A megkérdőjelezhetetlen szakmaiság jegyében – Életútinterjú dr. Vámosi-Nagy Szabolccsal

Ez a cikk több mint egy éve került publikálásra. A cikkben szereplő információk a megjelenéskor pontosak voltak, de mára elavultak lehetnek.

Tavaly novemberben a Wolters Kluwer Jogászdíj Életműdíjában részesült dr. Vámosi-Nagy Szabolcs, a Vámosi-Nagy Ernst & Young Ügyvédi Iroda vezetője, az ELTE-ÁJK címzetes egyetemi tanára. Milyen egyenesek és kitérők tarkítják ezt a vitathatatlanul tartalmas és elismerésre méltó pályaképet? Beszélgetésünk során a díjazott ebbe avatott be minket.

Mindig is jogász szeretett volna lenni?

Édesapám ugyan jogász volt, de én bölcsésznek szerettem volna menni. Ám, amikor érettségiztem, nem indult ilyen szak, így – mivel a magyart és a történelmet szerettem – jelentkeztem a jogi karra. Az első felvételim nem sikerült, mert matematikából hármast, oroszból pedig négyest szereztem az érettségin. Ekkor elmentem dolgozni, majd a következő évben újra próbálkoztam, és akkor már gond nélkül felvettek, esti tagozaton végeztem el az egyetemet. Abban az időben hétszeres volt a túljelentkezés, mert mindössze három jogi kar működött az országban (Budapesten, Szegeden és Pécsett). Ma csak Budapesten van három ilyen képzőhely.

Azt gondolná az egyszeri ember, hogy viszonylag ritka, hogy valaki a jogi egyetemen hallgatott tárgyak közül pont a pénzügyi jogban és azon belül az adójogban találja meg az életcélját. Önben hogyan alakult ki ez az elhatározás?

Fordítva történt: rövidre rá, hogy először nem vettek fel, a Fővárosi Illetékhivatalnál kezdtem el dolgozni. Addigra, mire újból felvételiztem, az illetékjogot nagyjából már ismertem és megtanultam, tehát tulajdonképpen véletlenül alakult így.

A Pest megyei Illetékhivatal vezetője volt már, amikor 1987-ben meghívták, hogy vegyen részt az adóreform kidolgozásában. Milyen feladatokat jelentett ez konkrétan?

Az adóreform lényege az volt, hogy le kellett képeznünk egy piacgazdasági adórendszert nem piacgazdasági körülmények között. Többek között az szja-törvény és az áfatörvény szakmai előkészítésében vettem részt.

A NAV jogelődjében, az APEH-ben elnökhelyettesi pozíciót töltött be. Hogyan emlékszik vissza az adóhivatalnál eltöltött évekre?

Különösen az elején volt nagyon érdekes, mert felállt egy olyan adóhivatal, amelynek a lakossági adóztatási „lába” hiányzott. Érzékeltetésképpen, hogy milyen világ volt akkor: kormányülésen kellett például 2-2 telefonvonalat szerezni a megyei központoknak. A szocializmusban az átlagember azt sem tudta, mi az az adó. Ha vett egy házat, illetéket fizetnie kellett, de adózni a vállalatok adóztak, nem a magánszemélyek. Nem létezett kétszintű bankrendszer, sem mai értelemben vett gazdasági társaságok. A kisiparosok, kereskedők és az önálló szellemi tevékenységet folytatók egyénileg is adóztak, számukra nem volt annyira idegen ez a világ. Mindent összevetve, nem volt gyerekjáték tízmillió embernek elmagyarázni, hogy miért szükséges az adóterhek egy részét a magánszemélyekre áthárítani. Abban a folyamatban, amikor az 1968-as gazdasági mechanizmushoz hasonlóan próbáltuk szimulálni a piacgazdaságot, az adónak kitüntetett szerepe volt. Biztosan sokat hibáztunk, de összességében nagyon izgalmas időszak volt.

Ezt követően választották meg adóügyi helyettes államtitkárnak.

Az csak egy ideiglenes megbízatás volt, állandó jelleggel nem vállaltam volna ugyanis. Az EU-csatlakozáskor azt mondta nekem az akkori pénzügyminiszter, hogy az átmenethez szükséges lenne, hogy betöltsem a pozíciót, és csak azért tettem, mert akkor már tudtam, hogy megvan az utódom. Nem nekem való az efféle munka.

Miért gondolja így?

Azért, mert ott a politikával napi kapcsolatot kell tartani, akár az ellenzékkel, akár a kormánypárttal, és ez tőlem idegen. Egész életemben köztisztviselő voltam, ott a nyilvános politikai tevékenység eleve nem megengedett, s ezt a szemléletet magamévá tudtam alakítani.

Az állami szférából „nyergelt át” az ügyvédi munka világába, ez annak köszönhető, hogy nem érezte az előbbiben otthonosan magát?

Nem, úgymond kényszerűségből jöttem el. Jól éreztem magam, de megszűnt a jogi elnökhelyettesi pozíció, ezután az adóhivatalon belül az Oktatási Igazgatóság vezetője lettem, amit nem szerettem. Úgy gondolom, nem szerencsés, ha egy felsővezető ott marad a munkahelyén más pozícióban. Amikor ennek sajtója volt, elég sokan megkerestek, és én az Ernst & Young tanácsadót választottam. Aztán kiderült, hogy itt mennyi adóper van terítéken, s mivel megvolt a jogi szakvizsgám, elkezdtem ügyvédkedni.

Címzetes egyetemi tanárként dolgozik az ELTE Jogi Karán. Milyennek látja a mai jogászgenerációt?

A mai kihívások és környezet teljesen mások, mint, amikor én voltam egyetemista. A fiatalok ennek megfelelően a szakmán belül is más érdeklődési körűek, de szerintem ez teljesen normális. A felnövekvő generáció képzettebb, beszélik az idegennyelveket, sokat utaznak, így mire diplomát kapnak, már több tekintetben világlátottak is. Nem szükséges köteteket lapozniuk, ma már elég egy laptop szinte bármire. Nem szeretem, amikor a kortársaim megszólják a mai fiatalokat. Szoktam is mondani magamban: nem emlékeznek, hogy amikor mi fiatalok voltunk, mennyit morogtunk az öregekre? Egyértelműen az a véleményem, a fiataloké a jövő, és támogatnunk kell őket.

Hogyan került kapcsolatba a Wolters Kluwer Hungary Kft. jogelődjével?

Az adóreform idején indult az Adó újság, amit most a Wolters Kluwer ad ki. 1987 decemberében jelent meg az első szám, abból a célból, hogy az adóreform kérdései kapcsán segítse a könyvelőket, szakembereket. Az első szerkesztőbizottság elnöke Medgyessy Péter volt, aki akkor miniszterelnök-helyettesként dolgozott. A lap története harmincharmadik éve tart. Amikor indult, szakmai cikkeket kértek tőlem mint az adójogalkotás résztvevőjétől. Aztán 1993-ban az akkori főszerkesztő, Kátai András keresett meg, hogy örülne, hogyha mint az adó világában tájékozott szakember, a lapnál dolgoznék. Elvállaltam és azóta csinálom. Szeretem, mert a folyóirat ideológiája abszolút szakmai, a pénzügyminisztériumi múltja miatt is hiteles, a szerkesztőbizottságban pedig benne van a mindenkori adóügyi helyettes államtitkár. Ezek miatt abszolút verhetetlen. Hála Istennek, amióta a Wolters Kluwer megvette, egyáltalán nem szól bele a szakmai szerkesztés menetébe. Korábban az általuk szervezett adójogi témájú előadások, konferenciák lebonyolításában is részt vettem, manapság már kevesebbszer teszem mindezt. Alapvetően jó a kapcsolatom a céggel, úgy látom, hogy azt a szerepet tölti be, amit fiatalkoromban a Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó. Olyan nemzetközi vállalat, amely a jogra és emellett különböző más hangsúlyos ágazatokra koncentrál. Ilyen szempontból az adó pedig kitüntetett szerepet játszik.

Hogy látja, mennyiben kell ma máshogy szólni egy adójogi konferencia leendő résztvevőihez, mint mondjuk 25 éve?

Egyfajta alapvető óvatosság szükségeltetik manapság az ilyen témájú rendezvények szervezéséhez. Annak idején tömegével rendeztek hasonlókat, úgy vélem, napjainkban már nincs szükség ezekre annyira nagy számban. Egyre inkább átveszi a helyüket a digitalizáció.

A Jogászdíj Díjátadóra csellel csalta el Önt az ügyvezetőnk, sejtett valamit?

Nem, alapvetően sem sokszor járok ilyen alkalmakra, fogadásokra. Pont akkorra pedig volt egy betervezett utazásunk, amit nem szerettem volna lemondani. Aztán végül mégsem tudtunk menni, így részt vettünk a gálán. Készületlenül ért a dolog, a díjra pályázni kell, én viszont nem jelentkeztem, így nem igazán értettem, mit keresek ott. Kati (Kézdi Katalin, a Wolters Kluwer Hungary Kft. ügyvezető igazgatója – a szerk.) még előtte át is vert, mert úgy kért tőlem szakmai önéletrajzot, mintha az Adó lap miatt lett volna rá szüksége.

Mit érzett, amikor meghallotta a nevét életműdíjasként?

Egyrészt azt, hogy megöregedtem, másrészt persze jólesik. Alapvetően visszavonulóban vagyok: az ember ilyenkor már érzi, hogy fáradékonyabb, feledékenyebb. Szerencsére megadta a sors, hogy van arra lehetőségem, hogy fokozatosan vegyek vissza az elfoglaltságaimból. Szakmai rendezvényekre már kevesebbszer járok, és az irodában sem vagyok bent heti két napnál többet. Az oktatói munkát megtartom, az ELTE inkább érzelmi kérdés számomra. Amikor egy olyan ember nyugdíjba megy, aki egy feszített tempójú 40-50 évhez szokott, és utána nem csinál semmit, rövid úton beleőrül. Igaz, hogy kerékpározom, olvasok, filmeket nézek, de ez nem ugyanaz, ezért hasznosabb fokozatosan visszavenni. Azt szoktam mondani, hogy aki a jogász szakmát választja, nem kell keresztrejtvényt fejtenie idős korában, elég, ha követi a napi változásokat, az az agyat karbantartja.

Említette, hogy pályázni kell a Jogászdíjra, miben látja az elismerés jelentőségét?

Túlmutat a napi roboton, ha valaki a névjegyére oda írhatja, hogy megnyerte ezt a díjat. Úgy gondolom, ez egy nem rossz értelemben vett hiúsági kérdés: az, aki egy ilyenre pályázik, túllát egy bizonyos konkrét ügyön, észreveszi a fától az erdőt. Az egyetemen is ezt a szemléletet akarom átadni a hallgatóknak.

Végezetül, ha három sarokpontot kellene kiemelnie a pályájáról, melyek lennének ezek?

Annak örülök, hogy kitartó voltam az elején: miközben esti tagozaton végeztem a jogot, az Illetékhivatalnál sokat dolgoztam. Jó döntésnek tartom, hogy annak idején beszálltam az adóreformba. Végül, szerintem bölcsen tettem, hogy nem vállaltam el az adóhivatal elnöki posztját, pedig kétszer is felajánlották. Nem vagyok rá alkalmas, attól a szereplőtől kapja az ember a forrást, akivel szembe is kell szállnia. Ehhez menedzserszemlélet kell, amivel nem rendelkezem. Arra viszont az egész pályámon mindig ügyeltem, hogy amit csinálok, az megkérdőjelezhetetlen szakmaiságú legyen.

---