AB:a mandátumos menekültek helyzete megfelelően rendezett

Ez a cikk több mint egy éve került publikálásra. A cikkben szereplő információk a megjelenéskor pontosak voltak, de mára elavultak lehetnek.

Az Alkotmánybíróság a személyazonosító igazolvány kiadásáról és nyilvántartásáról szóló 168/1999. (XI. 24.) Korm. rendelet 10. § d) pontja alaptörvény-ellenességének megállapítására és általános és folyamatban lévő ügyben történő alkalmazásának kizárására irányuló bírói kezdeményezést elutasította.

1. Az alapügy

A Pest Megyei Kormányhivatal Gödöllői Járási Hivatala Okmányirodai Osztály, mint elsőfokú hatóság 2015. november hó 23-án hozott közigazgatási határozatával az iraki állampolgár kérelmező személyazonosító igazolvány kiadására irányuló kérelmét elutasította. A határozat indokolásában foglaltak szerint a kérelmezőnek – aki a szabad mozgás és tartózkodás jogával rendelkező személyek beutazásáról és tartózkodásáról szóló 2007. évi I. törvény (Szmtv.) 24. §-ának (1) bekezdése alapján kiállított állandó tartózkodási kártyával és a személyi azonosítót és lakcímet igazoló hatósági igazolvánnyal rendelkezik – érvényes iraki útlevele nincs, mert politikai okokból nem tartja a kapcsolatot az iraki hatóságokkal, a magyar hatóság által korábban kiállított személyazonosító igazolványának érvényessége pedig 2010. július 31-én lejárt.

[multibox]

A személyazonosító igazolvány kiadásáról és nyilvántartásáról szóló 168/1999. (XI. 24.) Korm. rendelet (Szig. rendelet) 9. § (1) bekezdése alapján állandó személyi igazolvány annak a személyiadat- és lakcímnyilvántartás hatálya alá tartozó, Magyarországon élő magyar állampolgárnak, bevándorolt, letelepedett, menekült és oltalmazott jogállású személynek adható, aki személyazonosságát és a személyazonosító igazolványban szereplő adatait a Szig. rendeletben meghatározott okiratokkal igazolja. A Szig. rendelet 10. §-ának d) pontja azonban akként rendelkezik, hogy megszűnik az állandó személyazonosító igazolványra való jogosultság, ha a bevándorolt, letelepedett jogállású polgár megszerzi a szabad mozgás és tartózkodás jogát, mindaddig, amíg e joga fennáll. Az elsőfokú határozat kimondta, hogy a kérelmet el kellett utasítani, mivel a kérelmező a szabad mozgás és tartózkodás jogával rendelkezik.

A kérelmező fellebbezése alapján eljáró Pest Megyei Kormányhivatal jogerős határozatával az elsőfokú határozatot helyben hagyta. Ebből kiderült, hogy a kérelmező 1970 óta Magyarországon él, 1984 óta végleges tartózkodási engedéllyel rendelkezik, magyar családja van, az iraki belpolitikai helyzet miatt 1988. szeptember 15-én az ENSZ Menekültügyi Főbiztosságának genfi központja ismerte el menekültként. A kérelmező sérelmezte, hogy kérése nélkül kapta meg 2010. szeptember 6-án a szabad mozgás és tartózkodás jogát. Ennek az lett a következménye, hogy nem tudja személyazonosságát igazolni, mivel a részére kiállított állandó tartózkodási kártya csak személyazonosító igazolvánnyal vagy úti okmánnyal együtt érvényes. Márpedig az iraki háborús helyzet miatt nem tud semmilyen okmányt Irakból beszerezni. A közigazgatási határozat megállapította azonban, hogy az elsőfokú hatóságnak a Szig. rendelet 10. § d) pontja alapján kötelessége volt a személyazonosító igazolvány kiállítása iránti kérelem elutasítása, tekintettel arra, hogy a hivatkozott jogszabály méltányosság gyakorlását nem teszi lehetővé.

A felülvizsgálat iránti peres eljárásban a bíróság az AB-hez fordult és kezdeményezte az elsőfokú közigazgatási határozat meghozatalakor hatályos Szig. rendelet 10. § d) pontja alaptörvény-ellenességének megállapítását és alkalmazásának a folyamatban lévő ügyben történő kizárását. Az indítvány szerint a felperes helyesen mutatott rá arra, hogy a ma hatályos jogszabályok nem rendezik a „Genfi Egyezmény” kihirdetése előtt praktikusan menekültként Magyarországra érkező, de a Magyar Népköztársaság jogrendszere által biztosított más jogcímen Magyarországon tartózkodó személyek helyzetét. Ennek a „mulasztásnak” az eredménye, hogy a felperes nem kaphat újra személyazonosító igazolványt. Mivel az identitáshoz, a személyazonossághoz való jog az emberi méltóság részeként védelmet élvez, a felperesnek az Alaptörvény II. cikke szerinti emberi méltósághoz való jogát és az Alaptörvény VI. Cikkét is sérti, amely szerint mindenkinek joga van a személyes adatai védelméhez. A bíró hivatkozott az Alaptörvény XXVII. Cikkére is, amely mindenkinek jogot biztosít a szabad mozgáshoz és tartózkodási helye szabad megválasztásához, amennyiben törvényesen tartózkodik Magyarország területén, a felperes állandó tartózkodási kártyája azonban csak érvényes úti okmánnyal, vagy személyazonosító igazolvánnyal együtt érvényes. Az Szmtv. 28. § (3) bekezdése arról rendelkezik, hogy a harmadik ország állampolgárságával rendelkező családtag az elveszett, eltulajdonított, megsemmisült, vagy lejárt úti okmány helyett – ha nemzetközi szerződés másképp nem rendelkezik – köteles új úti okmányt beszerezni. A felperes nem tud azonban új úti okmányt beszerezni az állampolgársága szerinti országtól, személyazonosító igazolványt pedig már nem állítanak ki részére a támadott szabályozás miatt, így – mivel állandó tartózkodási kártyája személyazonosításra szolgáló okmány nélkül nem érvényes – Magyarországon tartózkodásának törvényességét igazolni nem tudja és el sem hagyhatja az országot.

[htmlbox BDT]

2. A döntés indokai

A támadott jogszabályi rendelkezés szerint megszűnik az állandó személyazonosító igazolványra való jogosultság, ha a bevándorolt, letelepedett jogállású polgár megszerzi a szabad mozgás és tartózkodás jogát, mindaddig, amíg e joga fennáll.Az Alkotmánybíróságnak az indítványban általánosságban állított alaptörvény-ellenes mulasztás helyett a fentiek alapján elsősorban azt kellett megvizsgálnia, hogy ez a konkrét jogszabályhely alaptörvény-ellenes-e. Tekintve azonban, hogy a támadott jogszabályhely csak egy végrehajtási szabály, ezért ennek előkérdéseként valóban elengedhetetlen volt annak tisztázása, hogy megállapítható-e az indítványban állított mulasztás.

Az Alaptörvény XIV. cikk (3) bekezdése szerint Magyarország – ha sem származási országuk, sem más ország nem nyújt védelmet – kérelemre menedékjogot biztosít azoknak a nem magyar állampolgároknak, akiket hazájukban vagy a szokásos tartózkodási helyük szerinti országban faji, nemzeti hovatartozásuk, meghatározott társadalmi csoporthoz tartozásuk, vallási, illetve politikai meggyőződésük miatt üldöznek, vagy az üldöztetéstől való félelmük megalapozott. Az alaptörvényi rendelkezés alapján a menedékjogról szóló 2007. évi LXXX. törvény rendelkezik arról, hogy ki és milyen feltételek mellett lehet jogosult Magyarországon menedékjogra. A törvény preambuluma külön is utal Magyarország nemzetközi kötelezettségeire és a nemzetközi jog általánosan elismert alapelveire, melyek közül a legfontosabb az Egyesület Nemzetek Szervezetének égisze alatt született, a menekültek helyzetére vonatkozó 1951. évi július hó 28. napján elfogadott egyezmény (a továbbiakban: Egyezmény) valamint a menekültek helyzetére vonatkozóan az 1967. évi január hó 31. napján létrejött jegyzőkönyv.

Az ENSZ Közgyűlése az Egyezmény alapján működteti az Egyesült Nemzetek Menekültügyi Főbiztosának Hivatalát (a továbbiakban Hivatal). Ennek Alapszabálya [ENSZ Közgyűlés 428. (V) sz. határozata melléklete, 1950. december 14.] szerint a Főbiztos feladata egyebek mellett nemzetközi védelmet nyújtani a Hivatal hatáskörébe tartozó menekültek számára. Az ilyen menekülteket nevezik általában „mandátumos menekülteknek” és ilyen védelemért akkor lehet a Főbiztoshoz folyamodni, ha az Egyezményben nem részes (vagy ahhoz időbeli vagy földrajzi megszorítást fűző) országban tartózkodik. Minthogy Magyarország 1989-ig nem volt részese az Egyezménynek, majd 1997-ig ahhoz területi megszorítást fűzött, így a Főbiztosnak megvolt a lehetősége a fenti státusz biztosítására.

A menedékjogról szóló 1997. évi CXXXIX. törvény a területi megszorítást eltörölte, egyúttal az 59. § (2) bekezdése rendelkezett arról, hogy a menekültügyi hatóság menekültként ismeri el azt a magyarországi szálláshellyel rendelkező külföldit, akire nézve a Genfi Egyezmény alkalmazhatóságát az ENSZ Menekültügyi Főbiztossága Budapesti Irodája a törvény hatálybalépéséig megállapította. Ez a fenti okok fennállása esetén automatikusan történt, feltéve, hogy az érintett menekültkénti elismerését e törvény hatálybalépését követő 90 napon belül kérte. Ennek értelmében a felperesnek megvolt a törvény által biztosított lehetősége az elismerés kérvényezésére.

Az AB a Szig. rendelet támadott rendelkezését már a fent rögzített körülmények fényében  vizsgálta. Mivel eszerint Magyarország biztosította a mandátumos menekültek számára a hazai menekültstátusz megszerzésének lehetőségét, a Magyarország által elismert menekültekre pedig az Szmtv. 1. § (3) bekezdése alapján az Szmtv. nem alkalmazható, így elvileg nem állhat elő olyan helyzet, ami az indítványban rögzített alapjogok sérüléséhez vezethet. Természetesen nem zárható ki, hogy a felperes vonatkozásában lehettek olyan speciális körülmények, amelyek valamilyen okból mégis kizárták a Magyarország által elismert menekültstátusz megszerzését, azonban ezekre az indítvány nem tér ki. Így nem lehet tudni, hogy kérelmezte-e a menekültstátuszt, hogyan kapta meg a szabad mozgás és tartózkodás jogát, miért nem tud származási országától okmányokat igényelni. A bírói indítvány ezzel kapcsolatban csak általános megállapításokat tesz, amelyekre az Alkotmánybíróság nem tud tényállást alapítani. Mindezekre tekintettel az AB a bírói kezdeményezést elutasította.

Az ügy előadó alkotmánybírája dr. Szabó Marcel volt.

---