Ez a cikk több mint egy éve került publikálásra. A cikkben szereplő információk a megjelenéskor pontosak voltak, de mára elavultak lehetnek.
Etikus hacking, önvezető járművek, drónok, kriptovaluták, mesterséges intelligencia, online zaklatás, upskirting, cyberflashing, deepfake – csak néhány olyan fogalom, amely a büntetőjog-tudománytól új válaszokat vár. A Wolters Kluwer gondozásában megjelenő, Ambrus István által írt Digitalizáció és Büntetőjog című kiadvány a 21. századi technológiai modernizációnak a büntető anyagi jogra gyakorolt hatásait vizsgálja, széleskörű kitekintéssel a nemzetközi, illetve európai uniós instrumentumokra, valamint az angolszász és a német szakirodalomra és joggyakorlatra. Ambrus István alapvető dogmatikai intézményeket gondol újra, kimunkálja a digitális bűncselekmények kategóriáit, de bemutatja a büntetőjog által a digitalizáció legújabb eredményeire adható válaszokat is. A mű mindemellett a mindennapi életünket alapjaiban megváltoztató koronavírus-járványra, illetve a változásban lévő társadalmi megítélésű deliktum, az állatkínzás kérdéskörére is részletesen kitér. Az alábbiakban a műnek egy, a mesterséges intelligenciával foglalkozó részéből olvashatnak egy részletet.
MI és jogellenesség (társadalomra veszélyesség)
A jogellenesség [a Btk. 4. § (1) bekezdése és egyes jogirodalmi szerzők a törvényszöveget lekövető megfogalmazásában: a társadalomra veszélyesség (amely valójában nem más, mint a jogellenesség materiális oldala)] a bűncselekmény harmadik fogalmi eleme, amely a tényállásszerűséggel többnyire együtt jár. A jogellenességet kizáró okok valamelyikének fennforgása esetén ugyanakkor a tényállásszerű cselekmény jogellenessége hiányzik, így a cselekmény végeredményben nem valósít meg bűncselekményt. E körben a teljességre törekvés nélkül, csupán a legjellemzőbb kizáró okokkal kívánok foglalkozni.
A jogos védelem (Btk. 21–22. §) joga egyrészt a társadalom erkölcsi normáiból és az állam büntetőhatalmából, másrészt pedig a „természetjog” által biztosított önvédelemhez való jogból ered. Ami e büntethetőségi akadálynak az MI kapcsán felmerülő kérdéseit illeti, kiemelhető, hogy az MI működése adott esetben fenyegetést jelenthet a jogos védelem által oltalomban részesíthető jogi tárgyakra, így az életre, a tulajdonra és az ember magánéletére nézve is. Ezért felmerülhetnek olyan kérdések, mint amilyen az, hogy minden körülmények között, feltétlenül elkerülje-e az MI az általa végzett tevékenységgel érintett személyek sérülését vagy sem. Az MI területének eklatáns példájaként említhető önvezető járművek és drónok vonatkozásában a következők emelhetők ki: az egyesült államokbeli Froomkin–Colangelo szerzőpáros véleménye szerint itt természetszerűen vethető fel az élet és a testi épség fizikai sérelme, így a Google Térkép révén balesetet idézhet elő a gyalogost elgázoló önvezető autó; de hasonló példa, hogy az Amazon által küldött drón egy csomagot ejthet a sértett fejére. Az MI által vezérelt eszközök fizikai fenyegetést is jelentenek a tulajdonra, sérthetik a kizárólagos birtokláshoz való jogot. Ezért például a már említett Google Térképnek is biztosítania kell(ene) a félrevezető információk kiszűrését. Végül, az efféle eszközök veszélyt jelentenek a magánéletre is, így könnyedén kémkedhetnek, információt rögzíthetnek vagy lehallgathatnak olyan helyzetekben, ahol ugyanez az ember számára lényegében lehetetlen lenne. Az önvezető járművek speciális problémákat vetnek fel, mert nem csupán KRESZ-szabályszegések potenciális lehetőségét, hanem akár közlekedési bűncselekmények káros eredményének megvalósulását is magukban hordozhatják.[1] Ami e vonatkozásban a jogos védelem hazai megítélését illeti, kiemelendő, hogy e jogellenességet kizáró ok hatályosulásának alapvető feltétele, hogy az önvezető jármű ne a betáplált – majd az okostechnológiára figyelemmel időközben magába épített – információk alapján idézzen elő sérülést vagy legalább veszélyhelyzetet. Ehelyett jogos védelemről – miután annak feltétele a jogtalan támadás (vagy legalábbis az azzal közvetlenül fenyegető helyzet) létrejötte – kizárólag abban az esetben beszélhetünk, amikor az MI eszközként szerepel egy természetes személy elkövető kezében.[2] Így ha például a hackertámadás célja a sértett megölése, az MI erre történő beprogramozása ugyanúgy (büntetőjogi értelemben vett) cselekménynek tekinthető, mintha az elkövető például egyszerűen egy lőfegyverrel vagy szúró-vágó eszközzel próbálna végezni a sértettel. Még inkább rokonítható lehet ez a megoldás az állat uszításával elkövetett testi sértési és emberölési cselekményekkel. Az állat ilyenkor saját maga – mivel sem magánjogi értelemben nem jogalany, sem büntetőjogilag nem tekinthető a bűncselekmény alanyának – jogtalan támadást nem tud megvalósítani.[3] Arra azonban alkalmas, hogy az ember jogtalan támadásához eszközként szolgáljon. Ezért ezen felfogást lehetne érvényre juttatni akár az ember által, sértő eredmény előidézése érdekében felhasznált MI esetében is.
A végszükség problémaköre kapcsán az MI viszonylatában valószínűleg a leghíresebb, ún. „villamos-dilemma” („tram/trolley problem”) vethető fel. Az önműködő technológia megjelenésével ugyanis a programozóknak az alkalmazott etika kérdésében is szükséges döntést hozniuk, amelyben a modern filozófia, pszichológia és jogszociológia bevonása is elengedhetetlen. A hipotézis szerint a kérdésre adott válaszból kikövetkeztethető a társadalmi morál, amely így akár gyakorlatba is átültethető lehet.[4]
Az eredeti szcenárió szerint egy vasúti sínen öt gyanútlan ember áll, a következő vágánynál pedig egy munkás dolgozik. Egy vonat megállíthatatlanul száguld az öt személy felé, a pályakezelő azonban dönthet úgy, hogy az utolsó pillanatban átállítja a vágányt, ezzel (szinte biztosan) az egyedül dolgozó személy halálát okozva, megmentve ugyanakkor az eredeti nyomvonalon tartózkodó öt személy életét. Az egyébként nem újkeletű kérdésre egyértelmű, mindenki számára elfogadható válasz nem adható, csupán érvelni lehet az egyes válaszok helyessége mellett. Így alapvető dilemma, hogy feláldozható-e egy ember öt másik megmentése érdekében. Büntetőjogi olvasatban pedig: kimeríthető-e tevőleges magatartással az emberölés tényállása annak érdekében, hogy a mulasztásban megnyilvánuló (több ember sérelmére elkövetett) emberölés elkerülhető legyen. A végszükség szabályai szerint, mint látni fogjuk, igenlő válasz adható, amely ellen ugyanakkor felhozható az állam életvédelmi (és az emberölés tényállásán keresztül megvalósuló kriminalizációs) kötelezettsége.
A problémát továbbgondoló Jason Millar által konstruált tényállás és a hozzá kapcsolódó kérdés röviden: „Egy önvezető autó egy elkerülhetetlen ütközés előtt áll. Két irányba módosíthatja irányát, az egyik esetben egy sisakot viselő motorost üt el, a másik esetben egy sisak nélkülit. Mi a helyes megoldás?”[5] Ez esetben a dilemma abban nyilvánul meg, hogy feltétlenül azt a személyt üsse-e el az MI, akinek jobbak a túlélési esélyei, jóllehet éppen ő volt az, aki – szemben a sisakot nem viselő motorossal – szabálykövetően járt el.
A helyzet kiélezettsége azonban tovább fokozható: a Patrick Lin nevéhez fűződő dilemma szerint a mindössze egyetlen személyt szállító, teljesen önvezető autó érzékeli, hogy vagy egyenesen belehajthat egy 28 gyermekkel utazó iskolabuszba, így kockáztatva mindenki életét, vagy a haladási irányt megváltoztatva egy szakadékba hajthat, amely az adott személy biztos halálával járna.[6] Amennyiben a járművek összeütközését valamennyi személy ugyanakkora eséllyel élné túl, kérdés, hogy a MI „gondolkodásának” milyen iránya legyen. Minden esetben kockáztassa 29 ember életét, avagy ne vállaljon rizikót és hajtson bele a szakadékba (amely a benne ülő biztos halálával járna); esetleg végezzen gyors kalkulációt, és csak akkor hajtson a szakadékba, ha 1:30-nál nagyobb eséllyel szenved valaki halálos sérülést az ütközés során? Továbbá: etikus lehet-e, a járművet a kereskedő olyan felárral árulja, amelynek megfizetése esetén az önvezető autót úgy fogják beprogramozni, hogy mindenkor a járműben helyet foglaló személy életének a megmentését tekintse elsődlegesnek?
E kérdések etikai szempontokra is figyelemmel lévő, részletes megválaszolása ugyanakkor nyilvánvalóan meghaladná jelen munka kereteit. Ezért csupán a végszükség hatályos hazai szabályozása alapján történő megítélésre térek ki. A Btk. 23. § (1) bekezdése szerint a feltétlen büntetlenséghez legfeljebb akkora sérelmet lehet okozni, amekkorával a közvetlen és másként el nem hárítható veszélyhelyzet fenyeget. Ez tehát azt jelenti, hogy amennyiben az MI által vezérelt önvezető jármű haladása kapcsán felmerülő baleseti szituáció egy emberélet sérelmét veti fel, a végszükség keretébe tartozhat a járműben helyet foglaló – utas, emberi operátor vagy tesztvezető – legalább egy, de akár több személy életének megmentése. Ezzel szemben, ha a baleset egynél több (legalább kettő) gyalogos életét fenyegeti, a járműben azonban csak egy (avagy a gyalogosok számánál mindig legalább eggyel kevesebb) személy foglal helyet, a jogellenességet kizáró végszükségre eredményesen hivatkozni nem lehet. A Btk. 23. § (2) bekezdése szerinti – bűnösséget kizáró – végszükség esete pedig az MI kapcsán eleve nem értelmezhető, mivel az MI (jelenlegi ismereteink szerint legalábbis) nem képes sem megijedni, sem felindult állapotba kerülni.
MI és bűnösség
A bűnösség klasszikus, szubjektív – a szándékosságot és a gondatlanságot is magában foglaló változata – csupán egy olyan bűncselekményi felépítmény mellett lehet alkalmazható, ahol természetes személy büntetőjogi felelősségre vonását tekintjük célunknak. Amennyiben azonban a bűnösséget megfosztjuk a szubjektív ismérvektől és azt tisztán felróhatóságként vesszük figyelembe, annak az MI-re vonatkoztatása is lényegesen könnyebbé válhat. Ugyanakkor a büntetőjog sajátos jogági jellegére figyelemmel is elsősorban az embereknek szemrehányható, büntetőtörvénybe ütköző magatartások tanúsítását pönalizálhatja. Az MI-vel kapcsolatos jogsértések ezért de lege ferenda más formában nyerhetnének értékelést. Ennek megítélésem szerint kifogástalan megoldását adja Miskolczi Barna, aki szerint „az MI autonóm döntésével kapcsolatos büntetőjogi felelősségi rendszert a jogi személy büntetőjogi felelősségének analógiájára lehet kialakítani”.[7] A jogi személyekkel (pl. cégekkel) szembeni büntetőjogi fellépést ugyanis már a jogi személlyel szemben alkalmazható büntetőjogi intézkedésekről szóló 2001. évi CIV. törvény 2004. május 1-jei hatálybalépése óta ismeri a magyar büntetőjog, és miként arra Miskolczi ugyancsak helyesen rámutat, az e jogszabályban rögzített szankciók alkalmazhatósága a legutóbbi évek törvénymódosításai folytán egyre kevésbé függenek a jogi személyen keresztül bűncselekményt megvalósító természetes személy (pl. cégvezető, vezető tisztségviselő, stb.) felelősségre vonásától. Így, miként a jogi személy büntetőjogi felelősségének fikciója, ugyanúgy az MI-é is megkonstruálható lenne. Ezen okfejtés a bűnösséget kizáró okok síkján legfeljebb azzal lehet kiegészíthető, hogy ilyen fikciót a magyar büntetőjog nem csupán jogi személyek, hanem természetes személyek viszonylatában is ismer. A Btk. 18. §-a szerint ugyanis az önhibájából eredően ittas vagy bódult állapotban lévő és így valamely bűncselekmény tárgyi oldalát megvalósító személy nem hivatkozhat a Btk. 17. § (1) bekezdése szerinti kóros elmeállapot fennálltára, lényegében tehát annak ellenére is büntetőjogi felelősséggel tartozik, hogy a bűnössége ontológiai értelemben nem állt fenn.[8] Hasonló konstrukció lenne tehát érvényesíthető az MI „bűnösségének” kiválthatósága érdekében is.
A cikk a Wolters Kluwer Hungary Kft. termékeire/szolgáltatásaira vonatkozó reklámot tartalmaz.
Lábjegyzetek:
[1] Michael A. Froomkin – P. Zak Colangelo: Self-Defense Against Robots and Drones. Connecticut Law Review, 2015/1. sz., 7. o.
[2] Ugyanígy Szathmáry Zoltán: A büntetőjogi felelősségre vonás akadályai. In: Miskolczi Barna – Szathmáry Zoltán: Büntetőjogi kérdések az információ korában. Mesterséges intelligencia, Big Data, profilozás. HVG-ORAC, Budapest, 2018, 126. o.
[3] A legújabb kúriai gyakorlatból lásd EBH2018. B. 24.
[4] Joshua D. Greene: Solving the Trolley Problem. In: Justin Sytsma – Wesley Buckwalter (szerk.): A Companion to Experimental Philosophy. John Wiley & Sons, Chichester, 2016, 175. o.
[5] Jason Millar: Ethics Settings for Autonomous Vehicles. In: Patrick Lin – Keith Abney – Ryan Jenkins (szerk.): Robot Ethics 2.0. From Autonomous Cars to Artificial Intelligence. Oxford University Press, Oxford, 2017, 21. o.
[6] Patrick Lin: Why Ethics Matters for Autonomous Cars. In: Markus Maurer – Chris Gerdes – Barbara Lenz – Hermann Winner (szerk.): Autonomous Driving. Technical, Legal and Social Aspects. Berlin–Heidelberg, Springer Open, 2016, 76. o.
[7] Miskolczi Barna: Az MI önálló felelősségi rendszere. In: Szathmáry Zoltán: Az MI cselekményeinek ontológiai kérdései. In: Miskolczi Barna – Szathmáry Zoltán: Büntetőjogi kérdések az információ korában. Mesterséges intelligencia, Big Data, profilozás. HVG-ORAC, Budapest, 2018, 188. o.
[8] Gellér Balázs – Ambrus István: A magyar büntetőjog általános tanai I. 2., jav. és hatályosított kiad. ELTE Eötvös, Budapest, 2019, 305. o.
