Interjú Gillian Phillips-szel (II. rész)


Ez a cikk több mint egy éve került publikálásra. A cikkben szereplő információk a megjelenéskor pontosak voltak, de mára elavultak lehetnek.

Az ember reggel felébred, és hirtelen ott hever előtte egy sztori – meséli a lehallgatási botrány kezdeteiről Gillian Phillips, a Guardian jogi szerkesztőségének vezetője.


Ha, tegyük fel, Magyarországon egy újságíró súlyos hibát követ el, az akár büntetőjogi kategória is lehet.

Ez már a rágalmazás büntetőjogi kategó­riája. Ha egy újságíró olyasvalamit ír, ami ­kimeríti a súlyos rágalmazás fogalmát, már nem a kártérítés polgárjogi részéről szól az ügy, és ebben az esetben az újságíró, igen, börtönbe is kerülhet.

A brit jogrendszer ehhez hasonló alapokon nyugszik?

Az Egyesült Királyságban a rágalmazás büntetőjogi kategóriája, mint olyan nem létezik. Persze, ha egy újságíró valami más törvényt szeg meg, és – tegyük fel – pl. telefonlehallgatás vétségében bűnösnek találják, azért akár börtönbüntetést is kaphat. Általánosságban véve azonban, amikor valakivel szemben hírnév megsértése okán tesznek panaszt, az polgárjogi kérdés. Úgy vélem, az egyik dolog, ami jelenleg a legjobban fog­lalkoztatja a szólásszabadságért harcolókat, az az, hogy igazságszolgáltatásból kikerüljön a rágalmazás mint bűncselekmény. Mindazonáltal, Európa számos országában még mindig létezik a rágalmazás bűncselekménye mint büntetőjogi kategória, amivel az a legnagyobb baj, hogy az állam kezében egy igen erőteljes és hatásos eszköz, amit az ­újságírók elnyomására felhasználhatnak. Az egy dolog, ha az embert megbüntetik, de az egészen más, amikor börtönbe csukják. Ez elég nagy probléma Délkelet-Ázsiában és az úgynevezett Keleti Blokk számos országában is. Mi, britek, azonban elég szabadon bírálhatjuk politikusainkat és a kormányt is. Úgy értem, persze, ha gyilkosnak vagy pedofilnak neveznénk őket, vagyis nem a klasszikus, politikai szempontból vonnánk őket kérdőre, és állításunk nem is fedné a valóságot, azt gondolom, igenis beperelnének minket. De csupán azért, mert politikájukkal kapcsolatosan nemtetszésének ad hangot, még nem fogják követelni az újságíró bebörtönzését. Véleményem szerint ez egy elég nagy kampányfogás. Lord Anthony Lester, az Egyesült Királyságban a Rágalmazási Törvényért felelős kiváló ügyvéd ma is azon fáradozik, hogy világszerte megszabaduljunk végre a rágalmazás bűncselekményének büntetőjogi rendszerétől.

Milyen egyéb világméretű ügyet tudna említeni?

Szerintem ez az egyik legnagyobb dolog most, hiszen ezt a kormány- vagy hatalomellenesnek minősített beszédekben használják fel. Noha csak szélsőséges esetben, de az Egyesült Királyságban is létezik a kormány-vagy hatalomellenesnek minősített beszéd kategóriája. Az a meglátásom, hogy a hatalommal rendelkezők fel tudják használni a törvényt arra, hogy megakadályozzák, hogy az ember bíráló gondolatokat publikáljon velük kapcsolatosan. Abban az esetben, amikor egy adott újságíró viszonylag felelősségteljes munkát végez, ez egészen borzasztó, és ez az, ami a totalitárius államokban jellemzően történik – gondolok itt Kelet-­Európa és Délkelet-Ázsia országaira. Ez az egyik legszörnyűbb dolog: újságírókat bebörtönözni valós információközlés okán.

Felejtse el a Jogtár Csütörtököt!

Az új Jogtár egyes előfizetési konstrukciói
mellé most táblagépet adunk!

További részletekért kattintson »

Ön szerint az Egyesült Királyság állama átlátható? Könnyű az adatokhoz és információhoz hozzáférni?

Az Információszabadságról szóló törvény lehetővé teszi mind az újságírók, mind a közemberek számára, hogy állami intézményektől, a kormánytól stb., vagy akár a BBC-től információt kérjen, és ezt rendelkezésére is kell bocsátani. Léteznek ugyan mindenféle érvek arra az esetre, ha valamilyen oknál fogva nem akarnának kiadni bizonyos információkat, de azért rengeteg információ hozzáférhető a kormányról és az általa folytatott tevékenységről. Arra, hogy valóban nem lehet nálunk sem mindent könnyedén megszerezni, talán jó példa az az ügy, amelyben a The Guardian élen jár: úgy 10 évvel ezelőtt Károly herceg trónörökös leveleket írt a brit kormány minisztereinek. Szeretnénk ezeket a leveleket megszerezni – éppen az Információszabadságról szóló törvényre hivatkozván –, de még mindig küzdünk a bíróságon, a kormány ugyanis továbbra is vonakodik rendelkezésünkre bocsátani azokat, miközben azzal próbálnak érvelni, hogy rájuk bizonyos mentesség vonatkozik. Összességében véve azért mégis azt mondhatom, igen, az állam eléggé transzparens.

Egyfajta, úgynevezett „globális közérdeklődés-formáló kiadványról lévén szó, mennyiben más a The Guardiannak dolgozni mint, mondjuk, a BBC-nek?

Az az igazság, hogy a BBC mindig is vezető lap volt a maga napi 24 órában működő hírközlő rendszerével – a többi újság, weboldalaikkal, csupán megpróbál, egy bizonyos mértékig, lépést tartani vele. De az vitathatatlan, hogy amióta a The Guardiannál dolgozom, volt néhány igazán fantasztikus világméretű történet.

Erre azért bizonyára számított is, nem? Vessünk csak egy pillantást a lajstromára: mind hatalmas sztori…

Igen, tudom. Bár a The Sunday Times nagyszerű volt, számtalan remek cikket közölt, azok mind magában álló történetek voltak. A másik nagy durranás az elmúlt öt év során a brit parlamenti képviselők kiadásairól[1] kiszivárogtatott információk kapcsán kirobbant óriási botrányról szóló, heteken át futó cikksorozat volt – azt a The Telegraph írta meg. A The Guardian viszont olyan hatalmas horderejű, bírósági tiltó végzéssel[2] járó ügyekbe keveredett bele, mint a Trafigura[3] vagy a Wikileaks. Amikor a Wikileaks kirobbant, először fogalmam sem volt, hogyan fogok vele megbirkózni. Olyasvalamit éreztem, hogy a szakmában eltöltött húsz év és mindaz, amit megtanultam és amivel foglalkoztam, mind a BBC-nél és a The Times-nál stb. történt, de a tartalom mindig más. ­Nagyon felkészültnek és naprakésznek kell lennie az újságírónak a hírek tekintetében – mindig tudnod kell, mi történik a nagyvilágban.

Abból, amit az imént arról mesélt, hogy a jognak mely aspektusai érdeklik jobban és melyek kevésbé, nekem úgy tűnik, az emberi tényező az, ami igazán lázba hozza Önt. Így van ez? Úgy értem, a bűn(özés) is emberi dolog – csak hogy egy gonosz példát mondjak…

Nos, igen, az, hogy az ember egy lap belső jogásza, együtt jár azzal, hogy folyamatosan benne van a hírekben, tudja, mi történik körülötte és a nagyvilágban. De egy-egy ügyben az ember segítségére van a jogi szakmai tapasztalata, ami a lap sikeres megvédése érdekében jól hasznosítható eszköz. És az ember mindig gondolkodhat kreatívan, mi­előtt közöl egy cikket: ez nem más, mint megelőzés. Az ügyvéd együtt dolgozhat az újságíróval, és megpróbálhatja olyan irányba terelni őt, hogy a sztori gyakorlatilag ugyanaz marad, csak jogi szempontból kevésbé lesz problémás.

Van, aki úgy látja, hogy az ő munkájukhoz képest a jogászkodás csak valamiféle unalmas és minden ötletességtől mentes szakma, azt hiszik, ez nem szól másról, mint hogy unalmas és poros aktákon, cikkeken, jelentéseken és tervezeteken rágjuk át magunkat, de azért a jog ennél jóval többről szól.

Hogyan reagált, amikor a Wikileaks-, vagy Snowden-ügyekkel és hozzájuk hasonlóakkal találta szemben magát? Azonnal elhitte, tudta, hogy valós történetek, és nem valami nagy csalásról van szó?

Azt kell mondjam, a Wikileaks tulajdonképpen egy folyamat eredménye volt, igazából soha nem volt egy igazi nagy szenzáció, hiszen az a háborús bejegyzésekkel[4] kezdődött. Az ügy első darabkáját, amiről tudomásom volt, a háborús bejegyzések adták. Félretéve azt a tényt, hogy ezeket a bizalmas feljegyzéseket kiszivárogtatták – ráadásul ez is amerikai ügy volt, és az amerikaiak nem ­igazán kedvelik azokat, akik információkat ­szivárogtatnak ki, és aki ilyet tesz, azt beperelik –, a [kiszivárogtatott] háborús feljegyzések tartalma tulajdonképpen problémamentes volt. Szerkesztői szemmel nézve persze érzékeny ügy volt, hiszen sokakat érintett. Nagyon óvatosnak kellett lenni a nevek felfedésekor, nehogy túl sok ember kerüljön bajba emiatt. Ami pedig a következő fázist, azaz a telefonlehallgatásokat illeti, ahhoz az ügyhöz azért volt időm alkalmazkodni. Az ­újságnál így megy ez: az ember reggel fel­ébred, és hirtelen ott hever előtte egy sztori, amiről előtte fogalma sem volt. Ugyanez volt a helyzet a telefonlehallgatások esetében: Nick Davies[5] bejött az irodámba és közölte, van valami sztorija a számomra. Ilyenkor pedig nincs más: valahogy kezelni kell az ügyet, meg kell birkózni azzal, ami történt, gondolkodni, körbejárni. Snowden kapcsán a nemzetbiztonság magától értetődő volt. Az Államtitokról szóló törvény,[6] vagy terrorizmus, atekintetben, hogy esetleg a média ellen akarták volna az ügyet felhasználni, meg sem fordult a fejemben. Aztán jött a hír, hogy David Mirandát[7] letartóztatták.

Fotó: http://www.faz.net, Stefan Finger

Ilyenkor az ember a fejéhez kap, mert rájön, hogy van valami, amire korábban nem gondolt. Szóval, mindig naprakésznek és kellőképpen (hír)érzékenynek kell lenni, tudni kell reagálni az adott eseményre. Ebben látom az ügyvéd feladatát: hogy ott legyen, és segítse az újságot abban, hogy amit tud, [jogi értelemben] biztonságosan közölje a lapban, továbbá felül kell kerekednie az olyasfajta gondolatain és félelmein, hogy „Úristen, ez [az ügy] túl nagy és valószínűleg nem bírunk el vele”. Ehelyett inkább azon kell elgondolkodnia, hogy „hogyan lehetne esetleg megoldani?”. A jó újságíró mindig [a jogásszal] együtt dolgozik, és megérti, amit az jogi szemszögből mond neki. A szerkesztő, a jogász, az újságíró és a többiek mind együtt dolgoznak – így alkotva egy remek csapatot.

Bizonyára személyesen is érintett, hiszen mindez történelem lesz egy napon; mindenki emlékezni fog erre az elkövetkezendő 15 évben…

Végső soron az ügyvéd feladata az, hogy a szerkesztőt vagy az újságírót tanácsokkal lássa el, de nem kötelessége megtiltania az újságírónak ezt vagy azt. Mondhatja, hogy véleménye szerint nem volna bölcs dolog így vagy úgy tenni, vagy hogy [az adott lépés] sok nehézséget okozhat, és aztán a szerkesztő majd eldönti, hogy megfogadja az adott tanácsot, vagy sem. Tulajdonképpen ezért vagy ott: hogy tanácsot adj nekik, és része vagy egy csapatnak, mindez pedig remek munkakörnyezetet teremt.

Mindezek ismeretében kijelenthetjük, hogy ma semmilyen adat nincs biztonságban? Ön miként vélekedik az állami információgyűjtés kérdésében?

Aggasztónak találom mindenféle tekintetben. A magánemberek szempontjából egyértelműen nyugtalanító a személyes adatvédelem tekintetében, bár szerintem ez ma már kereskedelmi szinten is működik: a cégek már régóta használják az emberek adatait marketingcélokra, s a legkülönfélébb módon eladják azokat. Az is aggodalomra ad okot, ha az állam teszi ugyanezt. Mindegy, az állam hogyan, milyen módszerekkel teszi ezt, ilyenkor nem csupán az egyének magánéletére és titkaira van hatással, hanem az újságírók bizalmas információforrásaira, és persze arra is, ahogyan az újságírók beszélnek egymással. Az államnak minden ilyen és ehhez hasonló ügyletből ki kellene maradnia. Ugyanez a helyzet az ügyvédekkel is: mindez éppúgy kihat az ügyvédekre, ahogy az ügyfeleikkel folytatott kommunikációikra is. Önmagában is igen nyugtala­nító, hogy az állam valószínűsíthetően adatokat gyűjt és tárol – tulajdonképpen a „csábítás-csábulás” gondolata az, ami aggasztó. Mondhatják, hogy jó, nem foglalkoznak vele, és hogy csak bizonyos keresési kifejezéseket néznek meg, de mégis megfordul az ember a fejében, hogy ha már egyszer ott van előttük, biztosan nem lesnek bele? Vajon nem kísértené őket a tudat, hogy hozzáférhetnének a The Guardian levelezési rendszeréhez? És ha, mondjuk, a The Guardian olyasvalamit tenne, ami nincs ínyükre, vajon nem néznének utána? Ez a nagy dilemma, ami beférkőzik az ember gondolataiba. Igazából ez a gond mindenütt, ugyanakkor pedig adatokra, információra igenis szükség van. Gondoljunk csak a Google Spanyolország[8] ügyére, és a(z internetes tartalmakra vonatkozó) „felejtéshez való jog” [9] kérdésére, az információ összegyűjtésének és felhasználásának mikéntjére, arra, hogy ki férhet hozzá, illetve kinek van joga felette: ma ez az igazi téma Európában, az adatvédelem igen érdekes kérdés. A Google-on keresztül szinte bármilyen információ elérhető és letölthető, ami viszont aggodalomra ad okot.

Ez a tudat valódi rémálom lehet azoknak, akik szeretnék eltemetni múltjukat. Az embereknek joga van a rehabilitációhoz. Az egész Google Spanyolország-ügy annyira mocskos volt; ma ezt a spanyol férfit Európa-szerte ismeri mindenki. Az Európai Bíróság ítélete publikus, tehát felkerül a Google-ra. Nem mondanám, hogy okos húzás volt. Nem értem, az Európai Bíróság miért nem anonimizálta a férfit? Akkor most hogy van ez a „felejtéshez való jog”? Tulajdonképpen mi a csudát csinált a bíróság?

Vagyis úgy tűnik, ma már senkinek nem lehetnek titkai…

Ez aggasztó, és pontosan ezért kell jól is­merni az adott ügy minden apró részletét és technikai aspektusát. Fontos, hogy az ember tisztában legyen a technika rejtette veszélyekkel, azzal, hogy manapság már mennyire egyszerű az információszerzés. Az újságírónak jól át kell gondolnia, hogyan tárolja a megszerzett és immáron birtokában lévő információt, kivel hogyan kommunikál. Ezzel az egész technológiával az a baj, hogy annyira evidens és egyszerű, de következménnyel jár. Nekem is vannak gyerekeim, ők is sokat használják a Facebookot, képeket tesznek fel, azokon bejelölnek másokat, rajta van, hogy hol és mikor készült, vagyis gyakorlatilag minden. Nem lehet onnan semmit eltávolítani – lehet ugyan inaktiválni, de attól még az információ ott marad. A Twitter talán az egyetlen kivétel, onnan le lehet törölni a feltöltött tartalmat. Azt hiszem, nagy szükség lenne egy megfelelő eszmecsere keretében megvitatni, hogy kinek van hatalma az adatok felett, ki férhet hozzájuk, és ehhez hasonlók.

Mi módon biztosíthatják akkor az újságírók forrásaik védelmét?

Először is azt gondolom, az újságírónak már a kezdetek kezdetén teljesen tisztában kell lennie az adott kapcsolat mibenlétével: bizalmas forrás kapcsolatról van-e szó vagy sem. Aztán persze roppant dörzsöltnek és bölcsnek kell lennie, hogy mi módon kommunikál forrásaival, és mit rögzít velük kapcsolatosan, ugyanakkor nagyon gyanakvónak is kell lennie: ki lehet az, aki esetleg figyeli vagy követi. Ha valamilyen költsége merülne fel, mert mondjuk meghívta egy kávéra a forrását, tudnia kell, miért fizet… Ezekből ugyanis ma már rettenetesen egyszerű a kirakósjáték darabkáit egymáshoz ­illeszteni. Két nappal később napvilágot ­láthat egy cikk hivatkozva egy számlára, amivel már gyerekjáték bizonyítani, hogy találkoztál valakivel. Az újságírónak minden helyzetben a lehető legrosszabb forgatókönyvre is fel kell készülnie, és ennek meg­felelően kell eljárnia.

Vagyis még akkor is, ha az ember nem paranoiás, gyakorlatilag úgy kell tennie, mintha az volna.

Igen, végül is a forrásvédelem az újságíró legfontosabb etikai kötelezettsége, komolyan kell vennie. Mindez azt jelenti, hogy már az elején tisztában kell lennie vele, mert gyorsan túl késő lehet.

A Wikileaks eldobható telefonokat szerzett be pont úgy, mint ahogyan az a „Drót” (The Wire) című amerikai televíziós sorozatban[10] történt, ahol az összes drogdíler ilyet használt, és előre megrendezett telefonbeszél­getéseket folytattak nyilvános fülkékben. Számtalan technikai megoldás áll rendelkezésre. Alkalmazhatunk kódolt üzeneteket, e-mailjeinket is kódolhatjuk – ezeket mind az újságíróknak találták ki. Persze nem kell mindig és mindentől tartani, de ha bármilyen bizalmas ügyről van szó, ezeket azért érdemes megfontolni. Már a legelején – és ez a lényeg.

Nemzetközi jog

A műben számos szemléltető ábra és táblázat segíti a szakembereket abban, hogy kérdéseikre egyértelmű, lényegre törő és közérthető választ kaphajanak nemzetközi jogi kérdéseikkel összefüggésben.

További információ és megrendelés >>

[1]

A botrány hátterében és annak előzményeként a 2005. január 1-jén hatályba lépett az Infor­mációszabadságról szóló törvény (Freedom of Information Act 2000) áll, amely lehetővé tette a közhivatalok információihoz való hozzáférést, s amely törvény életbe lépését követően több újságíró kérte a képviselők által kért és a számukra kiutalt költségtérítés felhasználásáról szóló információk nyilvánosságra hozatalát, amely kérésnek az Információs Vizsgálóbizottság (Information Tribunal, korábban: Adatvédelmi ­Bizottság, azaz Data Protection Tribunal) helyt adott. A brit alsóház politikusai „törvénytelenül tolakodónak” találva a bizottság döntését, tiltakozásukat fejezték ki. Az ügy a Legfelsőbb Bíróságra került, ahol az újságírók kérésének kedvező ítélet született. 2009 tavaszán az alsóház ­bejelentette, hogy bizonyos, kényesnek ítélt részletek kivételével, 2009 nyarán nyilvánosságra hozza a kért adatokat. Ám mielőtt erre sor kerülhetett volna, a kiadások teljes listáját és a vonatkozó dokumentációt – cenzúrázatlanul (!) – kiszivárogtatták a The Daily Telegraphnak, s a lap azt – 2008 május 8-ától kezdő­dően – napi bontásban közölte olvasóival. A parlamenti képviselők „teljes mértékben, kizárólag és szükségszerűen feladatuk ellátása kapcsán felmerülő” költségek fedezésére nyújtott támogatással való súlyos visszaélése közfelháborodást váltott ki, és a ­britek politikába vetett bizalmát alapjaiban ­rengette meg. Az ügy végén számos politikus benyújtotta lemondását, többeket felfüggesztettek és/vagy elbocsátottak, vagy nyugdíjaztak, illetve több politikus börtönbüntetést kapott. Az ügyben érintett politikusokat a brit miniszterelnök, David Cameron nyilvános bocsánatkérésre kötelezte, mely kérésnek eleget is tettek, továbbá néhányan önként fizették vissza a személyes céljaikra jogtalanul felhasznált összegeket. A botrányról való tudósításáért 2010-ben a Brit Sajtódíj (British Press Awards) ünnepségen az év újságja díjat a The Daily Telegraph vehette át, a tudósításban vállalt szerepéért William ­Lewist az év újságírójának választották.
Lásd még:

http://en.wikipedia.org/wiki/United_Kingdom_parliamentary_expenses_scandal;
http://www.telegraph.co.uk/comment/tele
graph-view/7168976/MPs-expenses-Our-MPs-still-arent-getting-the-message.html;http://www.theguardian.com/politics/2008/may/07/houseofcommons;http://news.bbc.co.uk/2/hi/uk_news/politics/7312012.stm;http://www.tele
graph.co.uk/news/newstopics/mps-expenses/
5297606/MPs-expenses-Full-list-of-MPs-inves
tigated-by-the-Telegraph.html;http://www.telegraph.co.uk/news/newstopics/mps-expen
ses/5335101/MPs-expenses-how-they-milk-the-system.html;http://www.parliament.uk/;http://en.wikipedia.org/wiki/Freedom_of_Information_Act_2000; http://www.legislation.gov.uk/ukpga/
2000/36/contents; http://www.telegraph.co.uk/news/newstopics/mps-expenses/   (2014-07-22)

[2]super-injunctions: olyan tiltó végzések, amelyeknek a létét is (elvileg) el kell hallgatni, tehát, ha egy újság ilyen végzést kap, akkor nemhogy a letiltott ügyet nem közölheti, de még a letiltás tényét sem. (a szerk.) [3]Trafigura Beheer Bv egy 1993-ban Claude Dauphin és Eric de Turckheim által alapított amsterdami bejegyzésű, alapfém-, energia- és olajkereskedéssel foglalkozó, több mint 8 és félezer embert alkalmazó multinacionális, a világon jelenleg a harmadik legnagyobb magánkézben lévő, ám botrányairól sem kevésbé híres cég. A legemlékezetesebb közülük talán a 2006-os elefántcsontparti mérgező hulladék lerakásának esete, amely a jelentések szerint 17 ember halálát követelte, több tucat embert szállítottak kórházba súlyos égési sérülésekkel, és mintegy 30-40 ezer embert kellett további orvosi ellátásban részesíteni különféle, a lerakott hulladék okozta légzési és egyéb panaszok miatt. 2007-ben a Trafigura 100 millió angol fontot fizetett a lerakott hulladék eltakarításáért. Noha 2009 tavaszára a The Guardian – állítása szerint – a perdöntő bizonyítékok ­birtokába jutott a londoni Carter Ruck nevű ügyvédi iroda, rágalma­zási ügyekkel foglalkozó ügyvédei egy tiltó végzés ­alkalmazása révén megakadályozták, hogy a lap az ügyben a parlamentben elhangzottakról tudósíthasson. 2012-ben Hollandia nyilvánosságra hozta, hogy az évek óta tartó vizsgálatok eredményei szerint a Trafigura mérgező hulladék elhelyezése során „szervezetileg elkövetett bűncselekmény, emberi jogok megsértése, továbbá az ügyben érintett kormányoknak az emberek és a környezet védelme tekintetében történt mulasztása” okán vétkesnek bizonyult. A jelentést a Greenpeace The Toxic Truth címmel közölte („A mér­gező igazság”). Az ügy 2012 novemberében a Trafigura és a holland hatóságok ­közötti megállapodással zárult, amelynek értelmében a vétkes cég az 1 millió eurós büntetésen felül további 300 ezer eurós kártérítést köteles fizetni a holland államnak, azt az összeget, amit a Trafigura megspórolt azzal, hogy a hulladékot helytelenül rakta le Elefántcsontpart egykori fővárosának és legfőbb gazdasági központjának, Abidjannak a területén ahelyett, hogy azt a megfelelő módon tette volna Hollandiában. A témában lásd még: http://www.theguardian.com/media/2009/oct/20/trafigura-anatomy-super-injunction;
http://image.guardian.co.uk/sys-files/Guardian/documents/2009/10/20/SUPER-INJUNCTION.pdf?guni=Article:in%20body%20link; http://en.wikipedia.org/wiki/Trafigura
http://www.greenpeace.org/international/en/publications/Campaign-reports/Toxics-reports/The-Toxic-Truth/
http://en.wikipedia.org/wiki/2006_Ivory_Coast
_toxic_waste_dump (2014-07-22)
A cég weboldalát lásd: http://www.trafigura.com/ (2014-09-18) [4]Lásd még: http://www.theguardian.com/world/the-war-logs; http://www.theguardian.com/world/2010/jul/25/afghanistan-war-logs-military-leaks [5]Nicholas (Nick) Davies (61) a The Guardian és a The Observer című lapok –1999-ben Martha Gellhorn-díjjal kitüntetett, 2000-ben az év brit újságírójának választott, majd 2011-ben Paul Foot-díjjal jutalmazott – szabadúszó oknyomozó újságírója, dokumentumfilm-készítő, továbbá számos, politikai és újságírói témájú könyv szerzője, aki jelentős szerepet játszott a brit lapok, a News International, valamint a ­– ma már nem létező – News of the World telefonlehall­gatási botrányának felfedésében, amelyről könyvet is írt Hack Attack: How the Truth Caught up with Rupert Murdoch címmel (2014.)
http://www.nickdavies.net/; http://www.the
guardian.com/profile/nickdavies; http://en.wikipedia.org/wiki/Nick_Davies

(2014-09-18)

[6] Official Secrets Act. Lásd:
http://www.legislation.gov.uk/ukpga/1989/6/contents; http://en.wikipedia.org/wiki/Official_Secrets_Act [7]David Miranda (29) neve egyenesen az Edward Snowden amerikai számítógépes szakember, egyebek mellett az amerikai Nemzetbiztonsági Ügynökség (National Security Agency, NSA) vállalati fedésben dolgozó volt tanácsadója, valamint a CIA – ugyancsak vállalati fedésben működő – egykori munkatársa által kirobbantott megfigyelési botrányhoz vezet minket: a hir­detésszervezés és marketing főiskolán (Escola Superior de Propaganda e Marketing, ESPM) tanult brazil fiatalember ugyanis annak a Glenn Greenwald (47) egykori alkotmány- és polgári peres ügyekkel foglalkozó jogásznak és számos szakmai kitüntetéssel díjazott újság- és többszörös bestsellerírónak az élettársa, akit Snowden 2012-ben elsőként keresett fel a birtokában lévő dokumentumok nyilvánosságra hozatala kapcsán, s akinek az említett, szigorúan titkosnak minősített, az amerikai és brit titkosszolgálatok globális méretű megfigyeléseire fényt derítő dokumentumok alapján készített riportsorozatát a The Guardian közölte 2013 nyarán, amelynek Greenwald mai hírnevét és igazi szakmai elismerését köszönheti: munká­jáért idén átvehette a különleges közszolgálati tevékenységért járó Pulitzer-díjat (Pulitzer Prize for Public Service). Mirandának a londoni Heathrow repülőtéren 2013 augusztusában történt letartóztatására – az Egyesült Királyság Terrorizmusról szóló 2000. évi törvény 7. passzusára hivat­kozással – azért került sor, mert az éppen Rio de Janeiróba tartó férfinál több tízezer, a brit hírszerzés által szupertitkosnak minősített, Snowden által megszerzett és TrueCrypt nevű titkosító szoftverrel kódolt dokumentumot tartalmazó merevlemezt találtak. Miranda – letartóztatását és annak körülményeit sérelmezve – a bírósághoz fordulhatott ugyan, de a lap szerint „letartóztatását a Brit Legfelsőbb ­Bíróság törvényesen rendelte el”, s noha a férfinál talált számítógépes anyagok lefoglalása a „sajtószabadságba történő közvetett beavatkozás”-ként értékelhető, azt a nemzetbiztonság érdekei tették indokolttá.
Lásd még:   http://www.theguardian.com/world/david-miranda; http://en.wikipedia.org/wiki/Glenn_Greenwald;
http://www.theguardian.com/profile/glenn-greenwald;https://firstlook.org/theintercept/staff/glenn-greenwald/;
http://www.salon.com/writer/glenn_green
wald/; http://en.wikipedia.org/wiki/Salon_%
28website%29
http://en.wikipedia.org/wiki/Edward_Snowden; http://hu.wikipedia.org/wiki/Chelsea_Manning [8]Az ügy másfél évtizeddel ezelőttre nyúlik vissza, amikor is a La Vanguardia nagymúltú spanyol napilap 1998-ban – a Spanyol Munkaügyi és Tár­sadalombiztosítási Minisztérium (Ministerio de Empleo y Seguridad Social) utasítására – közzétett két, a társadalombiztosítási tartozásokból adódó kényszerű ingatlaneladásokhoz kapcsolódó hirdetést, amely később az interneten is elérhetővé vált. Az egyik hirdetésben szereplő ingatlan tulajdonosa, Mario Costeja González az akkori kényszerű ingatlan értékesítése, illetve visszavásárlása után évekkel nevét beírva a Google keresőbe azt tapasztalta, hogy az egy évtizeddel korábbi hirdetése még mindig elérhető az interneten. 2009-ben felkereste a hirdetést közzétevő spanyol napilapot, és – a hirdetés elavultságára és érvénytelenségére hivatkozva – kérte az őt érintő személyes adatok eltávolítását. Miniszté­riumi utasításra történt hirdetésközlésről lévén szó, a lap ezt a lépést helytelennek találta és visszautasította, a magánélethez való jogában sértett férfi panaszával és kérésével 2010-ben a Google Spanyolországhoz fordult, amely az ügyet továbbította az ügyben általa felelősnek tartott, ám az Egyesült Államokban bejegyzett Google Inc.-hez. Ezt követően Costeja panaszt tett a Spanyol Adatvédelmi Ügynökségen (Agencia Española de Protección de Datos, AEPD), amely hivatal a spanyol napilappal szemben tett panaszt elutasí­totta, ugyanakkor a Google Spanyolország és a Google Inc. ellenieket elfogadta, és felszólí­totta őket arra, hogy a kérdéses adatok hozzáférését tegye lehetetlenné. Ehelyett azonban pert indítottak a Spanyol Legfelsőbb Bíróságon (Audiencia Nacional). Az ügy végül az Európai Unió Bírósága elé került, amely a 2013 elején – Ausztria, Görögország, Olaszország, Lengyelország, Spanyolország, valamint az Európai Unió Bizottságának véleményét meghallgatva – tartott szóbeli meghallgatást követően 2014 májusában az alábbi ítéletet hozta: „A keresőrendszert működtető [cég] felelős az egy harmadik fél által megjelentetett weboldal(ak)on megjelenő személyes adatok feldolgozásáért.” („An internet search engine operator is responsible for the processing that it carries out of personal data which appear on web pages published by third parties.”) Az Európai Unió Bírósága által kiadott sajtóközleményt lásd:  http://curia.europa.eu/jcms/upload/docs/application/pdf/2014-05/cp140070en.pdf; lásd még: http://ec.europa.eu/justice/data-protection/files/factsheets/fact
sheet_data_protection_en.pdf; http://en.wikipe
dia.org/wiki/Google_Spain_v_AEPD_and_Mario_
Costeja_Gonz%C3%A1lez;  http://www.mon
daq.com/unitedstates/x/319754/Data+Protec
tion+Privacy/In+Google+Spain+right+to+be+forgotten+case+EU+court+looks+critically+at+free+expression+defense;http://www.theguardian.com/world/blog/2014/may/14/mario-costeja-gonzalez-fight-right-forgotten; http://www.bbc.com/news/technology-27394751 [9]Az egyénnek – bizonyos feltételek mellett – megvan a joga ahhoz, hogy kérje a keresőrendszereket működtető cége(ke)t, hogy távolítsák el a rájuk vonatkozó, személyes információt tartalmazó oldalakat. Ez az eljárás ott alkalmazandó, ahol az információ „pontatlan, nem megfelelő, irreleváns, vagy túlzó” (93. §). A bíróság úgy találta, hogy ebben a sajátságos ügyben „az egyén adatvédelmi jogának megsértését nem lehet csupán az adott keresőrendszer gazdasági érdekeivel indokolni”. Ugyanakkor a bíróság azt is kijelentette, hogy a „felejtéshez való jog nem abszolút, hanem más alapvető jogokkal – úgy mint szólásszabadság és a média szabadsága (85. §) – egyensúlyban kell alkalmazni”. Továbbá, egyebek mellett, „figyelembe kell venni a kérdéses információ fajtáját, annak érzékenységét és az egyén magánéletére gyakorolt hatását, de fontos lehet a kérést indítványozó egyén közéletben betöltött szerepe is”. http://ec.europa.eu/justice/data-protection/files/factsheets/facts
heet_data_protection_en.pdf [10]Lásd még: http://hu.wikipedia.org/wiki/Dr%C3%B3t_%28telev%C3%ADzi%C3%B3s_sorozat%29

 


Kapcsolódó cikkek

2024. június 14.

Sérelemdíj az elvesztett levelek miatt – eljárás a bv.-ben

Ha a fogvatartott már szabadult, a Bv. tv. nem írja elő a büntetés-végrehajtási intézetben kezdeményezett előzetes eljárás lefolytatását a sérelemdíj iránti igény érvényesítéséhez akkor sem, ha a fogvatartás ideje alatt az elítéltnek módja volt sérelemdíj iránti eljárást kezdeményezni – a Kúria eseti döntése.

2024. június 10.

Jogszabályfigyelő 2024 – 23. hét

Alábbi cikkünkben, tekintettel arra, hogy az elmúlt héten új Magyar Közlöny nem jelent meg, a Kúria Döntések Bírósági Határozatok legfrissebb számának a tartalmából válogattunk.

2024. június 7.

Önkormányzati választások 2024 – új időpont, új szabályok

Az idei év rendhagyó az önkormányzati választások szempontjából, hiszen most kivételesen nem ősszel, hanem az európai parlamenti választásokkal egy napon, júniusban kerül sor a választásra, ráadásul a 2019-eshez képest jelentősen módosultak a szabályok is, különösen a fővárosi közgyűlés vonatkozásában.