A sajtószabadság és jogi korlátai Magyarországon

Ez a cikk több mint egy éve került publikálásra. A cikkben szereplő információk a megjelenéskor pontosak voltak, de mára elavultak lehetnek.

Két, sokat vitatott jogszabály határozza meg a sajtó feladatait és kötelezettségeit, többek között kitér az újságírói forrásvédelemre, és egyes internetes tartalmakat is szabályozás alá von.

1. Jogszabályi háttér

 

Magyarországon az írott és nyomtatott sajtót a közelmúltig az Alkotmány (1949. évi XX. törvény), a Polgári Törvénykönyv (1954. évi IV. törvény) és a sajtóról szóló 1986. évi II. Törvény (Sajtótörvény) és a végrehajtására kiadott 12/1986. (IV. 22.) MT rendelet szabályozta. Az elektronikus – a rádió és televízióra és nem az internetre vonatkozó – médiumokra a rádiózásról és televíziózásról szóló 1996. évi I. törvény, az úgynevezett Médiatörvény vonatkozott. Az internetes tartalmat egyrészt a Polgári Törvénykönyv másrészt az E-kereskedelmi Törvény (2001. évi CVIII. törvény az elektronikus kereskedelmi szolgáltatások, valamint az információs társadalommal összefüggő szolgáltatások egyes kérdéseiről) szabályozta.

Az Alkotmány helyét 2012. január 1-jétől az úgynevezett Magyarország Alaptörvénye veszi át, amely a sajtó és véleménynyilvánítás szabadságára vonatkozó részt alapvetően nem módosítja.

A Sajtótörvényt és Médiatörvényt felváltotta a sajtószabadságról és a médiatartalmak alapvető szabályairól szóló 2010. évi CIV. törvény, illetve a nyomtatott és internetes sajtóra vonatkozó erőteljes szabályozást tartalmaz a médiaszolgáltatásokról és a tömegkommunikációról szóló 2010. évi CLXXXV. törvény.

A fenti két, sokat vitatott jogszabály határozza meg a sajtó feladatait és kötelezettségeit, többek között kitér az újságírói forrásvédelemre, és egyes internetes tartalmakat is szabályozás alá von. Fontos megemlíteni, hogy a Polgári Törvénykönyvből a sajtóhelyreigazítás szabályai átkerültek a sajtószabadságról és a médiatartalmak alapvető szabályairól szóló 2010. évi CIV. törvénybe.

 

2. A jogszabályok gyakorlati alkalmazása

Jelenleg úgy tűnik – nem kizárt, hogy az erőteljes nemzetközi figyelem miatt –, hogy a sajtószabadságról és a médiatartalmak alapvető szabályairól szóló 2010. évi CIV. törvény, illetve a nyomtatott és internetes sajtóra vonatkozó erőteljes szabályozást tartalmazó, a médiaszolgáltatásokról és a tömegkommunikációról szóló 2010. évi CLXXXV. törvény alkalmazása nem igazolta a korábbi félelmeket. A szerkesztőségeket nem érték hatósági zaklatások, a Médiahatóság bírságolási gyakorlata jobbára a kereskedelmi televíziók valóságshow-ira korlátozódott. A Médiahatóság a panaszok kivizsgálására úgynevezett közigazgatási (nem társszabályozási?) szerződést kötött különböző szakmai szervezetekkel, mind a nyomtatott, mind az elektronikus sajtó tekintetében.

A jogszabályokon alapuló – nem kormányzati – nyomásgyakorlásra a korábban kialakult joggyakorlat sokkal kifinomultabb eszközöket biztosít, mint az új médiaszabályok közvetlen alkalmazása.

 

Sajtó-helyreigazítási és személyhez fűződő jogi perek

A sajtó-helyreigazítás a személyiségi jogvédelem eszköze. A Polgári Törvénykönyv 1959-ben megfogalmazott ide vonatkozó szakasza szerint – mit szinte szó szerint átemeltek az új, 2010. évi CIV. törvénybe – ha valakiről napilap, folyóirat, időszaki lap, rádió, televízió vagy filmhíradó valótlan tényt közöl vagy híresztel, illetőleg való tényeket hamis színben tüntet fel, helyreigazítást kérhet. A jogszabály szövegén lényegében azóta nem változtattak, a szűken megfogalmazott paragrafust néhány legfelsőbb bírósági polgári kollégiumi döntés és jogeset és Alkotmánybírósági határozat próbálja értelmezni. Így alakult ki az a joggyakorlat, hogy például a sajtó-helyreigazítás iránti igény elbírálásánál a sajtóközleményt a maga egészében kell vizsgálni, a helyreigazítást kérő személyének szempontjából közömbös részletek, pontatlanságok, lényegtelen tévedések nem adnak alapot helyreigazításra, továbbá véleményre, vitára nem lehet helyreigazítást kérni. Annak a körülménynek a megítélése, hogy a sérelmezett rész közömbös részlet-e, esetleg pontatlanság, vagy a vélemény kategóriába tartozik, a bíróság feladata. A sajtóperekben eljáró bírók nem újságírók, nem nyelvészek, pedig egy-egy kérdés eldöntése gyakran nagy sajtóműfaji és nyelvészeti szakértelmet igényel, ezért jobb híján a korábban meghozott, analógnak tűnő ítéleteket, vagyis a jól-rosszul kialakult joggyakorlatot veszik alapul.

Felvetődik a kérdés, hogy ilyenkor miért nem lehet szakértőt kirendelni. A válasz egyszerű: a polgári perrendtartásnak a sajtóperekre vonatkozó része ezt nem igazán teszi lehetővé. Az eljárásjog a sajtót méltatlanul megalázó, egyenlőtlen pozícióba kényszeríti, az első tárgyalásra fel kell sorakoztatni az ügyre vonatkozó összes bizonyítékot, további bizonyításnak nincs helye, az esetek nagy többségében a bíróság az első tárgyalási napon ítéletet hoz. Gyakran megesik, hogy a sajtó egy hírügynökségtől vesz meg híreket, illetve lapszemle útján más újságokra hivatkozva közöl cikkeket. Ezeknek az írásoknak a tartalmáért sajátjaként felel, egy sajtóperben nem hivatkozhat arra, hogy ez átvett cikk vagy hírügynökségi hír, a valóságtartalmát neki kell bizonyítania. Egyes hírügynökségek ráadásul kikötik a szerződésükben, hogy az általuk szolgáltatott hírekért nem vállalnak felelőséget. Innentől kezdve el lehet képzelni, milyen eszközökkel tudja magát megvédeni egy újság például egy tényfeltáró riport esetében. Nem elég informátorra hivatkozni, mert ez önmagában híresztelésnek minősül, és az újságírók informátorai a legritkább esetben vállalják a személyes tanúvallomást. Az újság hivatalos szervtől sem tud az eljárás során kikérni dokumentumokat, hiába tud akár ügyszám szerint is a létezésükről, ha nem mutatja be őket az első tárgyalásra, akkor a jelenlegi szabályok szerint a másik fél joggal hivatkozhat arra, hogy nincs bizonyíték.

Megesik, hogy az a felperes ügyvéd tagadja le mosolyogva egy folyamatban lévő eljárás tényét, aki az eljárásban köztudottan jogi képviselő. Vagyis az előbbiekből látszik, hogy ha a sajtószerv nem nyelvészeti szakértőkkel, tanúk tömkelegével és ügyészségi precizitással összegyűjtött, a cikkét alátámasztó dokumentumokkal felszerelkezve érkezik a sajtó-helyreigazítási tárgyalásra, akkor nagy valószínűséggel veszít. Ilyenkor legfeljebb reménykedhet a másik fél eljárási hibáiban, határidőcsúszásaiban, pontatlan beadványaiban, vagy pedig helyreigazít, akkor is, ha egyértelmű, hogy igaz, amit leírt, csak közvetett bizonyítékokkal rendelkezik.

A sajtónak ez a képtelen perbeli pozíciója teszi legsebezhetőbbé a sajtószabadságot. Nem egyszer helyreigazítást kérnek téves időhatározókra, pontatlanul alkalmazott jogi terminológiákra, félreérthető jelzőkre, tényállításnak képzelt véleményre. Illetéket nem kell előre fizetni. Pozitívum, hogy a per tárgya csupán egy helyreigazító közlemény közzététele, a nem túl magas perköltségen kívül más szankciót ezen kívül nem róhat az ítélet pervesztesség esetén a sajtó kiadójára.

A személyhez fűződő jogi perek – amelyeket párhuzamosan is meg lehet indítani a sajtó-helyreigazítási perekkel – eljárásjogilag annyiban különböznek a sajtóhelyreigazítástól, hogy az alperes sajtószervnek nagyobb teret biztosítanak a bizonyításra, a bizonyítékokat nem egyetlen tárgyaláson kell felsorakoztatni. Viszont a személyhez fűződő jogi perek nem vagyoni kártérítésre is irányulnak többnyire, néha több millió forintos kártérítéssel is sújthatják a kiadókat. Nem ritkán állami tulajdonú intézmények is élnek az ilyen perek adta lehetőségekkel.

 

Az internetes tartalmakra vonatkozó joggyakorlat

A szerkesztett tartalmakra vonatkozó joggyakorlat gyakorlatilag megegyezik a nyomtatott sajtóval kapcsolatos bírósági gyakorlattal.

A joggyakorlat fő kérdése az úgynevezett felhasználói tartalmakkal kapcsolatos jogsérelmek kezelése, az erre vonatkozó jogi felelősség megállapítása.

A médiaszolgáltatásokról és tömegkommunikációról szóló törvény szankciórendszerének július elsejétől bejelentett alkalmazása is nyitott kérdésként lebegtette a szerkesztett cikkekhez és a blogbejegyzésekhez fűzött olvasói, felhasználói kommenteket. A jogi helyzet tisztázatlansága miatt néhány internetes kiadvány letiltotta vagy előzetes moderációhoz kötötte a cikkek olvasói kommentelését, ami kisebb vihart kavart az internetes szférában, a bevezetett korlátozásokat a kormány szólásszabadságot szűkítő törekvéseinek való önkéntes aláfekvéseként értékelték. A Médiahatóság vezető jogásza is kiadott egy kommünikét, mi szerint az új médiaszabályozás nem érinti a blogokhoz, fórumtémákhoz, cikkekhez fűzött hozzászólásokat, azok felhasználói tartalomnak minősülnek, és a bejegyzésekért – még ha valamilyen jogszabályt sértenek is – az üzemeltetőt nem terheli felelősség.

Eközben a médiabiztos (a Médiahatóság mellett működő független személy) eljárást kezdeményezett egy napilap internetes változata ellen egy fórumbejegyzés miatt. A helyzet megértését nehezíti, hogy még a jogászok közül is sokan keverik az új médiaszabályozást a korábban is meglévő, a polgári törvénykönyv által biztosított bírósági jogérvényesítési lehetőségekkel, amelyek a személyhez fűződő jogok megsértése esetén alkalmazhatók.

Már az internet hőskorában a felhasználói – bármiféle szerkesztőségi ráhatást nélkülöző – tartalmat generáló fórumokkal kapcsolatban is felvetődött, vajon a világháló tényleg akkora szabadságot biztosít-e, mint ahogy a legtöbben elképzelik.

A magyarországi fórumok a kétezres évek elején, afféle virtuális Hyde-parkként jöttek létre, szabad véleménynyilvánítást biztosítva bárkinek, gyakorlatilag bármilyen témában, elég, ha csak regisztráltatja magát az erre szolgáló felületen. Mivel a regisztráció során megadott adatokat nem lehet ellenőrizni, ez anonimitást is biztosít a hozzászólóknak a regisztráció során megadott azonosító (nick) mögé bújva.

A fórum felületét általában valamilyen tartalomszolgáltató biztosítja, másodlagos, közösségi szolgáltatásként.

A visszaélések elkerülése végett az internetes társadalom viszonylag gyorsan kialakította önszabályozó rendszerét. A Magyar Tartalomszolgáltatók Egyesületének kódexét alapul véve minden jelentősebb hazai fórumszolgáltató létrehozta a maga moderálási szabályzatát. A fórum alapesetben nem szerkesztett tartalom, a vitákat esetlegesen zavaró beírások felett többnyire a felhasználók közül választott moderátori testület ítélkezik. Nyilvánvaló, hogy a fórumok rövid idő alatt nagy népszerűségre tettek szert, hiszen bárki elmondhatta rajtuk a véleményét bármely aktuális témával kapcsolatban, fórumtémákat (topikokat) nyithatott, ezekhez mások hozzácsatlakozhattak.

Az ismertebb fórumok tartalma és felhasználóinak száma megállíthatatlanul növekedett, az egyik legnagyobb több mint ötszázezer regisztrált felhasználószámot is elérte, és a felhasználók több mint harmincmilliónál többször szóltak hozzá a mintegy százezer vitatémához. Sokszor – főleg vidéki települések esetén, ahol ellenőrzöttebb a helyi sajtó – csak a fórumok teremtenek megszólalási lehetőséget azoknak, akik a hivatalos médiában nem tudják a véleményüket elmondani. Nyilvánvaló, hogy ilyen nagyszámú hozzászólást lehetetlenség teljeskörűen ellenőrizni és moderálni, de úgy tűnt, hogy a fórumok önszabályozó rendszere működőképes, különösebb jogi problémát nem okozott az üzemeltetésük.

A jogalkotás szokás szerint csak kullogott az újszerű jelenség mögött, miközben az addigi jogszabályokat csak nehezen lehetett alkalmazni az internetes társadalomra, de a jog megtalálta a maga sajátos csatornáit, fokozatosan lerombolva az internet korlátlan szabadságának mítoszát. Főleg az első becsületsértési és rágalmazási perek mutatták meg, hogy az interneten korántsem olyan könnyű elbújni: büntetőeljárás esetén a szolgáltatónak ki kell adni a kért email- vagy IP-címet, innentől kezdve egy óvatlanabb internetfelhasználó könnyen azonosítható.

Egyértelmű, hogy a nagyszámú hozzászólás között számos jogsértő is előfordul, de ezt éveken keresztül mindenki helyén tudta kezelni. Nemegyszer politikusok is beszálltak vitatkozni álnéven egy-egy topikba, előfordult, hogy pártok, minisztériumok monitoringrendszert hoztak létre külön apparátussal, hogy kellő időben be tudjanak kapcsolódni az őket érintő vitákba. Ha egy topikot mégis erőszakkal szüntettek meg, általában az ellenkező hatást érték el vele; az internet természetéből adódóan pillanatokon belül újraindult egy másik felületen. Mindezek ellenére csak idő kérdése volt, hogy ez az újfajta szólásszabadságot biztosító lehetőség mikor kerül összetűzésbe a jogszabályi környezettel. A polgári és büntető törvénykönyv mellett megjelentek az EU-iránymutatáson alapuló internet-tárgyú jogszabályok – mint például az elektronikus kereskedelmi törvény –, amelyek egyértelműen szabályozzák a szolgáltató felelősségét a megjelenő tartalomért.

Az e-kereskedelmi törvény a tárhelyszolgáltató felelősségét arra az esetre állapítja meg a külső felhasználó által közzétett jogsértő tartalomért, ha a jogsértést a tudomására hozzák. Vagyis elég a moderátorok között elsikkadó, illetve az üzemeltető valamelyik nyilvános emailjére küldött és elkeveredett felszólítás – hiszen a hozzászólások és a témák miatt lehetetlen kezelni minden észrevételt – és ettől kezdve a fórum üzemeltetője úgy felel a közzétett hozzászólásért, mintha ő jelentette volna meg.

A blogok megjelenésével a fórum mint nyilvános kommunikációs felület elkezdett divatjamúlttá, elavulttá válni, de a szisztéma lényegében ugyanaz. A blogszolgáltatás üzemeltetője ingyenes tárhelyet biztosít anonim regisztráció alapján a felhasználónak, aki akár tematikus, akár spontán internetes naplót vezethet a szolgáltatás segítségével, és a blogtulajdonos bejegyzéséhez elvileg bárki szabadon hozzászólhat. Elvileg csak a blogtulajdonosnak és az üzemeltető szolgáltatónak adódik lehetősége a jogsértő, gyalázkodó hozzászólások eltávolítására, és mivel a szolgáltatás a már említett e-kereskedelmi törvény hatálya alá tartozik, előzetes moderációra semmilyen jogszabály nem kötelez senkit, csak ha eltávolítási kérelem ellenére fennmarad a jogsértő tartalom. Ezért az üzemeltetők úgy alakítják ki a felhasználói feltételeiket, hogy ezek a kérelmek ne csak a bloggazdához, hanem az üzemeltetetőhöz is eljussanak, aki jogosult a bloggazda tiltakozása ellenére is hozzászólást eltávolítani, de akár az adott blog egészét is elérhetetlenné tenni. Ezt a protokollt a jelenlegi bírói gyakorlat a közelmúltig akceptálta is, az ítéletek mentesítik az üzemeltetőt a felelősség alól a sértő tartalomért, amennyiben azt elvárható időben, a kérelemnek eleget téve eltávolítja.

Az elvárható időbe belefér akár egy többnapos vizsgálat is az üzemeltető részéről, amennyiben meg kíván bizonyosodni a kérelem jogosságáról: például nem látja kellően bizonyítottnak, hogy valóban a jogtulajdonos kéri-e egy szerzői jogot sértő tartalom eltávolítását, és további adatokat kér a kérelmezőtől jogosultságának igazolására.

A blogszféra vitathatatlan hatással bír a modern újságírásra, szabadúszó újságírók, politikai elemzők, lelkes amatőrök gyorsan rákaptak a blogolás ízére, és sokszor az így feltűnt publicisták tehetségesebben mozdulnak rá egy témára, mint a főállásban foglalkoztatott társaik. Nagyobb internetes hírportálok rájöttek, hogy botorság lenne ezeket a tartalmakat elsikkadni hagyni, ezért bevett gyakorlattá vált, hogy a szerkesztett, saját gyártású tartalmak mellé a címlapon közzétesznek felhasználói tartalmat is, ajánlóval ellátva. És mivel a hozzászólásokat lehetővé tévő informatikai modul adott volt, így megszokottá vált a hozzászólások lehetővé tétele a saját gyártású cikkekhez is. Így a felhasználói és szerkesztett tartalom menthetetlenül összegabalyodott, ezek jogi elhatárolása egyre nehézkesebbé vált.

A fórumokon, blogokon, cikkek alatt megjelenő hozzászólásokra ugyan nem vonatkozik egyértelműen az e-kereskedelmi törvény, mert magánjellegű közlésnek minősülnek, de az üzemeltető szerepét nem definiálja jogszabály, így eddig a jogalkalmazók tárhelyszolgáltatónak minősítették őket.

Az elhatárolás nehézségei miatt viszont a közelmúltban született bírósági ítéletek meghökkentő szűkítéseket tartalmaznak. Amíg a fórum vagy a blogszolgáltatás csak önmagában üzemel, addig a bírósági joggyakorlat elismerte a szolgáltató mentesülését, ha eleget tesz az e-kereskedelmi törvény előírásainak, vagyis előzetes moderációra továbbra sem köteles. Viszont abban az esetben, amikor a legapróbb jel is utal a felhasználói és a szerkesztett tartalmak összemosódására – ez lehet cikkekhez kapcsolódó fórum vagy hírportál címlapjára kiszerkesztett, felhasználói blogbejegyzés és az ezekhez fűzött hozzászólások, és nem utolsósorban egy szerkesztőség által gyártott cikkhez fűzött külső hozzászólás –, attól kezdve nem mentesül sem az üzemeltető, sem a kiadó a külső tartalomért, hiába nem volt rá semmilyen hatással. A felelősséget kimondó ítéletek többé-kevésbé azonos vonalvezetést követő indoklásai szerint a szerkesztett cikkhez fűzött hozzászólás – és a címlapra kiszerkesztett blog is cikknek minősül – valójában olvasói levél, és annak tartalmáért a szerkesztőség (jelenlegi szabályok szerint a kiadó) felelősséggel tartozik, és „nincs elzárva olyan technikai eszköz beiktatása elől, amely segítségével a beírások tényleges kontrollálását már a megjelenés előtt biztosítani tudják”. Azt az egyik legutóbbi témában született bírói ítélet úgy pontosította, hogy a hozzászólások, kommentek azért nem esnek az e-kereskedelmi törvény hatálya alá, mert „magánjellegű közlésnek” minősülnek.

Tehát a kommentekre, olvasói bejegyzésekre nem az új médiaszabályozás jelent veszélyt, hanem az e-kereskedelmi törvény alkalmazását szűkítő bírói gyakorlat, amelynek jelei jóval korábban érzékelhetőek voltak a sajtó-helyreigazítási és személyiségi jogi perekben, csak ez a veszély most tudatosult az érintett szerkesztőségek, szolgáltatók egy részében. Arról nem is beszélve, hogy ezzel a rendszerrel jelenleg többféleképpen vissza lehet érni, hiszen bárki generálhat magára nézve is jogsértő tartalmat, hogy később peresítse.

Azt, hogy a párhuzamos szankciókkal is operálható új szabályrendszer a kommentek tartalmára vonatkozó felelősséget miként kezeli, az első, a tárgyhoz kapcsolódó közigazgatási bírói ítéletek fogják majd kimondani.

 

Újságírói forrásvédelem

Bár mind a korábbi, mind a mostani sajtóra vonatkozó jogszabály biztosítja az újságírói forrásvédelmet, egyes eljárások során a hatóságok ezt meglehetősen kreatívan értelmezik. Az újságírót nem illeti meg olyan titoktartási lehetőség, mint az ügyvédeket, lelkészeket, orvosokat, így megindult büntetőeljárásokra hivatkozva a hatóságok részéről mind a korábbi, mind a jelenlegi szabályozás során is értek atrocitások újságírókat. A júliusban indult atlatszo.hu működésének első hetében tanúként idézte a rendőrség a főszerkesztőt egy hackertámadásról szóló hír ügyében, és miután nem fedte fel forrását, a lakásán lefoglaltak egy adathordozót. Az újságíró az eljárás ellen benyújtott panaszait, jogorvoslati kérelmeit a nyomozó hatóság és az ügyészség is elutasította, az ügyészség álláspontja szerint büntetőeljárások során egyáltalán nem illeti meg az újságírókat a forrásvédelem joga.

 

Büntetőjogi fenyegetettség

Egy új Btk.-koncepció kapcsán is felvetette korábban néhány szakember, hogy a becsületsértést és a rágalmazást ki kellene emelni a bűncselekmények köréből, mivel a polgári jogi kártérítés és elégtétel lehetősége elvileg megfelelően kompenzálja az ilyen jellegű sérelmeket. Sajnos nem valószínű, hogy a jogalkotó ezt megteszi. Jelenleg, ha valaki úgy érzi, hogy a becsületébe gázoltak valamilyen általa becsületsértőnek ítélt, vélt kijelentéssel, vagy valótlan tény híresztelésével megrágalmazták, csekély összegű illeték megfizetése mellett – harminc napon belül – magánvádas büntetőeljárást indíthat, gyakorlatilag minden szakmai kontroll nélkül, hiszen az eljárásjog nem ír elő ügyvédkényszert ezekben az esetekben. Ilyenkor az ügyész szerepét a magánvádló veszi át – ez persze nem zárja ki, hogy indokolt esetben az ügyész átvegye a vádat. A magánvádlót persze ügyvéd is képviselheti. Ha az első tárgyaláson – az ún. személyes meghallgatás során – nem fogadja el a magánvádló a feljelentett bocsánatkérését, akkor a bíróság lefolytatja a büntetőeljárást. Első látásra akár korrektnek is tűnhet a folyamat, de nézzük meg néhány megtörtént jogeset tükrében, hogy is néz ki ez valójában.

Az ilyen irányú büntetőeljárásoknak leginkább az újságírók a szenvedő alanyai. Mint például az a publicista, aki egy borvidéken ténykedő volt állami borászat termékeit kritizálva azt merte írni, hogy a cég alacsony árkategóriába tartozó borai közül némelyik majdhogynem ihatatlan. Sőt, dohos, hordószagú és cukrozott. A borászat feljelentést tett. A személyes meghallgatáson az újságíró beismerte, hogy ő írta a cikket, a neve is az írás alatt szerepelt. Vártuk az érdemi tárgyalás kitűzését, ehelyett kaptunk egy ítéletet. A bíróság ügyészségi indítványra tárgyaláson kívül megrovásban részesítette az újságírót. Az ügy még nem zárult le, tárgyalást kérő beadványunkra fél éve nem reagált a bíróság. Az ügy végigfutott a magyar jogorvoslati rendszeren, mindenütt marasztaló ítélet született, végül a publicistát a strasbourgi emberi jogi bíróság mentette fel.

Egy másik publicista egy nagy ingatlanszövetkezeti csalás gyanúsítottját, akit szökés közben kaptak el, és bilincsben hoztak haza külföldről, és azóta első fokon el is ítélték, gazembernek nevezte. Ezt olyan súlyú becsületsértésnek minősítette a bíróság, hogy a valóság bizonyításának nem is adott helyt. Erre a jogszabályok szerint lehetősége is van. Az újságírót bűnösnek mondta ki, és megrovásban részesítette.

A fenti esetek nem egyediek. Igaz, többnyire nagyon enyhe elmarasztaló ítéletek születnek, de ezzel az eszközzel nagyon könnyű bárkit kriminalizálni. Egy-egy bírói megrovás is bekerül a nyilvántartásba, ami adott esetben később komoly kihatással is lehet egyes munkakörök betöltésére vagy egy későbbi, közlekedési kihágás megítélésére is.

 

A cikk az Ügyvédvilág 2012. januári számában jelent meg.

---