Az ELTE-ről a Matulába

Ez a cikk több mint egy éve került publikálásra. A cikkben szereplő információk a megjelenéskor pontosak voltak, de mára elavultak lehetnek.

„Most értem az életemnek abba a szakaszába. hogy megvalósítsam az álmaim. A saját alapítású gimnázium is ezek közé tartozik” – mondja dr. Holló Dóra gazdasági ügyvéd, a Balázs és Holló Ügyvédi Iroda alapító társtulajdonosa. Nem véletlen „vallomásról” van szó, hiszen a több évtizedes sikeres jogi pálya ellenére az oktatás és a pedagógia a másik nagy szerelme. Harmadikos gimnazistaként még tanárnak készül, ám végül az ELTE jogi karán köt ki, ahol hamar kitűnik mulatozó évfolyamtársai közül: a bulizás helyett ő a tanulást választja, nem csoda, hogy szorgalmának is köszönhetően már másodévesen a Római jogi Tanszék demonstrátora, majd summa cum laude végez 1992-ben. Persze ehhez azért kiváló szellemi teljesítményt is nyújtani kell, ami neki természetes. Nem is lehet ez másként egy olyan embernél, aki leginkább a nyelvészekre és az informatikusokra jellemző matematikai logikával szemléli a világot, s így előbbiek mellett maga is a Mensa HungarIQa tagja. Nincs ebben semmi különös, legalábbis Holló Dóra szerint, mert, ahogy mondja, a magas IQ nem más, mint deviancia, akárcsak a balkezessége.

A hat félmaratonon is túljutó, örökmozgó ügyvédnő gyakran a munkába is kerékpárral jár, s már egyetemistaként imádta a természetjárást. Jóllehet az elhibázott jogi képzés nyomán leromlott diáktudás miatt húszévnyi egyetemi oktatást hagyott nemrég maga mögött, tudáséhsége adjunktusként is csillapíthatatlan. Személyiségtesztje alapján az átlagosnál háromszor nagyobb a tanulási vágya, jelenleg éppen munkajogi szakképzésen vesz részt Pécsett. A gazda­sági jogágak, így például a vállalati fúziók, a munkajog és az adatvédelem specialistája rendkívül kiegyensúlyozott, mindenfajta fölényességtől mentes, vonzó ügyvédnő, aki angolból, németből és franciából is tárgyalóképes nyelvismerettel anyaként is a szü­leitől kapott önállóságot adja tovább: „bi­zonyos kapufák között, de szabadon kell hagyni a gyermeket, hogy az életét működtesse”. Az általa alapítandó gimnáziumban is e szellemiséget szeretné továbbadni, ez lesz az ő friss szellemiségű, de magas erkölcsiséget adó, bentlakásos Matulája.

Az önről olvasható életrajzi adatokból egy rendkívül színes, sokoldalú, sőt, ha tetszik, összetett egyéniség képe rajzolódik ki. Talán nem véletlen, hogy a Mensa HungarIQa Egyesületbe is sikeres felvételt nyert. Engedjen meg egy nem szokványos megközelítést: gyakori, hogy jogászok is meghívást kapnak a „zsenik csapatába”?

Nem feltétlenül zsenik alkotják a tagságot, a leegyszerűsítő megfogalmazás azért nem szerencsés, mert esetünkben arról van szó, hogy másképpen közelítünk egy-egy kérdéshez, máshogy látjuk ugyanazt, mint a nagy átlag. Én például – akárcsak a kisebbik lányom – balkezes vagyok, de ez egy, szintén a nagy átlagtól eltérő deviancia. Mondjuk úgy, a magas IQ is egy ilyen deviancia, azaz egy más, a megszokottól eltérő állapot. Az átlag, a nagy többség IQ-ja 100 körül van, ők is kevésbé értenek minket, de sok mensás is ufónak érzi magát a többség gyűrűjében. Sokszor épp emiatt türelmetlenebbek is ­vagyunk, mivel másképp jár az agyunk. Régebben sokáig én is azt hittem, a körülöttem lévők kifejezetten az én bosszantásomra értetlenkednek a látásmódomon egy-egy probléma megoldásakor. Ami nekem pofonegyszerűnek, magától értetődőnek tűnik, másnak egyáltalán nem az. Aztán rájöttem, én vagyok másképpen „összerakva”. Azért kerestem meg a Mensát, mert érdekeltek az ottani emberek, a legtöbb barátom is onnan való, sőt, a jelenlegi férjemet is ott ismertem meg. Pontosabban egy mensás barátnőm összejövetelén találkoztam vele, s én beszéltem rá, hogy csinálja meg a Raven-tesztet, ami alapján besorolják az adott személy IQ-ját. Így került be ő is a tagok közé, ahová 17 éves kortól kapnak meghívást a tesztet jól, egy elért határ fölött teljesítők. A korhatár nem véletlen: akkorra válik ál­landóvá a felnőtt ember IQ-ja. Persze a belépés nem kötelező. Ugyanakkor a kérdésében megfogalmazott megközelítés talán a leglényegesebb szempont, ha a jogi pályára való alkalmasságot vizsgáljuk. A Mensában ugyanis túlnyomó többségében informatikusok és nyelvészek, nyelvoktatók, nyelvvel foglalkozók a tagok. Én ügyvédként valóban fehér holló vagyok közöttük, bár több jogász, ügyvéd kollégám szintén tag. Az em­beri IQ, mint a logikus gondolkodás alapját a nyelv és a matematika adja. Mindkettőt pontos, zárt szabályrendszerek működ­tetik, melyek nem áthághatók. Csakhogy a jog maga is matematikai és nyelvi logika, nem pedig bölcsészészjáráson alapuló, következésképp az egész magyar jogi felsőoktatás az alapjaitól, azaz a felvételitől kezdve elhibázott. A jognak – egyes alaptudásokat leszámítva – kevés köze van a magyar irodalomhoz és a történelemhez, ez egy téves kijelölés a felvételi eljárásban. Annál inkább kellene vizsgálni a jelentkező retorikai, logikai és adott esetben pszichológiai alkal­masságát, az egyetemen pedig ezeknek a tárgyaknak is dominálniuk kellene. Régi vágyam egy saját gimnázium alapítása, ahol biztosan fő tárgy lesz az erős latin- és matematikaoktatás. Az Amerikai Egyesült Államokban például a felsőoktatásba, így a jogi karokra is a „belépő” a logikai, nyelvtani és matematikai felvételi, és az ottani neves kollégák jóval összeszedettebbnek, célratar­tóbbnak tűnnek. Huszonkét éven át tanítottam az Eötvös Loránd Tudományegyetem Római Jogi Tanszékén, de a közelmúltban felhagytam az oktatással. Pedig nagyon szeretem. Az ok éppen az, hogy nagyon leromlott az évfolyamszínvonal. Ezt jelzi, hogy azonos vizsgakövetelmények mellett a korábbi 3,5-ös évfolyamátlag 1,8–1,9-re süllyedt. Ez számomra vállalhatatlan. Nyilván nem a felvételizők butultak el, hanem a már említett felvételi rendszer hibás mivolta felelős ezért. Az évfolyamátlag-csökkenésért különösen a néhány éve bevezetett központi írásbeli felvételi okolható, amit csak tetéz, hogy egyre több tanszék bevezette az írásbeli vizsgákat, ez szintén nem vezet a teljesítmény javulásához. A másik ok, amiről már beszéltünk: általában a joghoz, de különösen a római joghoz jó latinoktatást is páro­sítani kellene, ami erősítené a diákok logikai képességét. Ezenkívül egy ügyvédnek a retorika az egyik fő eszköze hivatása gyakorlásában, és szóbeli vizsgára már alig van lehetőség, nincs hol gyakorolni a beszédet. Nem volt könnyű, sőt kifejezetten nehéz döntés volt a tanítás hátrahagyása, hiszen már másodéves egyetemistaként felállhattam a ­katedrára, akkor lettem ugyanis római jogi demonstrátor. Véleményem szerint legalább a korábbi felvételi visszaállítását el kellene érni, hiszen képtelenség, hogy nem győződhetünk meg előzetesen a jelentkező szóbeli képességeiről, és nem az egyetem döntheti el azt, hogy kit tekint alkalmasnak az ál­tala biztosított képzés megfelelő színvonalú teljesítésére. Általánosságban is rendbe kellene tenni a magyar felsőoktatást, mert mostanra komoly minőség- és tekintélyromláson ment át. Például egy végzősnek még nem lesz munkája attól, hogy diplomát szerzett, hiszen a diplomája ma már gyakran nem ér sokat a munkaerőpiacon. Ezzel a végzősök nehezen szembesülnek, irreális ­elvárásaik vannak, és sokukat éri végül komoly frusztráció az eredménytelenség láttán. A kevesebb több alapján a minőségi képzést kell a felsőoktatásban is előtérbe helyezni, vagyis nem kell mindenkit beengedni a felsőoktatásba, miközben komoly, fontos, klasszikus szakmák halnak ki, ahol sok fiatal megtalálhatná a számítását.

Ön sikeres gyakorló ügyvéd, de a szavaiból süt a pedagógus-én. Nem is rejtette véka alá, hogy a nagy álma egy saját gimnázium. Biztosan megtalálta a számítását jogászként?

Maximálisan, a két hivatás ugyanis nem zárja ki egymást. Az iskola, az oktatás, az – ha tetszik – egy másfajta szerelem, elhivatottság. Kétségtelen, sokáig tanárnak készültem, amire többen is inspiráltak. Nagyapám, aki mindmáig egyik példaképem, Erdélyben volt latin, német és történelem szakos tanár, a nyelvek pedig már korán vonzottak engem is. Sajnos, az általános iskolám elég gyenge volt, ahonnan bizony nagy ugrás volt be­kerülni 1983-ban az ELTE Radnóti Mikós Gyakorló Gimnáziumába. Szerencsére a szüleimtől már korán önállóságot tanultam. Én voltam például az egyetlen kisdiák, akit a szülei nem kísértek el a gimnáziumi felvételire. Hamar megtanultam a saját döntések fontosságát és felelősségét, és ez máig végigkíséri a pályafutásomat és az életemet. A Radnótiban orosz-angol tagozatos voltam, heti hat-hat órában tanultuk mindkét nyelvet. Mind a magyar-, mind pedig a nyelv­tanáraim csodálatos emberek voltak, akik példaképpé válva szintén a pedagóguspálya felé terelgették a figyelmemet. Harmadikos koromban még oroszórát is tarthattam az osztálytársaimnak. Végül még ugyanebben az évben édesapám felvetette, nem érde­kelne-e a jogászi szakma. Érdekelt. Így ­1987-ben felvételiztem, és be is kerültem az ELTE-re. Igaz, először esti tagozatra. Ennek különös története van az én szempontomból. Nem volt jó ajánló akkoriban, hogy szüleim kereskedők voltak, nagyszüleim egyike pedig nemesi származású, ráadásul osztrák. Normál körülmények között fel sem vettek volna, ezt később egy professzorom mondta el nekem. 1987-ben viszont szerencsére mindent teljesen szabályszerűen intéztek a jogi kari felvételiken, mert előző évben volt egy óriási felvételivizsga-botrány az ELTE Jogi Karán. Az egyik tanszék oktatója és egy minisztériumi vezető akkor már évek óta ­felvételi előkészítőket tartott, ahol pénzért megosztották a jelentkezőkkel az aktuális évi felvételi feladatokat is. A lebukás ba­nális volt: az így megvásárolt megoldókulcs alapján az egyik kérdésre néhány felvételiző ugyanazt a hibás választ adta, ezeknél a jelentkezőknél pedig a közös szál az előkészítőjük volt. Vizsgálat indult, ami marasztaló büntető ítéletekkel zárult. Később egy könyv is megjelent erről a történetről, és abból tudtam meg, hogy az egyik előzetes letartóztatásba került professzor meg is halt, mert súlyos cukorbetegként nem ­kapta meg az inzulinadagját. Nekem és jó néhány évfolyamtársamnak ez a botrány persze szerencsét hozott, mert jó felvételi eredményünk alapján az „egyéb” származásunk ellenére sem merték azt mondani: helyhiány miatt elutasítva. Viszont nappalira sem akartak felvenni, ezért estire vettek fel. Innen jeles tanulmányi eredmény esetén viszont már másodévesen átjelentkezhettünk nappalira, ami nekem nem okozott gondot, mivel mindvégig, a diplomáig jeles és kitűnő átlagaim voltak.

De hogyan vetődött fel egy harmadikos, addig lelkesen tanárnak készülő gimnazistában, hogy a jogi pályára megy? Különösen, hogy a családjában erre nemigen akadt példa.

Ez így igaz, bár arra már nem igazán emlékszem, milyen körülmények között zajlott, minek a hatására történt a „pályamódosításom”. A Holló-ágon egyetlen jogász volt a felmenőim közt, de ő is igen régen, még az első világháborúban életét vesztette. Ahogy mondtam, a szüleim kereskedők voltak, de akadt a családban agronómus, festőművész és újságíró is. Édesapámnak ugyan volt egy ügyvéd barátja, de ő miatta biztosan nem lettem volna ügyvéd. Nem tetszett a hozzáállása. Hogy is mondjam? Az a fajta ember volt, aki inkább mosolygott, mint tudott. Számomra viszont az alaposság és a tudás már kamasz koromban is meghatározó volt. Talán fura, de édesapámat mondhatnám amolyan amatőr ügyvédnek, eddigi élete során több pert is indított és megnyert. Nem nyughatatlanságból, hanem az igazságkeresése miatt. Most, hetvenhét évesen is épp a társasházuk ügyében „visz” egy peres ügyet. Emlékszem, már 8-9 évesen én gépeltem neki a különböző építésiengedély-kérelmeket és egyéb beadványokat is, így a jog már korán az életem része volt. Egyszer Kőszegen nyaraltunk, és anyu gyűrűjéből – amit aputól kapott – kiesett a gyémántkő. Látván ügyvéd barátja tétlenkedését, ügyetlenkedését, édesapám „visszavette” tőle a megbízást, s maga folytatta a pert a gyártó ellen. És hogy mennyire sikeresen? Nos, nemcsak megnyerte a pert, hanem olyan összegű kártérítést ítélt meg a bíróság, hogy abból vettünk egy balatoni nyaralót. Ezek a motívumok bizonyosan hatottak rám, amikor végül nem a tanári pályát választottam.

Ha már másodévesen a Római Jogi Tanszék demonstrátora volt, s húsz éven át tanított ugyanott, mégis csak összeért önben a két hivatás. Egyértelmű volt saját maga számára, hogy a pályáját tanársegédként kezdje?

Valahogy magától értetődő volt, hogy a ­Római Jogi Tanszéken leszek főállású oktató. Az egyetemet summa cum laude végeztem, a diplomámat 1992. február 29-én kaptam meg. Az is közrejátszhatott, hogy az egyetemen eltöltött 4 és fél év nagyon szép emlék a számomra. Köztársasági ösztöndíjas voltam, és demonstrátori ösztöndíjat is kaptam, ami kényelmes diákéletet biztosított. Elképzelhető, milyen kiemelkedő juttatás volt ez, ha hozzáteszem, hogy jobban kerestem, mint utána kezdő oktatóként, három nyelvvizsgával. Igaz, nekem az egyetemi diáklét mást jelentett, mint a legtöbb évfolyamtársamnak. Soha egyetlen kollégiumi bulin nem vettem részt, nem volt kedvem kialvatlanul, fáradtan órára járni. Úgy véltem, nem szórakozni járok egyetemre, hanem lerakni a szakmai alapokat. Ez azért nem azt jelenti, hogy amolyan okostojás­ként a remeteéletet választottam volna, s csak a könyveket bújtam volna. Mai napig megvannak azok a barátaim az évfolyamról és a csoporttársak közül, akikkel sokat ki­rándultunk. Nekünk ez jelentette a felhőtlen kikapcsolódást. Persze illettünk is egymáshoz, hiszen hozzám hasonlóan többen is demonstrátorok voltak, hasonló életszemlé­lettel, és élmény volt velük eltölteni a szabadidőt. Ők egyébként szinte mind estin kezdték velem együtt, hasonló okokból, mint én. Együtt mentünk át nappalira, és végig összetartottunk.

Az eddigi pályaívéből jól látható, nemcsak a tanítás, hanem a folyamatos tanulás is alapvető fontos­ságú az életében. Csak felsorolásszerűen: az ELTE után posztgraduális társasági szakjogász-képzés, 1996–98-ban, még egyetemistaként, 1989-ben elvégez egy amerikai kereskedelmi jogi kurzust, Dél-Karolina államban, rá egy évre pedig egy amerikai gazdasági büntetőjogi kurzust New York-ban. De ha még ez sem lenne elegendő, részt vesz egy angol nyelvű, az európai uniós versenyjogot átölelő mesterkurzuson 2002–2003-ban. Ez is egyfajta belső késztetés?

Valóban folyamatos tanulásban vagyok, ­mióta az eszemet tudom, nekem óriási élményt ad a tudás. Egy bonyolult személyiségi teszt szerint az átlagosnál háromszor nagyobb a tanulási vágyam. Most éppen egy munkajogi szakjogászi képzésen veszek részt, a pécsi jogi kar szervezésében. De a szakmai önképzésen túl vannak más ösztönzőim is. Amikor például a kisebbik lányom elkezdte az általános iskolát, beiratkoztam a Francia Intézetbe, s én meg elkezdtem franciát tanulni. Ennek köszönhetően az ­angol és a német mellett ma franciául is ­tárgyalóképes szinten beszélek, bár kétségkívül kevésbé jól, mint angolul vagy németül, amit még 3–4 évesen kezdtem el tanulni a nagyapámtól. Az agyunkat éppúgy mozgatni kell, mint a testünket. Lehet, hogy nem minden tudásunkra van szükségünk a mindennapi életünkhöz, de ahhoz mindenképp elengedhetetlen, hogy nagyobb kitekintésünk legyen a világra. Én ebben is egyfajta devianciát képviselek: az emberek többsége nem szívesen lép ki a komfortzónájából, én viszont hiszem, hogyha tágítjuk ezt a zónát, kisebb lesz a minket érő stressz, hiszen nő a tűrőképességünk. Ehhez az állandó tanulás és vizsgázás is hozzájárul. Egy felmérés szerint a folyamatos számon­kérés hatszor jobban motiválja az embe­reket, mint a jutalmazás. Utóbbira általában legyintünk, természetesnek vesszük, míg ­előbbi jobb teljesítményre sarkall. Ezért minden szakmában kötelezővé tenném a két-háromévenkénti továbbképzést, vizs­gázást. Jogászoknál már csak azért is, mert a joganyag gyorsan, s számos ponton változik. Sajnos, sok kolléga nem érzi a felkészületlenség felelősségét, pedig egy ügyvéd ugyanolyan kárt tud okozni, mint mondjuk egy orvos. Adott esetben egy rossz tanácsunk vagy döntésünk tönkretehet egy egész egzisztenciát.

 

Az interjú második, befejező részét az ugyvedvilag.hu pénteki számában olvashatják. A cikk a szeptemberi Ügyvédvilágban jelent meg.

---