A munkavállalói közrehatás hatása a munkáltatói kárfelelősség terjedelmére – 3. rész

Ez a cikk több mint egy éve került publikálásra. A cikkben szereplő információk a megjelenéskor pontosak voltak, de mára elavultak lehetnek.

A munkavállalói magatartás, a munkavállalói közrehatás befolyásolja a munkáltató munkajogi kárfelelősségének alakulását azzal, hogy két ponton kapcsolódik a felelősséghez. Az egyik kapcsolódási pont a kártérítési felelősség alóli mentesülés körében jelenik meg. A másik pont pedig a kármegosztás. Sorozatunk záró részében a kárenyhítési kötelezettség megszegéséről és a munkavállalói közrehatás és a kármegosztás arányáról szólunk.

3. A kárenyhítési kötelezettség megszegése

Az Mt. 167. § (2) bekezdése a vétkes közrehatás egyik esetét, a kárenyhítési kötelezettség megszegését kifejezetten rögzíti. Ha a munkavállaló megszegi ezt az általános kötelezettségét, részben elesik a kár jóvátételétől, gyakorlatilag érdemtelenné válik a kártérítésre, illetve annak egy részére. A kárenyhítési kötelezettség nevesített tartalmát illetően a Polgári Törvénykönyvről szóló 2013. évi V. törvény (a továbbiakban: Ptk.) és annak gyakorlata lehet releváns, hiszen az 1992-es Mt.-ben a szabály nem volt nevesítve, a munkajogi gyakorlata pedig egyelőre minimális.

A munkavállaló kárenyhítési kötelezettsége nem várja el a rendkívüli munkateljesítmény kifejtését, hiszen mind a Ptk.-ból, mind a Legfelsőbb Bíróság Polgári Kollégiumi állásfoglalásából az olvasható ki, hogy a károkozótól pusztán az adott helyzetben általában elvárható magatartás tanúsítása elvárt [PK 36. számú állásfoglalás és Ptk. 340. § (1) bekezdés]. Ez egybecseng az Mt. általános magatartási követelményével is [Mt. 6. § (1) bekezdés].

A kárenyhítési kötelezettség kapcsán egy olyan esetet kívánok kiemelni, amely iránymutatást ad a vizsgálódás szempontjaira nézve a jövendő bírói gyakorlat tekintetében is. Az üzemi baleset következtében súlyosan megsérült, a mozgásában jelentékeny mértékben korlátozott, de rokkantnak nem minősülő dolgozó kárenyhítési kötelezettségének elbírálásánál az e kötelezettségének teljesítését befolyásoló körülményeket alaposan fel kell deríteni. Figyelemmel kell lenni a baleseti sérült életkorára, szakképzettségére és elsősorban arra, hogy a lakóhelyén vagy annak közvetlen környékén, általa különösebb nehézség nélkül megközelíthető helyen van-e olyan betölthető munkahely, ahol az egészségi állapotának megfelelő munkakörben foglalkoztatható, illetve van-e lehetőség olyan bedolgozói munkára, amelyre alkalmas, és amelyet el is tud végezni. Ennek körében a bizonyítás a munkáltatót terheli (BH1982. 66.). Azonban rá kell mutatni arra is, hogy a polgári bíróságok gyakorlatában található ezzel ellentétes jogi következtetés, amely a károsultra telepíti a kárenyhítési kötelezettségnek való megfelelés bizonyítását (Gf.III.30.871/1980.).¹ Ez abban a tekintetben véleményem szerint érthető, hogy a munkáltató nem rendelkezik a szükséges információkkal és bizonyítékokkal arra vonatkozóan, hogy a munkavállaló olyan magatartást tanúsított-e, mellyel eleget tett a kárenyhítési kötelezettségének vagy sem.

4. A munkavállalói közrehatás és a kármegosztás aránya

A kármegosztás arányával kapcsolatban normatív szabályozás nincsen, az ítélkezési gyakorlat bír relevanciával. A kármegosztás arányára nézve az MK 31. számú állásfoglalás ad iránymutatást. A munkavállaló egészségének a munkaviszonyával összefüggésben történő olyan megsértése esetén, amelynek bekövetkezésében annak vétkes magatartása is közrehatott, a munkáltató felelősségének mértéke nem aszerint alakul, hogy a munkáltatót is terheli-e vétkesség, s ez milyen arányban áll a munkavállaló vétkességével. A kárviselés arányát az dönti el, hogy a munkavállaló vétkes közrehatása milyen mértékű volt. A munkavállaló vétkessége súlyának és ehhez képest a kárviselés arányának meghatározásánál azonban jelentősége van annak, hogy a munkáltató a kár bekövetkezésében maga is vétkes magatartással hatott közre (MK 31. számú állásfoglalás). Tehát az állásfoglalás értelmében a kárviselés aránya szempontjából az releváns, hogy milyen mértékű volt a munkavállaló vétkessége a káresemény bekövetkeztében. Viszont azt is fontos megjegyezni, hogy a kármegosztás arányára és a munkavállaló vétkességének meghatározására nézve jelentőséggel bír az is, hogy maga a munkáltató vétkes volt-e vagy sem. Az indokolás ugyanis kimondja, hogy a munkáltató felelőssége objektív – ezáltal a felelőssége vétkesség híján is megállapítható -, így amennyiben a munkáltató vétkessége is fennáll, akkor ez jelentősen csökkenti a munkavállaló közrehatásának súlyát. A bírói gyakorlat szerint kármegosztás helyes arányának kialakításánál a kiindulópontot a munkáltató vétkesség nélküli felelőssége jelenti, ennek nyomatékát fokozza a munkáltató esetleges vétkessége. Ezt kell egybevetni a munkavállaló vétkes közrehatásával (BH2009. 123.). A munkavállaló magatartása körében a fiatal életkorából általában fakadó tapasztalatlanságát figyelembe kell venni a kármegosztásról szóló döntés meghozatalánál.²

A kármegosztást a munkaügyi bíróság százalékos arányban állapítja meg. A munkáltató kártérítési felelősségét aszerint kell meghatározni, amilyen arányban a munkavállaló munkaviszonyával összefüggő tényleges egészségkárosodása a kár bekövetkezéséhez hozzájárult (EBH2001. 470.). A kármegosztás aránya szempontjából fontosak voltak az alábbi döntések.

A munkáltató vétkessége szinte minden esetben enyhíti a munkavállaló vétkességének megítélését a kármegosztás során. Amennyiben a munkáltató vétkessége fennáll, a legritkább esetben kerülhet sor olyan helyzetre, hogy a munkavállalóra nézve lenne terhesebb a kárviselés aránya. A munkavállalóra terhesebb kármegosztásnak nincs helye, ha a munkáltató terhére lényeges, alapvető, egy vagy több kötelezettségszegés állapítható meg (BH2008. 310., BH2003. 170., BH2004. 485.). Munkáltatóra terhesebb kármegosztást indokol, ha a munkavállaló gondatlan, de hiányos a műveleti utasítás, a munkagép kezelése szabályozatlan (BH2011. 20., BH2007. 242.).

Ritka kivétel, amikor a munkáltatói mulasztás ellenére is a munkavállalóra lesz terhesebb a kármegosztás aránya. Ilyen például, ha súlyos vagy sorozatos munkavállalói mulasztásokra kerül sor, ekkor a munkavállalóra terhesebb kárviselési arány megállapítható, annak dacára is, hogy fennállt a munkáltató vétkessége (EBH2008. 1902.).

A munkáltatói kárfelelősség a veszélyes üzemi felelősséggel számos rokon vonást mutat. Ez a kármegosztás szabálya esetén is egyértelműen látható. A Ptk. rendelkezései alapján a kármegosztás során a károkozóra kell a szigorúbb mértéket alkalmazni, míg az Mt. alapján ez a szigor a munkáltató oldalán jelenik meg az imént említett állásfoglaláson keresztül.³ Ez a jobb kockázatviselő tesztje által levonható következtetéssel, tehát a munkáltató jobb kockázatviselési képességével egybecseng, hiszen a kártérítés megfizetése általában kisebb terhet jelent a munkáltató számára, mint a károsodás folytán bekövetkezett vagyoni sérelem kiigazítása saját költségből a munkavállaló számára.⁴

A munkavállalóra terhesebb kármegosztásnak nincs helye, ha a munkáltató terhére lényeges, alapvető kötelezettségszegések állapíthatóak meg (BH2008. 310.). A munkáltatóra terhesebb 70-30 százalékos kármegosztás helytálló olyan esetben, amikor a munkavállaló benyúlt a faipari gépbe, kézfején csonkolásos, 36 százalékos munkaképesség-csökkenéssel járó balesetet szenvedett; a gép szabálytalan volt, és a munkavállalót megfelelően nem oktatták ki (BH2007. 242.). A kedvezőtlen, súlyosan balesetveszélyes körülmények között dolgozó, betanítás alatt álló munkavállaló terhére nem alkalmazható kármegosztás, ha a figyelme a térdelő, bizonytalan helyzetben megoszlott, társa jelzését nem észlelte és a keze becsúszott a gép hengerei közé (EBH2007. 1722.). A kijelölt munkahelyi vezető életet közvetlenül veszélyeztető utasítása a munkáltatóra terhesebb kármegosztást tesz indokolttá olyan esetben is, ha a munkavállalónak meg kellett volna tagadnia az utasítás végrehajtását (EBH2004. 1153.).

Az állapotrosszabbító hatás mértékét, ezáltal a munkáltatót terhelő kártérítés összegét, a részoki összefüggés arányát – ha mégsem a teljes kárt kell megtéríteni – mérlegeléssel kell megállapítani. Ugyancsak a mérlegelésnek van szerepe, ha a munkahelyi körülményekből eredő állapotrosszabbodás mértéke pontosan nem állapítható meg [ti. ebből az okból nem lehet kizárni a munkáltató felelősségét (EBH2008. 1803.)].

5. Záró gondolatok

Az esetek áttekintése alapján véleményem szerint érezhető egy racionalizálódási tendencia az ítélkezési gyakorlatban. Az 1992-es Mt. alapján a bíróságok teljesen indokolatlanul kiterjesztették a munkáltatói kárfelelősség terjedelmét. Emiatt a munkáltató felelőssége valóban a polgári jogi veszélyes üzemi felelősséggel mutatott rokon vonásokat, amely a második mentesülési fordulat tekintetében aligha indokolható. Azzal magam is egyetértek, hogy a munkáltató az ellenőrzési körébe tartozó esetekért szigorúan feleljen, azonban fontos, hogy a munkavállalókat is a munkahelyi szabályok betartására ösztönözze a jogalkotó és a jog alkalmazása révén a jogalkalmazó.

Véleményem szerint ez a jogalkalmazási irány jó. A felelősség alóli mentesülés a munkavállaló közrehatására tekintettel már csak hipotetikus szabályelem. A kármegosztás körében kialakult gyakorlatot megfelelőnek tartom, bár a munkabalesetek miatt megítélt kártérítési összegeket – különösen a sérelemdíjak mértékét – továbbra is alacsonynak ítélem.

A jelenlegi jogalkotási tendencia egyértelműen a munkavállalói közrehatásnak a korábbit meghaladó súlyú értékelése irányába hat. Az Mt. szabályainak változtatása mellett a munkáltató munkavédelmi felelősségét érintően a munkavédelemről szóló 1993. évi XCIII. törvény (a továbbiakban: Mvt.) is tartalmaz immáron olyan mechanizmust, amely a dolgozókat a munkahelyi szabályok betartására ösztönzik. Az Mvt. 2016. július 8. napja óta tartalmazza azt a szabályt, amely alapján a munkavállalók is sújthatók munkavédelmi bírsággal.⁵

A fenti szabályok egyértelműen azt hivatottak biztosítani, hogy a munkáltató szigorú munkajogi és munkavédelmi felelőssége mellett a munkavállaló se váljon/válhasson „felelőtlenné”, a munkavállaló is tanúsítsa a kellő gondosságot a tevékenysége során.

A fenti elemzéseken túl azonban látnunk kell egy aggasztó tendenciát. A munkabalesetek száma Magyarországon minden korábbi adatot meghalad. A Nemzetgazdasági Minisztérium által kiadott statisztika alapján 2013-ban 17 222, 2014-ben 19 661 db, 2015-ben 21 088, míg 2016-ban 23 027 munkabaleset történt. Három év alatt tehát majdnem 6000-rel nőtt a munkabalesetek száma Magyarországon.⁶ Ezzel egyidejűleg a munkajogi kártérítési perek száma sosem látottan alacsony. 2016-ban 23 027 munkabaleset történt, amely tízéves rekordot jelentett Magyarországon. A munkáltató kártérítési felelősségének megállapítására irányuló újonnan induló munkaügyi perek száma ennek ellenére csak 144 volt 2016-ban.⁷ A jelenlegi jogi szabályozás és a joggyakorlat tehát a pozitív hatások ellenére sem tudta javítani a munkabiztonságot hazánkban.

E kérdéskör rendezése azonban véleményem szerint túlnőtt a munkajog terrénumán. Ahhoz, hogy ez a tendencia változzon, szükséges egy újragondolt komplex szabályrendszer kialakítása, több jogág (munkajog, munkavédelmi jog, társadalombiztosítási jog) felelősségi szabályainak összehangolásával. Kun szerint egy, a kártérítési felelősségi rendszer mellett bevezetendő önálló munkahelyi balesetbiztosítási rendszer megoldhatná a prevenció és a reparáció problematikáját.⁸ A társadalombiztosítási jog területéhez tartozó kompenzációs modell kiegészíthetné a jelenlegi kárfelelősségi rendszert, együtt javítva a felelősség alapvető céljainak realizálódását. Ennek bemutatását azonban más tanulmányban szeretném megtenni.

---