Ez a cikk több mint egy éve került publikálásra. A cikkben szereplő információk a megjelenéskor pontosak voltak, de mára elavultak lehetnek.
Két nagy német gondolkodó filozofikus mélységű, erkölcsöt, jogot érintő két elgondolkodtató munkája egy kötetben jelent meg, máig érvényes kérdésekkel, válaszokkal, tanulságokkal.
A második világháború befejezését követően szinte azonnal felvetődött a bűnösség kérdése: kik a felelősök, a bűnösök, hogy a szörnyűségek megtörténhettek? Vajon meddig terjed a bűnösök köre egy totális diktatúrában? Egy olyan diktatúra idején, melynek vezetői előbb saját honfitársaik ellen fordultak politikai, vallási, származási okokból, majd háborút robbantottak ki, szinte az egész világ ellen? S mivel a történésekben nem csupán az ország irányítói, politikai, ideológiai, katonai vezetői vettek részt, hanem a lakosság meghatározó része, ők mennyire tekinthetők bűnösnek? Korlátozható-e a bűnösség azokra, akik ténylegesen, bizonyíthatóan elkövettek valamilyen bűntettet, vagy ellenkezőleg, fel lehet-e vetni általánosan is a kollektív bűnösséget, a német nép együttes felelősségét? S ha igen, milyen értelemben, milyen mértékben, milyen jogi eszközökkel?
E fontos felvetések már 1945-ben megfogalmazódtak nemzetközi politikai, társadalmi körökben, a hétköznapi emberek beszélgetéseiben éppúgy, mint filozófiai értelemben. Különösen azután, hogy sorra derültek ki, milyen borzalmak történtek a koncentrációs táborokban. Ezt követően a bűnösség kérdésével összefüggésben a válaszadóknak már az érzelmekkel, az egyre hevesebb indulatokkal is meg kellett küzdeni. Kiket lehet felelőssé tenni a koncentrációs táborok szörnyűségeiért, a háborúval okozott károkért, emberek millióinak haláláért: csak a hatalom vezetőit, az irányító államapparátus tagjait, a katonai parancsnokokat, a haláltáborok vezetőit és személyzetét, vagy egy egész népet, mely eltűrte, hogy mindez megtörténjen?
„E műnek az öneszmélést kellett szolgálnia, hogy a mindenkori megjelenési formájában világosan felismert bűn magunkra vállalásával ráleljünk a tisztességes magatartáshoz vezető útra.”
(Karl Jaspers: A bűnösség kérdése című könyve 1962-es újrakiadásának Utószavából)
Karl Jaspers neves német gondolkodó 1945-ben térhetett vissza professzorként a heidelbergi egyetemre, ahonnan 1937-ben a náci németek eltávolították. 1946 januárjában és februárjában a bűnösség témakörének szentelte első egyetemi kurzusát – nagy érdeklődés közepette. Természetesen e kérdéseket is felvetette, és igyekezett korrekt feleleteket adni rájuk. Előadásait még ugyanebben az évben könyv formában is megjelentette. Ez, illetve az 1965-ös kiadás alapján született meg az a magyar nyelvű kötet, mely „A bűnösség kérdése” címet viseli. A könyvben helyet kapott Hannah Arendt: Szervezett bűnösség és egyetemes felelősség című 1945-ben írt munkája is, mely ugyanezt a témát veti fel.
Egyelőre azonban maradjunk az előadássorozat felvetéseinél és Karl Jaspers indíttatásánál. Annál is inkább, mert a filozófus témaválasztása a háború befejezését követően szinte minden németet érintett. Kit a lelkiismeret-furdalás gyötört, ki a felelősséget igyekezett magáról elhárítani, ki mereven elzárkózott már a kérdésfelvetések elől is, ám a legtöbb német, csakúgy, mint a nagyvilág polgárai (győztesek és vesztesek, bűnösök és áldozatok, valamint gyászoló túlélők) választ vártak e kérdésekre. Sokan meg is találták maguknak – hol indulatból, gyűlöletből, hol egyszerű igazságérzetükből –, ám a politikusok, az új világ, az új rend kialakítói, a letűnt kor fő- és mellékszereplőinek vádlói, védői és bírái is kíváncsiak voltak a nagy gondolkodók álláspontjára.
A „kollektív bűnösség” kérdése egyike a történelem és a politikai gondolkodás legellentmondásosabb és legveszedelmesebb fogalmainak – hangsúlyozzák a kötet utószavában Csejtei Dezső és Juhász Anikó, a Szegedi Tudományegyetem oktatói, a tanulmányok fordítói és közreadói. „A kollektív bűnösség és felelősség kérdése a világégés után” című írásukban kiemelik: nem lehet állítani, hogy eleve hamis minden olyan általánosítás, mely érinti a szóban forgó általános minden egyes egyedét. Ellenben hamis általánosításról van szó akkor, ha az általánosítás nem igaz a szóban forgó halmaz minden egyes egyedére. Németországban különösen 1945 és 1948 között lángolt fel a vita a kollektív bűnösségről – a közbeszédben „fénykorát” ekkoriban élte –, melyben Karl Jaspers is részt vett.
Az 1945-ben papírra vetett, 1946 elején elhangzott előadásaiban a gondolkodó elismerte: „Azokért a bűncselekményekért, amelyeket a német birodalom nevében követtek el, minden egyes német felelősséggel tartozik – együttesen. Kollektíve vagyunk felelősek.” Kérdés, milyen értelemben kell minden németnek felelősnek tekintenie magát. A bűnt ugyanis négyféle fogalomrendszerbe osztályozza. Az első a büntetőjogi értelemben vett eset, amikor a bűncselekmény olyan bizonyítható cselekedetekben áll fenn, amelyek egyértelműen törvénysértőek. A második a politikai bűn, amely államférfiak, állampolgárok cselekedeteit foglalja magában, melyek nyomán kénytelenek vagyunk elviselni az adott állam cselekedeteinek következményeit. Azon államét, melynek hatalma alá tartozunk. „Minden embernek közös felelőssége van abban, milyen a kormányzás közössége” – jegyzi meg Jaspers. Ugyanakkor hangoztatja: „Noha a politikai bűn az összes állampolgár felelősségét jelenti az állami cselekedetek következményei kapcsán, mégsem jelenti minden állampolgár büntetőjogi értelemben vett és morális bűnét azon bűncselekmények vonatkozásában, amelyeket az állam nevében követtek el.” Harmadikként morális bűnnek tekinti azokat a cselekedeteket – legyenek azok politikaiak vagy katonaiak –, amelyeknek végrehajtói vagyunk, függetlenül attól, hogy parancsra tettük. Létezik metafizikai bűn is – ez Jaspers bűn fogalomrendszerében a negyedik –, ami az embert egyetemesen teszi felelőssé minden jogtalanságért, igazságtalanságért, ami a világban megtörténik. Különösen felelős azokért a bűncselekményekért, amelyek jelenlétében vagy tudtával történnek meg. Ha nem tesszük meg azt, amit a bűn megakadályozásáért megtehetnénk, bűnrészessé válunk. Ez egyben már újabb filozofikus kérdést is felvet, hiszen az emberi szabadság abból fakad, hogy szabadon cselekedhetünk, van választási lehetőségünk, és a cselekvés révén válhatunk bűnössé. Viszont nem-cselekvéssel is bűnösök lehetünk: annak is megvan a felelőssége, ha nem avatkozunk be bizonyos szituációba. Mind a négy bűnösségfogalomnak megvan az ítélkező illetékes fóruma – teszi hozzá Jaspers. A bíróság ítélkezik a büntetőjogi értelemben elkövetett bűnről, a győztes hatalmak törvényszéke állapítja meg a politikai bűnt, a morális és a metafizikai bűn fölött pedig az emberi lelkiismeret ítélkezik, melyhez szerinte hozzátartozhat még az Isten is.
A filozófus előadásának háttere már csak azért is különösen érdekes, mert a hallgatósága olyan huszonéves fiatalokból állt – többnyire leszerelt férfiakból, hadirokkantakból, néhány fiatal nőből –, akik a nemzetiszocializmus idején nőttek fel, azok zavaros eszméit szívták magukba. Ők azok, akik hosszú éveken át csak rosszat hallottak későbbi felszabadítóikról, akiket inkább megszállóknak tekintettek. Ezek a fiatalok szintén rokonokat, barátokat veszítettek el a háborúban, akik harcokat, bombázásokat éltek át, akik féltek saját jövőjüktől. Akik felnőtté válásuk éveiben csak azt hallották, hogy az „uralkodó, felsőbbrendű” nép tagjai, s egyszer csak azzal voltak kénytelenek szembesülni, hogy alávaló, gonosz nép fiainak tekinti őket a világ. Hogy leegyszerűsített, súlyos vádakkal illetik őket: felelősek emberek millióinak elpusztításáért, ők a bűnösök Európa romba döntéséért. És előttük áll a katedrán egy 62 éves, egy évtizeden át üldözött professzor, aki a bűnösséget elvi, filozofikus alapon magyarázza és próbálja megértetni.
A bűnösség általános felvetése Németország egyik legfontosabb lelkiismereti kérdésfelvetése volt ebben az időszakban. Az utószó szerzői kiemelik, hogy Jaspers ezt az egész németségre nehezedő hatalmas terhet és kérdéskört a maga idejében és korában tisztességgel kezelte. Természetesen voltak vele egyetértő nézetek, és akadtak bírálói, gondolatainak továbbgondolói mind saját korában, mind évekkel, évtizedekkel később.
„Bármely alkalommal, amikor a társadalom a munkanélküliségen keresztül frusztrálja a kisembert megszokott ténykedésében és normális önbecsülésében, voltaképp betanítja arra az utolsó stádiumra, amelyben az illető készségesen teljesít majd bármilyen feladatot, akár még a hóhérét is.”
(Hannah Arendt: Szervezett bűnösség és egyetemes felelősség)
Hannah Arendt filozófus szinte ugyanebben az időben gondolkodott hasonló témakörben. Munkája eredetileg még „Német bűnösség” címmel jelent meg az Egyesült Államokban a Jewish Froniter című kiadvány 1945/12. számában, tehát Jaspers előadássorozata előtt, ám már annak megírását követően. E rövid tanulmányban Arendt arra hívja fel a figyelmet, hogy a totalitárius hatalomgyakorlás során miként vonták be a diktatúrában élő kisembereket a történésekbe, melyek révén szinte mindenki tettestárssá, cinkossá vált. Hogy a nemzetiszocialista berendezkedés mindent megtett azért, hogy egybemossa a különbséget a valódi bűnösök és a bűntettekbe bevont lakosság között. Ők azok, akik szinte észre sem veszik, hogy részei a hatalmi gépezetnek, és nem is érzik magukat felelősnek működtetésében. „A nácik első cinkosai és legjobb segítői voltak, valójában nem tudták, mit cselekszenek.” Ők a szerző szavaival a „felelőtlen társ-felelősök”. (Nem véletlen, hogy a tanulmány később a beszédesebb „Szervezett bűnösség és egyetemes felelősség” címen lett világszerte ismert.) Arendt a népet vagy a hóhér vagy az áldozat kategóriájába helyezi. Ahol mindenki bűnös, ott végeredményben nem ítélhető el senki – summáz a szerző. Az emberek fogaskerékként működtek egy-egy tömeggyilkos gépezetben, s nem lehet különválasztani, ki a „jó német” és ki a „rossz német”. A határvonalak a bűnös és az ártatlan között pedig teljesen elmosódnak. A háborús bűnösök kifejezés pedig csak azokra alkalmazható, akik nem csupán a felelősséget vállalják magukra, hanem akik létrehozói is voltak „ennek az egész infernónak”. Talán a legszomorúbb Arendt okfejtésében, hogy nemzetközi jelenségnek tartja a „hordaember” kialakulását, a modern „tömegemberét”, ezért is nevezi vak hitnek, hogy csakis német „hordaember” képes rémséges cselekedetekre.
A két filozófus munkája egy kötetben a Noran Libro gondozásában jelent meg 2015 tavaszán, a második világháború befejeződésének hetvenedik évfordulója tiszteletére.
Karl Theodor Jaspers
A filozófus, pszichiáter 1883-ban, Oldenburgban született. Jogász apját követve ő is a jogi egyetemre jelentkezett, de tanulmányait abbahagyta, és az orvosi egyetemre iratkozott be. 1909-ben szerezte meg diplomáját, majd pszichiáterként helyezkedett el Heidelbergben. Később a város híres egyetemének tanára lett. Érdeklődése idővel mindinkább a filozófia irányába fordult, Kierkegaard és Nietzsche gondolkodásmódja állt hozzá legközelebb. Igaz, más felfogásban, mint ahogyan azt a Harmadik Birodalomban hivatalosan értelmezték. 1936-ban publikálta híressé vált Nietzsche-monográfiáját. Az egyetemről a nácik 1937-ben távolították el, publikálását akadályozták, 1943-tól megtiltották. 1945 áprilisában, felesége zsidó származása miatt a házaspárt deportálni akarták, de az amerikai csapatok Heidelberget március 30-án felszabadították. Még ebben az évben visszatérhetett az egyetemre. 1946-ban és ’47-ben a Heidelbergi és a Bázeli Egyetemen tartott előadásokat, 1948-ban elfogadta a svájci egyetem állásajánlatát és családjával Bázelben telepedett le. Itt is halt meg 1969-ben.
Hannah Arendt
A filozófus, politológus, a XX. század nagy hatású gondolkodója, 1906-ban, Németországban született. Érettségijét követően 1924-ben filozófiát, teológiát és görög nyelvet tanult. Professzora volt Martin Heidegger filozófus, akihez szerelmi szálak is fűzték. Disszertációját 1928-ben Karl Jaspers-hez írta, akivel évtizedeken át barátságot ápolt. 1929-ben Günther Stern filozófus felesége lett. Gondolkodása és zsidó származása miatt a náci Németországban üldözték, 1941 áprilisában férjével és édesanyjával sikerült az Egyesült Államokba emigrálnia, New Yorkban telepedtek le. Amerikai állampolgárságát 1951-ben kapta meg. Ebben az évben jelent meg leghíresebb műve: „A totalitarizmus gyökerei” (Elemente und Ursprünge der totalen Herrschaft/The Origins of Totalitarianism), melyben a totalitárius diktatúrák jellemzőit és eredetét elemzi. Ettől kezdve híres amerikai és angol egyetemek előadójaként is számon tartották. A New Yorker tudósítójaként 1961/62-ben végigkövette az Eichmann-pert, ezt követően látott napvilágot az „Eichmann Jeruzsálemben – Tudósítás a gonosz banalitásáról” című könyve. 1975 decemberében halt meg New Yorkban.
A filozófusnő életét Margarethe von Trotta rendező dolgozta fel Hannah Arendt című játékfilmjében, melyet német–luxemburgi–francia koprodukcióban készített 2012-ben. A művet Magyarországon is vetítették a mozik a Cirko Film forgalmazásában.
