrszerkóval és farmerdzsekivel, partikkal és miniszoknyás lányokkal, cigivel és narkóval. A rendező sok-sok tévé- és játékfilmes idézettel, egykori színésznagyságok megidézésével viszi időutazásra nézőjét. (Nem nehéz neki, hisz ifjú korában videotékák alkalmazottjaként munkaidőben nézhette rongyosra a VHS-kazetták szalagjait, és raktározta el magában az A- de főleg B-kategóriás filmek százait: párbeszédeit, kliséit, manírjait, sablonjait.)

(Fotó: InterCom)

És persze kísérőzeneként megszólalnak a kor legendás popszámai, melyek összeválogatásához, tudjuk jól, Tarantino nagyon ért.  A képek mellett a korszak hangulatát árasztják a dalok, melyeket az ötvenes–hatvanas éveit taposó magyar korosztály is jól ismerhet: California Dreamings (José Feliciano), Hush (Deep Purple), Mrs. Robinson (Simon & Garfunkel), Hey Little Girl (Dee Clark), The Cirle Game (Buffy Sainte-Marie), Bring a Little Lovin’ (Los Bravos). Vagy harminc egykori sláger csendül fel abból az időszakból, amely kitermelte Woodstockot is – éppen 1969 augusztusában.

(Fotó: InterCom)

A 90 millió dollárba került produkció nem csupán a vezető színészek gázsija miatt ugrott ilyen magasra. A hitelesség miatt 1969-es állapotára kellett újraalkotni például a Hollywood Boulvard-t is. Los Angeles városa azonban csak úgy járult hozzá a forgatáshoz, ha egyszerre csak az út egyik felét zárják le. Így aztán két alkalommal forgattak a neves úton. Egy hónapos csúszással következett a második forduló, amikor a másik oldal portáljain, reklámain forgatták vissza az idő kerekét.

(Fotó: InterCom)

A visszavonulását fontolgató Tarantino fontos eseményt és fontos korszakot választott sorrendben kilencedik filmje témájául. Azt a történést, amely egycsapásra vetett véget egy ártatlannak tűnő időszaknak. Mind Hollywoodban, mind az amerikai társadalomban.

Mondhatják kritikusai, hogy a mai rohanó, videoklipesített, szemkápráztató képi világban a direktor visszaállította mozijának motorját a régi utazósebességbe, de ez inkább a film előnyére válik. Mert egyáltalán nem érezzük, hogy lassan peregne le a két és fél óra. Mert e mű nézésekor nem a cselekménysort, az olykor csordogáló párbeszédeket kell siettetni, inkább az ábrázolásmódot, a stílust, hangulatot, az elsőrangú színészi játékot kell élvezni – s közben a rejtett és nyílt utalásokat megfejteni. (Mindegyiket talán csak annak sikerülhet, aki Amerika szülötte, és abban a kultúrában nőtt fel, de sebaj.) Ha így teszünk, csak jól járhatunk.

(Fotó: InterCom)

És még egy tanács: ne álljunk fel a film végén a stáblista feltűnésekor, mert Tarantino még a film végét követően is tud csavarni egyet…

Szóval még a legeslegvégén se legyünk türelmetlenek. Megéri.

Az alkotás 2019. augusztus 15-től látható a magyar mozikban, az InterCom forgalmazásában.

A film magyar nyelvű előzetese:

Kapcsolódó cikkek:


Audi SQ2 – Aduász
2019. november 12.

Audi SQ2 – Aduász

Az Audi legkisebb Q-modelljét is megszállta az S-modellek ördöge, a 2016-ban bemutatkozó Q2 eddig 190 lóerős változata jelentette a plafont, tesztünkben most 300 lóerővel tesszük próbára.

Honda CR-V Hybrid Elegance – Mosollyal az arcomon
2019. október 18.

Honda CR-V Hybrid Elegance – Mosollyal az arcomon

Az 1995-ben bemutatott Honda CR-V folyamatosan fejlődött az évek során, újabb és újabb nemzedékei mindig friss, jövőbe mutató műszaki megoldásokkal lepték meg a szakmát és persze a vásárlóközönséget.

Semmit se bánok
2019. október 11.

Semmit se bánok

Meghökkentő, megdöbbentő szituációt tár elénk Székely Csaba legújabb drámájában, a Rózsavölgyi Szalonban.