Az új Be. szabályozási elveinek hatása az előzetes letartóztatásra vonatkozó rendelkezésekre – 2. rész

Ez a cikk több mint egy éve került publikálásra. A cikkben szereplő információk a megjelenéskor pontosak voltak, de mára elavultak lehetnek.

Magyarország európai uniós összehasonlításban a középmezőnyben helyezkedik el abból a szempontból, hogy a ténylegesen fogva tartottak hány százalékát teszik ki az előzetes letartóztatásban lévők: ez 10-től 64 százalékig terjed. Nálunk ez az arány 29 százalékos.

A büntetőeljárási jog elméleti és gyakorlati művelői az előzetes letartóztatásra vonatkozó szabályok tanulmányozása és alkalmazása kapcsán több hibára és hiányosságra hívták fel a figyelmet. Ezek közül a legtöbb technikai jellegű, de van olyan is, amelyik alapjogi szempontból is mélyebb vizsgálódást igényel. Az előzetes letartóztatás mint személyi szabadságot korlátozó ideiglenes intézkedés kapcsán sok kritika fogalmazódott meg azzal kapcsolatban, hogy vajon ideiglenesnek tekinthető-e, ha időtartamának (bizonyos esetekben) felső korlátja nincsen.

Az új Büntetőeljárási törvény (Be.) kodifikációja során különös figyelemmel kell eljárni az előzetes letartóztatás szabályainak kialakításakor. Tekintettel a kérdés érzékenységére a lehető legszélesebb hivatásrendi kompromisszumra kell jutni, mégpedig úgy, hogy ez semmiképp ne vezethessen a törvényesség szintjének csökkenéséhez, az európai és nemzetközi kompatibilitás erodálódásához.

Az előzetes letartóztatás törvényi okai megváltoztatására vagy az egyes okok kiiktatására a jogelmélet és a joggyakorlat eddigi jelzései alapján nincs szükség, azonban lehetőségként felmerült egy újabb előzetes letartóztatási ok felvétele a már meglévők mellé. Eszerint önálló ok lehet a terhelti mulasztás vagy többszöri súlyos mulasztás „szankcionálásaként” az előzetes letartóztatás. (Természetesen az előzetes letartóztatás, különösen a már említett ártatlanság vélelmének elve tükrében, soha nem tekintendő és tekinthető szankciónak.) Olyan esetekről lehet szó, amikor a terhelt nem szökik meg, illetve nem rejtőzik el a büntetőügyben eljáró hatóságok elől, azonban többször, vagy folyamatosan, illetve visszatérően nem jelenik meg a számára kötelezően előírt eljárási cselekményen. Itt tehát valójában a büntetőeljárás egyfajta akadályozásáról, hátráltatásáról van szó, vagyis olyan magatartásról, amire az Alaptörvényből és a nemzetközi egyezményekből leszűrhetően lehetséges a szabadság törvényes korlátozása. További vizsgálatot igényel azonban, hogy az ilyen magatartás nem sorolható-e be vajon a hatályos Be. 129. § (2) bekezdés b) pontjában meghatározott előzetes letartóztatási ok alá („szökésének vagy elrejtőzésének veszélyére tekintettel vagy más okból megalapozottan feltehető, hogy az eljárási cselekményeknél a jelenléte másképp nem biztosítható”). Ha ugyanis a terhelti mulasztás olyan „más ok”, ami miatt feltehető, hogy a terhelt jelenléte nem biztosítható, akkor nem indokolt az új különös ok bevezetése.

A francia büntetőeljárási kódex letartóztatási okként nevesíti a közrend védelmét. Ez a meglehetősen tágan értelmezhető ok több szempontból is aggályos, különösen, mert ez a fogalom meglehetősen bizonytalan. Ilyen különös oknak a magyar jogba való befogadása ezért valószínűleg nem is lehetséges, noha a jogalkalmazók egy része szívesen látná. A letartóztatás (feltehetően továbbra is) szigorú feltételei viszont nem engedhetik meg bizonytalan fogalmak alkalmazását. Ilyen speciális ok bevezetése magában hordozná az önkényes alkalmazás lehetőségét, hisz megteremtené a hatóság számára azt a lehetőséget, hogy konkrétabb ok hiányában ennek a felhívásával rendelje el a legszigorúbb személyi szabadságot korlátozó kényszerintézkedést. A francia szabályozás e jellegzetessége egyébként is egyedülálló az Európai Unióban. Ezt észlelve a francia törvényhozás is tett már kísérletet a jogszabály módosítására, amely ezt a speciális törvényi okot kiiktatta volna. Erre azonban a mai napig nem került sor. Az előkészítésnek abban a szakaszában, amikor a magyar jogrendet az európai megoldásokkal összevetve a jogszabály előkészítője új utakat keresett, ezen ok bevezetését rövid megfontolás után elvetette.

Felvetődött annak a lehetősége is, hogy a fiatalkorú terheltek esetében a törvényben rögzített különös tárgyi súly mellett indokolt lenne egy olyan szabály bevezetése is, hogy 3 évi szabadságvesztésben kellene meghatározni azt a határt, amelynél egyáltalán szóba kerülhetne a fiatalkorú előzetes letartóztatása. Ez a szabályozás az előbb említetthez hasonlóan szintén nem tűnik indokoltnak. A hatályos törvény akként fogalmaz, hogy a fiatalkorú előzetes letartóztatásának a Be. 129. § (2) bekezdésében megállapított okok esetében is csak akkor van helye, ha az a bűncselekmény különös tárgyi súlya folytán szükséges. A felnőtt korúakra vonatkozó rendelkezésekhez képest tehát a hatályos törvény többletgaranciákat fogalmaz meg, ez a garancia ráadásul valós és lényeges többletgarancia is egyúttal. Az évtizedek óta követett és e körben meglehetősen kikristályosodott bírói gyakorlat is azt támasztja alá, hogy a fiatalkorúak elleni büntetőeljárásokban a bíróságok valóban csak a legvégső esetben és csak a legjelentősebb tárgyi súlyú bűncselekmények elkövetésekor rendelkeznek az előzetes letartóztatásról. Ehhez kapcsolódik továbbá a fiatalkorúakra vonatkozó anyagi jogi rendelkezések közül az a szabályozás, amely szerint fiatalkorúval szemben szabadság-elvonással járó intézkedést alkalmazni vagy szabadság-elvonással járó büntetést kiszabni csak akkor lehet, ha az intézkedés vagy a büntetés célja más módon nem érhető el (Btk. 106. § (3) bekezdés). Mindebből az a következtetés vonható le, hogy a fiatalkorúak előzetes letartóztatása feltételeinek további szigorítása – különös részi büntetési tétel alsó határának előírásával – nem célszerű, többletgaranciával nem jár, mert a hatályos szabályozás mellett is érvényre jut a törvény azon célkitűzése, hogy valóban csak a legvégső és legszükségesebb esetben kerüljön sor a fiatalkorúak esetében az előzetes letartóztatásra.

Dr. Miskolczi Barna miniszteri biztos (fotó: Kőrösi Tamás)

Az előzetes letartóztatás időtartamára vonatkozóan már nagyobb súllyal merül fel a változtatás lehetősége. Itt különösen az Emberi Jogok Európai Bírósága (EJEB) gyakorlatának tanulmányozása nyomán bontakozik ki a változtatás lehetséges iránya. Az EJEB több határozatában is hangoztatta aggályait a kényszerintézkedés felülvizsgálati határidőire vonatkozó szabályokkal kapcsolatban. Magyarország vonatkozásában azon állásfoglalásnak van különös jelentősége, ami a fogva tartás igazoltságával kapcsolatos vizsgálat tekintetében fogalmaz meg kritikát [1]. Nemcsak a bíróság e tárgykörben hozott döntései miatt célszerű megvizsgálni a tartam mérséklésének lehetőségeit, hanem azért is, mert a vádirat benyújtása után fenntartott előzetes letartóztatás esetében a terhelt általában már viszonylag hosszabb idő óta áll a kényszerintézkedés hatálya alatt és ez alatt az idő alatt megszűnhet a kényszerintézkedés indokoltsága, illetve csökkenhet az előzetes letartóztatást megalapozó okok súlya.

Itt kell utalni a már említett problémára a kényszerintézkedés időtartamának felső határa kapcsán. Célszerű lehet átgondolni a Be. 132. § (3a) bekezdés c) pontjában írt szabály fenntartásának az indokoltságát, ami szerint az előzetes letartóztatás nem szűnik meg, ha annak tartama a 3 évet eléri, amennyiben a terhelttel szemben 15 évig terjedő, vagy életfogytig tartó szabadságvesztéssel büntetendő bűncselekmény miatt van folyamatban eljárás. A rendelkezés indokoltságának megítélésénél figyelemmel kell lenni arra is, hogy az alapvető jogok biztosa 2015 márciusában az Alkotmánybírósághoz fordult e szabály alaptörvény-ellenességének kimondásáért és megsemmisítéséért [2]. Az indítvány indokai közt az alábbiak is szerepelnek: „a Be.-ben rögzített előzetes letartóztatás intézménye tehát akkor marad az Alaptörvény keretei között, ha az – büntetőjogi értelemben – nem a (vélelmezetten) elkövetett cselekményért járó „előrehozott” büntetés, hanem a büntetőeljárás sikerességének a terhelt rendelkezésre állásának, a bűnismétlés elkerülésének a biztosítéka. (…) Mindebből az is következik, hogy az előzetes letartóztatás intézménye addig marad az alkotmányosság keretei között, amíg funkciójában és időtartamában egyaránt megőrzi „előzetes” jellegét és nem veszi át a szabadságvesztés mint büntetés szerepkörét. (…) A jogállamiságból, az alkotmányos büntetőjogból kényszerítően következik, hogy az állam a büntetőeljárás sikertelenségének a kockázatát nem háríthatja a terheltre (…) azzal, hogy az eljárás elhúzódása ellenére is határozatlan időre fenntartja az előzetes letartóztatást.” Ugyanakkor megfontolásra érdemes az előzetes letartóztatás végső határideje differenciáltabb szabályozásának megteremtése úgy, hogy külön határidő vonatkozna a nyomozásra és a bírósági eljárásra. Ez a nyomozás időszerűségét is javíthatná, továbbá megoldást jelenthetne azon esetekre is, amikor a nyomozás majdnem kimeríti az előzetes letartóztatás maximális tartamát és ennek következtében az elsőfokú bíróságnak nem áll rendelkezésére elegendő időtartam az eljárás kényszerintézkedés melletti lefolytatására. E szabályozás megvalósításához több nemzetközi és európai uniós tagállami példa is rendelkezésre áll.

Az Európai Unió országaiban rendkívül változatosak a kényszerintézkedésre vonatkozó abszolút határidők, mind a minimum, mind a maximum vonatkozásában. A szélső értékek a következők: 7 nap (Írország) és 6 év (Olaszország), vagy a vád tárgyává tett bűncselekmény büntetési tételének fele (Románia, Spanyolország), egyebekben a felső időhatár változatos: Lettországban például 2 év, Franciaországban 4 év, Bulgáriában szintén 2 év.

További probléma fakad abból is, hogy a Be. 3. § (4) bekezdése értelmében a Kúria határozatai ellen rendes jogorvoslatnak nincs helye. E szabály arra az esetre is vonatkozik, amikor a Kúria az előtte folyamatban lévő harmadfokú eljárásban dönt a terhelt előzetes letartóztatásáról. Ilyen esetekben tehát a legfelsőbb bírói fórum úgy dönt a legszigorúbb személyi szabadságot korlátozó kényszerintézkedés tárgyában, hogy az ellen jogorvoslatnak nincs helye. Általános eljárásjogi alapelv viszont (és a nemzetközi normák is előírják), hogy a jogorvoslati jogot széles körben biztosítani kell a perbeli felek számára. Ezért megfontolandó annak bevezetése, hogy ha a Kúria harmadfokú bíróságként jár el és dönt a terhelt előzetes letartóztatásáról, lehetőség legyen a határozat ellen jogorvoslattal élni. Lehetséges megoldás, hogy a Kúria végzését ilyenkor a Kúria másik háromtagú tanácsa bírálja el.

Magyarország európai uniós összehasonlításban a középmezőnyben helyezkedik el abból a szempontból, hogy a ténylegesen fogva tartottak hány százalékát teszik ki az előzetes letartóztatásban lévők. Ez 10-től (Anglia és Wales) 64 százalékig (Málta) terjed. Magyarországon ez az arány 29 százalék. Önmagában azonban ezek a számok nem értelmezhetők anélkül, hogy ne kellene összehasonlítanunk őket akár a büntetőeljárások tartamával, a ténylegesen kiszabott szabadságvesztések mutatóival és az előzetes letartóztatás időbeli hosszával. Ezen összevetések alapján sem áll rossz helyen Magyarország. Az előzetesre vonatkozó szabályok vázolt problémáinak körültekintő orvoslásával lényegesen javítható az amúgy nem kedvezőtlen statisztika. Nem elegendő azonban kizárólag e szabályok felülvizsgálata. A Be. teljes megújításával beálló minőségi javulás azonban akár úgy is előidézheti az előzetes letartóztatásban lévők számának a csökkentését, hogy ez ne jelentse egyúttal a szigorú büntetőpolitika feladását.

A szerző miniszteri biztos.

Lábjegyzetek:

[1] Nagy Gábor v. Magyarország, 2014. február 11.
[2] AJB-441/2014. sz. indítvány

---