Egy fogházzenész és a Nyugat „meghódítása”


Ez a cikk több mint egy éve került publikálásra. A cikkben szereplő információk a megjelenéskor pontosak voltak, de mára elavultak lehetnek.

„Kedves Gyárfás Ur! Megemlékezését köszönettel vettem. Nekem is jól esik, ha az itteni kényszer tartózkodásra nem rossz emlékkel gondolnak vissza, bár ezért nem illet köszönet, mert ez kötelességgel párosult emberiességi követelmény. Kérem, hogy gondoljon továbbra is oly szivesen ránk, mint ahogy mi gondolunk Önre, a fogház zenész gárdájában kifejtett agilis müködésére és fegyelmezett magaviseletére. Szivélyes üdvözlettel: Buzogány Mózes százados.” – szó és betű szerint ezzel a levéllel köszönte meg börtöntevékenységét az éppen csak a felnőtt kor küszöbét átlépő Gyárfás Kálmánnak a szombathelyi fogház vezetője, miután a fiatalember disszidálási kísérlete után letöltötte a rárótt hónapokat. Helyt állt, mint később is oly sokszor: értelmiségiekkel összezárva a legsötétebb időszak bírósági, ügyészségi állományának adnak börtönkoncerteket. Ezt megelőzően, szakmai vitába keveredik az orvosi egyetem illetékeseivel, melynek lenyomata a „lázadó” távozása. Szerencséjére a disszidálási kísérlete után néhány évvel rehabilitálják, némi csellel pedig már az ELTE Állam- és Jogtudományi Karán kezdi meg tanulmányait, az addigra rég elhurcolt, s a második világháború végén meggyilkolt néhai ügyvéd édesapja nyomdokaiba lépve. Két és fél év alatt – munka mellett – summa cum laude diplomázik a ma 83 éves férfiú, aki idős kora ellenére kiváló humorral emlékszik vissza fordulatos, olykor nem éppen zökkenőmentes életének állomásaira.


A valamikori kollégái szerint a magyar külkereskedelmi jog egyik „nagy öregje”, az egykori Technoimpex, s a Magyar Hajó- és Darugyár egykori vezető jogtanácsosa, később a Kelet-Európában elsőként irodát nyitó, nagynevű és -múltú Baker&McKenzie főtanácsadója nemzedékek sorát avatta be a KGST, majd a piacgazdasági szabadkereskedelem vállalati világába az ELTE Jogi Továbbképző Intézetében. Gyárfás Kálmán azon kevesek közé tartozik, akik megfelelő humorral és távolságtartással, de kellő rátermettséggel és a meggyőződése melletti kiállással tette a dolgát – ezért hol gáncsoskodók hátráltatták, hol csábították egyik cégtől a másikhoz. Rá valóban igaz a mondás: ha kidobták az ajtón, visszamászott az ablakon, legfeljebb némi segítséget kérve hozzá. A közélet iránt ma is érdeklődő, s jelenleg a Rozgonyi Ügyvédi Irodával együttműködő nagyapa büszke a családjára, feleségére, gyermekeire és három unokájukra.

 

Önt, mint egykori principálisát, Szlávnits László ajánlotta a figyelmünkbe az Ügyvédvilágnak egy hónapja adott interjújában. Rendkívül jó szívvel emlékezett azokra az időkre, amikor kezdő jogászként az ön szárnyai alákerült a Magyar Hajó- és Darugyárban. Azt is hozzátette, olyan életútja van, amelyet érdemes megörökíteni lapunk hasábjain is, bemutatandó a szélesebb szakmai közönségnek is. Önnek is jó emlékei vannak a hajógyárból?

Mindenképpen. Igaza van Lászlónak abban, hogy fordulatos életút áll mögöttem, ám ennek oka, hogy sokáig hátrányt jelentett a származásom, és persze a habitusom, az életfelfogásom is. Olykor szókimondó csibész voltam, ami nem feltétlenül volt bölcs dolog, de akkor úgy éreztem, az a helyes cselekvés. A hajógyárba 1971-ben kerültem, s ott, akkor már 41 évesen teljesedhettem ki először a szakmában: vezető jogtanácsos, a jogi osztály vezetője lettem. Onnantól kezdve már nem voltak káderproblémáim, jó fizetésem volt és gyakran utazhattam Nyugatra. Ám addig igen rögös út vezetett, amit viszont én sosem éltem meg tragédiaként. Jövő januárban leszek 84 éves, de ez idő alatt mindvégig kitartottam a magam igaza mellett, s vidáman éltem meg az akadályokat is, az eleinte lassú előremenetelt is, amihez nem egyszer családi, rokoni, ismerősi segítség is elkélt. A szerencse elkísért mindeddig. Eleve későn, 1961-ben, 31 évesen diplomáztam az ELTE Állam- és Jogtudományi Karán. A csaknem évtizedes csúszás sem volt véletlen, hiszen annak ellenére orvosnak készültem, hogy ügyvéd édesapám azt szerette volna, ha követem őt a pályáján.

Dr. Gyárfás Kálmán. Ma is aktívan az írosztal mögött

 

Ebben a kamaszkori lázadása, vagy a másfajta érdeklődése motiválta?

Bár valóban volt bennem lázadóhajlam, de a pályaválasztás okai messzebbről keresendők. Édesapám első világháborús hadirokkant volt, aki tartalékos hadnagyként került az orosz frontra, ahol tüdőszúrást kapott, majd háromévnyi orosz hadifogságba. Hét ujját amputálni kellett, s bár megkapta a Nagy Ezüst Vitézségi Érmet és később a főhadnagyi rangot, iszonyú nehézségeken ment keresztül, aztán két évtizeddel később Auschwitzban halt meg. Az első világháború után százszázalékos hadirokkantnak akarták nyilvánítani, ám ő nem fogadta el, mert továbbra is ügyvédként akart praktizálni. Ezt meg is tette, ám miután a németek megszállták Magyarországot, mint zsidó ügyvédet deportálták, s mint hadirokkantat elgázosították. Különös, de sok minden köt Újlipótvároshoz: például ahol most ülünk, a Rozgonyi Ügyvédi Iroda itt van az Újpesti rakparton. Édesanyámat nem messze innen, a szomszédos Katona József utca 21.-ből, egy „védett házból” a nőkkel együtt a gettóba vitték, a férfiakat a Dunába lőtték. Édesanyám szerencsére megmenekült, s szép, hosszú kort élt meg, 85 éves korában halt meg. Az első igazán sikerorientált munkahelyem pedig, a már említett hajógyár kicsit távolabb ugyan, de szintén a XIII. kerületben volt. Ám visszakanyarodva az elejére, ahogy már beszéltünk róla, nekem is mozgalmas életem volt, ami még a középiskolában kezdődött. S ez sem túl messze innen, az akkor a belváros-lipótvárosi Markó utcában, a Berzsenyi Dániel Gimnáziumban. Tízévesen, 1940-ben az akkori törvények szerint zsidóosztályba kellett beiratkoznom, de ez mindössze egy napig tartott. Édesapámnak sikerült elintéznie, így átkerültem a Piarista Gimnáziumba, nyolcosztályos oktatásba, ahol jelesre érettségiztem. Csak azért, hogy a vallási, politikai, társadalmi ellentmondásosságot érzékeltessem: amikor az akkori tartományfőnökünket kinevezték generálisnak, s Rómába helyezték át, én mondtam a kinevezéséhez a köszöntőbeszédet minden magyar piarista diák nevében. 

És eljött a pillanat, amikor elhatározta, nem akar az apai nyomdokokon haladni. De miért?

Amikor a papírforma szerint „éretté” váltam, már 1948-at írtunk. Az akkori történések és korszellem miatt nem hittem abban, vagy inkább úgy éreztem: itt jó ideig bizonyosan nem nagyon lesz szavuk a jogászoknak, a valódi jogot elfeledhetjük. Ehhez az érzéshez pedig bizonyosan hozzájárult, hogy apám még tíz éves koromban megtanított a római jog három alapelvére: becsületesen élni, senkit sem bántani és mindenkinek megadni a magáét. Így hát az orvosi egyetemre felvételiztem, ahová viszonylag könnyen bekerültem. Tanulókörökben kellett tanulnunk, ami egy egészen ostoba rendszer volt, felfoghatatlan a számomra. Nem elég, hogy különböző indulókat kellett énekelnünk, önkritika gyakorlását várták el mindenkitől. Együtt tanultunk azokkal, akiknek nem volt rendes érettségijük, de szakérettségivel mégis egyetemisták lehettek. Ők ott tanulták a középiskolás anyagot is. Na, eljött a pillanat, amikor még elsőévesként úgy gondoltam, javaslatot teszek arra, hogy válasszuk külön a kétféle diákságot, hogy mindenki azt tanulhassa, amire szüksége van, és küszöböljük ki a felesleges időtöltést. Bár ebben tanulóköri társaim támogattak, de az egyetemi vezetőség ezért reakciósnak kiáltott ki. Összehívtak egy rendkívüli gyűlést, amelyen arra szólítottak fel, hogy gyakoroljak önkritikát. Amikor szót kaptam, csak annyit mondtam: én elégedett vagyok magammal, s a javaslatommal, így hát nincs miért bocsánatot kérnem. Ezután egy diáktársammal megpróbáltunk disszidálni, de lebuktunk. Jó pár napig tartottak bent a szombathelyi ÁVÓ-n, a rettegett Államvédelmi Osztályon (az ottani „bánásmód” közismert), majd átvittek a szombathelyi fogházba, ahol szerencsére nem köztörvényesekkel, hanem orvosokkal, volt főispánnal, főjegyzővel, ügyvédekkel és hasonlókkal zártak össze. Remek kis csapat volt – tényleg. A fogházban sokszor tartottunk zenés előadásokat a bíróság, ügyészség állományának, én például a zenekarban másodhegedűs voltam és az énekkarban is részt vettem. Nem jellemző a korszakra az az 1949. június 19-ei keltezésű levél, melyet a szabadulásom napján Buzogány Mózes büntetés-végrehajtási századostól, fogházparancsnoktól kaptam. Szó szerint ezt írta: „Kedves Gyárfás Ur! Megemlékezését köszönettel vettem. Nekem is jól esik, ha az itteni kényszer tartózkodásra nem rossz emlékkel gondolnak vissza, bár ezért nem illet köszönet, mert ez kötelességgel párosult emberiességi követelmény. Kérem, hogy gondoljon továbbra is oly szivesen ránk, mint ahogy mi gondolunk Önre, a fogház zenész gárdájában kifejtett agilis müködésére és fegyelmezett magaviseletére. Szivélyes üdvözlettel: Buzogány Mózes százados.”

Csoportkép a cellatársakkal. Együtt a fogházzenekar

 

Na de hogyan került a fogházba; netán bírói döntés nélkül? Hiszen még A tanú című filben is volt ítélet…

Óh, tárgyalás az nálunk is volt. Első fokon hét hónapot kaptam, másodfokon viszont a dupláját, miután vitatkoztam egy kicsit a bíróval. Minket ugyanis a soproni vonatról szedtek le, ami ugyebár még nem egyenlő a disszidálási szándékkal. Pláne a disszidálással. Hát…, ebben nem értettünk egyet a bírósággal. Végül harmadfokra került az ügy, s a Győri Ítélőtáblán öt hónap fogházat kaptam. De nem ez, hanem az utána következő korszak volt sokkal rosszabb, mert ilyen előélettel rossz káder voltam. Mindenféle munkába, szakmába belekóstoltam, voltam villanyszerelő, segédmunkás, rádiógyári forrasztó, darabátvevő, illatszerbolti eladó, hiszen akkoriban, ilyen „priusszal” nem volt más megélhetési lehetőségem. Az Egyesült Épületasztalosi Vállalatnál is dolgoztam jelentéktelen beosztásokban, de jó viszonyban voltam számos vezetővel. Közben megszereztem a II. osztályú rádiótávírász-képesítést is. Hat év után, emlékeim szerint 1954-1955 körül rehabilitáltak, ami azt jelentette, hogy jogilag eltörölték ugyan a büntetett előéletemet, de a káderlapomon változatlanul ott szerepelt a múltam. 

Buzogány Mózes százados köszönőlevele. Kilépő után belépő egy ígéretesebb jövőbe

 

De ilyen előélettel hogyan kerülhetett be az ELTE-re?

Szerencsével és némi fondorlattal. Bár ekkor valamennyire már három nyelven, németül, franciául és angolul beszéltem, valószínűleg egy – a korábbi munkaköreim és szakmunkásoklevelem alapján –elnézett káderlap miatt alighanem munkáskádernek néztek, és felvettek. Az történt ugyanis, hogy a felvételhez igazolnom kellet azt, ha elvégzem a jogi kart, az egyetemi felvételre javasló cég alkalmazni is fog. Akkor Vizi József rádiószerelőhöz voltam bejelentve, mint szakmunkás, aki kérésemre „VIZI RÁDIÓ, BUDAPEST V. SZENT ISTVÁN KÖRÚT 21.” feliratú bélyegzővel adott az egyetemi felvételemhez javaslatot. Visszaírtak: az ajánló személyzeti osztálya adjon ajánló nyilatkozatot azzal, hogy az egyetem elvégzése után alkalmazni fognak. Mivel a maszeknak én voltam az egyetlen alkalmazottja, megkértem korábbi munkáltatóm illetékeseit, hogy vegyenek fel egy rövid időre és adjanak ki egy számomra megfelelő ajánlást. Megígértem, hogy sohasem lesz szükség az alkalmazásomra jogosító ígéretük teljesítésére. A jó viszonyunkra való tekintettel kitűnő tartalmú ajánlást adtak. Ez és persze a sikeres felvételi vizsga után pedig felvettek az egyetem levelező tagozatára. Hajtott a becsvágy, s két csoporttársammal megfogadtuk, mielőbb elvégezzük az egyetemet. Két és fél év alatt, 1959-ben lediplomáztam, s nem is akárhogy: summa cum laude minősítéssel.

 

Akkor viszont továbbra is dolgoznia kellett. De akadt-e segítsége ahhoz, hogy az egyetem után közelebb kerüljön a jogi pályához?

Köszönhetően a rádiós képesítésemnek, az egyetem első éve alatt műszerészként dolgozhattam a Beloiannisz Gyárban, ahonnan kiléptem, miután találkoztam egy akkor már ügyvédjelölt ismerősömmel. Arról faggattam, nincs-e valamilyen, a jogi pályához közeli munkahelyi tippje. Megint csak kézről kézre adtak: az ismerősömön keresztül beajánlottak az V. Kerületi Bíróság elnökéhez, aki viszont beajánlott dr. Serényi Györgyhöz, aki a Művelődési Minisztériumban vezető beosztásban dolgozott. Nos, ő pedig rendkívül segítőkészen továbbajánlott a Csepeli Tanácshoz gyámügyi előadónak. Ám a személyzeti vezetőnő szinte kérdezés nélkül kirúgott, kíváncsi sem volt rám. Aztán egészen váratlanul, néhány nap múlva felhívtak, azonnal menjek ki a Csepeli Tanácshoz, ahol személyesen a tanácselnök, egy hatalmas termetű ember fogadott, s azonnal munkába állhattam.

Netán megint csak valamilyen családi segítséggel?

Édesanyámnak trafikja volt a Kisgazda Párt székházában. Ennek megszerzésében családunk régi barátja Varga Béla a nemzetgyűlés akkori elnöke volt a háború után segítségünkre amelyet diszidálási kísérletem miatt elvettek anyámtól. Ekkor édesanyám az UVATERV jogelődjénél az ÁMTI-nál helyezkedett el adminisztrációs munkakörben. Főnökének elpanaszolta az én csepeli esetemet, mire egy olyan kolléganő útján, aki az 1956-ban meggyilkolt Kalamár József csepeli tanácselnök leánya volt beprotezsált a tanács akkori elnökénél. Így ezúttal is anyám segítségével oldódott meg elhelyezkedési problémám. Így vettek fel tehát gyámügyi előadónak, majd később, a diploma megszerzése után immár főelőadó lettem. Négy évig, 1961-ig dolgoztam Csepelen, ebben az évben tettem le az ügyvédi-jogtanácsosi szakvizsgámat, majd ugyan abban az évben állást is változtattam, a Budapest XXI. Kerületi Közértvállalat önálló jogtanácsosa lettem. Ezután a Közért-vállalatok felettes szerve ki akart nevezni egy másik közértvállalat vezető jogtanácsosává. Ideiglenesen át is kerültem, azonban – mivel törvénysértő intézkedésre próbáltak utasítani – a felettes szervtől kértem, hogy helyezzenek máshova; így kerültem át az V.–VI. Kerületi Közérthez. Ez alatt az idő alatt igyekeztem a nyelvtudásomat folyamatosan frissíteni.

Az interjú második, befejező részét holnap, azaz december 7-én olvashatják az Ügyvédvilág.hu-n.

Az interjú teljes terjedelmében az Ügyvédvilág 2013 decemberi számában olvasható.


Kapcsolódó cikkek

2024. április 24.

Szolgáltató közigazgatás – 3. rész

Alábbi cikksorozatunk betekintést ad a Szolgáltató közigazgatás – A tájékoztatáshoz való jog a magyar szociális ellátórendszerben című Wolters Kluwer-kiadvány egyes részleteibe.

2024. április 23.

A hirdetmény nélküli tárgyalásos eljárások versenyre gyakorolt káros hatásai és kivételes körülmények közötti alkalmazhatósága 

A Közbeszerzési Hatóság Elnöke a hirdetmény nélküli tárgyalásos eljárás kapcsán hangsúlyozza, hogy az ajánlatkérőknek a közbeszerzési eljárás előkészítése során, az eljárásfajta kiválasztásakor törekedniük kell a gazdasági versenyt támogató beszerzési megoldások és eljárásfajták alkalmazására. Az ajánlatkérők formális indokok alapján nem alkalmazhatnak hirdetmény nélküli tárgyalásos eljárást.