Az ítélkezéshez a legerősebb belső meggyőződés kell

Ez a cikk több mint egy éve került publikálásra. A cikkben szereplő információk a megjelenéskor pontosak voltak, de mára elavultak lehetnek.

„Védőként azt szoktam mondani, kétféle ügyfelem van: az ártatlan és a tényleg ártatlan. Ez komolyra fordítva azt jelenti, hogy bármit is követett el, elengedhetetlen az őszintesége. A megbízómat csak úgy tudom a legjobban védeni, ha feltárja az ügy minden részletét, így az eljárás során nem tudnak sarokba szorítani a hatóságok különböző, hirtelen előkerült bizonyítékokkal. Ügyvédként is dolgozik bennem a belső meggyőződés, vajon fel kell-e menteni az ügyfelemet, vagy sem. Védőként is végiggondolom, bíróként hogyan ítélnék ugyanabban az ügyben” – fogalmaz dr. Parti Ágnes, aki egy évtizednyi, másodfokú büntetőbíráskodást, s ezzel a biztos megélhetést maga mögött hagyva döntött arról, hogy szabadúszó, azaz ügyvéd lesz.

Az élete során számos megpróbáltatáson, traumán keresztül ment asszony élsportolónak készült, ezt szívta magába a szülői házban: édesanyja válogatott kosárlabdázó, édesapja, dr. Parti János olimpiai bajnok kenus volt. Ám 18 éves korára kiderült, gerincbetegsége miatt ez az álma végleg elillant. Ezért óriási élmény volt számára, amikor négy éve, 28 év után újra beült egy versenyhajóba, s azóta is gyakran evez. A három lánygyermek és két fiúunoka a legnagyobb boldogsága, rendkívüli közvetlensége és bája pedig megragadja az embert. Az édesanyja házából átalakított Tököli úti iroda szép enteriőrjén is érződik az asszonyból áradó szeretet; a régi tárgyak mind-mind egy kedves lélekről tanúskodnak. Számos nagy ügye mellett az egyik legjelentősebb ügyvédi sikerének tartja Földes-Szabó Attila jogerős felmentetését az úgynevezett Fő utcai órásgyilkosság ügyében. Egykori szerelmei, a sport és a bíráskodás újra fellángoltak, amikor megválasztották a Sport Állandó Választott Bíróság egyetlen női tagjának. „Abban, hogy végül ügyvéd lettem, nagy szerepe volt annak az állandó belső vívódásnak, hogy minden esetben meg tudom-e hozni a lehető legigazságosabb ítéletet, melyhez a legerősebb belső meggyőződés kell. Bár a jogászi munka csúcsának továbbra is a bíráskodást tartom, de teljes odaadással végzem a hivatásomat. Természetesen ügyvédként is a legjobbat szeretném elérni az ügyfelem számára, de a meggyőződésem ellenére nem kell mindenáron vállalnom bárki védelmét.”

Rövid önéletrajzában hitvallásaként Gogolt idézi: „Hogyne védeném az embereket, mikor tudom, hogy bűneik felét tájékozatlanságból, tapasztalatlanságból és ostobaságból követik el?” Én ehhez rögvest hozzátenném Dosztojevszkijt, aki tömören úgy méltatta az orosz realista regényírók szellemi atyját: „Mi mindannyian Gogol köpenyégéből bújtunk elő”. És Ön kiéből, azaz voltak-e családi inspirálói a jogi pályához?

Több jogász is volt, de ebből számomra még nem következett egyenesen, hogy magam is ezt a hivatást válasszam. Sőt! Sokáig a szüleim rendkívüli sportteljesítménye inspirált, ezért másban, mint a versenysportban, nem is tudtam gondolkodni. Anyu hosszú ideig a női kosárlabda-válogatott tagja volt, ami egy lánynak különösen erős motiváció, ha a női sportolók előrejutását nézzük. Édesapám, dr. Parti János pedig olimpiai bajnok kenus volt. Szándékosan említem fel azt a bizonyos két kis betűt, hiszen kevesen tudták róla, hogy jogi egyetemet is végzett az Idegen Nyelvek Főiskolája és az akkori Testnevelési Főiskola edzői szaka mellett. Már gyermekkoromban büszkességgel töltöttek el mindkettejük sikerei, apu pedig egészen „magasra tette a lécet”. Kenusként három olimpián is elindult, és két ezüstérem után, 1960-ban Rómában végül megszerezte az aranyérmet jelentő elsőséget. Emellett világ-, háromszoros Európa- és tizenkilencszeres országos bajnok volt. És rendkívül sokoldalú is, amit ékesen bizonyít például, hogy olimpiai bajnokságát saját tervezésű hajóján nyerte. Sokáig, 1976-tól 1988-ig a válogatott szövetségi kapitányaként dolgozott, irányításával a magyar csapat az 1980-as moszkvai olimpiáról egy, az 1988-as szöuliról két aranyéremmel tért vissza. Még nyugdíjba vonulása után sem tétlenkedett, hiszen az iráni szövetség felkérésére is munkát vállalt, nem csak mesteredzőként, hanem sportszervezőként is. Így fiatal kamaszként korán megrajzoltam magamnak a saját sportjövőképemet: 18 évesen titkon magam is arról álmodtam, hogy kemény munkával és szorgalommal a szüleimhez hasonló sikereket érhetek el. Egyetlen gyermekükként szerettem volna követni ezt a családi tradíciót. Különösen édesapám példájából kiindulva, aki egész életét a sportnak szentelte, s végzettsége ellenére sohasem dolgozott jogi pályán. Így a jogászságnak gyermekkoromban semmilyen jelentőséget nem tulajdonítottam. Ellenkezőleg, ilyen „felmenőkkel” teljesen természetes volt, hogy a Petőfi Sándor Gimnázium testnevelés tagozatán érettségiztem 1978-ban. Ám paradox módon én voltam az egyetlen sporttagozatos, akit negyedikben felmentettek a torna alól. Egyre gyakoribbak voltak ugyanis a hátfájásaim, aztán hamar kiderült, hogy egy gerincbántalom miatt le kell mondanom a versenyzői álmokról. Miközben édesapám sportpályafutása 18 évesen kezdett felívelni, az enyém nagyjából akkor véget is ért. Hatalmas trauma volt ez a számomra, de a családot is villámcsapásként érte a diagnózis. Különösen, hogy édesapám nyomdokaiba lépve, 10-től 18 éves koromig kajakoztam. Egészen addig szép eredményeim is voltak, hiszen második, illetve harmadik helyezett voltam a magyar és a budapesti bajnokságon. Így kerülhettem a sporttagozatra is. Ám a szüleimmel ellentétben, én nem szentelhettem az életemet a profi sportnak. Egy valamire azonban megtanított az aktív versenyzés, majd annak a végeszakadása is: a küzdelemre és a tisztességre. A sportmúltam miatt bizonyos problémahalmazokat megtanultam kívülrekeszteni, így amikor kell, a legjobb teljesítményre tudok koncentrálni – legyen szó akár a hivatásomról vagy a magánéletemről.

A hátrány így kovácsolódott előnnyé, amikor a fiatalkori trauma egyben belépő lett az ELTE Állam- és Jogtudományi Karára.

Azért nem volt ez ilyen egyszerű. Igencsak tanácstalanul álltam, fogalmam sem volt, mit is választhatnék a sport helyett. Édesanyámnak semmilyen kötődése nem volt a joghoz, és ahogy mondtam, édesapámnak is kevés. Annál inkább viszont a második feleségének: a mostohaanyám nagyon sokáig büntetőbíró volt, majd ügyvéd lett. Én nagyjából az ő szakmai pályáját futottam be. Csaknem tíz évig voltam büntetőbíró, először a Budakörnyéki Bíróságon, majd a Pest Megyei Bíróságon. Már egyetemistaként a jogászi munka csúcsának tartottam a bírói hivatást, s ezzel ma sem vagyok másképp, ám amint elkezdtem ügyvédkedni, egyre inkább beleszerettem ebbe a világba is. De visszakanyarodva az elejére, amikor kiderült, hogy a betegségem miatt a TF-re nem mehetek, mivel humán beállítódottságú voltam, családi szavazat alapján, apai és mostohaanyai ösztökélésre döntöttünk a jogi egyetem mellett. Ám nem ment simán. Első körben fél pont híján lecsúsztam a bekerülésről. Akkoriban ugyanis a fiúkat már 16, a lányokat viszont csak 18 ponttól vették fel. Ez egy újabb csalódás volt, amit csak tetézett, hogy édesapám semmilyen protezsálásra nem volt hajlandó. Egyenes ember volt, aki élsportolóként pláne azt vallotta: mindenki az egyéni teljesítményével jusson előbbre. Ez persze akkoriban igencsak dühített és dacossá tett. Olyannyira, hogy amikor a következő évben, másodjára felvételiztem, nem is szóltam a családnak. Az alatt az egy év alatt a magánéletem is átalakult, hiszen a sikertelen felvételi után férjhez mentem. Ez azonban egyben nehezítette is a tanulmányaim megkezdését, hiszen a párom vidéken volt körzeti orvos. Így hiába vettek fel az ELTE-re, azonmód át is jelentkeztem a szegedi József Attila Tudományegyetemre, esti tagozatra. Napközben ugyanis a férjem asszisztenseként dolgoztam, így munka mellett nem volt könnyű a tanulás. De boldog voltam, mert ez idő alatt vártuk az első gyermekünket. És ekkor jött egy újabb, szörnyű trauma, amikor a kilencedik hónapban elment a kisfiunk… Ez érzelmileg nagyon összetört. Nem sokra rá, 1984-ben elváltunk, s az államvizsga után visszaköltöztem Budapestre, ahol később újra férjhez mentem. A páromnak nagyon sokat köszönhetek, ő biztosítja nekem azt a hátteret, ami elengedhetetlen volt ahhoz, hogy ma is felelősséggel tudom ellátni az iroda ügyvitelét. Az államvizsga után rövid ideig egy közjegyzőnél kezdtem gyakornokoskodni, de szerencsémre hamarosan már a Budakörnyéki Bíróságon lettem fogalmazó. Ezzel nagyot léptem afelé, hogy végre büntetőbíró lehessek. Végül 1988–89 tájékán megkaptam a bírói kinevezésemet, ahol tíz évig ítélkezhettem. Úgy éreztem, magamra találtam, szerettem a munkámat. Boldog voltam azért is, mert időközben a sors szerencsére „visszavett” az addigi szigorúságából: három lánygyermekkel is megajándékozott, sőt két gyönyörű fiúunokánk is van már, a nagyobbik öt-, a kisebbik kétéves. Ám elnézve a pályaválasztásukat, úgy tűnik, a jogászkodás velem véget is ér a családban – legalábbis egyelőre bizonyosan. A legnagyobb lányom, aki most harminc éves, angolszakos tanárként végzett, de a divatszakmában dolgozik, a 26 éves középső pedig épp most fejezi be az egyetemet: építészmérnök lesz. Talán a legkisebb lehet a „mesebeli utód”, aki viszont az én gyermekkori álmomat tejesítheti be. Évek óta ritmikus sportgimnasztikázik, nem csak nagyon tehetséges, de mindehhez egészen elképesztő a hajlékonysága. Ez az adottsága számára természetes, de a kívülállók elámulnak azon, milyen figurákra képes: a spárga neki csak alap, hiszen például 180 fokot jóval meghaladva tudja hajlítatni a lábát és a karját. A tehetsége vitathatatlan, reményeink szerint jövőre elindulhat az ifjúsági Európa-bajnokságon is. A párom az ő nevelésében, gondozásában is igazi partner.

Elég sok megpróbáltatás érte, mire érett, tapasztalt bíró lett. De az említett sportszellem valóban és mindig elegendő volt ezek elviseléséhez?

Ha őszinte akarok lenni, akkor sem kezdeném előlről az életem, ha szobányi aranyat kapnék érte. Visszagondolva, a szép dolgok mellett sok olyan megpróbáltatással is szembe kellett néznem, amit nem szeretnék újraélni. Ugyanakkor ennek tudat alatt és tudatosan is hasznát vettem bíróként, s most ügyvédként is: azt hiszem, ez sokat segített annak a bizonyos józan ítélőképességnek a kialakulásban és megőrzésében. Emiatt, mint bíró, mély empátiával tudtam kezelni egy-egy ügyet. De ahogy a bíróvá válásomat, úgy az ügyvédi pálya kezdetét is determinálta néhány körülmény. A mostohaanyám sajnos nagyon fiatalon, 55 évesen meghalt, amit már felnőtt fejjel, de ugyanolyan traumaként éltem meg, mint nem sokkal később édesapám halálát. Ezek szinte egyidőben történtek, s alaposan átírták a pályámat. Ezt a Tököli úti irodát – apu unszolására – mostohaanyám halálakor, a ’90-es évek végén vettem át az ő egynegyed tulajdoni illetőségű ügyvédi irodarészét, akkor még a Belgrád rakparton. Később több költözés után végül is a volt családi házunkban, itt a Thököly úton működtetem a praxisomat. Az épületet folyamatosan, a saját kezünkkel újítgatjuk, szépítgetjük, amiben a férjem szintén nagyon sokat segít. Igazi ezermester, a precizitása, pontossága, és amit megteremtett, mindenkit lenyűgöz.

A szép enteriőrön valóban érződik a szeretet; a régi tárgyak, a lámpák, a bútorok mind-mind egy kedves lélekről tanúskodnak. A folyamatos szépítgetés esetleg az ügyvéddé válás stációit is mutatja?

Talán, bár ez nyilván nem kapcsolódik össze ilyen tudatosan. De az biztos, hogy nem volt könnyű az iroda elindítása, vagy inkább újraindítása. Igazi nehézséget jelentett, hogy az addigi ügyfelek nem tudták kivárni azt a néhány hónapos procedúrát, amíg hivatalosan is leköszöntem a bírói pulpitusról, s megtörténhetett az átadás-átvétel. Itt álltam szinte egyedül, magam mögött hagyva egy biztos állami egzisztenciát, biztos jövedelemmel és megélhetéssel, s nem láttam, miből jut pénz egyáltalán csak a rezsi kifizetésére. Ezek ellenére belevágtam, a döntésben pedig sokat segített az apai ösztökélés. Ám a roppant nehéz döntés után, alighogy elhagytam a bíróságot, rá két hónapra meghalt az apu. Viszont megszületett a harmadik lányunk is, így róla is gondoskodni kellett. Elég kilátástalannak tűnt a helyzet anyagilag és szakmailag is. Nagyrabecsült barátom és kollégám, Bárándy Péter mondta ekkor: bizony hozzá kell szokni, hogy egy ügyvédi iroda minden hónap elején sok százezer forint mínusszal indul. Bevétel szinte semmi, de a kötelezettségeket időre és rendre teljesíteni kell. A régi bíró kollégáim és ügyvéd barátaim bátorítása is erőt adott a folytatáshoz.

Kanyarodjunk visza egy kicsit a múltba. Említette, hogy már egyetemistaként is a bírói hivatást tartotta a szakma csúcsának. A beszélgetésünk elején idézett gogoli-dosztojevszkiji realizmus mennyire meghatározó egy bíró életében? Azért kérdezem, mert említette a bírói empátiát, ami az általános közvélekedés szerint alig létezik. Az ítélkezőnek minden ügy csupán egy akta, embertől, bűntől, ad abszurdum: valóságtól, igazságtól függetlenül. Ráadásul a magyar bíróságokon gyakorlatilag nem történik érdemi bizonyítási eljárás, a bíró szinte kizárólag az ügyész és az ügyvéd „kiterített lapjaiból” dolgozik, sok esetben kétes döntést hozva. Sokak szerint ez a magyar igazságszolgáltatás realizmusa. Hogyan látta ezt gyakorló bíróként, s hogyan ügyvédként? Képletesen szólva, kellett-e szemüveget cserélnie?

Röviden válaszolva: egyáltalán nem. A gogoli idézet sem véletlen, hiszen bíróként és ügyvédként is láttam, látom, hogy az elkövetett vétségek, bűnök jó része mögött valóban a tájékozatlanság, tapasztalatlanság vagy ostobaság húzódik meg. Szerencsére az emberek többsége nem velejéig romlott, aljas bűnöző, csakhogy az igazságszolgáltatás darálójában ez mindegy. A mérce gyakran ugyanaz, sokszor a rendőrök, az ügyészek és a bírák sincsenek tekintettel az emberi tényezőkre. Amiket felsorolt, az általánosságban nézve igaz, de ennél sokkal összetettebb problémáról van szó. Sajnos, a bírói képzésnek sok minden nem része, ami pedig hozzátartozna a megfontolt mérlegeléshez. Börtönt például én is csak ügyvédként láttam először belülről, sokan pedig úgy ülnek fel a bírói pulpitusra, hogy egyáltalán nincsenek tisztában a nyomozati munkával. A legtöbben szinte feltétel nélkül bíznak abban, hogy amit a vád leír, az úgy is van. Szentírásnak tekintik. Nálam a bizonyítás addig tartott, amíg a lelkemben is kialakult, mi is történt valójában, s végül a tényállást meg tudtam állapítani a legkisebb kétség nélkül. Bíróként nem egyszer előfordult, hogy egy nap akár több felmentő ítéletet is hoztam. Volt másodfokú tanácselnököm, egyben mentorom, aki sajnos nem él már, megtanított arra az alaptézisre: ha a bűn el nem követésének bármilyen kicsi az esélye, ha csak egy picit is billeg a meggyőződésem a vádlott bűnösségét illetően, inkább fel kell menteni, semmint elítélni, akárcsak egyetlen hónapra is. Persze nem voltam naív, büntetőbíróként nem is lehettem az. Ezért a tárgyalóteremben az ítélethirdetéskor azt is hozzátettem mindig: a vádlott ne bízza el magát, és a felmentést ne tekintse útlevélnek! Ha ugyanis – ezen felbátorodva – újra elém kerül, már nem lesz ekkora kétségem a bűnössége felől, s másodjára jó eséllyel marasztaló ítélet születhet. Az igazi nagy dilemmát azonban a pályám későbbi szakaszában tárgyalt közlekedési ügyek jelentették. A legtöbb ilyen esetben ugyanis mi történik? Valaki gyanútlanul elindul otthonról, mondjuk a családjával, aztán egy pillanatnyi kihagyás miatt egyszer csak az árokban találja magát. És a totálkárosra tört autóban ott fekszik a felesége és a gyereke, akik talán meg is haltak. Ez önmagában is olyan szörnyű élmény, amit az illető élete végéig hordozni fog a lelkében. A törvény szerint persze bűnös, de látva egy ilyen összetört, magát amúgy joggal marcangoló embert, bíróként milyen ítéletet kell hoznom? Papír szerint persze mérlegelhetek számos szempontot, de az ítélkezés emberi tényezője rajtam múlik. Ezek lelkileg nagyon nehezen feldolgozható ügyek voltak számomra. Abban, hogy végül ügyvéd lettem, nagy szerepe volt ennek az állandó belső vívódásnak, hogy minden esetben meg tudom-e hozni a lehető legigazságosabb ítéletet. Az évek alatt alaposan megtanultam a leckét: egy verdikt kimondásához a legerősebb belső meggyőződés kell. Természetesen ügyvédként is a legjobbat szeretném elérni az ügyfelem számára, de a meggyőződésem és a legjobb szakmai tudásom ellenére sem az enyém a sorsa feletti döntés felelőssége.

Ma – ha tetszik, „kívülről” – hogyan látja a bírákat? Egyáltalán, mint egykori szakmai szerelem, nem hiányzik néha a pulpitus?

Hazudnék, ha nemmel felelnék. Amikor ott hagytam a Pest Megyei Bíróságot, az akkori főnököm, Czine Ágnes – aki ma a Fővárosi Ítélőtábla büntetőjogi kollégiumának vezetője – azt mondta, próbáljam ki magam ügyvédként, de ő bármikor visszavár. A büntetőbíráskodást hallatlan lelkesedéssel kezdtem el, s az említett belső vívódások ellenére mindvégig szeretettel végeztem. Néhányszor valóban eljátszottam a visszatérés gondolatával, de ma már tudom: ügyvédként fogok nyugdíjba vonulni. Manapság más légkör uralkodik a bíróságokon, s olyanok a körülmények, hogy inkább maradok szabadúszó. Elképesztő némely fiatal bíró vehemenciája, ahogy a pulpituson ülve tévedhetetlennek hiszi magát. Sokszor az ügyvédekkel, de az ügyészekkel is megengedhetetlen, kioktató hangnemben beszélnek, s elfelejtik, hogy nem erőből kell tárgyalni. Én másként csináltam, s talán ezért is lehetett, hogy nálam, a tárgyalótermemben tíz év alatt egyetlen hangos szó nem hangzott el. Sőt, volt olyan vádlott, akinek nyolc évet is adhattam volna a cselekménye miatt, de megköszönte, hogy „csak” hatot kapott. Bár megbánta a tettét, de ő is érezte annak súlyát. Ügyvédként gyakran tapasztalom a büntetőeljárások anomáliáit, ahogy a huszonéves szabálysértési előadóktól kezdve a bűnügyi nyomozókon át az ügyészekig milyen minősíthetetlen és tűrhetetlen hangnemben beszélnek olykor az emberrel. Védővel és védencével egyaránt. Ahogy előbb ön is mondta, bíróként ebbe én se láttam bele soha. De ettől függetlenül mindig tisztességesen tárgyaltam minden ügyemet. Talán ennek is szólt, hogy miniszteri elismerésben és dicséretben is részesültem.

Ilyenkor nem érez késztetést odaszólni a bírónak, hogy korábban ön is sokáig ült az ő helyén?

Dehogynem, de nem vezetne sehová. Azt is megtanultam ugyanis, hogy kedvességgel öt perc alatt helyre lehet tenni a dolgokat úgy, hogy nem sértek meg senkit, s nem vonom magamra a haragját. Ma már hajlok azokra a véleményekre, hogy bíró csak egy bizonyos életkor után lehessen valaki, miután végigjárta és megismerte az igazságszolgáltatás más ágait is. Hogy ez mennyire igaz, hadd meséljek el egy szemléletes példát. Egy volt – ma megyei elnök – bírókollégám kérésére védtem az egyik rokonát egy ügyben. Eljött velem a tárgyalásra, de az első fokú, elmarasztaló ítélet és annak indoklása alapján megdöbbent a bíró felkészületlenségén, hozzáállásán. Az ugyanis mindent lesöpört az asztalról, minden tényt és bizonyítékot, amit védekezésként elétártunk. A volt kollégám annyira elképedt ezen, hogy napokig gondolkodott a pályaelhagyáson, s ezt a kollégái előtt sem rejtette véka alá. Csak zárójelben jegyzem meg: a másodfokot már sikerrel „vettük”. De mit tehet az emberek többsége, akik laikusként elvesznek az igazságszolgáltatás olykor igazságtalan útvesztőjében, s annak kiszolgáltatottjaivá válnak?

Ügyvédként is a büntetőügyek specialistája maradt?

Igen, ma is ez a fő szakterületem. Kezdő védőként az egyik legnagyobb szakmai sikerem volt Földes-Szabó Attila jogerős felmentetése az 1999-ben történt, úgynevezett Fő utcai órásgyilkosság ügyében. Talán már kevesen emlékeznek rá, de röviden összefoglalva az történt, hogy egy ismeretlen tettes lelőtte M. Iván órásmestert, majd mintegy 14 millió forintnyi zsákmányával elmenekült. Szemtanú nem volt, a gyilkos fegyver sem került elő soha, de a rendőrség és az ügyészség ennek ellenére úgy vélte, hogy az egyéb bizonyítékok elegendőek elsőrendű vádlottjuk, Földes-Szabó Attila bűnösségének a kimondásához. A bíróság azonban első- és másodfokon is felmentette védencemet a rablógyilkosság vádja alól. Sőt, egy újabb eljárásban az ártatlanul előzetesben töltött évekért 25 millió forintos kártalanítást is megítélt neki. Sikeresen védtem első PSZÁF-elnöksége idején Szász Károlyt, akit akkori munkatársaival együtt okirat-hamisítással vádoltak. De én láttam el a vádlott védelmét a Kalmár Mónika elleni emberölés miatt indult büntetőeljárásban, s az úgynevezett Simon-ügy (az egykori ferencvárosi labdarúgó agyonverése – a szerk.) kapcsán is védtem az egyik vádlottat. Talán a legnagyobb, először csalódást, majd győzelmet jelentő kihívást azonban a móri mészárlás miatt indult büntetőügy jelentette. Mi, Dezső Antal kollégámmal közösen, Kaiser Edét védtük. Őt és a társát vádolták meg a bankfiókban elkövetett tömeggyilkossággal, ám mint aztán egy véletlen folytán később kiderült: teljesen alaptalanul. Ám mi hiába bizonyítottuk az ártatlanságát, a bíróság sem első-, sem másodfokon nem látta indokoltnak a felmentését ebben az ügyben. A védelem számára az egyértelmű bizonyítékok alapján nyilvánvaló volt, hogy Kaiser Ede nem lehetett ott Móron, de a Fővárosi Bíróságon a jogerős ítéletet kimondó Varga Zoltán nem így látta.

Pedig őt a sajtó egy időben amolyan „sztárbíróként” emlegette, ma pedig a Legfelsőbb Bíróságon ítélkezik. Akkor, Kaiser védőjeként csalódott az egykori pályatársban?

Nos, nem szívesen minősítem név szerint a bírákat, de mivel egy már lezárt, nagy port felkavaró eljárásról van szó, a jogos kritikáimat természetesen megfogalmazhatom. Én szinte feltétel nélkül megbíztam Varga Zoltánban, hiszen tapasztalt, rutinos bíróról van szó. Mint mondtam, Dezső Antallal biztosak voltunk a dolgunkban, s úgy véltem, Varga Zoltán a bizonyítékok alapján alapos, megfontolt ítéletet hoz. Ráadásul Kaiser minden egyebet beismert, amivel vádolták, de a móri ügyben mindvégig tagadta a bűnösségét. Annak a bizonyos apró kételynek, amiről az elején beszéltem, meg kellett volna jelennie a bíróban. Nem így történt. Ő arról volt meggyőződve, hogy Kaiser Ede járt Mórón. Persze van rá magyarázat, hiszen erős nyomás nehezedett a hatóságokra, a nyomozásra mintegy százmillió forintot költött az állam, következésképp senki sem mondhatta azt: Tévedtünk! Minderről azért fontos beszélni, mert ha lenne halálbüntetés, Kaiser Ede már biztosan nem élne, felakasztották volna. Van igazság abban a mondásban: inkább száz bűnöst hagyjunk futni, minthogy egyetlen embert is ártatlanul büntessünk.

Védőként azt szoktam mondani, kétféle ügyfelem van: az ártatlan és a tényleg ártatlan. Ez komolyra fordítva azt jelenti, hogy bármit is követett el, hinnem kell a védencemnek, de ehhez elengedhetetlen az őszintesége. Kaiser Ede barátnőjét és szüleit is védtem, mert a bíróság kezdeményezésére hamis tanúzásért vádat emeltek ellenük. A végén – egy nagyon hosszú eljárás után – jogerősen első és másodfokon is felmentették őket. Győzött az igazság, mivel ők is ártatlanok voltak. Én láttam el a „kertész” védelmét az olimpikon Farkas Péter kábítószerügyében. Őt is csak úgy tudtam a legjobban védeni, hogy feltárta az ügy minden részletét, így az eljárás során nem tudtak „falhoz szorítani” a hatóságok különböző, hirtelen előkerült bizonyítékokkal. Ha valaki bizalmatlan és nem mond el minden fontos körülményt, utólag problémát jelenthet. A védencemnek előttem nem kell tagadnia, azzal csak tovább rontja a helyzetét. Ügyvédként is dolgozik bennem a belső meggyőződés, vajon fel kell-e menteni az ügyfelemet, vagy sem. Ebből a szempontból ma is vegyes a paletta, de természetesen a legjobb ítélet elérésére törekszem. Azt is mérlegelnem kell, hogy bizonyos esetekben egy fellebbezés nyomán akár rosszabbul is járhat az ügyfelem. Erre előre figyelmeztetnem kell őt, hiszen védőként is minden esetben végiggondolom, bíróként hogyan ítélnék, vagy hogyan lehet mérlegelni a bizonyítékokat ugyanabban az ügyben.

Összeszámolta már, milyen a találati arány?

Pontosan nehéz megmondani, de azért az esetek többségében sikerül „eltalálnom” a verdiktet.

Említette, hogy ügyvédként fog nyugdíjba vonulni. Az olimpia mellett manapság szintén aktuális kérdés a bírák 62 éves, sokak által vitatott „előnyugdíjazása”. Egyetért ezzel a nemzetközileg is élesen kritizált, s a kormány számára várhatóan európai elmarasztalással végződő döntéssel?

Az eddigi 70 éves korhatárt megfelelőnek tartottam, ez a nemzetközi gyakorlatnak is megfelel. Persze ettől függetlenül a témáról lehetett volna szakmai vitát nyitni, ám az átgondolatlan döntés mögül sajnos hiányzik a konszenzus. Tudok olyan bíróságokról, melyek szinte teljesen kiürültek, miután az új jogszabály nyomán hirtelen nyugdíjazták a bírákat. Nagyon sok szakmailag nagy tekintélyű, felkészült bírótól kellett hirtelen megválni, nagy, szinte betölthetetlen űr maradt utánuk. Ez hiba. A nagy fiatalításban olyanok is bírák lesznek, akiknek még nincs meg a kellő tapasztalatuk, s ez különösen azért gond, mert tömegével nevezik ki őket első- és másodfokon eljáró bírónak.

Az egykori szerelmek közül a bíráskodás már oda, de a másikkal, a sporttal is végleg szakított?

Óh, nem! Sőt, a két szerelem ma egyszerre van jelen az életemben. Évekkel ezelőtt beválasztottak ugyanis a Sport Állandó Választott Bíróság egyik tagjának; egyetlen női bíróként. Főként fegyelmi ügyekben, kizárások, eltiltások miatt fordulnak hozzánk sportolók és egyesületek egyaránt. Emellett a különböző sportszervezetek közötti vitákban is eljárunk, s bár az olimpia alkalmával külön is aktuális, de doppingügyünk még nem volt. Óriási élmény volt, amikor 28 év után, négy évvel ezelőtt újra beültem egy versenyhajóba. Már említettem, hogy a férjem jól tűri, és jól menedzseli a munkámat, ő a hátországom. De nem csak ebben. Mivel sokáig ő is kajakozott, sokat vízitúrázunk együtt, sokszor a családot is bevonva, leginkább a Dunán. Ez jó stresszlevezetés, hiszen sajnos gyakran kényszerülök hazavinni a munkámat, s van, amikor este tízig is bent vagyok az irodában. A férjemnek négy testvére van, akikkel gyakran összejárunk, így ha mindenki együtt van, gyerekek, szülők, akkor 16–17 fős forgatag is kialakul egyszerre. Mindkettőnknek nagyon fontos a család, igazi erőt ad, s lendületet az életemnek. Szeretünk utazni, amilyen gyakran csak tehetjük, elmegyünk valahová. Tudom, hogy manapság divatsporttá lett, de engem még az apu tanított meg lánykoromban síelni, amit a mai napig nagyon szeretek. És van egy nagy álmunk a párommal: jövőre szeretnénk elindulni a velencei Vogalongán. Ez egy olyan, 40 kilométeres hajós verseny, melyen bárki elindulhat, egyéniben, csapatban, s olyan hajóval szelheti a csatornákat és a tengert, amilyennel akarja. Nézőként már többször ellátogattunk a pünkösdi eseményre, s egyre nagyobb a késztetésünk az indulásra. Most már tudatosan készülünk és edzünk rá. Ez egy igazi, nagy olasz fieszta. Kihagyhatatlan!

Az interjú az Ügyvédvilág szeptemberi számában jelent meg.

---