Interjú dr. Ábrahám Lászlóval – I. rész

Ez a cikk több mint egy éve került publikálásra. A cikkben szereplő információk a megjelenéskor pontosak voltak, de mára elavultak lehetnek.

„Ha nagyobb gondossággal vezették volna le azt a szülést, nem lett volna gond” – mondja dr. Ábrahám László ügyvéd, és közben számtalan esetet sorol, ahol, ha valóban jobban figyeltek volna, tényleg nem lett volna gond.

A főleg műhibaperekkel foglalkozó szegedi ügyvéd Geréb Ágnes ítélete óta számolja, hány kismama halt meg szülés közben vagy azt követően kórházi körülmények között. Most tizenhétnél tart. Bár rendszeresen ostorozza az orvosszakértőket, azt állítja, ennek ellenére is több barátja van az orvosok, mint a jogászok között. Miért is? Valaki egyszer azt írta róla, hogy ő „a műhibaperek Robinsonja”. Valóban az? Mennyit ér ma Magyarországon egy orvosi hiba miatt elveszett em­berélet, és van-e köze a jognak az igazsághoz?

 

Mesélne néhány szót a kezdetekről? ­Miért pont ügyvéd lett Önből, esetleg volt már jogász a családban?

Igen, apám jogász volt. A háború előtt a családom jó módban élt, nagyszüleim Szegeden paprikamalmosok voltak, paprikaboltjuk volt. Érdekesség, hogy jó kapcsolatot ápoltak Szent-Györgyi professzorral, aki tudományos munkája során is igénybe vette a szakértelmüket. Anyai ágon a Nagybaczoni család leszármazottja vagyok, egyik rokonunk Nagybaczoni Keresztes Máté refor­mátus püspök, a kolozsvári Farkas utcai templom alapítója. Ha lehet így fogalmazni, aránylag jó családból származom. Ennek köszönhető, hogy amikor az ötvenes években megindult a deportálási hullám, nekünk is mennünk kellett. Egy éjjel fölcsengettek, odatették a géppisztolyt anyám elé, és mondták, hogy csomagoljon két napra való élelmet. Aztán teherautóra rakták az egész családot, és irány a Hortobágy. Ebesre kerültünk, ahol egy olyan juhhodályban helyeztek el minket, amiben reggel még birkák voltak. Fejenként nyolcvan centi helyünk volt. Éjszaka felváltva őrködtünk az akkor kétéves öcsém felett, mert annyi patkány volt, hogy valakinek mindig ébren kellett lennie és egy vesszővel elhajtani a patkányokat. Nehéz élet volt, a jólét után főleg.

Mennyi időt töltöttek a Hortobágyon?

Minket, gyerekeket néhány hónap után, az iskolaidő kezdetén elengedtek, és a nagy­szüleinknél helyeztek el. Mindketten nagyon idősek voltak és nagyon szegények. Szeged nyomornegyedében, a Cserepes soron laktunk, ahol aztán minden zsiványságot ellestem a szomszéd gyerekektől, amit csak lehetett. Mindenünket áthatotta a szegénység, a nagy­szüleink akkor semmit nem tudtak megvenni nekünk. Nekem például egyetlen cipőm volt csak, amiben iskolába jártam. Jellemző a rendszerre, hogy amikor a katonái megtaláltak nálam egy cetlit, ­amire azt írtam fel, hogy „Lenin 63. oldal” – ez volt a kötelező olvasmány –, kémnek néztek, aki titkosírással szervezi az össze­jöveteleket a családjának, akik szintén kémek. Szüleim tizenhat hónap után a Nagy Imre-programnak köszönhe­tően térhettek haza a Hortobágyról.

Hogy tudták újraépíteni az életüket? Egyáltalán, ilyen múlttal hogy juthatott be bármilyen egyetemre?

Miután szüleinket hazaengedték, jött a ráadás, mint osztályellenséget kitiltottak ­bennünket Szegedről. Apám valamikor futballista volt, a futballista barátai, Sándor Csikar és Baróti Lajos bácsi segítettek neki edzőként elhelyezkedni. Előbb Szekszárdon, majd Nagykőrösön laktunk, majd újból visszamentünk Szekszárdra, én onnan kerültem vissza Szegedre. Az elején még újságpapírokon aludtunk és a rokonoktól kapott bútorokkal rendezkedtünk be, aztán lassan helyrejöttünk. Én is fociztam, kapus voltam, így kerültem be az egyetemre. Időközben apám meghalt, és anyám egyedül nevelt és taníttatott. A barátaimmal szenesvagonokat rakodtunk a Tisza pályaudvaron, ami heti zsebpénznek jó volt, egy-egy udvarlásra, kávéra, cigarettára elég volt. Az egyetem elvégzése után nem akartak felvenni az ügyvédi karba, egy cipészből lett párttitkár azt mondta az állás­elosztáson, hogy Ábrahám, maga osztályidegen, maga Győrbe megy ügyésznek. Kér­deztem, az hogy lehet? Ügyésznek, egy osztályidegen? Én ügyvéd szerettem volna lenni, úgyhogy apám barátai megint közbeléptek, és szereztek egy ügyvédjelölti állást az egyik ügyvédi munka­közösségben, ahol tizenegy ügyvéd mellett dolgoztam. Sok ügyvédtől sokat lehet ta­nulni, megtanultam a szakma csínját-bínját. Közben mindig tovább képeztem magam. Tanulva apám példájából, hogy egy szakma nem elég, a Testnevelési Főiskolán meg­szereztem a labdarúgó-szakedzői diplomát is. Ha már ott voltam, államvizsgáztam sport­pedagógiából-sportpszichológiából is, utóbbit leginkább elméletben tudom kamatoztatni.

Miért pont a jogi egyetemre ment, mi vonzotta a jogban?

Amikor érettségiztem, Szekszárdon futballoztam. Hívtak Pécsre, az Orvosi Egyetem csapatába is, de én mégis visszajöttem Szegedre, visszahúzott a szívem. Apám szak­máját látva is ez volt a legtermészetesebb, hogy a jogra megyek. A sportban is mindig az igazságot kerestem – akkor még nem volt politika a sportban, egyszerűen a jobb győzött mindig – erre szokták mondani, hogy győzzön az igazság, győzzön a jobbik. Ráadásul sok-sok filmet is láttam a moziban, például a Vád tanúját. Nagyon tetszett, ahogy az ügyvéd úgy a magáévá tudta tenni a rendelkezésére álló anyagot, hogy a végén a javára tudta fordítani a bizonyítékokat. A valóságban is van egy nagy rakás bizonyíték az asztalon, és nekünk kell kiválogatnunk, hogy mi az, amit jól tudunk használni.

Ezek szerint Ön elhitte, hogy a jog az igazságról szól?

Még ma is hiszek abban, hogy van igazság – az más kérdés, hogy az igazságszolgáltatás szolgáltat-e igazságot, de objektív fogalomként mindenképp létezik. Lehetne úgy is fogalmazni, hogy az igazság az, amiről én el­hiszem, hogy az igaz. Ha valakit képviselek, el kell hinnem, hogy amit mond, cselekszik, az igaz. Ha azt elhiszem, mindent el tudok követni érte. Mint említettem, ebben segítségemre van a pszichológia. Megérzem a másikat, aki velem szemben ül, és ha megérzem, az azt jelenti, hogy meg is értem, magamévá tudom tenni a gondjait, és a maximumot el tudom követni azért, hogy neki igaza legyen. Ez leginkább az orvosi műhiba-perekre igaz, ahol olyan emberekkel találkozom, akik azt remélték, hogy megszabadulnak a betegségükből fakadó testi-lelki kín­jaiktól, de finoman fogalmazva, a gyógyító intézménytől nem azt kapták, amit vártak, vagy nem kellően kapták meg.

Az egyetemen melyik volt a kedvenc tárgya?

A büntetőjog. Ma is a büntetőjog a kedvenc tárgyam és a kedvenc műfajom. Ebben talán szerepet játszik az is, hogy olyan emberekkel vagyok együtt a Magyar Kriminológiai Társaság igazgatótanácsában, akik amellett, hogy a szakma legkiválóbbjai, még én is csak tanulok tőlük, pedig azt hittem, hogy már elég sokat láttam az életben.

Ha a büntetőjog a kedvenc területe, ­miért specializálódott mégis a műhiba­perekre?

Szegeden hét évig voltam az Orvosi Egyetem jogtanácsosa, nagyon szép hét év volt. Ott láttam, hogy a beteg ember mennyire kiszolgáltatottá válik: először a testi-lelki kínjának, aztán pedig annak a testületnek, amelytől a gyógyulást várta. Valamikor a rendszerváltás környékén ismerkedtem meg Ádám György ügyvéddel, volt egyetemi tanárral, aki már akkor orvosi műhibapereket csinált. Sokáig ellenfelek voltunk, később lestem, hogy mit csinál. Tőle tanultam el olyan fortélyokat, módozatokat, amelyeket az ember természetesnek érez ebben a szakmában, pedig egyáltalán nem az.

Ha jó veszem ki a szavaiból, Magyarországon a műhibaperek egyidősek a rendszerváltással?

Igen, sorozatban a rendszerváltás után kezdődtek. Korábban ilyenről szó sem lehetett, hiszen ki mert volna pert indítani egy államilag dimenzionált intézménnyel szemben? Senki. Viszont a rendszerváltás után már ­lehetett. Én ezt az európaiság felé köze­ledésnek tekintettem, mert mint ügyvéd, ­olvastam a szakirodalmat az európai és az amerikai orvosi műhibákról. Az amerikai gyakorlat még inkább az Óperenciás-ten­geren túlinak látszott innen, a megítélt összegszerűségek vonatkozásában még ma is ott van.

Az újságokban azt lehet olvasni, hogy évente 3–400 műhibaper indul. Ön szerint ez sok vagy kevés?

Jó lenne, ha egyszer hivatalosan is megha­tározná valaki, hogy hány műhibaper van, mi is csak becslésekre tudunk hivatkozni. Szerintem nincs ennyi, mert az utóbbi években egyre több helyen megegyeznek peren kívül – egyrészt azért, hogy az ügy ne kerüljön nyilvánosságra, másrészt a károsult is megelégszik kevesebb pénzzel. Cserében nem kell évekig pereskednie.

Ön elvégezte az orvosi egyetemet is?

Nem végeztem el. Ez a félreértés annak ­tudható be, hogy a sajtóban néha úgy említenek, mint Ábrahám László orvos-ügyvéd. Az egyetemen a hallgatóim is azt hiszik, hogy ugye a tanár úr orvos is, én pedig mindig mondom nekik, hogy nem vagyok orvos.

Műhibaperes ügyvédként viszont már annyi mindent látott, hogy akár már orvos is lehetne, nem?

Ha ez így lenne, akkor nőgyógyász lennék.

Mi alapján vállalja az ügyeket, mi alapján dönti el, hogy melyik ügyet vállalja?

Amikor elhiszem, hogy annak, aki velem szemben ül, valós igaza van, már csak az igazságérzetemnél fogva is mindent elkövetek, hogy segítsek neki. Ezért lettem ügyvéd. Igaz az a mondás, hogy az ügyvéd az ügy első bírája. Mindig megkérdezem, hogy miről van szó és ki ellen, mert nem minden intézmény ellen vállalok pert. Vannak orvos barátaim, és meg fogja lepni, de több orvos barátom van, mint jogász. Mi, jogászok nem tartunk össze olyan mértékben, mint ahogy az orvosok összetartanak. Az orvosok sokszor egy-egy ügy napvilágra kerülésekor azt mondják, hogy Laci, köszönjük, segítesz megszabadulni azoktól, akik nem valók közénk, akiket mi is kivetnénk, ha a szakma szabályai és a szakma összetartása nem követelné meg tőlünk az ellenkezőjét. Volt olyan nőgyógyász, aki a műhibaügye után egy fővárosi klinikáról távozott – az igazgató összetette a két kezét, hogy az az ember elmegy tőlük. A nőgyógyászból magánzó lett, de ott is hibázott, még egy műhibaügye lett. Emberek vagyunk, követhetünk el véletlen hibákat, a hiba lehetősége benne van minden munkában. De olyan sorozatos hibákat, amelyek az emberek életére, egészségére hatnak, nem lehet véteni.

Ptk. Mustra – Borest és szakmai találkozó

Az exkluzív boresten új megközelítésből hallgathatják meg ügyfeleink a Ptk. újdonságait. 2014.11.13.  Szerződéses biztosítékok – Dr. Bodzási Balázs, Dr. Pomeisl András József 2014.12.11.  Szerződések érvénytelensége – Dr. Menyhárd Attila 2015.01.08.  Engedményezés, jogátruházás, szerződésátruházás  – Dr. Leszkoven László, Simonné Dr. Gombos Katalin 2015.02.05.  Fogyasztóvédelem – Lévayné Dr. Fazekas Judit, Dr. Osztovits András 2015.03.05. Kártérítési felelősség Amennyiben a teljes sorozatra jelentkezik, az ár magában foglalja a Tanulmányok az új Polgári Törvénykönyvhöz című kötetet is. Bővebb információ és jelentkezés>>

Hogyan emlékszik vissza az első ügyeire, milyen nehézségekkel találkozott az első műhibapereinél?

Nagyon sok gondom volt az első ügyeimmel. Az egyik első esetem egy elmulasztott terhesgondozás miatt született végtaghiányos gyermek, Toncsika volt. A mai napig ő az egyik kedvencem. Öt évig húzódott a per. Amikor Toncsika négyéves volt, az íróasztalomon ülve a csonka kis kezével simogatta a szakállas arcomat, hogy ügyvéd bácsi, mikor nő ki a karom? Ezután hetekig, amikor felébredtem éjjel, állandóan ez a jelenet járt a fejemben és az, hogy milyen szeretettel nézett rám ez a kicsi lány. Az ember magában hordja ezeket. Lehet, hogy elégtételt ott kapok, amikor egy ilyen ügyben eredménnyel tudom képviselni a családot és tudom, hogy havi járadékot kapnak, amivel könnyebbé válik az életük. A kártérítésből a kislány biofunkciós műkart és műkezet kapott a Heim Pál Kórházban. Az ügyvédi tevékenység nemcsak addig megy, hogy elintézzük az ügyet. A per után is jó kapcsolatot kell építeni, tartani. A régi ügyfelek közül is nagyon sokan küldenek húsvétra, karácsonyra üdvözlőlapot. Volt olyan is, hogy évekkel a per után húsvétkor megjelent a család egy demizson szabolcsi pálinkával, amit abban az évben készítettek, amikor megnyertük a pert. A legnagyobb nehézségeket a szakértők okozták és okozzák a mai napig is.

Mégis, milyen problémái vannak a szakértőkkel?

Magyarországon a műhibás ügyekben szakértői bíráskodás van. Egyszer, úgy tizenéve, olvastam egy tanulmányt az Egészségügyi Tudományos Tanács egyik vezető emberétől, amelyben azt fogalmazta meg, hogy „a szakértői munkánkat kritika, kifogás nem érheti”. Hogy miért? – tette fel magának a kérdést. Azért, mert azoknak, akik a mi szakvéleményeinkből ítélkeznek, fogalmuk sincs arról, amit mi írunk. Nem tudják megítélni, hogy az, amit mi írunk, az jó vagy nem jó, de elfogadják, mert a mi szakértői véleményünk és az ő szakterületük teljesen különböző. Szerintem ma is ebből indulnak ki a szakértők. Van néhány szakértő barátom, akikkel sokszor vitatkozom ebben a kérdésben. A barátságunk terhére remélem nem megy, de mindig elmondom nekik, hogy ők döntenek a bírók helyett.

Ezek szerint az orvosszakértők, orvosok annyira összezárnak, hogy csak a legvégső esetben születik az orvosra nézve negatív tartalmú szakvélemény?

Igen, összezárnak. Egyszer egy újságíró azt mondta nekem, hogy mit akarsz te itt, amikor az orvosok törzsi összefogással védik egymást? Csak amikor már kivédhetetlennek tűnik az a hiba, amit az orvos vétett, mondják csak ki, hogy hibázott. De még ­akkor is azt mondják, hogy igen, ezt csinálhatta volna másképp is, de nincs oksági ­összefüggés a cselekmény és a haláleset, vagy a cselekmény és a bekövetkezett sérülés ­között. És ezzel az egy kifejezéssel, hogy „nincs oksági összefüggés”, kilőttek mindent.

Nem szélmalomharc ez?

Dehogynem, kegyetlenül az. Csak nem Don Quÿoténak, hanem inkább Robinsonnak érzem magam. Egy cikkben neveztek a „műhibaperek Robinsonjának” és kérdezték, hogy mikor érkezik Péntek az „egészség szigetre”. Jelentem, Péntek megérkezett a fiam személyében, aki egészségügyi szakjogászként ügyvéd mellettem. Neki azért van szerencséje, mert egy komplett irodát vehet át, nekem pedig azért, mert látom boldogulni a gyermekemet és írhatom végre a köny­vemet. Visszatérve a kérdésére, amikor a szülőasztalon meghalt a hatodik gyermekét szülő nő, sem az intézmény, sem a biztosító nem akartak kártérítést fizetni, mindenki mindig igyekszik kibújni a felelősség alól. Akkor változik csak a hozzáállásuk, ha az eset megjelenik a médiában. Ezért mondom mindig, hogy a média a legnagyobb fegyver, amit használni tudok ezekben az ügyekben.

Egyszer felkértem egy nőgyógyászt, hogy adjon nekem egy ügyben szakvéleményt. Ő megírta és szépen legépelve letette elém. Megköszöntem neki, majd megkérdeztem, aláírná-e. Csak nem gondolod? – kérdezett vissza. Ha én ezt aláírom, megvet a szakma. Erre aláírtam én, az ügyvéd. A következő ­tárgyaláson a bírónő lapozgatta a szakvé­leményt, mondja, ügyvéd úr, látom, maga orvos is. Mondtam, én nem vagyok orvos, csak a szakértő nem merte aláírni. Itt kapott észbe a bírónő, hogy mennyire nehéz helyzetben van az orvosi műhibaperrel foglal­kozó ügyvéd, amikor bizonyítania kell, hogy az intézetben mulasztás történt.

A publikáció az Ügyvédvilág 2014. július-augusztusi számában jelent meg.

---