A fogyatékos gyermek, mint jogi kár

Ez a cikk több mint egy éve került publikálásra. A cikkben szereplő információk a megjelenéskor pontosak voltak, de mára elavultak lehetnek.

E dolgozat a Lakatos, Köves és Társai Ügyvédi Iroda, az Új Jogtár és az Ars Boni jogi folyóirat által kiírt 2014. évi cikkíró-pályázat keretében született, és 15. helyezést ért el.

A fogyatékos gyermek saját jogú kártérítési igénye számos filozófiai és metafizikai kérdést feszeget, amelyek azonban megfoghatatlanok a jog világában, ahol objektíven kell meghatározni a kár nagyságát. A fogyatékos gyermek élete pedig, mint kár, egy abszurd helyzetet teremtene a jog világában, amely elsősorban az életet védi. De a kérdés így is felvetődhet: „… ha nem tudunk semmit a halálról és a nemlétről, hogyan állíthatnánk, hogy tényleg jobb lett volna-e neki?”

I. Általános tanok

A kártérítési jog fogalomrendszerét sajátos megvilágításba helyezi az az eset, amikor az egészségügyi szolgáltató valamely mulasztása következtében a kár „egy gyermek képében jelenik meg”. A fogyatékos gyermek nem kívánt megszületése napjainkban különböző kötelezettségszegésekből fakadhat, melyekre a két leggyakoribb eset a diagnosztikus tévedés és a tájékoztatás elégtelensége.

A diagnosztikus tévedések körében beszélhetünk a prenatális, vagyis a méhen belüli diagnosztikus eljárások körében elkövetett mulasztásokról, melyekre a leggyakoribb példa a végtagfejlődési, a velőcső-záródási, kromoszóma-rendellenességek felismerésének elmulasztása a terhesség tartama alatt (az ultrahangvizsgálat leletének, illetve a célzott laboratóriumi vizsgálatok leletének téves értékelése).

A másik esetkör a tájékoztatás elégtelensége, amely során előfordulhat a szülők hibás tájékoztatása a genetikai tanácsadás során, az anya téves tájékoztatása az általa elszenvedett fertőző betegségnek a magzatra gyakorolt kockázataival kapcsolatban, de előfordulhat számos esetben az is, hogy a szülők a diagnosztikus vizsgálatok eredményével kapcsolatban nem kapják meg a kellő tájékoztatást.

Így a jog eszközeivel nem pusztán egy objektív jogi kárra kell megoldást találni, hanem egy sokkal mélyebb, erkölcsi alapokon nyugvó problémára. Hiszen itt elsősorban nem arról van szó – mint általában az egészségügyi szolgáltatások nyújtása során elkövetett mulasztások esetében –, hogy az orvos kötelezettségszegése következtében a magzat károsodást szenved, és ezért születik fogyatékosan. A kötelezettségszegés következménye itt nem maga a fogyatékosság, hanem az időben elvégezhető terhesség-megszakítás esélyének elvesztése, és ennek következtében a fogyatékos gyermek megszületése. Ezt egyértelműbben megfogalmazva úgy kell értelmezni, hogy ha az orvos nem követett volna el mulasztást, akkor a terhesség megszakítására, a magzat életének kioltására került volna sor.

II. Történeti áttekintés

Mára alapvető emberi jog lett, hogy a szülők meghatározhatják, mikor és mennyi gyermeknek kívánnak életet adni és ez elidegeníthetetlen a részükre. Az orvostudomány fejlődésével pedig már lehetővé vált a nem kívánt gyermek születésének megakadályozása is, gondoljunk csak a fogamzásgátlásra, a művi meddővé tételre, vagy a terhesség-megszakítás liberalizálására. Mivel az orvos-betegkapcsolatban maga a páciens már inkább hasonlít egy tudatos fogyasztóra, ezért gazdasági megfontolások is szerepet játszhatnak egy új emberi élet megszületésével szemben. Így a „gyermek, mint kár” kérdésköre a felelősségi dogmatika törvényszerűségeit új megvilágításba helyezi, hiszen a kártérítési jog eszközrendszerének tekintettel kell lennie a család belső immateriális viszonyaira is, amely nehezen megfogható a jogalkalmazó számára is.

A Legfelsőbb Bíróság 2008-as jogegységi határozata egyértelmű: a genetikai vagy teratológiai ártalom következtében fogyatékossággal született gyermek nem igényelhet saját jogán kártérítést az egészségügyi szolgáltatótól azért, mert a terhesgondozás alatt az anya nem élt terhességmegszakítási jogával

A születéssel kapcsolatos kártérítési igények három csoportra bonthatóak, nevezetesen a „wrongful pregnancy action”-re, amely az egészséges, de nem kívánt fogyatékos gyermek világrajövetele esetére, a „wrongful birth action”-re, amely a fogyatékossággal született gyermek utáni szülői kártérítési igény esetére, valamint a „wrongful life action”-re, amely magának a fogyatékos gyermeknek a kártérítési igényére vonatkozik. Ez a dolgozat csak az utóbbi két tényálláskört említi – ezen belül is hangsúlyosabban a wrongful life tényállásait. Ahhoz, hogy megértsük ezt a kártérítési formát, érdemes először megvizsgálni a különböző jogrendszerek viszonyulását ehhez a kártérítési formához, legfőképp a kontinentális bírói gyakorlatot megnézni.

1. A kontinentális bírói gyakorlat

A gyermek wrongful life-igényének őseként szokták megjelölni az 1963-as Zepeda v. Zepeda-esetet, amely ugyan a mai terminológiának már nem felel meg, de azért nagyon fontos megjegyezni, mert a „wrongful life” kifejezés itt jelent meg először. A tényállást is az adta, hogy egy egészséges gyermek az apjától követelt kártérítést azon az alapon, hogy házasságon kívül született. A gyermek állítása szerint azt adta elő, hogy jobb lett volna, ha világra sem jön, semmint „fattyúként” kelljen leélni az életét. A bíróság elutasító álláspontra helyezkedett, valamint leszögezte, hogy egy ilyen jellegű kártérítési igény elismerésének beláthatatlan következményei lehetnek, hiszen aki nem volna megelégedve státusával, bőrszínével, öröklött betegségével az perelhetné a saját szüleit. Ezeket az igényeket inkább „dissatisfied life”-nak szokás nevezni és ez elhatárolandó a wrongful life-igényektől.

Az első, a wrongful life tényálláskörébe eső – a szakirodalomban is elemzett – kártérítési per az 1967-es Gleitman v. Cosgrove-ügy volt, amely a Supreme Court of New Jersey előtt folyt. Az ügy tényállása szerint a fogyatékos gyermek édesanyja a graviditás ideje alatt egy rubeolafertőzésen esett át, a kezelőorvos azonban nem informálta az anyát a fertőzésnek a magzatra nézve esetlegesen bekövetkező hátrányos egészségkárosodásról. Az emiatt fogyatékossággal született felperes keresete szerint, ha a megfelelő orvosi tájékoztatás megtörtént volna, akkor az édesanyja nem hozta volna őt a világra és nem kellene károsodottan élnie az életét. New Jersey állam Legfelsőbb Bírósága a fogyatékos gyermek keresetét azonban azon az alapon utasította el, hogy: „A bíróság nem mérheti a károsodott élet értékét magához az élet nemlétéhez” vagyis az ítélet kárszámítás összehasonlítható helyzeteinek hiányára alapozva hozta meg az ítéletét, hozzátéve, hogy: „Teljességgel lehetetlen összehasonlítani a fogyatékos életet a nemlét ’végtelen ürességével”. Mivel a kártérítési jog logikája szerint a károsultat a kártérítéssel olyan helyzetbe kell hozni, mintha a károkozás egyáltalán nem következett volna be. Márpedig a kárszámításnak e legitim módja az adott ügyben azt követelné, hogy a bíróság egy értékbeli összehasonlítást alkalmazzon a károsodott élet és a nemlét között. Ez pedig egy abszurd helyzetet eredményezne.

2. A francia joggyakorlat

A francia jogban okozta talán a legnagyobb fejtörést ez az esetkör. Eredetileg Franciaországban is az uralkodó tudományos álláspont az, hogy a fogyatékossággal fogant vagy nem orvosi beavatkozástól fogyatékossá vált gyermeknek harmadik személlyel szemben önálló kártérítési igénye kizárt. Azonban a francia semmítőszék, a Cour de cassation alapjaiban ingatta meg az addig uralkodó álláspontot, amikor egy fogyatékos felperes javára marasztaló ítéletet hozott. Az ügy tényállása szerint a 18. életévét betöltött Nicolas Perruche kártérítési igénnyel lépett fel édesanyja orvosaival szemben azért, mert anno a világra segítették. Keresetében megfogalmazta, hogy ha az orvosok az anyját a terhesség alatt fellépő rubeolafertőzésről időben tájékoztatják, akkor ő nem jött volna a világra a vele született súlyos testi és szellemi fogyatékossággal. Az ügyben eljáró Sargos bíró álláspontja az volt, hogy a kártérítési igény elismerésével a bíróság nem az életet, hanem a fogyatékosságot értékeli hátrányosan.

A bíróság ítélete óriási felháborodást váltott ki, mind tudományos, mind nemzetközi szinten. A sajtó vezércikkei csak erről szóltak, a tekintélyes francia és német élvonalbeli jogásztársadalom pedig valósággal ízekre szedte az ítéletet, a különböző szakfolyóiratok hasábjain feltüntetve nyíltan kifejezve véleményüket. A Cour de cassation ítélete a francia törvényhozást gyors fellépésre ösztönözte. Az így meghozott törvény szerint senki nem érvényesíthet igényt önmagában azért, mert megszületett. Valamint a további rendelkezés kimondja, hogy nem lehet kártérítési követelése annak, akinek betegségét nem közvetlenül a terhesség ideje alatti orvosi beavatkozás okozta, hanem úgynevezett sorsszerű okokban kell keresni.

3. A magyar joggyakorlat

A Legfelsőbb Bíróság az 1/2008. jogegységi határozatban végül egyértelműen állást foglalt abban, hogy a genetikai vagy teratológiai ártalom következtében fogyatékossággal született gyermek nem igényelhet a saját jogán kártérítést az egészségügyi szolgáltatótól azért, mert a terhesgondozás ideje alatt az anya mégsem élt a terhesség megszakításának jogszabály által biztosított jogával.

A magyar bírói gyakorlat áttekintésekor egyrészt azt kell megvizsgálni, hogy mely esetekben tudja magát az alperes kimenteni a felelősség alól. Másrészt fontos az is, hogy a fogyatékos gyermeknek van-e kártérítési igénye. A felróhatóság azért is különösen fontos ezekben az ügyekben, mert a magzati fejlődési rendellenességek felismerése a mai fejlett diagnosztikai eljárások ellenére is rendkívül nehézkesek, így előfordulhat, hogy egy súlyos fejlődési rendellenesség kialakulása a terhesség ideje alatt mégis bekövetkezik, az érintett alperes hiába nyújtotta a tőle elvárható gondosságot a vizsgálat során. Rendkívül fontos a terhességi ultrahangvizsgálatok során a megfelelő dokumentáció, mert a per kimenetele sokszor múlhat ezen, hiszen egy nem megfelelő dokumentáció a kártérítési felelősség megállapítására alkalmas lehet, és ez igaz lehet a nehezen megállapítható magzati rendellenesség esetében. A fejlődési rendellenességek kialakulásáról nagyon keveset tud az orvostudomány, és sokszor az is nehezíti, hogy nehezen fogható meg egy olyan környezeti hatás, amelyről meglehetne állapítani, hogy az okozta a fejlődési rendellenességet. Ez szintén megnehezíti a vizsgálatát az okozati összefüggésnek.

Éppen ezért a 2008 tavaszán megszületett jogegységi döntés kimondja, hogy a természeténél fogva a fogyatékossággal született gyermeknél az egészségkárosodás a magzati fejlődés rendellenessége miatt, s nem az orvos jogszabályellenes magatartása folytán következik be. Ez a határozat, hasonlóan a korábban említettekhez, szintén a közrendbe ütközne – átvéve az angolszász „public policy”-érvet –, amely azonban sértené Magyarország alkotmányos rendjét. Összegzésképpen Magyarország a jogegységi határozattal – ha megkésve is, de – csatlakozott a többi európai és tengerentúli felsőbírósághoz, amelyek elutasítják az ilyen jellegű igényeket.

III. Ellentmondás a Wrongful Birth kapcsán

A wrongful birth-igény kapcsán több szerző is említést tesz az esély elvesztéséről, mint kárról. Ebben az esetben az esély elvesztése kizárólag az anyára értendő a terhesség megszakítását illetően, és ez a lehetőséggel való élés objektíve nem mérhető semmilyen eszközzel. Láthattunk példát, hogy az orvostudomány fejlettségi szintje még mindig nem éri el azt a szintet, amikor a fejlődési rendellenességek kimutathatóak, így nem várhatjuk el az anyától sem, hogy a terhesség ideje alatt egy bizonytalan vizsgálati eredmény miatt képes legyen objektív döntést hozni. Napjainkban is, a híradások sokszor számolnak be arról, hogy kukában talált csecsemőre bukkan a rendőrség, amelyre sokszor éppen az a magyarázat, hogy az anya a szülést követően tudott csak döntést hozni a magzat sorsát illetően. A közvélemény megítélése pedig ilyenkor legtöbbször, hogy „bárcsak elvetette volna, erre a gyerekre most milyen élet vár majd”.

A wrongful birth-esetekben az orvosnak kell bizonyítania a mentesülése érdekében azt, hogy az anya a megfelelő tájékoztatás esetén nem a terhesség-megszakítás mellett döntött volna, hanem megszülte volna a gyermeket. Ha az orvos megfelelően bizonyítani tudja, hogy az anya megtartotta volna a magzatot, akkor tettéért nem felel. És éppen itt jönnek a kellemetlen elméletek: ha az orvos egy nem kötelező vizsgálat lehetőségéről tájékoztatta volna az anyát, akkor ő igénybe vette volna-e azt a vizsgálatot? Ha igen, akkor felismerhetővé vált volna a magzat fejlődési rendellenessége? Ha igen, akkor az anyának meglett volna-e a jogi lehetősége megszakítani a terhességet? Ha igen, akkor ténylegesen meg is tette volna?

Ezzel szemben szinte minden esetben elfogadják a bíróságok, hogy az anya a tájékoztatásnak megfelelően cselekedett volna, vagyis a terhességet megszakította volna, ha lehetősége adódik rá. Így fogyatékosság esetén az abortusz válik elvárható, a gyermek megszületése pedig kifejezetten szokatlan magatartássá. Ennek hosszú távon negatív hatásai lehetnek a fogyatékkal élőkre nézve, amelyek társadalompolitikai következményekkel is járhatnak.

Emellett az úgynevezett defenzív medicina is megjelent, amely a rizikós kezelések elkerülését jelenti az esetleges feljelentésektől és a kétes kimenetelű műhibaperektől való félelem miatt. Ezek az egyre szaporodó peres eljárások ugyanis mind inkább arra késztetik az orvosokat, hogy már jó előre szükségtelen vizsgálatokkal és beavatkozásokkal bástyázzák körül magukat. (Ezért is nevezik gyakran a defenzív orvoslást a műhibaperek mellékhatásának). A leginkább elfogadott definíció szerint a defenzív medicina körébe sorolható minden olyan vizsgálat, beavatkozás, illetve egyéb diagnosztikai vagy terápiás eljárás, mely a beteg eredményes gyógyításához szükségtelen, és az orvos bizonytalanságának eloszlatásán túl pusztán azt szolgálja, hogy vitás esetben vagy jogi eljárás során könnyebben védhető legyen korábbi szakmai ténykedése.

Az írás az Ars Boni jogi folyóiratban jelent meg, az ars boni az Ügyvédvilág.hu szakmai partnere.

A defenzív medicina szándékát tekintve alapvetően kétféle lehet. A „megerősítési” (vagy másként „pozitív”) csoportba tartozik minden olyan tevékenység, amelyek célja a diagnosztikai eljárásokban elkerülhetetlenül benne rejlő bizonytalanságok mérséklése, valamint a kezeléssel óhatatlanul együtt járó szövődmények kivédése. „Elkerülő” (vagy másként „negatív”) szemlélet vezérli ugyanakkor az orvost, ha eleve nem vállalkozik kockázatosnak tűnő betegek fogadására, vagy oly módon igyekszik megszabadulni a döntés felelősségétől, hogy más szakterületek képviselőit is bevonja a gyógyításba, noha erre nem volna szükség. A defenzív szemléletből adódó egészségi ártalmak és többletkiadások olyan szabályozást sürgetnek, amely csökkenti az egészségügyi dolgozókban a fenyegetettség érzését.

A fogyatékosság megítélésének egyik legnagyszerűbb illusztrációja H. G. Wells: A vakok országa című elbeszélése. A történet szerint egy hegymászó egy elszigetelt völgybe zuhan, melynek lakói születésüktől kezdve szem nélkül születnek. Ám egyéb érzékszerveik bámulatosan működnek, kompenzálva a látást. A hegymászó csak esetlenül bolyong, amíg ki nem derül, hogy beilleszkedésének kulcsa a szemei eltávolítása. Wells ezzel torz tükröt mutat a „normális” társadalomnak, amely nem tudja szavakba önteni a normális fogalmát, de kitűnő honpolgár lesz abból, aki magára ölti a többség alakját.

Összegzésképpen tehát a fogyatékos gyermek saját jogú kártérítési igénye számos filozófiai és metafizikai kérdést feszeget, amelyek azonban megfoghatatlanok a jog világában, ahol objektíven kell meghatározni a kár nagyságát. A fogyatékos gyermek élete pedig, mint kár, egy abszurd helyzetet teremtene a jog világában, amely elsősorban az életet védi. Vagy, ahogy az amerikai esetben merült fel a kérdés: „De ha nem tudunk semmit a halálról és a nemlétről, hogyan állíthatnánk, hogy tényleg jobb lett volna-e neki?”

A tanulmány szerzője: Hints Ádám

Források, felhasznált irodalom

1) Dr. Dósa Ágnes: Kérhető kártérítés egy gyermek megszületéséért?, In: Lege Artis Medicinae 2001 2) Dr. Herpai Annamária: Újabb jelenségek a születéssel kapcsolatos kártérítési igények körében, In: Magyar Jog 2005/11. szám 3) 1/2008-as jogegységi határozat 4) Dr Hámori Antal: Kártérítési felelősség a fogyatékossággal való születés miatt?, In: Magyar Jog 2007. 2. szám 5) Dr. Navratyil Zoltán: Wrongful life. Magyar Jog,2009. (56. évf.), 4. szám 6) Dr. Navratyil Zoltán: Keresztülhúzott Családtervezés: a gyermek mint kár, Jogtudományi Közlöny, 2009 (64. évf.), 7-8 sz. 7) Dr. Lábady Tamás: A fogyatékossággal született gyermek saját jogú kártérítési igényéről, Családi Jog, 2006. (4. évf.), 3. szám 8) Dr. Dósa Ágnes: Az orvos kártérítési felelőssége, 2010., HVG-ORAC 9) 1992. évi LXXIX. törvény a magzati élet védelméről 10) John Finch: Wrongful life, New Law Journal, 1982. 11) Reinhard Merkel: Wrongful birth-wrongful life, Frankfurt, 2000. 12) Köles Tibor: Orvosi műhiba perek, Budapest, 1999. 13) Magyarország Alaptörvénye (2011. április 25.) 14) William Shakespeare: Hamlet (ford.: Arany János), Európa, Budapest, 1984. 15) Gleitman v. Cosgrove 49 N.J (1967) 22. 16) Jobbágyi Gábor: Az ember mint kár? Magyar Jog, 2004/1. 17) H.G. Wells: A Vakok Országa (ford.: Ruzitska Mária) Európa, Budapest, 1969. 18) EBH2005. 1206. határozat 19) Halmos Sz.: A fogyatékosság fogalma a magyar és a német jogban, Fundamentum, 2007/4.

---