Ez a cikk több mint egy éve került publikálásra. A cikkben szereplő információk a megjelenéskor pontosak voltak, de mára elavultak lehetnek.
Az elmúlt időszak talán legforróbb politikai és jogi témája a menekültválság, és Németország abban játszott szerepe. Sokan túlzottan nyitottnak tartják az Európai Unió legnagyobb országának menekültpolitikáját. A jogalkotó motivációjának megértéséhez hozzásegíthet a német menedékjog történetének áttekintése.
A német egység létrejöttéig az önálló német államok nem ismerték a menedékjog intézményét, sőt kifejezetten aktívan kooperáltak egymással, ha politikai okból üldözött személyek kiadásáról volt szó. Nem véletlenül. Az érintettek többsége demokráciáért, szólás- és sajgószabadságért küzdve került összetűzésbe a hatalommal, és így az abszolutikusan kormányzott német államok mindegyike számára ellenségnek számított. A Német Szövetség tagjai az 1854-es általános kiadatási egyezményt megelőzően, már 1834-ben megállapodásra jutottak a politikai okokból üldözöttek kölcsönös átadásáról. A német egység 1871-es létrejötte után, amikor a nyugat-európai országok politikai bűncselekmények esetén jobbára kizárták a kiadást, a Német Császárság még több kelet-európai állammal, elsősorban Oroszországgal kötött megállapodásokat a politika okokból üldözött személyek kölcsönös átadásáról.
Németország első kiadatási törvényére, amely nyugat-európai mintára a nem köztörvényes bűncselekmények esetén kizárta a kiadatást, 1929-ig váratott magára.[1] Szintén csak ekkor került garanciális elem az eljárásba: Az átadás elbírálása a rendőrségtől a bíróságok hatáskörébe került. Menedékjogról azonban sem az egyébként a korszak legdemokratikusabbnak tartott weimari alkotmányában, sem az 1929-es kiadatási törvényben nem volt szó.
1932 nyarán került csak be egy mondat a rendőrségi törvénybe, amely szerint „az állam magasztos kötelessége annak a személynek menedéket nyújtani, aki hitelt érdemlően bizonyítani tudja, hogy hazájában politikai okú üldözésnek lenne kitéve.”[2] A menedékjog rövid életű volt; az 1933-ban hatalomra kerülő nácik hamar hatályon kívül helyezték, és a kiadatást diszkrecionális politikai döntéssé tették.
A nemzetiszocialisták uralmának tizenkét éve alatt aztán németek százezreinek kellett más országokban menedéket találniuk, köztük olyan prominenseknek is, mint a Nobel-díjas író Thomas Mann, vagy a későbbi kancellár, Willy Brandt.
Angela Merkel német kancellár egy menekülttel szelfizik. Országa és ő maga is sok bírálatot kapott a túl megengedőnek bizonyuló menekültpolitikája miatt
1949-ben az Alpatörvény vitája során a realisták és az idealisták feszültek egymásnak. Előbbiek csak azoknak a németeknek biztosítottak volna menedékjogot, akik egy másik országban a „szabadság, demokrácia, szociális igazságosság, világbéke” miatti kiállásuk okán szenvedtek el üldözést. Úgy gondolták, hogy a romokban heverő országra, amelynek amúgy is Kelet-Poroszországából menekült németek millióival kell megbirkóznia, egy ennél szélesebb kör számára biztosított menedékjog elviselhetetlen terhet róna. A szociáldemokraták és a kereszténydemokraták két legendás alkotmányozója, Carlo Schmid, illetve Hermann von Mangoldt vezette idealisták egyrészt az ENSZ 1948-ban született Emberi jogok egyetemes nyilatkozatára hivatkoztak, amely alapjogi katalógusába a menedékjog is szerepelt.[3] Másrészt azzal érveltek, hogy a nemzeti szocialista diktatúra alatt menekülni kényszerült németeket számos állam befogadta, és ezt a demokratikus Németországnak kötelessége kvázi viszonoznia. Végül utóbbiak győzedelmeskedtek, és a menedékjog mindenkit megillető alapjogként került be a Német Szövetségi Köztársaság Alaptörvényébe.[4]
Megemlíthetjük, hogy a menedékjog 1968-ig az NDK Alkotmányában is mint korlátozás nélküli alapjog szerepelt. Mígnem az ország második Alkotmánya a menedékkérők befogadását az állam diszkrecionális döntésévé nyilvánította.[5]
A realisták félelmei évtizedeken keresztül nem igazolódtak; a menedékkérelmek száma évi tízezer körül mozgott.[6] Mígnem a kommunista blokk összeomlása után, a kilencvenes évek elején robbanásszerűen megnőtt a menekültek száma, és 1991-ben már a négyszázezret is átlépte.[7] Ezt különösen a szintén gazdasági és szociális problémákkal küzdő kelet-németek akceptálták nehezen; az egykori NDK területén menekülttáborok elleni támadásokra is sor került.[8]
Ekkor hosszas vita vette kezdetét a menedékjog szűkítéséről. Mígnem 1993-ban a szociáldemokraták és a kereszténydemokraták megállapodásra jutottak, és a menedékjogra vonatkozó alaptörvényi rendelkezéseket alapjaiban módosították. Ekkor született meg a máig érvényben lévő szabályozás.
A főszabály maradt: „A politikai okokból üldözöttek menedékjogot élveznek.” Az alapjog azonban számos korlátozással egészült ki:
Nem jogosult menedékre, aki az unió valamely tagállamából vagy olyan országból utazik be, amely az ENSZ menekültügyi konvencióit[9] tiszteletben tartja. Utóbbi államok listájáról (biztonságos harmadik ország) a Szövetségi Gyűlés (Bundestag) és a Szövetségi Tanács (Bundesrat) közösen határoz (16a cikk (2) GG).
A biztonságos harmadik országból érkezők kiutasításáról szóló határozat végrehajtására a bírósági jogorvoslatnak nincs halasztó hatálya (16a cikk (2) GG).
A Szövetségi Gyűlés (Bundestag) és a Szövetségi Tanács (Bundesrat) közösen határoz a biztonságos származási országok listájáról, ahol vélelmezhetően nem történik politikai üldözés. Ezen országok polgárai nem jogosultak menedékre. A vélelem azonban egyedi esetekben, szakhatósági, illetve bírósági eljárás keretében megdönthető (16a cikk (3) GG).
Nyilvánvalóan megalapozatlan eljárásokban a vélelem megdöntése ügyében hozott döntés bírósági felülvizsgálatának nincs halasztó hatálya a végrehajtásra (16a cikk (4) GG).
Az unió tagállamaival és a nemzetközi szerződéseken keresztül más államokkal is megállapodás köthető a menekültügyi eljárási hatáskörök és illetékességek államok közötti megosztásáról (16a cikk (5) GG).
Az új szabályozás hatására a kérelmek száma rohamosan csökkeni kezdett, és a kétezres évek elejétől évi néhány tízezernél stabilizálódott. A megindított eljárások csak körülbelül két százaléka zárul a menedékjog megadásával. A helyzetet a 2015-ben kirobban menekültválságát változtatta meg drámaian. A kérelmek száma 2015-ben 475.000-re, majd 2016-ban 745.000-re ugrott.[10] Ami a jogalkotót ismét cselekvésre késztette, habár az alaptörvényi szabályozás változatlan maradt.
Lábjegyzetek:
[1] Deutsches Auslieferungsgesetz vom 23. Dezember 1929. [2] 15. cikk (4) Rendőrségi tv. [3] 14. cikk (1) NDK Alkotmánya: Minden személynek joga van az üldözés elől más országban menedéket keresni és a más ország nyújtotta menedéket élvezni. [4] 16. cikk (2) GG: A politikai okokból üldözöttek a menedékjogot élveznek. [5] 23. cikk (3) NDK Alkotmánya: Az NDK más országok polgárainak és hontalanoknak menedéket biztosíthat, ha politikai, tudományos, kulturális, a béke megőrzése vagy a munkásosztály érdekében folytatott tevékenységük, vagy szociális, illetve nemzeti felszabadítási mozgalmakban való részvételük miatt üldözést szenvednek. [6] Nagyobb kiugrások: 1956 – 10.000, 1968 – 10.000, 1980 – 100.000. [7] http://www.bpb.de/gesellschaft/migration/dossier-migration/56443/flucht-und-asyl-seit-1990 [8] Csúcspont: Zavargások Rostock-Lichtenhagenben 1992 augusztusában. https://de.wikipedia.org/wiki/Ausschreitungen_in_Rostock-Lichtenhagen [9] 1951. évi július hó 28. napján elfogadott egyezmény, valamint a menekültek helyzetére vonatkozóan az 1967. évi január hó 31. napján létrejött jegyzőkönyv (Genfi Egyezmény). Magyarországon kihirdette: 1989. évi 15. tvr. [10] https://de.statista.com/statistik/daten/studie/76095/umfrage/asylantraege-insgesamt-in-deutschland-seit-1995/