A 3013/2015. (I. 27.) AB végzésről – I. rész

Ez a cikk több mint egy éve került publikálásra. A cikkben szereplő információk a megjelenéskor pontosak voltak, de mára elavultak lehetnek.

Az Alkotmánybíróság végzése a tényleges életfogytiglani szabadságvesztéssel kapcsolatos eljárás megszüntetéséről

A jogintézmény szabályozási háttere, a végzés meghozatalának előzményei

A tényleges életfogytig tartó szabadságvesztésre ítélés lehetősége 1999. március 1-je óta adott a magyar büntetőjogban. Az akkor hatályban lévő Btk.-t (1978. évi IV. törvény) módosító novella (1998. évi LXXXVII. törvény) indokolása szerint a jogintézmény lényege az, hogy a terhelt életfogytiglani szabadságvesztésre ítélése esetén a bíróság számára biztosított legyen a lehetőség – elsősorban az elkövetés jellegére, a cselekmény tárgyi súlyára figyelemmel – a feltételes szabadságra bocsátás kizárásával az elítélt szabadságának végleges elvonására. A kizáró rendelkezés elvileg bármelyik életfogytiglani szabadságvesztéssel fenyegetett deliktum elkövetése esetén alkalmazható volt egészen 2012. január 1-jéig, amikortól az Alaptörvény IV. cikk (2) bekezdésének való megfelelés érdekében a Btk. taxatív felsorolásban rögzítette azon szándékos, erőszakos bűncselekmények körét, amelyek elkövetése esetén helye lehet e szankció alkalmazásának. Az új Btk. (2012. évi C. törvény) 2013. július 1-jei hatálybalépése pedig annyiban egészítette ki a szabályozást, hogy a kizárásra vonatkozó kötelező esetköröket létesített. Ennek értelmében, ha a törvényi taxációban megjelölt valamely deliktum elkövetése miatt a bíróság az életfogytig tartó szabadságvesztésre kiszabása mellett dönt, nem mérlegelhet a feltételes szabadságra bocsátást illetően, amennyiben a terhelt erőszakos többszörös visszaeső vagy a bűncselekményt bűnszervezetben követette el [Btk. 44. § (2) bek.].

Mindeközben az Emberi Jogok Európai Bírósága (EJEB) vizsgálta a feltételes szabadság ab ovo kizárásának konformitását az Emberi Jogok Európai Egyezményének (EJEE) 3. cikkével, amely tiltja a részes államok számára a kínzást vagy egyéb embertelen, megalázó büntetés alkalmazását. A strasbourgi emberi jogi fórum Nagykamarája először a Vinter és társai kontra Egyesült Királyság ügyben (nos. 66069/09, 130/10 és 3896/10) mondta ki azt, hogy az Egyezmény 3. cikkét sérti az olyan nemzeti szabályozás, amely egyáltalán nem biztosít lehetőséget a tényleges életfogytig tartó szabadságvesztés büntetés későbbi felülvizsgálatára (a rehabilitáció lehetőségéhez való jog sérelme). A bíróság érvelése szerint „[…] az elítéltnek joga van arra, hogy már az ítélet meghozatalakor tudja, hogy hogyan kell viselkednie ahhoz, hogy szabadulására esély nyíljon, és hogy milyen feltételek mellett (beleértve a lehetséges felülvizsgálat időpontját) nyílik lehetőség arra, hogy a további szabadságvesztés végrehajtása alól mentesüljön.” Ezeket a megállapításokat később kifejezetten Magyarországot érintően is megismételte az EJEB 2014. május 20-án, amikor a Magyar László kontra Magyarország (no. 73593/10) ügyben hozott hazánkra nézve elmarasztaló döntést. Ez a határozat végül 2014 októberében jogerőre emelkedett, mivel a Nagykamara elutasította a magyar kormány fellebbezési kérelmének befogadását.

A strasbourgi bíróság legújabb gyakorlatára figyelemmel a másodfokon eljáró Szegedi Ítélőtábla 2014. április 3-án az emberölés bűntette és más bűncselekmények miatt előtte folyamatban lévő ügyben – védői kezdeményezésre – eljárását felfüggesztette és az Alkotmánybírósághoz (AB) fordult azt indítványozva, hogy – nemzetközi szerződésbe ütközés miatt – semmisítse meg az elkövetéskor és az elbíráláskor hatályban lévő, tényleges életfogytiglani szabadságvesztésre irányadó Btk.-beli rendelkezéseket. Beadványában az ítélőtábla a Vinter-ügyben artikulált esetjogra alapozott, mert a Magyar-döntésben ekkor még az elsőfokú kamarai döntés sem született meg.

Az Alkotmánybíróság eljárásának időbeli korlátjáról

Az AB végzése kapcsán elsőként az AB eljárására irányadó határidő kérdését kívánjuk megvizsgálni, amelyet az eddigi szakmabeli reakciók még nem említettek. A bírói kezdeményezésre induló normakontroll-eljárás lefolytatására vonatkozóan – a kartális alkotmányoktól idegen módon – maga az Alaptörvény határoz meg határidőt [Alaptörvény 24. cikk (2) bek. b) pont]. Ez az időtartam először az Alaptörvény negyedik módosítása alapján harminc nap volt, majd az ötödik módosítás kilencven napra emelte fel. Az előterjesztői indokolás szerint az új rendelkezés garanciális jelentőségű, mivel a perek elhúzódásának megakadályozására szolgál, a tisztességes eljáráshoz való jog érvényesülését segíti elő. Jelen ügyben az AB jelentősen túllépte a kilencven napot, hiszen a bíróság beadványa 2014. április 9-én kelt, míg az AB döntésére csak 2015. január 20-án került sor. Ezt a problémát az AB végzésében említés nélkül hagyta, jóllehet az alkotmányos rangú eljárási kérdés vizsgálata nem kerülhető meg. Még akkor sem, ha az AB szerint ez a határidő a konkrét esetre nem lenne alkalmazható.

A hivatkozott rendelkezés többféleképpen értelmezhető. A restriktív, szöveghez kötött interpretációs lehetőséget jelenti az, hogy a szigorú eljárási határidő csak arra a bírói kezdeményezésre vonatkozik, amely az alkalmazandó jogszabály Alaptörvénybe ütközésének megállapítását indítványozza [vö. a 24. cikk (2) bek. b) pont szövegével]. A másik (extenzív jellegű) értelmezési opció pedig az, hogy ebbe a körbe tartoznak azok a bírói normakontroll-javaslatok is, amelyek kifejezetten és kizárólag nemzetközi szerződésbe ütközés címén kérik az alkalmazandó norma felülvizsgálatát. A két lehetőség közül egyértelműen az utóbbi értelmezés helyessége mellett szólnak érvek. A határidő betartására vonatkozó alaptörvényi követelmény az eljárások felfüggesztésével hozható kapcsolatba, a határidő célja ugyanis a bírósági eljárások folyamatosságának biztosítása, a tisztességes eljárás követelményével össze nem egyeztethető függő helyzetek kiküszöbölése. Ebből a szempontból teljesen irreleváns, hogy a felfüggesztésről szóló végzés anyagi alkotmányjogi oka pontosan mi volt (teleologikus értelmezés). Másrészt egy jogszabály nemzetközi szerződésbe ütközése tulajdonképpen közvetett módon az Alaptörvény Q) cikk (2) bekezdésének sérelmét is eredményezi, hiszen nem biztosított a nemzetközi jog és a magyar jog összhangja, így a két normakontroll kezdeményezési lehetőség egymással szerves összefüggésben áll. Összegezve, valamennyi ilyen típusú AB-eljárás esetén alkalmazni kell a kilencven napos határidőt, megjegyzendő azonban, hogy ennek kikényszerítésére a magyar jogrendszerben jogi eszköz nincs.

---