Az igazságtétel szépsége a bíró kárpótlása II. rész

Ez a cikk több mint egy éve került publikálásra. A cikkben szereplő információk a megjelenéskor pontosak voltak, de mára elavultak lehetnek.

Várhatóan márciusban dönt a Kúria szakkollégiuma azokról az esetleges jogegységi ajánlásokról, melyeket a régi és az új Munka Törvénykönyve alapján hozott ítéletek összevetése alapján tett meg a legfőbb bírói fórum joggyakorlat-elemző munkacsoportja. Ennek egyik aktuális érdekessége, hogy a testület nem akart „felülről” vezérelt állásfoglalást tenni az elektronikus kézbesítéssel kapcsolatban. Egyre több per indul ugyanis amiatt, hogy a munkáltatók e-mailben értesítik dolgozójukat a felmondásról. Kérdésként merülhet fel: mi módon közölhető jogszerűen a felmondás elektronikus dokumentum útján – fogalmazza meg a munkacsoport álláspontját az Ügyvédvilágnak adott interjújában Sipőczné Tánczos Rita, a Kúria bírája, aki hivatalból volt tagja a grémiumnak. Utóbbi „arra a következtetésre jutott, hogy ebben a kérdésben érdemes megvárni a most formálódó alsóbb bírósági gyakorlatot (…), az első- és a másodfokú munkaügyi perek kimenetelét (…) Nem lenne szerencsés, ha már az elején mi szabnánk irányt ebben a kérdésben

►Ha jól feltételezem, még a jogi diploma után sem igazán tudta, mire is szako­sodjon.

Ha így is volt, azért akadt előttem egy komoly példa, igazodási pont, aki nem más, mint Hagelmayer Istvánné. Ő volt a munkajogi szemináriumvezetőm, aki óriási hatással volt rám. A professzor asszony egy fantasztikus, bájos, kedves és igen nagy tudású személyiség, akivel ma is baráti viszonyban vagyok. Amikor befejeztem az egyetemi tanulmányaimat, először a Pesti Központi Kerületi Bíróságra (PKKB) kerültem fogalma­zónak, büntető ügyszakban. A PKKB-t nem bántam, hiszen már akkoriban is tudvalévő volt, hogy a jogi szakvizsga letételéhez a legjobb gyakorlatot és tudást a bíróságokon vagy az ügyészségeken lehet megszerezni. Amikor nem sokkal később megkérdezték, lenne-e kedvem átmenni a Legfelsőbb Bíróságra fogalmazónak, igent mondtam. Érdekes egyébként, hogy sok kúriai bírótársam kezdett maga is a Legfelsőbb Bíróságon fogalmazóként. Azt persze, szerintem, egyikünk sem gondolta volna, hogy valaha e ­testületben fog majd bíráskodni. De visszatérve a fogalmazósághoz, nyolc hónapig voltam beosztva Pálinkás György tanácsvezető büntetőbíró mellé. Ez az időszak ugyanakkor lelkileg komolyan megviselt. Én magam a büntetőbíráskodástól mindig is távol álltam, magamat sosem tudtam volna elképzelni ilyen ügyek tárgyalójaként. Ehhez képest ­Pálinkás György a Legfelsőbb Bíróság egyik legismertebb és legszigorúbbnak tartott kiváló bírája volt, aki az 1990 előtti Magyar­országon az egyik legtöbb halálos ítéletet hozta. Így hát sok ilyen tárgyalás jegyzőkönyvvezetője voltam; máig emlékszem a halálraítéltek arcára – és bár halálbüntetés már nincs, képtelen lennék egyetlen ember szabadságának akár csak egyetlen hónapra történő elvonásáról dönteni.

►Miközben munkaügyi bíróként is sok esetben sorsokról kell döntetnie. Volt már ítélete, amit később megbánt?

Valóban sok dilemmával jár a munkaügyi ­bíráskodás is. Én nem megbánt ítéletről beszélnék, hanem olyanról, amivel kapcsolatban később rájöttem: hibásan döntöttem. Egy ilyenre emlékszem, ami egy társadalombiztosítási perben született, ahol nem jól ítéltem meg a felperes által fizetendő összeg mértékét. De nem volt mit tenni, a verdiktet már kimondtam. Örömmel vettem viszont, amikor a hátrányos helyzetbe került illető fellebbezett és a másodfok ­végül korrigálta a tévedésemet. Sokkal drá­maibb volt viszont egy másik ügyem. Álta­lában is sokat töprengek, vívódom egy-egy döntésre váró eseten, gyakran utazás vagy futás közben is végigveszem a pro és kontra érveket, összevetem a tényeket. Nemrégiben egy egész nyaramat tönkretette egy per, illetve annak tragikus vége. Tudtam, hosszasan és egyre meggyőzőbben erősödött bennem, hogy a felperesnek van igaza. Ezért elhatároztam, hogy még a nyári szünet előtt ítéletet hirdetek. Csakhogy előtte egy nappal a felperes öngyilkos lett. Ez hóna­pokig óriási teherként nehezedett rám, különösen annak tudatában, hogy legjobb tudásom és meggyőződésem alapján neki adtam volna igazat. Szerencsére ilyen azért igencsak ritkán, elvétve fordul elő egy bíró praxisában, és bőségesen kárpótol a munkám legszebb része, ami épp maga az igazságtétel. Az, amire én mindig is törekedtem.

►A fogalmazóság után már rátalált a bírói hivatásra, vagy még mindig nem tudta, mihez is kezdjen?

Ez utóbbiról volt szó. A jogi szakvizsgát 1988-ban tettem le. Mivel a PKKB-n munkaügyi területen nem volt hely, ráadásul egy másik szakágon mintegy 400 üggyel kellett volna kezdenem, a bíróság helyett egy jogsegélyszolgálat vezetőjeként helyezkedtem el. Hamar rájöttem azonban, hogy ez sem nekem való, így 1990-től másfél évig az ­akkori Országos Társadalombiztosítási Főigazgatóság főmunkatársaként dolgoztam, és részt vettem a deregulációs munkála­tokban. Ez, bár eleinte izgalmas feladatnak tűnt, és 1992-ben még a szegedi József Attila Tudományegyetemen társadalombiztosí­tási szakjogászi képesítést is szereztem, a közigazgatással végül mégsem „találtunk egymásra”, egyszerűbben fogalmazva: nem vonzott. Úgy éreztem, kevés hasznosat tudok tenni ezen a területen. Csakhogy ekkoriban született meg az első lányom, ezért lassan eljött az idő, hogy a munkában is megállapodjak. Sikeres pályázat után, 1993-ban neveztek ki a Fővárosi Munkaügyi Bíróságra, ahol mindenféle, az e bíróság hatáskörébe tartozó ügytípusban eljártam. Ez egy nagyon hasznos időszaka volt a pályámnak, s itt találtam rá az igazi szakterületemre is, ami a közszférában történő foglalkoztatás. A munkaügyi bíróságon 2005. január 1-jétől csoportvezetői megbízást kaptam, majd az igazságügyi reform után, 2011-től immár a Fővárosi Törvényszék 51. Mf. számú tanácsában végeztem tovább a munkámat. Amikor 1993-ban elkezdtem a tényleges bíráskodást, egy rendkívül izgalmas, úttörő időszakot élhettem meg: előtte egy évvel, 1992-ben született meg a rendszerváltás utáni új Munka Törvénykönyve, miközben azzal egy időben szűntek meg a munkaügyi döntőbíróságok, s az ott folyó összes ügy átkerült a Fővárosi Munkaügyi Bíróságra. Ez nem kis feladat volt, csak nekem mintegy 360 ügyem volt folyamatosan, de a kollégáimnak is hasonló nagyságrenddel kellett megbirkózniuk. Emellett egy sor új, a szakterületemet érintő joganyag született, mint például több jogállási, köztük a közszolgálati, illetve közalkalmazotti törvény. Nos, nehéz volt dönteni, pontosabban felállítani az ügyek között egy sorrendet, de próbáltuk előrevenni a jogviszony-megszüntetés miatt indult pereket, hogy az érintettek legalább ne maradjanak valamilyen ellátás nélkül. Persze így is hatalmas peranyagról volt szó, szerencsénkre a társadalombiztosítási ügyek átkerültek a PKKB-hoz, emellett pedig voltak olyanok, melyek idővel végül „maguktól megoldódtak”, a felek megállapodtak.

►Mintegy két és fél évtized után került újra vissza a legfelsőbb bírói fórum köte­lékébe. Ide hogyan vezetett az útja?

A Kúriára 2012. május 1-jével kaptam meg a kinevezésemet munkaügyi ügyszakos bírónak. Ez természetesen pályázat útján ­történt. Ami igazán felkeltette az érdeklődésemet, az a pályázati kiírásnak ama része volt, amelyben előnyként jelölték meg a közszolgálati ügyek ismeretét. Mivel ez a terület általában nem népszerű a bírák között, nekem viszont az egyik szakterületem, tehát aspiráltam és nyertem. Talán az a tapasztalat is segített, hogy a Fővárosi Munkaügyi Bíróságon fut a legtöbb ilyen ügy, mivel a közigazgatás központja Budapest, itt vannak a központi államigazgatási szervek, következésképp itt dolgozik a legtöbb köztisztviselő, kormánytisztviselő és köz­alkalmazott. Míg korábban a Fővárosi ­Munkaügyi Bíróságon, majd a Legfelsőbb Bíróságon és a Kúrián is ügydömping volt, ma már általában kevesebb az alap- és a fellebbezett munkajogi per, a számuk „beállt” az optimálisra. Ez is leszűrhető a joggyakorlat-elemző csoport összegzéséből.

►Ön régóta publikálója és tanítója is a szakterületének. Ez mennyire áll közel a szívéhez?

Az egyetemi oktatást nagyon szeretem, ha mondhatom, ez a hobbim. Nekem itt köszön vissza a bölcsészettudomány, és a családom jelentette pedagógusháttér. Amellett, hogy tagja vagyok a Jogi Szakvizsga Bizottságnak és a másodfokú Közjegyzői Fegyelmi Bíróságnak, öt éven át tanítottam munkajogot a Károli Gáspár Református Egyetem Állam- és Jogtudományi Karán. Jelenleg az ELTE Munkajogi és Szociális Jogi Tanszékén oktatom e tárgyat, és az ELTE Jogi Továbbképző Intézete által szervezett munkajogi szakjogász-képzés munkaügyi igazságszolgáltatás nevű tantárgyának tantárgyfelelős oktatója vagyok. Tudja, nagyon szeretek fiatalok körében lenni, sokat lehet tanulni tőlük, kérdéseikkel, megjegyzéseikkel olyanokra is ráirányítják a figyelmemet, amit én nem feltétlenül gondolnék át magamtól, vagy eszembe se jutna. De ha már itt tartunk, hadd vessem össze a hazai és az európai jogi oktatást. A nagyobbik lányom most 23 éves, és jelenleg Erasmus-ösztöndíjjal Portugáliában hallgat jogot. Azt mondja, kint kezdte el élvezni, mert másképp közelítenek hozzá, mint itthon. Ezt gyakorló oktatóként, sajnos, alá tudom támasztani. Mert nálunk miről is szól a jogi oktatás? Leginkább a törvények, rendeletek, mindenféle regulák bemagoltatásáról. Ahelyett, hogy szemléletet tanítanánk a hallgatóknak. Az ELTE Munkajogi Tanszékén megbeszéltük, hogy a szigorlat két elméleti kérdése mellett a harmadik feladat egy jogeset megoldása lesz. Ezen keresztül pedig az is elemezhető, hogy a gyakorlatban miként alkalmazhatóak a jogszabályok egy-egy vitás ügy tisztázására. Az oktatás mellett egyébként korábban gyakran publikáltam több szaklapban is, így például a Human Saldóban és a Munkaügyi Értesítőben, szerzője és társszerzője vagyok különböző könyveknek, egyetemi jegyzeteknek, például a Károli Gáspár Református Egyetem munkajogi tankönyvének, valamint „A közalkalmazottak jogállásáról szóló törvény magyarázata” címűnek. Emellett rendszeresen előadok különböző fórumokon, így a Magyar Munkajogi Konferencián vagy a Magyar Munkajogi Társaság ülésein.

HMJ – Hatályos Magyar Jogszabályok három nyelven
Több mint 350 jogszabály, több mint 120 Legfelsőbb Bírósági határozat rendelkező része, a kettős adóztatásról szóló egyezmények jelentős része, több mint 100 Legfelsőbb Bírósági állásfoglalást, több mint 120 Versenytanácsi határozat három nyelven. Az új Jogtáron online módon is elérhető. Bővebb információ és konstrukciók >>

►Említette, hogy a nagyobbik lánya külföldi tanulmányai során szerette meg a jogot. Ezek szerint – Önhöz hasonlóan – egyelőre ő sem erről a pályáról álmodik?

Én ugyanazt tudtam neki tanácsolni, mint az édesanyám nekem: legyen egy tisztességes szakmája, aztán később arra veszi az útját, amerre akarja. A szívében amúgy, akárcsak én, ő is bölcsész. Most 23 éves, és természetesen egyáltalán nem lesz baj, ha végül nem a jogi pályát választja, de egy diplomával a kezében már könnyebben kacsintgathat másfelé. Egyébként az életüket illetően mindkét lányom döntése önálló és fontos, ebben nem akarom befolyásolni őket, csak biztos megélhetést szeretnék tudni nekik.

►És a kisebbik?

Ő most húszéves, és élelmiszermérnök szeretne lenni vagy dietetikus. Azt hiszem, ez is egy kiváló hivatás lehet, ő a munkájában az édesapját követi, aki szintén hasonló, élelmezési területen dolgozik.

►Az egyik hobbiját, az oktatást már említette. A szabadidejében mivel foglalatoskodik szívesen?

Mivel a sok munkám miatt kevesebb idő jut a családomra, az ő hobbijaikat tettem a magamévá is, persze nem kényszerből, hiszen nagyjából azonos az érdeklődésünk. Szeretünk túrázni, kirándulni, utazni, amolyan nomád stílusban. Sokat járunk-kelünk Magyarországon is, de a szilvesztert például Erdélyben töltöttük, nemrég pedig sátorral jártuk körbe Törökországot. Húsz éve térünk vissza egy csodálatos görög faluba is, amit turisták nemigen, a helybéliek viszont annál inkább látogatnak. Már csak emiatt is egészen csodás a varázsa. A férjemmel két éve jártunk Marokkóban is, ahol berber­sátrakban aludtunk, a szabad ég alatt. És ha már ott voltunk, nekiveselkedtünk a ­Magas-Atlasznak… Ám, be kell vallanom, a hegy legmagasabb pontjára, a csaknem 4200 méteres Toubkal-csúcsra azonban csak a férjem jutott fel. Én 3100 méteren „kiszálltam”.

Fotó: Kőrösi Tamás

---