Az „állítólag” szó felér egy börtönből való szabadulással?

Ez a cikk több mint egy éve került publikálásra. A cikkben szereplő információk a megjelenéskor pontosak voltak, de mára elavultak lehetnek.

Az ember reggel felébred, és hirtelen ott hever előtte egy sztori – meséli a lehallgatási botrány kezdeteiről Gillian Phillips, a Guardian jogi szerkesztőségének vezetője. Interjúnk első rész következik.

Az 1821-ben Manchesterben alapított újság mára – a The Daily Telegraph és a The Times mögött – a britek harmadik legkedveltebb napilapjává nőtte ki magát. Egy 2012 nyarán végzett felmérés szerint az online kiadások tekintetében is a harmadik helyet foglalja el a világ legolvasottabb lapjai sorában[1].

A BBC korábbi ügyvédnőjével, a College of Law pertartásra, büntetőjogra és munkajogra szakosodott előadójával[2] a brit jogrendszer, média-és sajtóélet, valamint a médiaszabályozás jelenlegi helyzete mellett arról is beszélgettünk, hogy szerinte mi a legizgalmasabb a büntetőjogban, milyen érzés történelmi ügyekben személyesen is részt venni, és miért hasznos, ha az ember egy kicsit paranoid.

Gill(ian), ön igen érdekes szakmai utat járt be mielőtt 2009-ben a The Guardian News & Media Limited jogi szerkesztői igazgatója lett. Mesélne röviden erről a nagyívű szakmai múltról?

Jogászként[3] végeztem az egyetemen. Ügyvédbojtárként egy nagy ügyvédi irodánál kezdtem dolgozni London központjában, de nem igazán élveztem az ottani munkát, ezért a kereskedelmi és polgárjog szakirányt, vagyis gyakorlatilag a polgári peres bírósági munkát választottam. Egy nap kezembe került a BBC hirdetése, amiben a lap kereskedelmi-polgári peres ügyvédet keresett és rögtön azt gondoltam, „ó, Istenem, ez sokkal izgalmasabbnak hangzik, mint amit itt csinálok”, ami akkoriban gyakorlatilag bankügy volt. Megpályáztam az állást, ami – ha jól emlékszem – 1987-ben volt. Nem igazán volt köze ahhoz a médiajoghoz, ami mára lett belőle; az Emberi Jogok törvényének akkoriban még nem létezett a Szólásszabadságról szóló 10. cikkelye (1998 – a szerk.)[4] – az én ismereteim szerint biztosan nem; a BBC-nek egyszerűen ügyvédre volt szüksége. Így hát odamentem és kitanultam a szakma csínját-bínját, majd a médiajog felé vezető út már egyértelműbben alakult. Később a BBC-től a News of the World-höz szerződtem néhány évre. Ezt követően rövid ideig oktattam is, majd dolgoztam a The Times, valamint a The Sunday Times nevű lapoknál is. A The Guardian csapatához négy évvel ezelőtt csatlakoztam és az eddig eltelt idő alatt számtalan fantasztikus jogi kihívással volt szerencsém találkozni.

Miért éppen a jogot választotta?

Az egyetemen kezdetben történelmet hallgattam, de hamarosan aggódni kezdtem, hogy mit is kezdek majd egy történelem-szakos diplomával. Több, ezen a szakon végzett ismerősöm ma könyvelőként dolgozik, mivel azonban ez a pálya számomra kissé unalmasnak tűnt, félúton szakot és pályát váltottam: abban az időben lehetőség volt valamiféle intenzív, vagy gyorstalpaló módon jogi diplomát szerezni, úgyhogy két év alatt elvégeztem. Akkor még nem igazán tudtam, a jogon belül mivel szeretnék majd foglalkozni, egyszerűen jó karriernek tűnt, ami számtalan lehetőséggel kecsegtetett. Amikor gyakorlatra jelentkeztem, kis és nagy cégekhez egyaránt benyújtottam a pályázatomat anélkül, hogy különösebb szakmai elképzelésem lett volna. A jog egy remek és változatos tárgy. Teljesen elképedek, amikor a fiatalok azonnal azt mondják, hogy jogászként majd konkrétan ezzel vagy azzal akarnak foglalkozni, hiszen ez egy oly sokrétű terület. Szerintem csak az ösvényt kell megtalálni, amin az ember végig akar haladni, a többi pedig majd alakul.

A jogon belül mi vonzotta legjobban? Egyetemi évei alatt mely tantárgyak keltették fel leginkább a figyelmét?

Azt hiszem a büntetőjog és a büntető eljárás. Csodálatos tanárunk volt, aki mindent elmagyarázott. Ráadásul a büntetőjog telis-tele van a legmocskosabb, legaljasabb történetekkel; az emberek mindenféle fura, bizarr dolgokat csinálnak: betörésnél mindig van valaki, aki meztelenül próbál az ablakon át meglógni, mi pedig folyton azt találgattuk, vajon benn van-e vagy kinn, és ez igen szórakoztató egy hallgató számára. Egy másik szintén remek tanárunk, John R. Spencer polgárjogi értelemben vett károkozás és bűncselekmény útján okozott kár tárgyát[5] tanította nekünk – ő egyszerre volt briliáns és ösztönző. Egyszerűen úgy tanított, hogy mindig felkeltette az érdeklődésünket, ezért is szerettem annyira ezt a két tárgyat. Idővel pedig arra is rájöttem, hogy sem a szerződésjog, sem a kiegészítő jogi értelmezés[6] nem nekem való, ugyanis egyikben sem voltam jó. De ez talán nem is lényeges mindaddig, amíg az ember az alapokkal tisztában van. Nem kell, hogy az ember mindenben jó legyen. A büntetőjog érdekes volt, és az az igazság, hogy még ennyi év elteltével is szeretem.

Az Egyesült Királyság a magyartól eltérő jogrendszerre támaszkodik, gondoljunk csak az ott bevált „precedensjog” gyakorlatára. Hogyan jellemezné röviden a brit jogrendszert? Mik az erős oldalai és mik a gyenge pontjai, ha van ilyen?

Az Egyesült Királyság az úgynevezett szokásjog alapján működik, ellentétben Európa legtöbb országával, ahol a római jog adja mindennek az alapját. Mi a szokásjogot vesszük alapul, ami tulajdonképpen a bíróságok által hozott törvények és rendeletek egyfajta egyvelege. Én szeretem ezt a rugalmasságot, mert az effajta jogrendszer lehetőséget biztosít a bíróságok számára, hogy kidolgozzák, például, a személyes adatok védelméről szóló törvénnyel egyenértékű bírói iránymutatást. Erre vonatkozóan nálunk nincs semmiféle jogszabály, sem törvény: a bíróságok – a precedensjog alapján – tulajdonképpen lépésről lépésre alkották meg ezt a törvényt. Meglehet, hogy ezt sokan rossznak találják, mert szerintük egy demokráciában ez a Parlament feladata lenne. A Parlament azonban eddig ezt nem akarta megtenni, mert törvénybe iktatni olyasvalamit, mint a személyhez fűződő jogokkal összefüggő adatvédelem, valljuk be, igazán nehéz feladat lenne. Ahol azonban a bíróságoknak ez módjukban áll, organikusan, szervezetileg készíthetik el, és én ezt igen jónak találom. Mindezek mellett jogrendszerünk és jogi folyamataink is egészen jól működnek. Van, aki nem tartja őket elég függetlennek, de az én megítélésem szerint összességében igenis azok. Nem állítom, hogy minden döntésükkel feltétlenül egyetértenék, de véleményem szerint az eljárásaik tiszták, és ez ma nagy szó.

HMJ – Hatályos Magyar Jogszabályok három nyelven
Több mint 350 jogszabály, több mint 120 Legfelsőbb Bírósági határozat rendelkező része, a kettős adóztatásról szóló egyezmények jelentős része, több mint 100 Legfelsőbb Bírósági állásfoglalást, több mint 120 Versenytanácsi határozat három nyelven. Az új Jogtáron online módon is elérhető. Bővebb információ és konstrukciók >>

Magyarországon nem ritka, hogy egy polgári per akár négy­-öt évig is elhúzódjon. A brit jogi eljárások hasonlóan hosszadalmas procedúrát rejtenek?

Ha jobban belegondolok, egy rágalmazási per nálunk is eltarthat két, esetleg három évig. Bár ma már ennél talán gyorsabban pont kerül egy-egy ilyen eset végére. Az Egyesült Királyságban végbement egyfajta általános polgárjogi perrendtartási reform[7], aminek hatására a bírók ma már sokkal jobban kezelik a különféle ügyeket és eseteket. Ez egyfelől nagy segítség, másfelől a feleket is arra készteti, hogy gyorsabban reagáljanak bizonyos kérdésekben, vagyis ma már nem lehet sokáig elücsörögni egy-egy eseten. Régen előfordult, hogy senki sem szólt az emberre, nem gyakorolt semmiféle nyomást a védelem mielőbbi iktatása tekintetében, úgyhogy minden nagyon elhúzódott, de ez mára megváltozott. Épp most jutottunk egy igencsak hosszadalmas pereskedés végére Olaszországban. Nem kevesebb, mint hat éven át jártunk bíróságról bíróságra, ahol mindig azt hallottuk, hogy ez volt az utolsó tárgyalás, de mindig jött egy újabb utolsó és még egy utolsó utáni utolsó tárgyalás – ilyesmi ma már nem igazán történik meg az Egyesült Királyságban. A mi jogrendszerünk egyik nagy gyengesége vagy hibája talán az, hogy rettenetesen drága. Az ügyvédek nagyon sokat kérnek, ami igencsak megnehezíti az ügyeikért és igazukért a bíróságokon küzdeni kényszerülő kisemberek helyzetét. Igaz, ma már próbálnak ezen változtatni azzal, hogy például a kisebb ügyeket különböző bíróságokra irányítják át, ahol gyorsabb az ügymenet, de azért ez a probléma még mindig nem megoldott. Úgy tűnik, a legtöbb jogrendszerben létezett vagy még ma is létezik ez a probléma.

De, mondjuk, Amerikával összehasonlítva aligha beszélhetünk olyan mértékű kártérítésről, mint amit az ember ott kap: ha ugyanis valaki az USA-ban pert veszít, az az illetőnek több millió fontjába kerülhet. Az Egyesült Királyságban van egy 250,000 font körüli legfelső határ – úgyhogy én azt gondolom, nálunk ezek az összegek jóval arányosabbak. A brit rendszer valószínűleg kevésbé kedvez a médiának, mint az amerikai, de többségében azért hasonló hozzá.

A számokat nézve a magyarokról talán túlzás nélkül megállapítható, hogy szeretnek bíróságra járni: ma többszázezer ügy van folyamatban…

Bevallom, nem sok fogalmam van a brit számokról, de a mi jogrendszerünkben erőteljes visszaszorítás figyelhető meg annak érdekében, hogy az emberek megoldásképpen próbáljanak meg inkább a közvetítés eszközéhez folyamodni, mielőtt kereseteikkel a bíróságokhoz fordulnának. Az Egyesült Királyság kormánya finanszírozza a bíróságokat, ez pedig igen költséges. Jelenleg is vita folyik az úgynevezett nagy értékre elkövetett bűnügyek esetében kiszabható perköltség mértékét illetően. Olyan nagy csalási perekről van szó, amiket a legjobb ügyvédek vállalnak el, ők pedig óriási díjazásért dolgoznak. Ha jól tudom, a kormány mintegy 30%-os adót vetett ki az ügyvédi megbízási díjakra, az ügyvédek pedig sztrájkba kezdtek és visszautasítják, hogy a bíróságokon megjelenjenek és védenceiket tanácsokkal lássák el. Ma sincs megállapodás: a kormány csökkenteni kívánja az ügyvédi megbízási díjazás mértékét, továbbá olcsóbb bíróságokat akar, aminek érdekében tehát magasabb díjtételt szab ki a sztárügyek esetében, ugyanakkor az ügyvédek továbbra is követelik az általuk elvégzett munkáért járó pénzt.

Miből áll a The Guardian jogi szerkesztői igazgatójának munkája? Hogyan képzeljük el teendőit?

A The Guardian két jogi osztállyal bír. A kereskedelmi jogi osztályt Sarah Davis kolléganőm vezeti. Ez az osztály felelős a The Guardian szerződéses ügyeiért, Sarah osztálya készíti el az adásvételi szerződéseket; ők fogalmazzák meg a különböző szerződési feltételeket. Weboldalunkon olvasható számos szerződés, valamint a felhasználók személyhez fűződő jogokkal összefüggő adatvédelmével és egyéb ügyekkel, leírásokkal kapcsolatosan is. Az én osztályom felelős a cikkek tartalmával kapcsolatos szerkesztői munkáért, amit tulajdonképpen egyfajta elő-publikációnak is nevezhetünk. A kész cikket a szerkesztő munkatársak átolvassák, és ha szükségesnek találják, a szöveget továbbküldik az ügyvédnek. Akkor mi is megnézzük, és előfordulhat, hogy megkérdezzük a szerzőt, miért írta azt, amit és milyen bizonyítékokra alapozta írását. Négy-öt fős csapat vagyunk, tehát nem vagyunk sokan. Panaszokkal is foglalkozunk: a The Guardian bevezette az úgynevezett valótlan tényállásokra vonatkozó panasz kategóriáját, ami ma még egyedülállónak mondható az Egyesült Királyságban.

Ha téves az újságíró által tényként közölt információ, akkor a cikk az olvasó-szerkesztőnkhöz, Chris Elliothoz kerül. Ha azonban jogi panaszról van szó, legyen az rágalmazás, titoksértés vagy adatvédelem, azzal az én irodám foglalkozik. Ezen kívül mindenféle tanáccsal látjuk el szerkesztőinket a Snowden-hez vagy a Wikileaks-hez hasonlóan nagy horderejű ügyekben. A brit média gyakran számonkéri azon bíróságokat, ahol megpróbálnak megszorításokat alkalmazni abban a tekintetben, hogy mit szabad a bírósági ügyek kapcsán elmondani. A legtöbb bírósági tárgyalás ugyanis nyilvános, a bíróságok nyitottak, nem zártak és nem titkosak, noha némely bíró és peres fél időnként kísérletet tesz annak elérésére, hogy a tárgyalás zártkörű legyen, mert nem szeretnék, ha az ügy részletei nyilvánosságra kerülnének. Ilyen esetekben a média fellép, jelezvén, hogy ezt nem tehetik. Egyébként gyakran együttműködésben dolgozunk más lapokkal, valamint rádiós és televíziós társaságokkal is.

 

Az imént említette, hogy átfutja azokat a cikkeket, amelyeknek a tartalma problémás lehet, esetleg kellemetlenséget okozhat. Ezt a bírósági tárgyalások és perek elkerülése végett tartja fontosnak?

Az efféle dolgok meglehetősen bonyolultak és furfangosak. A brit rágalmazási törvény értelmében, akit hírnevében megsértenek, jogában áll az őt megsértőt beperelni. Igencsak magabiztosnak kell lennünk az általunk állított tények kapcsán, mert ha azok közül csak egy is helytelennek bizonyul, az akár egy rágalmazási per alapjául is szolgálhat. Célszerű tehát inkább párbeszédet folytatni annak érdekében, hogy ezen dolgok felől biztosak lehessünk. Az egyik kulcsfontosságú kérdés az, hogy a szóban forgó vagy vitás cikk kinek mit jelent: a szerző számára bizonyosan egyvalamit. Aztán elolvasom a cikket én, és meglehet, hogy nekem valami mást fog jelenteni. Majd a bíró is elolvassa, és nem kizárt, hogy a cikk az ő értelmezése szerint az eddigiektől teljesen eltérő üzenetértékkel bír. A végén pedig a bíró véleménye a mérvadó, hiszen mindig az ő értelmezése szerint kell az újságírónak az igazát megvédenie. Fontos mindig nagyon határozottan leszögezni, az adott cikk mit akar mondani. Ennélfogva egy-egy cikk tartalmát illetően az ügyvédeknek olykor igen kemény csatákba, vitákba kell bonyolódniuk. Azért egy ügyvéd számára ez mégis elég szórakoztató tud lenni. Én mondhatom azt az újságírónak, hogy ez így nem lesz jó, vagy hogy szerintem egy kicsit át kellene írnia a történetet, de javasolhatok az általa használt szó vagy kifejezés helyett egy másikat is. Azt hiszem, ez a jogi szerkesztő igazi feladata: hogy megbizonyosodjon afelől, hogy az újságíró le tudja közölni a cikket, hogy odafigyel mindenre annak érdekében, hogy kizárja a jogi kockázatot, vagy legalábbis minimálisra csökkentse annak az esélyét. Ezt én jónak találom, ugyanis az újságíró és az ügyvéd dialógus útján végül is együtt dolgoznak.

Igaz az, hogy az „állítólag” szó felér egy börtönből való szabadulással? Ez jogilag valóban így lenne?

Lássuk csak, mit tesz az „állítólag” szavunk? Megváltoztatja egy mondat értelmét vagy jelentését, és ez adott esetben fontos lehet. Amint belekerül a mondatba az „állítólag” szó, többé már nem jelenti azt, hogy az adott (bűn)cselekményt „bizonyosan YX követte el”.  A mondat üzenete immáron az lesz, hogy „lehet, elképzelhető, hogy XY tette”, és a kettő között nagy a különbség. Ez a szó tehát egyfajta eszköz az újságíró kezében. A bírók persze nem szeretik, mert szerintük az ember csak úgy odabiggyeszti ezt a szót a mondatba és kész, de azért adott esetben igenis segíthet. Amikor valakit letartóztatnak vagy megvádolnak egy bűncselekmény elkövetésével, mindaddig, amíg bűnössége beigazolódik, az is csak egy állítás, puszta feltételezés. Tehát ilyen esetekben az a helyes, ha azt mondjuk, hogy „valakit valaminek az elkövetésével vádolnak”.

Milyen a jelenlegi brit médiaszabályozás?

Erre a kérdésre hosszasan lehetne válaszolni. Bizonyos törvényeink nem szükségszerűen csupán a médiára vonatkoznak. Ilyen pl. az új, januárban hatályba lépett Rágalmazási Törvény[8]. Ez mindenkire vonatkozik, akár újságíró, akár nem, noha elsősorban egyértelműen az újságírókat érinti. Az Egyesült Királyságban nincs a személyhez fűződő jogokkal összefüggő adatvédelemre vonatkozó érvényes jogszabály, de vannak olyan bírósági esetek, amelyek eredményeképpen megszületett egy törvénnyel egyenértékű iránymutatás az emberek privát információjának nem megfelelő használata tekintetében. Léteznek szabályaink arra vonatkozóan is, hogy a különféle bírósági esetek kapcsán milyen információkat szabad nyilvánosságra hozni – pl. nem azonosíthatjuk a szexuális bántalmazások áldozatait –, vagyis számos olyan törvény létezik, amit be kell tartanunk, ami egyébként mindenki másra is érvényes, de a médiára valahogy hatványozottabban. Az államtitkokra és a nemzetbiztonságra vonatkozó törvényeink közül általános értelemben mind vonatkozik a médiára. Mindazonáltal, az Egyesült Királyságban pillanatnyilag nem beszélhetünk igazi médiaszabályozásról. A televízió- és rádiótársaságokat egy Ofcom[9] nevű csoport szabályozza. Itt azért van szabályozás, mert a rádióhullámok használata régen engedélyhez volt kötve­ – a kormánynak megvolt ehhez a saját tárgyalási stratégiája. Az újságokra talán az 1960-as évek végéig nem vonatkozott semmilyen szabályozás. Ma az Egyesült Királyságban működik az úgynevezett Sajtó Panaszbizottság[10], ami csupán egy fél-szabályozó szervezet, de a mi rendszerinket nem szabályozza. Nagy port kavart mintegy két évvel ezelőtt – a telefonhívások és –üzenetek lehallgatási botránya következményeként – az úgynevezett Leveson-féle vizsgálat, amelynek során egy vizsgálóbizottság megfigyelés alá vette az újságokat: az érdeklődés középpontjában a lapok vezetése és működtetése állt, s a vizsgálat végén a bizottság élére kinevezett Lord Justice Leveson számos javaslattal állt elő a nyomtatott sajtó hatékonyabb és jobb szabályozását sürgetve[11].

A hogyan tovább? kérdésében pillanatnyilag holtvágányon vagyunk, vagyis még mindig működik a Sajtó Panaszbizottság (a továbbiakban: SPB), ami alapvetően egyfajta közvetítő szerepet tölt be az egyének és az újságok között kialakult vitás ügy vagy panasz esetén. Az SPB szabályozhat valótlan tényállás, titok, vagy akár gyász megsértésének kérdésében – ahogy az Mick Jagger esetében is történt: az énekes barátnőjének halálát követően a média számos munkatársa készített fotókat az énekesről az utcán.  Az SPB kivizsgálhatja az effajta eseteket és kimondhatja, ha valamit helytelennek talál. Ez egy jó, olcsó és gyors módja annak, hogy az emberek bíróság bevonása nélkül rendezhessék egymással vitás ügyeiket. A The Guardian szemszögéből nézve: mi nyilvánvalóan betartjuk a szabályokat, amennyire csak lehet, és igyekszünk saját magunkat belülről is szabályozni.

És mit tesz-tehet ez a Sajtó Panaszbizottság? Milyen esetekben kell kártérítést fizetni?

Nemzetközi jog
A műben számos szemléltető ábra és táblázat segíti a szakembereket abban, hogy kérdéseikre egyértelmű, lényegre törő és közérthető választ kaphajanak nemzetközi jogi kérdéseikkel összefüggésben. További információ és megrendelés >>

Mindenekelőtt közvetíteni próbál. Munkatársai felkeresik az újság [szerkesztőségét] és jelzik, hogy panasz érkezett hozzájuk, vagy hogy valaki azzal a panasszal fordult hozzájuk, hogy pontatlan információ jelent meg róluk a lapban, ami félrevezető és sértő rájuk nézve. A bizottság ezt követően elküldi a panaszt, a lap munkatársai elolvassák azt, és elképzelhető, hogy elismerik: a cikk írása során valóban hibát követtek el. Ilyen esetben az adott újság vállalhatja, hogy kijavítja a pontatlanul közölt részt és a javítást közli. Ezt követően a Panaszbizottság megkérdezheti a panasztevőt, hogy ez így elegendő-e számára. A válasz ilyenkor általában igen. De az is megeshet, hogy a lap munkatársai nem értenek egyet és tagadják, hogy bármi rosszat tettek volna. Ilyenkor a bizottság leveszi a cikket, megvizsgálja azt és majd hoz valamilyen rendeletet az ügy kapcsán.

Tehát kompenzál…

Igen, de a bizottságnak nem jogköre pénzt megítélni. Elrendelhetik, hogy az adott újság jelentesse meg a javítást. Egy újságírót nem lehet bocsánatkérés publikációjára kényszeríteni, a kikényszerített bocsánatkérés ugyanis nem őszinte. A bizottság azonban határozhat úgy, hogy az újság egy adott oldalán le kell hozni, hogy valaki panaszt tett és hogy a bizottság úgy találta, hogy a lap személyhez fűződő jogot sértett. A bizottság hatásköre eddig terjed. Azért meg kell hagyni, komoly szankció az, amikor egy újságnak megmondják, hogy kötelezően hozzon le valamit az egyik oldalán.

És még ilyenkor sem kizárt, hogy mindez nem elég és a sértett követeli, hogy a lap fizessen kártérítést. A gyakorlat azonban általában az, hogy az emberek megelégszenek azzal, hogy a cikkeket kijavítjuk, általában az emberek nem akarnak az ilyen dolgokból pénzt csinálni.

Nem? Magyarországon számos kártérítési per van folyamatban.

Az Egyesült Királyságban, attól, hogy egy adat, egy dátum, stb. pontatlan, még nem kerül a bíróság elé, mert a pontatlanság önmagában nem rágalmazó. Azonban, ha valami a valóstól erőteljesen eltér, az már kimerítheti a rágalmazás fogalmát, és ebben az esetben már meg lehet próbálni a bíróságon kártérítésért folyamodni. A nagy, komoly ügyekben, ahol a valótlan tényközlés már rágalmazó jellegű, az emberek pert indítványozhatnak annak érdekében, hogy a bíróságokon keresztül kapjanak kompenzációt, de a Panaszbizottságnak erre nincs hatásköre.

Előfordulhat az, hogy egy sértett először ezt a bizottságot keresi fel panaszával?

Taktikai szempontból igen, elképzelhető, mert egy olyan döntést vagy határozatot várnak ezáltal a bizottságtól, amit aztán a bírósági perben fel tudnak használni. Az eredeti elképzelés persze az, hogy ezt az ember nem teszi, mert ez azért mégiscsak egyfajta visszaélésnek felel meg. Itt ugyanis más eljárás van érvényben, mint a bíróságon, és a média ezzel egyfajta elköteleződést vár, hogy a panasztevő nem fordul bírósághoz, de azért ez nem így van. Nem lehet az embernek megtiltani, hogy bíróságra menjen. Ezt a jogot nem lehet tőlük elvenni. Azért ez nem gyakori, de volt már erre példa. [A rádiós műsorvezető] Sarah Cox[12] is így tett: először panasszal fordult a Sajtó Panaszbizottsághoz, majd később bírósági pert is indított. Ennek persze a lapok nem örülnek, de a rendszer már csak ilyen.

 Az interjú az Ügyvédvilág című folyóirat 2014. októberi számában jelent meg.

 

[1] http://www.theguardian.com/gnm-archive/2002/jun/06/1; http://en.wikipedia.org/wiki/The_Guardian (2014-07-22) [2] http://www.theguardian.com/media/2009/jan/16/gillian-phillips-guardian-legal;http://www.thelawyer.com/guardian-angel/1003205.article (2014-07-22) [3] Az angol jogi szaknyelv a jogász/ügyvéd szavak tekintetében többféle kifejezést alkalmaz a végzettség és a diplomával járó szakmai hatáskör megkülönböztetése végett. Interjúnk ezen részében Phillips ügyvédnő mondatában a solicitor kifejezést használta, ami a brit jogrendszerben olyan ügyvédet jelent, aki jogi dokumentumokat (pl. adásvételi szerződés) készít el, jogi kérdésekben és ügyekben tanácsokat ad, és ügyfelei nevében bizonyos bíróságokon felszólalhat.

In: HORNBY, A. S.: Oxford Advanced Learner’s Dictionary of Current English. 6th Edition. Edited by Sally Wehmeier. Oxford University Press, 2000. 1229.

[4] Az Emberi Jogok törvényének (1988) 10. cikkelye értelmében „a szólásszabadsághoz minden embernek joga van. Ez a jog magába foglalja a véleményformálást, az információ és gondolatok fogadását illetve azok másokkal törénő megosztását a hatóságok beavatkozása, valamint országhatárra való tekintet nélkül […].”  Lásd még:

http://www.legislation.gov.uk/ukpga/1998/42/schedule/1/part/I/chapter/9 (2014-07-22)

[5] tort and crime [6] equity: az angolszász jogban a „common law”, azaz a „nem írott jog” kiegészítője, s a folyton változó körülményekre ennek segítségével reagál a merev jogrendszer, tehát megvan benne a méltányosság, a jogelvek tisztelete, stb. (– a szerk.) [7] A részben a brit törvényhozásban bekövetkezett változások eredményeképpen végrehajtott és 2013. április 1-jén hatályba lépett polgárjogi reform (General Civil Litigation Reform) az angol és walesi polgárjogi finanszírozás és kiadások szabályozását érinti, de kihatással van a személyes sérelem bizonyos eseteire is. Lásd bővebben: https://www.justice.gov.uk/civil-justice-reforms (2014-07-22) [8] Defamation Act [9] Office of Communications (röviden: Ofcom), azaz Kommunikációs Iroda egy 2002-ben felállított, a kormány által elfogadott, 2003 végétől teljes hatáskörrel bíró,  2011-ben belső vizsgálaton és átszervezésen átesett kommunikációs szabályozó testület és versenyhivatal, amely a televízió és rádió szektor, a vonalas, és mobiltelefon, továbbá a postai szolgáltatások, valamint vezetéknélküli eszközök működését elősegítő rádióhullámok szabályozásáért felel.

http://www.ofcom.org.uk/; http://en.wikipedia.org/wiki/Ofcom; http://www.theguardian.com/media/ofcom (2014-07-22)

[10] Press Complaints Commission (PCC): Sajtó Panaszbizottság egy „független, önszabályozó testület amely a napilapok, folyóiratok és weboldalaik tartalmával kapcsolatosan beérkezett panaszokkal foglalkozik, továbbá – a szakma magas színvonalának fenntartása érdekében – a brit újságírókat és szerkesztőket képzésben részesíti, valamint proaktív háttérmunkát végez a zaklatás és a média erőszakos fellépésének megakadályozása érdekében, továbbá a publikációt megelőzően tanácsokkal látja el mind az újságírókat, mind pedig az olvasóközönséget” – olvasható egyebek mellett a bizottság honlapján.

http://www.pcc.org.uk/ (2014-07-22) A témában lásd még:

http://www.theguardian.com/media/pcc; http://en.wikipedia.org/wiki/Press_Complaints_Commission (2014-07-22)

[11] A brit miniszterelnök felkérésére 2011 júliusában vizsgálóbizottság állt össze annak kiderítésére, hogy a telefonlehallgatási botrányban volt-e szerepe a sajtónak, illetve a rendőrségnek, s ha igen, milyen jellegű. A két részből álló vizsgálat első fázisában a sajtó működése, etikai elvei és – különös tekintettel – a sajtónak a nyilvánossággal és (olvasó)közönséggel, a rendőrséggel és a politikusokkal fenntartott kapcsolatai kerültek górcső alá. Leveson alig több, mint három hónappal később, 2011. november végén nyilvánosságra hozta a vizsgálat menetét, eredményeit és a javaslatokat tartalmazó terjedelmes – 4 kötetből álló, csaknem kétezer oldalt felölelő – és minden részletre kiterjedő jelentését, melynek első oldalain Leveson brit miniszterelnökhöz intézett levele olvasható. A vizsgálóbizottság elnöke az első kötet telefonlehallgatásokról szóló (4.) fejezetében félszáz oldalt szentelt a The Guardian lap elemzésének 2009 Július ­– The Guardian címmel. A jelentés második kötetének 6. fejezete tárgyalja a brit sajtó működéséről és etikájáról készített értékelést. Egyebek mellett megállapítja a „személyes adatok védelme és a méltóság iránti tisztelet hiányát”, a „privát információ törvénytelen és etikátlan meghatározását”, a „bizalmas és/vagy kényes információ helytelen felhasználását”, továbbá ír a „zaklatásról”, a „gyász és sokk megsértéséről”, elemzi „a nők és kisebbségek (sajtó általi) képviseletét”. A negyedik kötet 4. fejezete Sajtó Panaszbizottságról szól, amely bizottság esetében szerkezeti problémákat, illetve a különféle ügyek kivizsgálása során elkövetett hibákat fedez fel. A jelentést a brit sajtó jövőbeni szabályozására tett javaslatainak összefoglalásával zárja.

LEVESON, The Right Honourably Lord Justice: An Inquiry into the Culture, Practices and Ethics of the Press. Report. London: The Stationery Office Limited. November 2012.

A Leveson-féle jelentés teljes terjedelmében olvasható az Interneten a brit Nemzeti Levéltár honlapján:

http://webarchive.nationalarchives.gov.uk/20140122145147/http:/www.levesoninquiry.org.uk/;

http://webarchive.nationalarchives.gov.uk/20140122145147/http://www.official-documents.gov.uk/document/hc1213/hc07/0780/0780.asp (2014-07-22)

A jelentésről Szeghalmi Veronika készített magyar nyelvű elemzést Új irányok a brit sajtószabályozásban, avagy a Leveson-bizottság javaslata a sajtó felügyeletének újragondolására címmel, amely a Médiatudományi Intézet honlapján érhető el:

http://mtmi.hu/cikk/328/Uj_iranyok_a_brit_sajtoszabalyozasban_avagy_a_Levesonbizottsag_javaslata_a_sajto_felugyeletenek_ujragondolasara  (2014-07-22)

[12] Sarah Johanne Cyzer Cox, rádiós nevén röviden csak Sarah Cox, a brit The Radio 1 reggeli műsorának, illetve a BBC Radio 1 műsorának vezetője volt a 2000 és 2003 közötti években. Ma egyebek mellett a BBC Radio 2 által sugárzott Sounds of the 80s („A 80-as évek hangjai”) című műsor házigazdája. A The Guardian hasábjain olvasható cikk szerint a műsorvezetőnő beperelte a People című bulvárlapot, miután az a műsorvezetőnőről és férjéről nászútjukon készült meztelen képeket hozott nyilvánosságra. Cox a pert megnyerte: számára a bíróság 50 000 font összegű kártérítést ítélt meg, továbbá a lapot és fotográfus munkatársait több mint 200 000 font perköltség megfizetésére kötelezte.

http://en.wikipedia.org/wiki/Sara_Cox;  http://news.bbc.co.uk/2/hi/uk_news/2970956.stm;

http://www.theguardian.com/media/2003/jun/07/pressandpublishing.privacy (2014-07-22)

---