A sajtószabadságot szűkítő jogintézmények


Ez a cikk több mint egy éve került publikálásra. A cikkben szereplő információk a megjelenéskor pontosak voltak, de mára elavultak lehetnek.

Az új médiatörvénnyel komolyan sérül Magyarországon a sajtószabadság, még akkor is, ha az, mint gyakorlat, szerencsére sokkal ellenállóbb a szabályozói beavatkozással szemben, mint azt a médiapolitikai döntéshozók gondolják – mondja dr. Polyák Gábor médiajogász.


A pécsi jogi kar Informatikai és Kommunikációs Jogi Tanszék oktatójaként is tevékenykedsz. Pontosan milyen területekkel foglalkozik a Tanszék?

Mind a mai napig ez az egyetlen ilyen tanszék a ­magyar jogi karokon. A kitalálása és a felépítése Balogh Zsolt György nevéhez kötődik, ő a tanszék és a hozzákapcsolódó kutatóintézet vezetője. Mostanában a fő profil az adatvédelem, ezen a területen van egy európai uniós kutatásunk is folyamatban. Oktatóként és kutatóként foglalkozunk szerzői joggal, az elektronikus kereskedelem szabályozásával, számítógépes bűnözéssel, elektronikus közigazgatással, távközlési joggal, és persze médiajoggal. Ezen kívül a tanszék oktatja a jogi adatbázisok használatát is, időnként kutatási té­maként is felmerül a jogi informatika. Meglehetősen széles a látószög, és éppen az, amit első­sorban tőlünk tanulhatnak meg a hallgatók: a jogot nem csak jogágak, hanem problémák szerint is érdemes rendszerezni.

(Fotók: Balkányi László)

 

Mi vitt rá arra, hogy a jognak ezzel a speciális területével foglalkozz?

A középiskolában sokáig programozónak készültem, de aztán lebeszéltem magam erről. Viszont amikor kiderült, hogy a jog számára is van jelen­tősége az informatikának, elég gyorsan világossá vált, hogy ilyesmivel szeretnék foglalkozni. A médiajog pedig onnan van, hogy a jog mellett párhuzamosan elvégeztem a kommunikáció szakot, és a kettő metszéspontja a médiajog volt. Úgy alakult, hogy elsősorban ezen a területen lettem aktív, de szerencsére az előbb említett informatikai jogi területeken is van bőven oktatási, kutatási, ta­nácsadói mozgástér. Tavaly december óta a korábbi munkáimtól részben eltérő feladatom van: a Mérték Médiaelemző Műhely nevű civil szervezetet vezetem, amiben jogász, újságíró, közgazdász és szociológus kollégákkal elemezzük az új médiatörvények hatásait, és igyekszünk folyamatos nyil­vános kontrollt gyakorolni a hatóság munkája és a médiapolitikai döntések fölött.

A médiával kapcsolatos szabályozás alatt sokan a korábbi médiatörvényt, és annak az utódtörvényeit értik, pedig a szabályozás sokkal tágabb. Mennyire koherensek egymással a sajtót, médiát, beleértve az internetet is szabályozó joganyagok?

Valójában egy félévnyi médiajogkurzust végig lehet úgy beszélni, hogy a szűken vett médaitörvények­ről alig esik szó. A személyiségvédelem, a gyűlöletbeszéd, az információszabadság mind olyan témák, amik egy újságírónak vagy éppen egy gyakoroló ügyvédnek fontosabbak, mint az, hogy hogyan jön létre a Médiatanács, hogyan pályáztatja a frekvenciákat, vagy ki felügyeli a közszolgálati médiát. Ezeket az általános polgári jogi, büntetőjogi, adatvédelmi stb. szabályokat már a korábbi médiatörvény is megkavarta azzal, hogy a televíziók és a rádiók esetében lényegében egy párhuzamos szabályozási és eljárási rendszert hozott létre. A polgári vagy a büntetőbíróság mellett a médiahatóság is vizsgálhatta és médiajogi szankciókkal sújthatta a gyűlöletkeltő tartalmakat vagy éppen az emberi méltóság sérelmét, mindezt ráadásul alkotmánybírósági jóváhagyással. Ez a párhuzamos jogalkalmazás korábban is számos kérdést vetett fel, onnantól kezdve, hogy a gyűlöletkeltés médiajogi tilalma vajon ugyanazt a mércét jelenti-e, mint az uszítás büntetőjogi tilalma, egészen odáig, hogy mit jelent az emberi méltóság absztrakt védelme, hogyan lehet azt leválasztani az egyéni jogsérelemről. Annak ellenére, hogy az ilyen kérdésekben egyáltalán nem alakult ki egységes gyakorlat, az új médiaszabályozás ezeket a médiajogi tényállásokat kiterjesztette a nyomtatott és az online mé­diára is. A korábbinál súlyosabb szankciókkal fenyegetve, erőteljesebb eljárási eszközökkel a hatóság oldalán, de a korábbinál semmivel sem világosabb szándékok és értelmezési keretek mentén. Az internetes sajtótermékek esetén ezt az információs társadalommal összefüggő szolgáltatásokkal való ütközés is kiegészíti, aminek például a kommentek megítélésében van jelentősége. És persze a polgári és a büntetőbíróságok is küzdenek hosszú évek óta meg nem oldott értelmezési kérdésekkel, amin az új Ptk. és az új Btk. még csavar is néhányat.

Az új médiatörvény alkalmazásának bevezetése óta eltelt egy év. Hogy látod, beigazolódtak a félelmek, és tényleg sérül itthon a sajtószabadság?

Igen. Még akkor is határozottan ez a válasz, ha a sajtószabadság, mint gyakorlat, szerencsére sokkal ellenállóbb a szabályozói beavatkozásnak, mint azt a médiapolitikai döntéshozók gondolják. Azt is le kell persze szögezni, hogy a médiahatóság nem szabott ki tízmilliós bírságokat, nem kutatták át szerkesztőségeket, sőt a Mérték elemzésében azt is bemutattuk, hogy sok esetben kifejezetten megszorítóan értelmezi a hatóság a törvényt. De a sok tízmilliós bírságnak nem az a legfontosabb feladata, hogy valaha is kiszabják. Elég, ha az újságíró és a szerkesztő tisztában van a szankció lehetőségével. Ez, valamint a médiajogi tényállások tartalmi bizonytalansága. Ennél konkrétabb sérelmeket találhatunk a rádiós frekvenciák elosztá­sánál. A Médiatanács pályáztatási gyakorlata egyértelműen elfogult bizonyos pályázók irányában, és olyan módon avatkozik be a piaci folyamatokba, ami bizonyos médiumok és érdekcsoportok erősödését szolgálja, másokat pedig egyre nehezebb helyzetbe hoz. A Klubrádió ügye ebben a folyamatban csak a jéghegy csúcsa, de önmagában is jól mutatja, hogy ezért a piacátrendezésért akár bírósági eljárásokba való jogalkotási beavatkozás sem túl nagy ár. Egyes kormányközeli rádiók esetenként törvénysértő, máskor csak igen kreatív jogértelmezéssel megtámasztott előnyben részesítését szintén a Mérték elemzéseiben mutattuk be. De számomra a leginkább elfogadhatatlan döntés az országos rádiók médiaszolgáltatási díjának jelentős, az egyik rádió esetében az eredeti vállalásnak kb. az ötödére történő csökkentése. Ezek a rádiók ugyanis éppen az ésszerűtlenül magas díjajánlatukkal nyertek 2009-ben, és a pályázatról jogerős bírósági ítélet mondja ki, hogy jogsértő volt. Az utólagos díjcsökkentés egyrészt igazolja a pályázattal kapcsolatos aggályainkat, másrészt értelmetlenné teszi a pályáztatás egészét, hiszen a most fizetett díjával a piacvezető országos rádió biztosan nem nyert volna a pályázaton. Ez a történet egyúttal világosan megmutatja, hogy mi történik, ha a gazdasági körök, a hatóság és a jogalkotó szétválaszthatatlanul egymásba gabalyodik.

Az alkotmánybírósági határozat kikényszerítette módosítás mennyiben orvo­solta a törvény hibáit?

A médiatartalmi szabályokon az Alkotmánybíróság érdemben javított. Különösen igaz ez az újságírói források védelmére. Nagy csalódásomra azt nem mondta ki az AB, hogy a nyomtatott és az internetes média esetében a médiahatósági kontroll teljes egészében alkotmánysértő, de jelentősen szűkítette a hatóság mozgásterét e médiumokkal kapcsolatban. Az AB egyértelműen meg akarta szüntetni az ún. médiabiztos intézményét, de az óvatos megfogalmazás miatt a jogalkotó az intézmény újraszabályozása mellett döntött. Ez azért is érthetetlen, mert érdemi munkát a médiabiztos eddig sem végzett, az új hatáskörei alapján a jövőben már nem is nagyon tud, úgyhogy nem több, mint a médiumokat vegzálni képes, fölösleges és drága intézmény. Az AB viszont egyáltalán nem foglalkozott a Médiatanács függetlenségének kérdésével, a közszolgálati intézményrendszer problémáival, vagy éppen a pályáztatási szabályok hiányosságaival. Ezek politikailag nyilván nagyon érzékeny kérdések, de az igen nagyszámú külföldi kritikáknak állandó elemei. Meggyőződésem, hogy a Médiatanács választására és összetételére vonatkozó jelenlegi szabályok mellett, valóban politikai befolyástól mentes médiahatóság nélkül a szabályozási problémák nem oldhatók meg. A közszolgálati intézményrendszer szabályozása pedig a közszolgálatiság maradékainak felszámoláshoz vezetett.

A közszolgálati médiát mindig érte kormányzati befolyás, bármelyik oldal volt hatalmon. Mennyiben súlyosabb most a helyzet, mint az eddigiekben?

A jelenlegi rendszer nem is titkolja, sőt erényként tüntetni fel, hogy egy teljes mértékben cent­ralizált, az egyes közszolgálati médiumok füg­getlenségét megszüntető intézményrendszert hozott létre, amiben minden korábbinál egyszerűbb a politikai befolyás érvényesítése, és ami ugyanakkor nem tisztázott felelősségi körök mentén működik. A jelenlegi szabályozás alapján a miniszterelnöktől egyenes út vezet a közszolgálati média összes vezetőjéig, természetesen a függetlenség látszatát biztosító formális jogi garanciákkal. Mindez olyan médiajog-történeti jelentőségű ügyekhez vezetett, mint a Cohn-Bendit-ügy, a Lomnici-ügy, az Ángyán-ügy, vagy éppen olyan, a közszolgálatiságot megcsúfoló eseményekhez, mint az Obersovszky-interjú. Nyilvánvaló, hogy a központosított káosz az elemi szakmai normák ­érvényesülését is ellehetetlenítette, kihúzta a talajt a közszolgálati médiában dolgozók lába alól. Attól tartok, innen nincs visszaút.

 

Hogy látod, van esélye bármilyen kormányzatnak, hogy az internetes szólás­szabadságot korlátozza? Persze nem az extrém megoldásokra, pl. a blokkolásra gondolok.

A jelenlegi helyzet egyik nagy tanúsága, hogy a 80-as, 90-es évek médiarendszerére kitalált, ti­lalmakon és hatósági engedélyeken alapuló médiaszabályozási eszközök a digitális és online média esetében nagyrészt hatástalanok. A szűk értelemben vett médiaszabályozás egésze egy olyan környezetben jött létre, amelynek alapvető jellemzője az erőforrások és a hozzáférhető információk szűkössége volt, és a szabályozás ezzel szemben akart létrehozni egy mesterséges sokszínűséget. Mivel ez a probléma a digitális világban nem áll fenn, a médiaszabályozás egész koncepcióját, és ebben a jogi eszközök szerepét kell újragondolni. Az online nyilvánosság nagyon ellenálló a kormányzati beavatkozásokkal szemben, és aligha van olyan információ vagy álláspont, ami ne lenne megtalálható ebben a nyilvánosságban. Azt azonban ne felejtsük el, hogy az internet szabadsága technikailag egyáltalán nem annyira stabil, mint azt a legtöbben gondolják. Ma már nincs akadálya annak, hogy az internetszolgáltatók akár bitenként ellenőrizzék az adatcsomagokat, és ez nagyon nagy kísértés mind a gazdasági lobbicsoportoknak, mind a kormányoknak. Nem véletlen, hogy Amerikában komoly politikai témává tudott válni az úgynevezett hálózatsemlegességi vita, aminek a tétje éppen az volt, hogy lesz-e különbség az adatátvitel során bit és bit között. Nálunk persze erről csak egy nagyon szűk szakmai párbeszéd folyik, egyelőre nagyobb kihívásnak látszik az internet-hozzáférés és a digitális média általánossá tétele.

Sokszor szóba kerül a televíziózásnál a digitális átállás elmaradása. Mi ennek a gyakorlati jelentősége médiajogi nézőpontból?

Még ma is több mint 600 ezer háztartás van, ahol kizárólag három televíziócsatorna érhető el. Ezek a háztartások minden kutatás szerint gazdaságilag igen gyenge pozícióban vannak, úgyhogy a túlnyomó többségük számára a digitális nyilvánosság más fórumai sem érthetők el. Ezek a csoportok ráadásul politikailag is kevésbé tudatosak, így feltehetően könnyebben manipulálhatók. Így alkotmányjogi, médiapolitikai szempontból még mindig nagy jelentősége van az elsősorban e háztartásokat érintő digitális átállásnak. Időközben viszont egyre komolyabban felvethető az a kérdés, hogy társadalmi szempontból nem jobb megoldás-e e háztartások számára egyéb platformon, mondjuk műholdon biztosítani valamilyen sokcsatornás csomagot, és a felszabaduló frekvenciákkal pedig elősegíteni a mindenki számára megfizethető internet-hozzáférés bővítését.

Mennyivel másabb a Nyugat-Európai médiaszabályozás? Itthon arra hivatkoznak, hogy minden elem megtalálható az európai jogendben is. Ez mennyire helytálló érvelés?

Ezzel az érveléssel kezdettől fogva nem tudtam mit kezdeni. Jogilag semmi jelentősége annak, hogy huszonhat médiatörvényben rámutatunk olyan elemekre, amiket mi egy törvényben egymás mellé raktunk. Nekünk a saját alkotmányos mércéink és a jó és rossz tapasztalatainak az elsődleges kiindulópontok, amikről ráadásul tudjuk, hogy a szó valódi értelmében európai szabályozás kialakítását alapozzák meg. A média a világon mindenhol egy politikailag érzékeny terület, úgyhogy a legtöbb európai országnak van takar­gatnivalója. Kezdettől azt mondom, hogy ha összerakjuk a legrosszabb példákat, akkor abból a legrosszabb európai szabályozás jön ki. Pedig tudunk ennél jobbat is. Az elmúlt két év arra feltétlenül jó volt, hogy megjelentek érdemi és használható dokumentumok a médiaszabályozásról, és európai szinten is megszületett a felismerés, hogy a médiaszabadság nem adottság, hanem folyamatos újragondolást igénylő célkitűzés.

A cikk az Ügyvédvilág 2012 októberi számában jelent meg.


Kapcsolódó cikkek

2024. június 19.

Önkormányzati választás: hosszú út az alakuló ülésig

Az önkormányzatok életében egy furcsa, eddig még nem tapasztalt időszak következik. A választások befejeztével kialakultak az új képviselő-testületek, kiderültek az új polgármesterek, azonban a munkát egészen októberig még nem ők, hanem a korábbi, 2019-ben választott testület végzi.