„A félelem az ember és a bíró halála”

Ez a cikk több mint egy éve került publikálásra. A cikkben szereplő információk a megjelenéskor pontosak voltak, de mára elavultak lehetnek.

Havasiné Orbán Mária a hatalom támadásairól, a szabadság feltétlen szeretetéről, a Győri Ítélőtábla nyitottságáról és a Vonnegut felé tartó ismeretlen útról.

„Ma is a fülembe cseng szeretett osztályfőnököm gyakori mondata: »Már megint az Orbán és a Szeberényi!« A már akkor fejlett igazságérzetünknek mindig hangot adtunk, ha méltánytalan dolog történt velünk vagy másokkal” – fogalmazza meg lapunknak adott interjújában Havasiné Orbán Mária, a Győri Ítélőtábla elnöke a személyiségéből ma is áradó ars poeticáját. Így nem rejti véka alá véleményét, hogy „a bírák drasztikus kényszernyugdíjazásával a magyar igazságszolgáltatást olyan ökölcsapás érte, amit nagyon sokáig nem fog kiheverni. Szégyellem magam, hogy ez megtörtént. Ha a hivatásrend minden tagja egy emberként felállt volna, ezt nem tehették volna meg velünk”. Úgy véli, az igazságszolgáltatás átláthatósága is fontos lenne: „márpedig a közelmúltban is voltak olyan személyi döntések a bírósági apparátuson belül, amelyeknek nem tudjuk az okát”. Aggódik a táblákat érintő jelentős hatáskörelvonás miatt, s reméli, hogy e csorbítás nem egy veszélyes tendencia kezdete. Hitvallásából következik az is, hogy „a bíróság az állampolgároké, csak mi dolgozunk benne. Nem zárhatjuk tehát be a kapuinkat”. A főbíró aktív a sportban is: az öt bíróság által szervezett asztalitenisz-versenyen női egyéniben első lett. „A sport egyensúlyban tartja az énképemet. A sportban nincsenek titulusok, egyedül a tisztességes versenyszellem számít”. Férjével végigkerékpározta már a Mura- és a Duna-völgyet is. Irodalomban Márai, Háy János és Grecsó a nagy kedvencek, Vonnegutot pedig „egyelőre olvasgatom. Úton vagyok felé, végül úgyis kiderül: odaérek-e vagy sem?”

Az ön neve akkor vált a szélesebb nyilvánosságban is országosan ismertté, amikor Sólyom László akkori köztársasági elnök 2008 novemberében önt jelölte a lekö­szönő Lomnici Zoltán utódjának a Legfelsőbb Bíróság elnöki tisztére. Végül azonban az Országgyűlésben kétszer sem sikerült megszereznie a kétharmados többséget. Nem nyomasztotta ez a vereség?

Az nyomasztott, hogy jelöltek. Épp ezért nem is éltem meg vereségként. Bár ebben a világban, ahol a vezetők többsége körmeszakadtáig ragaszkodik a székéhez, nehéz ugyan elhinni, de én tényleg a helyemen ­vagyok. Eddigi pályafutásom során minden vezetői megbízatásomat pályázat útján, tisztességes megmérettetésben nyertem el. Amikor az államfő felkért a legfelsőbb ­bírósági elnökjelöltségre, akkor sem önjelölt voltam. Amellett, hogy nyomasztott ­Sólyom László felkérése, az ő személye hi­hetetlen erőt adott nekem ahhoz, hogy egy lehetetlen helyzetben mégis vállalkozzam a feladatra. Ismertek az előzmények is, hiszen én Baka András után már a második ­jelöltje voltam a köztársasági elnöknek, előttem ő sem kapta meg a szükséges kétharmadot a parlamentben, így lényegében hosszú időre bizonytalan helyzet alakult ki a főbíróválasztás körül. Ugyanakkor végte­lenül örültem annak, hogy végre a dön­téshozók és az ország nyilvánossága előtt is van módom elmondani mindazt, amit a magyar igazságszolgáltatásról, annak állapo­táról gondolok.

Mit gondol, miért éppen önre esett második jelöltként az államfő választása?

A jelölés előtt az elnök úr a hivatalában beszélgetést folytatott az akkori bírósági ve­zetőkkel az igazságszolgáltatás helyzetéről, ahol valamennyien elmondhattuk és el is mondtuk a véleményünket. Ennél többet nem tudok a kiválasztásom indokáról.

Azóta találkozott Sólyom Lászlóval, esetleg tartják a kapcsolatot?

Sólyom Lászlót akkor ismertem meg, amikor az említett, több vezető együttes jelenlétében folytatott tanácskozás történt. Korábban személyesen nem találkoztunk. Azóta viszont több alkalommal is szerencsém volt beszélni vele különböző rendezvényeken, ­eseményeken. Ilyen volt a pannonhalmi főapátnál tett látogatása, vagy épp egy Márton-napi ünnepség. Legutóbb az idén 70 éves Lábady Tamás volt alkotmánybíró, 2012-es nyugdíjba vonulásáig a Pécsi Ítélőtábla el­nökének születésnapjára kiadott könyv bemutatóján találkozhattunk volna, de azon sajnos – más elfoglaltságom miatt – nem tudtam részt venni. Rendszeres konzultáció egyébként nincs kettőnk között, de a nagyrabecsülésem nem a jelölésemmel kezdődött és az természetesen továbbra is töretlen.

Utólag visszagondolva, talán szeren­cséje is volt, hogy végül nem ön lett a ­Legfelsőbb Bíróság elnöke, látva, hogy a 2011–2012-es igazságszolgáltatási reform során milyen dicstelen sorsra juttatták a posztra 2009 júniusában végül mégis megválasztott Baka Andrást. Nemcsak ­erkölcsileg, de most már bizonyos, hogy teljesen jogszerűtlenül, egyáltalán nem európai módon távolították el: a strasbourgi Emberi Jogok Európai Bírósága idén kimondta, hogy a magyar hatóságok egyfelől a véleménynyilvánítás szabadsá­gához fűződő jogát is megsértették Baka Andrásnak, de ami ennél is fontosabb, ­emberi jogi sérelem érte azzal is, ahogyan – egy jogszabály meghozatalával – idő előtt elmozdították az állásából. Ilyen fejlemények alapján változtak-e a 2008-ban megfogalmazott kritikái?

Nemhogy semmi sem változott, bizonyos értelemben még rosszabb is lett a helyzet. Szögezzük le: az ön által említett 2011-es reformmal, illetve a bírák drasztikus kényszernyugdíjazásával a magyar igazságszolgáltatást olyan ökölcsapás érte, amit nagyon sokáig nem fog kiheverni. A 70-ről 62 évre leszállított korhatár emberek sorának törte derékba az életpályáját. Ez nem múlik el nyomtalanul, ráadásul az utánunk jövő generációt is érinti, hiszen komoly tapasz­talat és felhalmozott tudásanyag került ki a bírói rendszerből egyik pillanatról a má­sikra. A „folyosói” beszélgetésekből is vi­lágosan kiderül, hogy ezt a bírák is tudják, legfeljebb nem merik nyíltan felvállalni a kritikát. Szégyellem magam, hogy ez megtörtént, s hogy lényegében visszhang nélkül maradt. A hivatásrend minden tagjának egy emberként kellett volna felállnia, s vissza­adnia a megbízatását. Ha így cselekszünk, ezt nem tehették volna meg velünk. Hatalmas bölcsességet dobtunk ki az ablakon, s ezen már a kényszernyugdíjazást végül ­elmarasztaló strasbourgi, s egy hasonló ­verdiktet kimondó, ám jól megkésett al­kotmánybírósági döntés sem tud változ­tatni. Ami pedig Baka Andrással történt, az mindennek az esszenciája, és persze az új rendszer „logikus következménye” volt. Hadd tegyem hozzá, hogy a Győri Ítélőtábla minden bírája évente egyszer részt vesz egy teljes orvosi kivizsgáláson, alapos szűrésen. Minden felelős döntésünkhöz ugyanis feltétel az egészséges működés, annak garanciája pedig a kontroll. A demokratikus döntés­hozásnak valahogy így kell mű­ködnie.

Ha ilyen éles ellenérzésekkel viseltetik a történtekkel szemben, s hiányolja a hivatásrend ellenállását, önben nem fogalmazódott meg, hogy tiltakozásul egymaga is felállhatott volna? Még akkor is, ha egy fecske nem csinál nyarat, miért nem tette?

Tudja, nagy különbség van aközött, hogy egyvalaki bedobja a törülközőt, vagy az összes versenyző kiszáll, mert nem tisztes­séges a verseny. De igen, megfogalmazódott bennem a lemondás gondolata. Megtárgyaltam ezt bírótársaimmal is. Végül azért maradtam, mert én a bizalmat tőlük kaptam. Az elnöki pályázatomkor titkos szavazáson, teljes körűen támogattak és ez a bizalom engem a vezetői székben marasztalt és kötelez. A törülköző bedobása helyett maradtam a ringben.

Az eddigi szavaiból úgy veszem ki, hogy a 2008-as kritikái ma is megállják a he­lyüket. De milyen konkrétumokban ma­nifesztálódnak a rendszer hibái?

Akkoriban elmondtam, mi lenne a jó irány, de ezekben a kérdésekben a helyzet lényegében nem változott. A kritikáim egyébként több szakmai testület és egyetemi műhely álláspontjával is egybecsengtek, tehát nem elszigetelt véleményről volt szó. Legelőször is a budapesti vízfejűség, ami alapvetően rossz, hiszen a fővároson kívül is élnek emberek, akiknek minden szakmában, így a mienkben is van mondanivalójuk. De ez sokszor nem jut el a budapesti döntéshozókig. A 2011-es reform során jobb egyensúlyt lehetett volna találni az igazgatás vezetői szintje és annak kontrollja között, hiszen ­ismét sérült az önkormányzatiság elve ­azzal, hogy még centralizáltabb lett a bírói önigazgatás. A korábbi Országos Igazságszolgáltatási Tanácsnak (OIT) a megyei bírósági elnökök többsége szinte „hivatalból” a tagja volt, így igazgató és igazgatott is ugyanaz volt. Most az Országos Bírósági ­Hivatal (OBH) elnökének a kontrollját az Országos Bírósági Tanács (OBT) hivatott ellátni, csakhogy tagjainak zöme most is az OBH elnöke által került igazgatási, szakmai vezetői székbe. Ez tehát semmikképp sem előrelépés. Az igazságszolgáltatás átlát­hatósága is fontos demokratikus jogelv: a meghozott döntéseink indokait igenis ­nyilvánosságra kellene hozni. Márpedig a közelmúltban is voltak olyan személyi döntések a bírósági apparátuson belül, amelyekről nem tudjuk, miért a kinevezett ­személy tölti be az adott posztot, státuszt. Bírósági vezetőként a kirendeléseket csak kivételesen alkalmazandó eszköznek tekintem, a mostani rossz gyakorlatnak köszönhetően a tehermentesítés általában nem ­javult, kivéve talán a Fővárosi Törvényszéket. Továbbra sem átgondolt a hatáskörök kérdése, jóllehet ebben az állandóságnak kellene érvényesülnie, ezzel ellentétben azonban jelentős hatáskörelvonásoknak ­vagyunk a tanúi és elszenvedői. Ez főleg az ítélőtáblákat érinti, amire egy jó példa, hogy miután a civilisztikai ügyszakban csökkentették a pertárgyértéket, a vidéki táblabíróságok polgári kollégiumaira jóval kevesebb ügy érkezik. Ez pedig azt jelenti, hogy az itt felhalmozott tapasztalat elvész, az ügyek lekerülnek a járásbíróságra, illetve a törvényszékekhez, ahol elölről kezdődik a folyamat. Ez azonban akár évekre vissza­vetheti a bejáratott ítélkezési gyakorlatot. Remélem, a hatáskörünk csorbítása nem egy veszélyes tendencia kezdete.

Ön tiszteletre méltóan szókimondó, amiért akár bátornak is nevezhetném ­ebben a furcsa, újonnan formálódó ha­talmi-társadalmi szerkezetben. Banális, de megkerülhetetlen a kérdés: nem fél?

Ugyan mitől? De hadd kérdezzek vissza, ma Magyarországon demokrácia van? Hiszem, hogy a félelem az ember és a bíró halála. Higgye el, nem ragaszkodom a vezetői székemhez, táblaelnökként is rendszeresen tárgyalok. Több évtizede vagyok bíró, s még sokáig az is szeretnék maradni, és többek között azért vagyok bíró, mert a szabadság nekem mindennél fontosabb, amiről nem vagyok hajlandó lemondani. Az ember elidegeníthetetlen része az elemi szabadság­vágya. A félelemnek szaga van, aki pedig fél, azzal mindent meg lehet csinálni. Az egyén és a bíró felelőssége az, hogy hagyja-e, ami vele történik. Zseniális volt az a pezsgés, ami a rendszerváltás előtti utolsó évben meg­indult az országban. Remélem, sőt tudom, hogy az akkori friss lendület még ma is kitart az emberekben, ennek pedig a civil kurázsi ad alapot. Akkor lesz baj, ha ez a len­dület elvész bennünk. A rendszerváltás óta felnőtt egy generáció, amelyiknek már természetes a szabadság. Vajon elfogadjuk-e, hogy apránként el kell veszítenünk mindent, amiért akkor küzdöttünk? Az ország 1989–90-ben immár azt gondolta, senki nem mondhatja meg tízmillió embernek, ki, mikor és hányszor lépheti át az ország­határt. Jól emlékszem a hatvanas évekre: ha az udvarlóm elindult hozzám Kapuvárra ­Budapestről, a határőrök már Győrnél vegzálták őt a vonaton. Sopronba sokáig csak határsávbelépővel juthattunk el. Bár egyesek szerint a magyarokat ma nem hozza ­lázba a demokrácia kérdése, de a szabadságvágyunk már többször vulkánként tört fel a történelemben. Mindig van egy pont, ­amikor ez újra bekövetkezhet. A rendszerváltás előtt valójában fel sem fogtuk József Attila gondolatát: „Az én vezérem bensőmből vezérel! / Emberek, nem vadak – / elmék vagyunk! Szivünk, mig vágyat érlel, / nem kartoték-adat. / Jöjj el, szabadság! Te szülj ­nekem rendet, / jó szóval oktasd, játszani is engedd / szép, komoly fiadat!” A „te szülj nekem”-ben benne van a vajúdás szépséges nehézsége és maga a születés, az életre kelés vágya, s az élet védelme. Ma újra komoly üzenet van ennek az intelemnek, mely ismét értelmet nyer.

Ha már említette a fiatalkorát és Kapuvárt, ezek szerint ott született és nőtt fel?

Igen, Kapuváron születtem és ott, a Felsőbüki Nagy Pál Gimnáziumban érettségiztem. Mindig is humánérdeklődésű voltam, a reál tárgyaktól idegenkedtem. Szerencsém volt, hiszen kiváló magyar- és történelemtanárunk volt. Ma is a fülembe cseng szeretett osztályfőnököm gyakorta felhangzó mon­data: „Már megint az Orbán és a Szeberényi!” Ami nem jelentett mást, mint a már akkor fejlett igazságérzetünk enyhe kritikáját. És ez az igazságérzetünk a gimnáziumi évek alatt fejlődött ki, aminek mindig is hangot adtunk, ha valamilyen méltánytalan, elfogadhatatlan dolog történt velünk, vagy másokkal. Az osztályfőnökünk ezt nem nyomta el, csak próbált valamelyest visszafogni ­minket. Huszonketten jártunk az osztályba, nagyon jó kis társaság volt, hetven száza­lékunk egyetemen folytatta tovább a tanulmányait, ma van köztük rektor, orvos, gyógy­szerész, úgyhogy a gimnázium sikeres pá­lyakezdést tett lehetővé.

A vezető tisztségviselő felelőssége
A kézikönyv bemutatja a legfontosabb polgári jogi szabályokat, a polgári jogi felelősség alapjait és a jogágakon átívelve, közérthetően összefoglalja a téma által érintett különböző területek szabályozását is.  További információ és megrendelés >>

Az igazságérzetén túl esetleg akadt ­jogász is a családjában, aki ez irányba ­inspirálta az ön jövőjét?

Nem, jogász nem volt a családomban, se közel, se távol. Ennek ellenére már a középiskolában bíró szerettem volna lenni. Így ­kerültem a Pécsi Janus Pannonius Tudomány­egyetem Állam- és Jogtudományi Kararára, ahol 1976-ban végeztem, cum laude. Ezután a Győri Járásbíróságon lettem fogalmazó, s még ekkor is úgy készültem, hogy büntetőbíró leszek. Csakhogy már fogalmazóként rájöttem, hogy ez nem nekem való.

Mi történt?

Az egyik nyáron behoztak a bíróságra egy ­letartóztatott rabot. Míg mi ott álltunk ­naptól piroslóan, nyári ruhában, ő sápadt volt és meggyötört. Ez a kép, a látvány ­szánalmat keltett bennem, miközben nem szabad, hogy egy bíró így érezzen egy, a szabadságától megfosztott ember iránt. Ráadásul sokszor nem az áll a bíróság előtt, aki bűnös, hanem aki ellen vádat emelnek. Ezért hát módosítottam a terveimen, és kinevezésemtől, 1979. február 19-étől polgári ügyszakos bíró lettem a Győri Járásbíró­ságon.

Akkor tehát osztja azt a közkedvelt vélekedést, miszerint Magyarországon jogszolgáltatás van igazságszolgáltatás helyett?

Nem, ez ugyanis így nem igaz. Az kétség­telen, hogy „a jog az igazság árnyéka”, de a bíráskodás alapvető lényege mégiscsak a ­tények és a bizonyítékok rendszerén, összegzésén alapul. Fontos, hogy nincs abszolút igazság, ami ráadásul nem is nálunk van. Minden bírónak az a célja, hogy a legjobb tudásával meghozott döntése jogszerű és igazságos legyen. A kettő persze nem mindig fedi egymást, de ítélkezni csak és kizá­rólag bizonyítékokkal alátámasztva lehet. Hadd hozzak ide egy ragyogó Čapek-gondo­latot, mely szerint „az ember az emberé”. Azaz: nem isteni ítélkezés zajlik, maximá­lisan téved az a bíró, aki istennek képzeli magát, de az is, aki ilyen képet képzel el egy bíróról.

Ha ez így van, a tévedés joga is benn van a rendszerben. Volt olyan döntése, ­ítélete, amit később megbánt?

A háromfokú bíráskodás, a táblák újbóli ­felállítása is a tévedés minimalizálása felé hat, de a lehetőség kétségtelenül megvan. Egyetlen ítéletemet sem bántam meg utólag, olyan viszont egyszer előfordult, hogy a döntésemet nem éreztem harmó­niában a lelkemmel. Az ítélet szövegezéséhez már be volt fűzve a papír az írógépbe, amikor a fogalmazóval újra átbeszéltem az ügyet. Végül másképp döntöttem, mint azt eredetileg akartam. Döntenünk a törvényeknek megfelelően, a legjobb tudásunk szerint kell, hinnünk kell, hogy a meghozott ítéletünk a létezők legjobbika.

Több táblaelnöki kollégája is úgy fo­galmazott: a rendszerváltás hozta izgalmas lehetőségnek élte meg, hogy immár pályázati úton továbbléphet és akár ve­zető lehet, mivel van mondanivalója. Ön is ilyen ambíciókkal indult el a ranglétrán?

Ez valóban így van. Büszke vagyok rá, hogy egész életemben egyetlen munkahelyem volt: a bíróság. Tizenhárom évig voltam beosztott bíró, először a járásbíróságon, majd 1987 novemberétől a Győr-Moson-Sopron Megyei Bíróságon, végül eme bíróság elnöki tisztét én is a rendszerváltás után pályáztam meg. Az vezérelt, hogy megmutassam: nyitottabban, „jelenlévőbben” is lehet vezetni egy bíróságot. Miután nyertem, 1992. március 1-jével neveztek ki a Győr-Moson-Sopron Megyei Bíróság elnökének. Azóta is úgy fogom fel, hogy az elnök első az egyenlők közt. Akkor és azóta is ezt szeretném megmutatni. Megyei elnökként 1997-ben újabb öt évre, majd 2002-ben további hat évre megerősítettek e funkciómban. Amikor a táblabíróságok felállítása végre a valóságban is megtörtént, izgalmas kihívásnak éreztem, hogy egy történelmi múltú régi-új igazságügyi szervezet megalakításában részt vegyek. Ezért ismét pályáztam, az Országos Igazságszolgáltatási Tanács pedig 2004. jú­lius 1-jével kinevezett a Győri Ítélőtábla elnökének. És ahogy már említettem, emellett továbbra is rendszeresen ítélkezem. ­Elmondhatom, hogy a szerencse fia vagyok, a jóistentől mindent megkaptam, amit akartam, és amit szeretek. Hittel, lelkesedés­sel és egy jó csapattal dolgozhatok együtt, ahogy az elején is mondtam, tényleg a ­helyemen vagyok. Talán nehéz elhinni, de nekem tényleg öröm, hogy nem lettem ­LB-elnök és nem kell azt a munkát csinálnom. Én mindig úgy mentem, hogy közben maradtam. Maradtam a szülőföldemen, ­maradtam bíró, csak a feladataim változtak és bővültek újabb megbízásokkal. Beosztott bíróként például nem építkezhettem volna, de elnökként aktívan részt vehettem az táblabíróság új épületének a megterve­zésében és kivitelezésében. Abban pél­dául, hogy a bíróságtól joggal elvárható nyitottságot hivatottak jelképezni például az épület földtől plafonig ívelő üvegablakai. A nemrégiben elindított Nyitott bíróság nevű országos programot mi jóval meg­előzve fordultunk a nyilvánosság felé. Vallom ugyanis, hogy a bíróság az állampolgároké, csak mi szolgálunk benne. Nem zárhatjuk tehát be a kapuinkat, nem lehet ez az igazságszolgáltatás elefántcsonttornya. Mi szinte a kezdetektől kitártuk az ajtónkat, s időről időre fogadjuk a látogatókat. Az aulánkat például ennek jegyében díszítik különböző művészeti alkotások, üvegképek. Emellett van egy faszobrunk is, melyet egy olyan embertől vásároltunk, aki elve­szítette az állását, s ahelyett, hogy elhagyta volna magát, megvalósította korábbi álmát és fafaragásokkal próbálja megkeresni a kenyerét. Ez becsülendő, támogatandó erény.

Az, hogy aktívan részt vett az új táblabíróság fizikai felépítésében is, azt jelenti, hogy elvárásait megfogalmazta a terve­zővel szemben is?

Nem lett volna helyénvaló, ha kvázi utasí­tásokat adok az építésznek. Ez a szerepek összetévesztése lett volna. A tervpályázatra érkezett műveket egy bírálóbizottság vé­leményezte, melynek munkájában még a Győri Törvényszék elnökeként vettem részt. Miután kiválasztottuk a győztest, a szerződést is én kötöttem meg vele, s a kivitelező fővállalkozóval is. Míg maga a Győri Törvényszék egy csodás, műemlék jellegű ház, addig a táblát tervező mérnök a XXI. századi elvárásoknak megfelelő épületet tervezett. Ennek részei a már említett ablakok, melyekkel a transzparenciát akarta láttatni, ez az épület egyik fontos szimbolikája. Annak az üzenete, hogy nyilvános tárgyaláson hozzunk döntést, s azt nyilvánosan indokoljuk is meg. Ez az igazságszolgáltatás iránti bi­zalom alapja. Sajnos, a tábla felállításának idejére nem sikerült befejezni, de még elkezdeni sem a kivitelezést, az átadás komoly csúszás után végül 2006 novemberében történt meg. Sokan el sem hinnék, mennyire horrorisztikusan folyt az építkezés, a fővállalkozó ugyanis túl alacsonyra árazta be a közbeszerzési ajánlatát, ez egyenesen vezetett egy sor hibához. Például nem fizette ki az alvállalkozókat, utóbbiak egyike épp az ablakokat szállította. Szenteste hívott fel, hogy kiveszi az ablakokat, ha nem fizetjük ki. Amit lehetett, elkövettem a mielőbbi befejezés érdekében, minden bejáráson ott voltam, a kivitelező cég vezetője pedig a kérésemre az utolsó hetekre leköltözött Győrbe, hogy személyesen felügyelje az építkezést.

Milyen volt mindezt bíróként, ha tetszik, sértettként megélni? Különösen, hogy polgári ügyszakosként lehet némi rálátása az építőipari visszaélésekre, körbetarto­zásokra és a többire.

Senki sem hitte volna, hogy mindezt egy bírósággal is meg lehet tenni. Fenyegetőztem perrel, dörgedelmes egyeztetéseink voltak, végül a féléves csúszás miatt komoly köt­béreket fizettek nekünk. A helyi médiából kellett megtudnom, hogy az építkezésen feketemunkásokkal dolgoztattak, amire egy munkaügyi razzia derített fényt. A dolgozók szanaszét futottak, amikor megérkeztek az ellenőrök. Ezt persze azonnal felkapta a ­sajtó. A felszólításomra onnantól kezdve mindennap végigellenőrizték a dolgozókat, hogy be vannak-e jelentve. Ez meghozta az eredményt. De még az átadás után is ­voltak gondjaink, szenvedtünk a garanciális hibáktól, rekonstrukcióra szorult a tető, ki kellett cserélni a köveket. Árkon kívüli gyepmester voltam, akinek szembesülnie kellett azzal, hogy az alapvető társadalmi bajoknak, jelenségeknek részese a bíróság is. Mi sem lehetünk kívülállók. Habár polgári bíróként nem ez a tárgyalási profilom, természetesen ismertem a problémát, a vállalkozók kiszolgáltatott helyzetét. Azóta szerencsére történt törvényi előrelépés ezen a területen.

Hivatása fontos részének tartja a nyilvánosságot. Ezt a sajtóban is gyakorolta, amikor egy időre a Kisalföld internetes kiadásának blogírója lett. Miközben személy szerint én ezt modern felfogásnak tartom, bíróként nem félt attól, hogy megszólják? Egyáltalán, hogyan lett a Kisalföld alkalmi publicistája?

Az emberek helyezik el elefántcsonttoronyba a bírákat. Én ugyanúgy ennek a társa­dalomnak a része vagyok, mint bárki más, ­miért ne mondhatnám el a véleményemet a világról, ha erre lehetőségem adódik? Ez ­önmagában még nem foszt meg a bírói ethosztól, de egyetlen más hivatásrend tagját sem. Nagyjából és egészében idézhetném azt a 2008 októberi írásomat, amelyben – ugyanilyen címmel – elköszöntem az olvasóktól. Ebben megírtam, megtisztelő volt a Kisalföld felkérése, hogy blogírójuk­ként osszam meg az olvasókkal mindazt, amit arra érdemesnek tartok, legyen szó a bírói hivatásról, egy könyvről, netán a hétköznapok történéseiről. Hadd idézzek a cikkből: „Az írásokra történt reagálások némelyike azt az érzést keltette bennem, hogy teljesen mindegy a téma, amit választottam, amiről szólni akartam. A lényeg az, hogy bele lehessen kötni a bíróba, a bíróságba vagy éppen abba, hogy aki ír, az bírósági vezető. Nem szegte kedvemet a süketek párbeszéde, a névtelen gyalázkodás. Helyén ­kezeltem, bírói létem megtanított erre. Közlési vágy volt bennem. Megosztani másokkal információkat, aggodalmakat, örömöket. Talán néha célba is értem. Főleg azoknál, akik előítélet nélkül olvasták blogjaimat. Nekik nagyon köszönöm, hogy pár percig ­figyeltek rám és – természetesen nem mindig egyetértően, de – reagáltak arra, amit én fontosnak tartottam. Megtiszteltek vele. Most elköszönök”. Ennek pedig az időközben bekövetkezett bulvárosodás volt az oka, amitől mindig is távol tartottam magam.

Kommentár a hitelintézeti törvényhez
Ez a kommentár minden olyan kérdésre választ ad, mely eddig azért vetődhetett fel, mert sem hivatalos magyarázatban, sem egyéb helyen nem volt található semmiféle iránymutatás, támpont e törvénybeli szabályokkal kapcsolatban, legalábbis nem így egy helyen és egy érthető rendszerbe foglaltan, mint ahogyan most és itt. További információ és megrendelés >>

Némi képzavarral élve, igencsak be­szédes egy másik írása, mely A törvényről másképpen címet kapta. Hadd idézzek belőle: „Aki meg akar ismerni egy kort, vegye elő a törvényeit”. Milyen korban és milyen törvényekkel élünk a mai Magyarországon?

Jogalkalmazóként egy törvénynek mindig valamely más és más passzusát kell alkalmaznom. Egy törvény akkor jó, ha absztrakt, vagyis a döntésemre rá tudom húzni a szellemiségét. Másképpen fogalmazva: egy törvény akkor jó, ha kellő teret enged a jog­alkalmazónak ahhoz, hogy a történeti tényállást és a törvényi tényállást összhangba hozza. Az új igazságügyi miniszter, Trócsányi László nemrégiben elismerte, hogy a törvények előkészítése az előző négy évben nem az akkori Közigazgatási és Igazságügyi Minisztériumban zajlott. Azt is kijelentette, hogy a kodifikációt most visszahelyezik a szaktárcához. Ha ez így lesz, akkor újra jó helyen lesz a jogalkotás, hiszen mindenki tudja, hogy ez egy nagyon komoly felké­szülést igénylő, önálló szakma. Az ön által említett blogomban idézek Szent István „végzeményeinek” első könyvéből, melyet fiához, Imréhez írt, s ekképpen inti őt: „Lám, gyönge és töredékeny az egynyelvű és egyerkölcsű ország”. Mindenki döntse el maga, a mostanában született törvények megfe­lelnek-e István intelmeinek. A bíró a törvényeknek rendeli alá magát, a meghozott jogszabályokat pedig nem kritizálja. Ezért válaszként ennyit tudtam önnek felelni.

Említette, hogy a legutóbbi időkig komoly volt a leterheltségük. E tekintetben hogyan áll most az Győri Ítélőtábla?

Az elindulásunk utáni első öt-hat évben ­60-70 százalékkal nagyobb volt az ügyér­keztetésünk, mint amit megelőzőleg prognosztizáltak. A kezdő létszámunkat is ehhez mérték be, azaz jóval kevesebb bíróval kellett megoldanunk ezt a nagy mennyiségű peranyagot. Csak mostanában tapasztalunk javulást, de ennek oka a már említett, a polgári ügyekben történt hatáskörmegvonás, így félő, hogy most átesünk a ló túlsó oldalára és az optimálisnál is kevesebb per „landol” nálunk. Amiatt is csökkent a folyamatban maradt ügyek száma, hogy 2011-ben az illetékességünkből kikerült Zala megye. ­Ezzel párhuzamosan a bírák létszáma a tavalyi év egy részében elérte az ügyérkezéshez igazodó húsz főt, miközben a csökkenés ­kiegészült a növekvő, az érkezett ügyek 107 százalékát kitevő befejezéssel is. Tavaly, ­átlagosan még 7-8 hónapig tartottak a ­másodfokú ügyek, ez idén már 6-7 hónapra csökkent. Az adat részletezve annyit tesz, hogy a polgári ügyszakban fél éven belül döntést hozunk, míg a büntetőben ez még több időt vesz igénybe, de itt is egyre inkább tendencia az egy éven belüli befejezés. Szerencsére az informatikai hátterünk a kezdetektől kiváló, ami nagyban segíti a munkánkat. Tíz éve, amikor elindultunk, a tábláknak egy csomagban biztosították az összes szükséges fejlesztést. Kifelé és befelé is teljes körű az informatikai ellátottságunk, a honlapunkon számos információ elérhető, a belső intranetes hálózatunk pedig gyorsítja és könnyebbé teszi a napi munkánkat. Már nem kell körleveleket gépelni, ha valamit ­tudatni akarunk a kollégákkal, egyszerűen feltesszük a belső hálózatra és azt mindenki azonnal elolvashatja.

Ön idén márciusban címzetes egyetemi tanári címet kapott a győri Széchenyi ­István Egyetem ünnepi szenátusi ülésén Földesi Pétertől, az egyetem rektorától az intézmény Deák Ferenc Állam- és Jogtudományi Karának előterjesztése alapján. Önnek, illetve a táblának milyen a kapcsolata az egyetemmel?

Ez a megtisztelő cím vélhetően annak is szól, hogy a győri jogi képzés megalapítása óta részt veszek a jogtudományi kar tevékenységében. Sajnos az egyetem költségvetése nem teszi lehetővé az állandó külsős oktatók foglalkoztatását, de ennek ellenére jómagam folyamatosan kapcsolatban vagyok az intézménnyel, hiszen a kar társa­dalmi tanácsának és államvizsga-bizott­ságának az elnöke is vagyok, de a jogi asszisztensek képzésében is közreműködöm. Fontosnak tartom a duális képzés megvalósítását, ami a műszaki egyetemeken már ­valóságosan is működik. A jogászhallgatóknak is lehetőséget kell biztosítani a gyakorlati ismeretek elsajátítására, mi ehhez tudunk szakmai segítséget nyújtani. Remélem, hogy az ítélőtábla és az egyetem közötti együttműködési megállapodás tartalma bővülni fog, s az oktatás részévé válhatnak ­például a bírósági ismeretek is.

Fotók: Kőrösi Tamás

A Fővárosi Ítélőtábla október 3-án ­immár kilencedik alkalommal rendezte meg az „Első péntek” elnevezésű asztali­tenisz-versenyt, melyen női egyéniben ön lett az első. A sport ennyire kitüntetett helyen szerepel az életében?

Nagyon szeretek sportolni, ugyanis tartást ad az embernek, s egyensúlyban tartja az énképemet. Ha elesel, magadnak kell fel­állni, a sportban nincsenek titulusok, egyedül a tisztességes versenyszellem számít. Két dolgot szeretek már gyerekkorom óta: a kerékpározást és a pingpongot. Büszke ­vagyok a kollégáim teljesítményére, hiszen a Fővárosi Ítélőtábla asztalitenisz-versenyén a Győri Ítélőtábla csapata végzett az első helyen, így mi hozhattuk el a győztesnek járó kupát. Az eseményen a Tata­bányai, a Székesfehérvári és a Szombathelyi Törvényszék, valamint a szervező fővárosi és a mi táblabíróságunk bírái vettek részt, s egy ilyen megmérettetésen a mi csapatunk még vegyes párosban is remekelt, hiszen ebben a kategóriában „ezüstérmesek” lettünk. Ez talán annak is köszönhető, hogy a pingpongos kollégákkal minden szerdán a munka végeztével itt maradunk játszani. A saját pénzünkön még egy adogatógépet is vettünk erre a célra, de valójában a játék öröme, ami boldoggá tesz minket ezeken az estéken. Emellett nagyon szeretek túrázni, olykor az egész család útra kel. De a legtöbb kerékpáros kalandunk a férjemmel volt, vele már végigtekertünk a Mura- és a Duna-völgyben is. Előfordult, hogy edzésképp áttekerünk Mosonmagyaróvárra és vissza. Van még kedvencem, ez pedig a bíróságon szervezett erdélyi, felvidéki, morva­országi kirándulások, amelyeken mindig ­találunk új, felfedezni való gyönyörűséget.

Ha már hozott néhány klasszikus idé­zetet, kíváncsi lennék, egy ilyen határozott, őszinte és színes egyéniségnek vajon mely szerzők és könyvek az irodalmi „­bibliái”?

Nos, manapság leginkább a kortársakat falom, nagyon szeretem Háy Jánost és Grecsó Krisztiánt. A klasszikusok közül Márai az egyik kedvencem, szerintem az „Ami a Naplóból kimaradt” című a legjobb naplója. Remekmű. Életem egyik nagy könyvélménye volt „A funtineli boszorkány” Wass Alberttől. Ami pedig a külföldieket illeti, nagyon szeretem Márquezt, ő is egy szeretnivaló, szimbolikus világot teremt. Mostanában a barátaim bombáznak Vonnegut-könyvekkel, mindannyian azzal unszolnak, hogy „ezt el kell olvasnod!”. Hát, egyelőre nem tudom, hányadán is állunk az amerikai regényíróval. Nekem egyelőre olyan, mintha szinte kizárólag a férfiak nyelvén szólna. Mostanában olvasom, olvasgatom őt. Úton vagyok felé, végül úgyis kiderül: odaérek-e vagy sem? Zárjuk is az ő legendás mondatával: „így megy ez”.

---