Jogértelmezési kérdések a munkaügyi perekben

Ez a cikk több mint egy éve került publikálásra. A cikkben szereplő információk a megjelenéskor pontosak voltak, de mára elavultak lehetnek.

Az Országgyűlés 2016. november 22-én fogadta el a polgári perrendtartásról szóló 2016. évi CXXX. törvényt (a továbbiakban: Pp.), amely számos ponton érintette a polgári perjogot és ezáltal a munkaügyi pereket is. A Pp. munkaügyi bíráskodásra vonatkozó részének kidolgozása érdekében az Igazságügyi Minisztériumban önálló munkacsoport működött. A munkacsoport azt a javaslatot tette, hogy a munkaügyi perek szabályai a Pp.-be integráltan kapjanak helyet azzal, hogy önálló fejezetben, a polgári perrendtartásról szóló 1952. évi III. törvény (a továbbiakban: 1952-es Pp.) XXIII. fejezetének szabályait átemelve, de azt több ponton újragondolva kerüljenek szabályozásra.1 A munkacsoport véleménye az volt, hogy a munkaügyi perek nem indokolják a polgári perrendtartástól teljesen elkülönülő, önálló munkaügyi eljárási kódex megalkotását, ez a fajta differenciálás elegendő. A Pp. hatálybalépése óta számos olyan perjogi kérdés felmerült a munkaügyi jogvitákban, amely átgondolásra és esetlegesen újraszabályozásra szorul. Ezeknek egy része már feloldásra került, más része még várat magára. Jelen tanulmány célja, hogy egyfajta vitaindítóként összegyűjtsön olyan kérdéseket, amelyek esetlegesen perjogi – némely esetben akár anyagi jogi – szabályozást kívánnának. A tanulmány sporadikus felépítést követ.

Releváns jogszabályhelyek: 2016. évi CXXX. törvény a polgári perrendtartásról 172. §, 173. §, 183. § (3) bekezdés, 265. §, 371. §, 372. §, 379–381. §, 419. §, 423. §, 522. §, 580. – 591. §

2012. évi I. törvény a munka törvénykönyvéről 13. §, 19. §, 27. §, 29.§,  78. §

a foglalkoztatást elősegítő szolgáltatásokról és támogatásokról, valamint a foglalkoztatás felügyeletéről szóló 2020. évi CXXXV. törvény 7. § (1) bekezdés.

a foglalkoztatás-felügyeleti hatóság tevékenységéről szóló 115/2021. (III. 10.) Korm. rendelet 5. § (1) bekezdés

1. A megállapítási és marasztalási kereset vagylagos előterjeszthetősége

A Pp. élesen megkülönbözteti egymástól a megállapításra és a marasztalásra irányuló kereseti kérelmeket oly módon, hogy a megállapítási kereset mindig kivételt jelent, megállapítást csak bizonyos feltételek esetén lehet kérni a bíróságtól. A Pp. 172. § (3) bekezdéséből egyértelmű, hogy a megállapítási és a marasztalási kereset kizárja egymást, hiszen megállapításra irányuló kereseti kérelemnek csak akkor van helye, ha marasztalásra irányuló kereseti kérelem nem terjeszthető elő. Fogalmilag kizárt tehát az a lehetőség, hogy a felperes megállapítást és marasztalást is kérjen egyidejűleg (kivéve vagylagos kereseti kérelem esetén), hiszen ha lehetséges marasztalás, akkor kizárt a megállapítás.

A Pp. szerint marasztalásra irányuló kereseti kérelem csak lejárt követelés érvényesítése iránt terjeszthető elő [Pp. 172. § (1) bekezdés]. A marasztalási kereseti kérelemben a felperes azt kéri, hogy a bíróság valaminek megtételére, valamilyen magatartás tanúsítására, vagy valamilyen magatartástól való tartózkodásra kötelezze az alperest. A marasztalás konjunktív feltételei, hogy a követelés lejárt legyen és a felperesnek vélt vagy valós jogsérelme álljon fenn. Ha a követelés nem járt le, akkor az idő előtti, amely perakadályt képez és a keresetlevél visszautasítására vezet.¹

A Pp. alapján valamely jog vagy jogviszony fennállásának vagy fenn nem állásának megállapítása iránt akkor terjeszthető elő kereseti kérelem, ha a kért megállapítás a felperes jogainak az alperessel szemben való megóvása érdekében szükséges, és a jogviszony természeténél fogva vagy a kötelezettség lejártának hiányában vagy valamely más okból marasztalás nem kérhető [Pp. 172. § (3) bekezdés]. A megállapítási kereseti kérelemben a felperes valamely jog fennállásának vagy fenn nem állásának a megállapítását kéri a bíróságtól. Ennek alapján megkülönböztetjük a pozitív és a negatív megállapítási kérelmeket. A megállapításnak szintén két konjunktív feltétele van: a megállapítás a felperes jogainak megóvása érdekében szükséges, és a felperes marasztalást nem kérhet (mert a követelés még nem járt le, vagy mert a teljesítés a jogviszony jellege folytán eleve kizárt).

Több kereseti kérelem előterjesztése esetén beszélünk keresethalmazatról. A keresethalmazat többféleképpen csoportosítható, lehet tárgyi és alanyi keresethalmazat, valamint valódi, illetve látszólagos keresethalmazat.

a) Tárgyi keresethalmazat: a felperes több kereseti követelést érvényesít a perben.

b) Alanyi keresethalmazat: a felperes több alperessel szemben érvényesíti a követelését, és/vagy több felperes indít keresetet az alperes ellen. Ez felperesi és alperesi pertársaságot keletkeztet.

c) Valódi keresethalmazat: a kereseti kérelmek nem függnek egymástól, azokat egymásra tekintet nélkül kell elbírálni, és valamennyi kereseti kérelem tekintetében döntést kell hoznia a bíróságnak.

d) Látszólagos keresethalmazat: akkor jön létre, ha a kereseti kérelmek egymástól függnek, azokat a bíróságnak egymásra tekintettel kell elbírálnia. Amennyiben az egyik kereseti kérelem alapos, úgy az kizárja, hogy a bíróság a másik vagy a további kérelmek felől döntést hozzon (például vagylagos kereseti kérelmek) (Pp. 173. §).

A kereset tárgya az érvényesíteni kívánt jog. A keresettel érvényesített jog az az alanyi jog, amelynek érvényesítését az anyagi jogi jogszabály biztosítja. Az anyagi jogi jogszabály alapján dönthető el, hogy mi minősül tárgyi keresethalmazatnak, hiszen a tárgyi keresethalmazat anyagi jogi előfeltétele, hogy a keresetek különböző jogi tényeken alapuljanak, illetve különböző jogviszonyokból származzanak, a kérelmek különbözőek legyenek. Ebből következően az anyagi jogi rendelkezések alapján lehet azt eldönteni, hogy a fél hány keresetet terjesztett elő, így például az érvénytelenségi perek esetében a marasztalási kereset természetszerűen magában foglal egy megállapítási keresetet is, ezeket az anyagi jog szabályai alapján marasztalásra irányuló keresetnek kell tekinteni.²

A munkaügyi bírósági gyakorlat is tartalmaz bizonyos kérdésekre állásfoglalást a megállapítási és marasztalási kereset viszonyát illetően. A 4/2013. (IX. 23.) KMK vélemény 1. pontja például kimondja, hogy munkaviszony jogellenes megszüntetése miatt előterjesztett kereset általában nem tartalmazhat megállapításra irányuló kereseti kérelmet. E körben érvényesülhet kivétel, például, ha a munkavállalónak jogos érdeke fűződik a munkaviszony fennállásának megállapításához, de nem igényelhet teljesítést.³

A fenti kérdéshez kapcsolódóan látókörömbe került egy olyan jogeset, ahol a megállapítás és a marasztalás egyidejű előterjeszthetőségének problematikája sajátos módon merült fel. A jogesetben a jogvita még nem zárult le, mindössze elsőfokú döntés született az ügyben. A tényállás röviden az alábbiak szerint foglalható össze.

A munkavállaló munkaviszonyát a munkáltató azonnali hatályú felmondással megszüntette arra hivatkozással, hogy a munkavállaló megsértett egy a lehetséges kötelezettségszegés előtt pár nappal bevezetett munkáltatói szabályzatot. A jogeset a koronavírus első időszakában történt, amikor a Kormány rendelettel határozta meg, hogy mely országokból hazaérkező állampolgárok kötelesek ideiglenes karanténba vonulni. A munkáltató e kötelezettséget kiterjesztette oly módon, hogy a hazatérő munkavállaló a hazatérést követően a lappangási idő erejéig (tizennégy nap) munkahelyét nem látogathatja, valamint szabadság és/vagy fizetés nélküli szabadság igénybevétele szükséges. A munkavállaló e munkáltatói utasításnak nem tett eleget, és kérte egy rá vonatkozó konkrét utasítás írásba foglalását. A munkáltató e kérést nem teljesítette, mondván a normatív utasítás már hatályos, majd az elégedetlenkedő munkavállaló munkaviszonyát azonnali hatállyal megszüntette.

A munkavállaló vitatta a perben a normatív utasítás jogszerűségét arra hivatkozással, hogy az munkaviszonyra vonatkozó szabályba ütközött, ugyanis egyoldalú munkáltatói utasítás nem rendelhet el sem fizetés nélküli szabadságot, sem egyik napról a másik napra szabadságot, míg az és/vagy fordulat a normatív utasítás konkrét jellegét is elveszi, amely által nem tárható fel a munkáltatótól elvárt eljárás. Emiatt a munkavállaló szerint az utasítás érvénytelen, mivel az munkaviszonyra vonatkozó szabályba ütközik, érvénytelen szabályzat pedig nem keletkeztethette azt a kötelezettséget, melyet a munkavállaló a munkáltató szerint megszegett.

A perben vitatott volt a keresetlevél petitum részének tartalma, az eljáró bíróság szerint ugyanis nem kérhető jelen jogvitában a szabályzat semmisségének kimondása, mivel az egyszerre eredményezne megállapítási és marasztalási keresetet, amely azonban a Pp. 172. §-a szerint kizárt. Emiatt a munkavállaló a bíróság útmutatása miatt csak az azonnali hatályú felmondás jogellenessége miatti marasztalásra irányuló kérelmet terjesztette elő.

Az elsőfokú ítéletben a bíróság a munkáltatói szabályzat semmissége tekintetében – ilyen irányú kereseti kérelem hiányára hivatkozva – nem foglalt állást, miközben a munkavállaló beadványainak tekintélyes részét képezték azon okfejtések, hogy miért nem áll meg a munka törvénykönyvéről szóló 2012. évi I. törvény (a továbbiakban: Mt.) 78. §-a szerinti minősített kötelezettségszegés tényállása azon esetben, ha a kötelezettséget egy Mt.-be ütköző tartalmú munkáltatói szabályzat keletkeztette.

A perben komoly jogértelmezési zavart okozott annak megállapítása, hogy a bíróság vizsgálhatja-e a jogvitában a munkáltatói szabályzat érvénytelenségét, vagy ez csak kifejezett kereseti kérelem esetében lehetséges. Ha pedig kereseti kérelem szükséges hozzá, akkor ez nem sérti-e a megállapítási és marasztalási kereset egy sorban való előterjeszthetőségének tilalmát. E jogvita tárgya ugyanis munkaviszony jogellenes megszüntetése és jogkövetkezményeiben való marasztalás.

Álláspontom szerint ez az anomália csak látszólagos és a jogi helyzet messze nem olyan bonyolult. A munkavállaló kereseti kérelme a jogellenes munkaviszony-megszüntetés jogkövetkezményeire irányult, amely egy marasztalási kereset. Jelen ügyben azonban az Mt. 78. §-ának szabályai a munkavállaló szerint – több más jelen tanulmányban nem kifejtett indok mellett – azért sem állnak meg, mert a normatív utasítás kötelezettséget keletkeztető rendelkezése az Mt. 13. §-a szerinti munkaviszonyra vonatkozó szabályba ütközik.

Az Mt. 27. § (1) és (3) bekezdése alapján „[s]emmis az a megállapodás, amely munkaviszonyra vonatkozó szabályba ütközik, vagy munkaviszonyra vonatkozó szabály megkerülésével jött létre vagy nyilvánvalóan a jóerkölcsbe ütközik”. „A semmis megállapodás érvénytelen, kivéve, ha ahhoz a rendelkezést megállapító munkaviszonyra vonatkozó szabály más jogkövetkezményt fűz. A semmisségre az érdekelt határidő nélkül hivatkozhat, a megállapodás semmisségét a bíróság hivatalból észleli.” Az Mt. 29. § (4) bekezdése alapján „az egyoldalú jognyilatkozat érvénytelensége esetén e jognyilatkozatból jogok és kötelezettségek nem származnak”. Az Mt. 19. § (2) bekezdése alapján „az ellentmondó, lehetetlen vagy értelmezhetetlen feltétel érvénytelen”.

A fentiek alapján álláspontom szerint az érdekelt (munkavállaló) egy munkaügyi perben bármikor hivatkozhat semmisségre, melyet a bíróság egyébként hivatalból is köteles figyelembe venni. A kereseti kérelemnek tehát a per tárgyához igazodva marasztalásra kell irányulnia, de mivel az Mt. 78. § szerinti minősített kötelezettségszegés megítéléséhez vizsgálni kell magát a kötelezettséget, illetve annak jogszerűségét is, így e kérdésben való állásfoglalás – és érvénytelenség esetén a normatív utasítás e pontját érintő érvénytelenség kimondása – csak látszólag perjogi feladata a bíróságnak, ezen állásfoglalást az anyagi jogi szabályok alapján meg kellett volna tenni.

Jelen ügyben tehát az eljáró bíróság perjogi indok mögé bújva figyelmen kívül hagyta ezt a perben releváns jogkérdést és az Mt. e kérdésről szóló anyagi jogi normáit, amely megközelítés véleményem szerint téves jogértelmezésen alapul, de legalábbis tűri a vitát.

2. Munkaügyi perek és a bizonyítás

2.1. Percezúra és pertaktika

A Pp. egyik legjelentősebb újítása a perhatékonyság és a perkoncentráció elvének előmozdítását, a perek gyorsítását és az eljárás hatékonyabbá tételét célzó osztott tárgyalási rend bevezetése volt.⁴ Az 1952-es Pp. egységes perszerkezete lehetőséget adott arra, hogy a felek nyilatkozataikat, bizonyítékaikat, bizonyítási indítványaikat az eljárás során bármikor előadják, azokat menet közben módosítsák, kiegészítsék. Ennek oka sokszor pertaktikai vagy egyéb meggondolás volt, de gyakran felkészületlenség is állhatott a jogi képviselők tettei mögött. Az eljárás lefolytatását a Pp. szakértői bizottsága szerint mindez hátráltatta. Az elsőfokú peres eljárást a Pp. két eltérő szakaszra osztja: az első a perfelvételi szakasz, amelynek célja a jogvita tartalmának és kereteinek a meghatározása; a második az érdemi tárgyalási szak, amely már az így beazonosított jogvita körében releváns bizonyítási eljárás lefolytatására, majd az érdemi döntés meghozatalára szolgál.

A perfelvételi szak az alperes legalább alaki védekezését tartalmazó írásbeli ellenkérelmének beérkezésétől tart a perfelvételt lezáró végzés meghozataláig. A peres eljárásnak ebben a szakaszában a bíróság anyagi pervezetése mellett a feleknek elő kell adniuk valamennyi perfelvételi nyilatkozatukat. Egyértelművé kell tenni az eljárás szereplői részére a jogvita tartalmát és annak a kereteit, a releváns tényeket és az azok igazolására szolgáló bizonyítékokat, bizonyítási indítványokat és véglegesíteni kell mindezeket. Perfelvételi szakban a bíróság bizonyítást csak törvényben meghatározott esetben folytathat le, egyébként a bizonyítás e szakaszban kizárt [Pp. 183. § (3) bekezdés].

A Pp. amellett foglalt állást, hogy a fél a perfelvételi szakban, valamint a perfelvételt lezáró végzésben foglalt felhívásban szereplő határidőben jogosult bizonyítási indítványt tenni. Bartha Bence szerint ennek a rendszernek az előnye, hogy a felek pontosabban és határozottabban látják a jogvita irányait, nem tesznek felesleges indítványokat, amelyek indokolatlanul terhelik a peranyagot, továbbá az is segít elkerülni a felesleges indítványokat, ha a bíróság a perfelvétel kereteinek rögzülése után tájékoztatja a feleket a bizonyítandó tényekről, a bizonyítási teherről és érdekről.⁵ E megközelítést osztja Varga István és Éless Tamás is.⁶

A perfelvétel lezárása a bíróság alakszerű végzésével történik, amely nem fellebbezhető, és a perfelvételi szak lezárásának tényét tartalmazza.⁷ A perfelvételt lezáró végzés tekintetében a Pp. kimondja, hogy pervezető jellege ellenére ahhoz a bíróság kötve van, azt nem változtathatja meg.⁸ Az eljárás későbbi menetében a perfelvételi szakra tartozó percselekmények csak az új Pp. által megengedett esetekben és feltételekkel tehetők.

A perjogi szakértők és a jogalkotó megközelítésével alapvetően nem tudok vitatkozni, mégis azt gondolom, hogy bizonyos gyakorlati szempontokat nem mérlegelt a jogalkotó kellő súllyal, amikor a percezúra és a bizonyítékok előterjeszthetőségének e módon történő korlátozása mellett döntött. A jogalkotó ugyanis nem tett különbséget a megfontolt és sok esetben az igazság felderítését szolgáló perstratégiai és pertaktikai, valamint az ügyvédek szakmai gondatlansága vagy alkalmatlansága miatti esetek között. A pertaktikai szándéknak éppúgy gátat akart szabni a jogalkotás, mint az indokolatlan perelhúzás más eseteinek. Ezzel gyakorlatilag – ahelyett, hogy a felkészületlen jogi képviselőket sújtotta volna a jog valós szankcióval (például bírság stb.) – a jogalkotó létrehozott egy olyan rendszert, ahol a perfelvételi szakban előterjesztett valamennyi bizonyíték ismeretében tudja az alperes megkonstruálni a legnagyobb győzelmi esélyekkel kecsegtető jogi védelmét és kiválasztani a tényállás szempontjából legmegfelelőbb pertaktikát és bizonyítási eszközöket (például tanúkat).

Álláspontom szerint azon logikai megközelítés, hogy a pertaktika is egyfajta a feleknek felróható, az eljárást elnehezítő nehézség⁹ meglehetősen egysíkú megközelítés.

Egy munkaügyi perben, ahol így is sok esetben felmerül a tanúk elfogulatlanságának kritikája, tekintettel arra, hogy a meghallgatott személyek többnyire az egyik peres fél, a munkáltató alkalmazásában állnak, ez a rendszer ellehetetleníti a kulcsbizonyítékok tanúmeghallgatások utáni – az elmondottakat gyakran cáfoló – előterjesztését. A pertaktika és perstratégia gyakorlatilag ezzel az osztott tárgyalási renddel kiüresedett. A valós tényállás alapján történő döntés felek általi keresése pedig mindössze azon a prekoncepción alapszik, hogy a hamis tanúzás jogkövetkezményeitől való félelem miatt a perfelvételi szakot követően meghallgatott személyek – a munkáltatóval fennálló jogviszonyuktól függetlenül – elfogulatlanul tesznek nyilatkozatot.

E problémakört sokan észlelik. Udvary Sándor a percezúrával összefüggésben kiemeli, hogy egy eljárásban szükség van arra, hogy a felek el legyenek zárva a késedelmes tényelőadásoktól és bizonyíték-előterjesztéstől, azonban a szabályoknak elég rugalmasnak kell lenniük ahhoz, hogy a nemkívánt mellékhatásokat el lehessen kerülni. Ezért be kell építeni a perrendbe olyan szabályokat, melyek kivételesen engedik a percezúra áttörését.¹⁰ Wallacher Lajos szintén kiemeli e szempont fontosságát. E célt szolgálják a kereset- és ellenkérelem-változtatás, az utólagos bizonyítás, és az új tényállítás intézményei, ezek azonban kivételes eszközök csupán, és álláspontom szerint a munkaügyi perekben az igazság felderítését nem fogják előmozdítani.

2.2. Könnyített munkavállalói bizonyítás

A munkaügyi perekben a bizonyítás az általános szabályokhoz képest eltérést mutat. A munkaügyi jogviták sajátossága az információs aszimmetria, a perek eldöntéséhez releváns információk jelentős része a munkáltatónak áll a rendelkezésére. A megfelelő perjogi szabályozás a per eldöntéséhez szükséges információ munkáltatói monopóliumának megtörését, speciális szakértői és okirati bizonyítás értelmezését szolgálja.¹¹ A munkajogi anyagi jogalap sokszor polgári jogi tényállásokhoz kötődik, így a tényállások és jogállítások ok-okozati összefüggésének feltárása a munkaügyi per egyik sajátos nehézsége.¹²

A munkaügyi perekben a tényállás feltárásához és a bizonyításhoz szükséges szabályzatok, dokumentumok a munkáltatónál állnak rendelkezésre. Emiatt a Pp. külön rögzíti, hogy melyek azok a tények, amelyeket a munkáltatónak kell minden esetben bizonyítania. A Pp. alapján a munkaügyi perben a munkáltatónak kell bizonyítania

– a kollektív szerződés, az igény elbírálásához szükséges belső szabályzatok, utasítások és a jogvita eldöntéséhez szükséges, a munkáltató működési körében keletkezett okiratok tartalmát,

– az igényelt juttatással összefüggő számítások helyességét, ha az vitatott és

– bérvita esetén a juttatás megfizetését [Pp. 522. § (1) bekezdés].

Munkaügyi perekben egyébként alkalmazni kell a Pp. általános bizonyítási szabályait, amelyek közül számos rendelkezés – mint például a bizonyítási szükséghelyzet (Pp. 265. §) szabálya – a munkavállalóra mint gyengébb félre kedvező. A Pp. bizonyítási eljárási szabályait csak a munkajogi anyagi jogi szabályok törhetik át, amelyek felülírhatják a bizonyítási érdek Pp. szerinti tartalmát.

3. Felülvizsgálati kérelem elbírálásának terjedelme

A Pp. 423. § (1) bekezdése kimondja, hogy a Kúria a felülvizsgálat során a felülvizsgálati és csatlakozó felülvizsgálati kérelem korlátai között, az ott megjelölt jogszabályok tekintetében vizsgálja a jogerős ítélet jogszabálysértő, illetve a kúriai határozattól jogkérdésben való eltérő voltát.

E szabály teljesen érthető annak tükrében, hogy a felülvizsgálati eljárás is egy kérelemre induló eljárás, a felek kérelmei pedig kötik a Kúriát is. Ez nemcsak a felülvizsgálati kérelem petitum részében foglaltakra irányadó, hanem a megjelölt jogszabálysértésre is. A Kúria a felülvizsgálati eljárásban csak a felülvizsgálati kérelemben megjelölt jogszabálysértés szempontjából vizsgálhatja a jogerős ítéletet, de nem állapíthatja meg annak jogszabálysértő voltát olyan okból, amelyre a fél nem hivatkozik. E megközelítést több releváns bírósági ítélet is megerősíti:

– érdemben csak a felülvizsgálati kérelemben írt, a tartalmi követelményeknek megfelelően előterjesztett hivatkozások vizsgálhatók;¹³

– a Kúria a felülvizsgálat során – főszabály szerint – a felülvizsgálati és a csatlakozó felülvizsgálati kérelem korlátai között, az ott megjelölt jogszabályok tekintetében vizsgálja a jogerős ítélet jogszabálysértő voltát. A felülvizsgálati ellenkérelemben hivatkozott jogszabálysértések nem vizsgálhatók.¹⁴

Bár a felülbírálati jogkör terjedelme látszólag egyértelmű, a közelmúltban találkoztam egy olyan munkaügyi jogesettel, amely a fenti egyszerűnek tűnő tételt némiképp árnyalta, és problémafelvetésre alkalmasnak találtam. Az ügy a Kúria ítéletével zárult, az ítélet jelenleg még nem anonim. A tényállás röviden az alábbiak szerint foglalható össze.

A munkavállaló 2019 augusztusában több napon át hiányzott a munkahelyéről. A távollétet megelőzően a munkaidő-szervezésért felelős munkatárssal egyeztetett a munkavállaló, aki a megbeszélés alapján úgy értette, hogy szabadságot kapott az ominózus augusztusi napokra. A munkaidő-szervező ezzel szemben úgy értette azt, ami elhangzott, hogy a munkavállaló keresőképtelen állományban lesz a szóban forgó napokon, így ezt rögzítette a nyilvántartásban. A beszélgetés során a „kiveszlek a napokra” fordulat hangzott el, melyet a két fél eltérően értett.

A munkavállaló szeptemberi bérlapján kiderült, hogy a munkáltató nem igazolt távollétként könyvelte el az érintett napokat, és e napokra a munkavállaló nem is kapott bért. A munkavállalónak nem tűnt fel az igazolatlanként elszámolt kilenc munkanap, így nem kérdezett rá a személyügyi osztálynál a bérezésre.

A munkavállaló közvetlen felettesei 2019. október 3–4-én felhívták arra a munkavállalót, hogy igazolja távollétét, visszamenőlegesen azonban természetesen nem lehetett táppénzes állományt keletkeztetni. A munkáltatói jogkör gyakorlóját a HR-vezető 2019. október 17-én értesítette e-mailben a fenti eseményekről, majd a munkáltató 2019. október 22-én azonnali hatállyal felmondott a munkavállalónak. A munkavállaló megtámadta bíróságon az azonnali hatályú felmondást több indokra, többek között a szubjektív tizenöt napos határidő megsértésére is hivatkozva.

A munkavállaló jogerősen megnyerte a pert, így a munkáltató felülvizsgálati kérelmet nyújtott be. A másodfokú ítélet nem állapította meg az azonnali hatályú felmondásra nyitva álló határidő elmulasztását, más jogi indokkal adott helyt a kereseti kérelemnek. Az indokolással a munkavállaló nem értett maradéktalanul egyet, azonban pernyertességére tekintettel nem volt érdekelt a felülvizsgálati eljárásban.

A felülvizsgálati kérelmében a munkáltató kizárólag hatályon kívül helyezést kért. A felülvizsgálati ellenkérelem hivatkozott a munkáltatói intézkedés elkésettségére is, azonban a Kúria a Pp. 423. §-a, illetve a bírói gyakorlat nyomán e hivatkozást a felülbírálati jogkör keretei miatt nem vette figyelembe.

A munkavállaló tehát a másodfokú eljárás végén teljes egészében pernyertes volt, míg a Kúria felülvizsgálati eljárása után pervesztessé vált, a munkáltatói intézkedés elkésettségével kapcsolatos jogi érv pedig a felülbírálati jogkör terjedelmére tekintettel nem került elbírálásra.

Az eset előtérbe helyezte azt a kérdést, hogy a munkavállaló egyáltalán jogosult volt-e csatlakozó felülvizsgálati kérelmet előterjeszteni a konkrét körülmények között?

A Pp. csak röviden rendelkezik a csatlakozó felülvizsgálati kérelemről. Ennek indoka az, hogy a csatlakozó felülvizsgálati kérelemre, illetve a felülvizsgálati ellenkérelemre a csatlakozó fellebbezésre, illetve a fellebbezési ellenkérelemre vonatkozó szabályokat is alkalmazni kell (Pp. 419. §). A Pp. 371. § (1) és (3) bekezdése a csatlakozó kérelmek járulékos jellegére utal, amikor kimondja, hogy a fellebbező fél ellenfele, ha a fellebbezéssel megtámadott ítélet megváltoztatását maga is kívánja, csatlakozó fellebbezést nyújthat be.

A csatlakozó fellebbezéssel az ítéletnek csak az a része támadható, amelyet a fellebbezés érint. Ha a fellebbezés kizárólag az ítélet hatályon kívül helyezésére irányul, a csatlakozó fellebbezésben az ítélet megváltoztatása nem kérhető. A fellebbezés visszautasítása, visszavonása esetén a fellebbezéssel szemben előterjesztett fellebbezési ellenkérelem, illetve csatlakozó fellebbezés hatálytalanná válik. Ha a felülvizsgálati kérelem kizárólag az ítélet hatályon kívül helyezésére irányul, a csatlakozó felülvizsgálati kérelemben az ítélet hatályon kívül helyezése és új ítélet meghozatala nem kérhető.¹⁵ A csatlakozó felülvizsgálati kérelem benyújtásának az az előfeltétele tehát, hogy a jogerős határozatot felülvizsgálati kérelemmel valamely fél megtámadja. A felülvizsgálati kérelmet követően határidőben benyújtott csatlakozó felülvizsgálati kérelmet felülvizsgálati kérelemnek kell tekinteni.

A Pp. 419. § (1) bekezdés második mondata szerint csatlakozó felülvizsgálati kérelmet a fél csak akkor terjeszthet elő, ha maga is jogosult lett volna felülvizsgálatot kérni. E körben a Pp.-kommentár szerint változatlanul irányadó az a gyakorlat, amely szerint a jogerős határozat indokolása ellen nem élhet csatlakozó felülvizsgálati kérelemmel sem az a fél, aki azért nem volt jogosult felülvizsgálatot kérni, mert az elsőfokú ítélet ellen kizárólag a másik fél élt fellebbezéssel és a másodfokú bíróság helybenhagyta az elsőfokú bíróság határozatát.¹⁶

Mivel a másodfokú ítéletben a munkavállaló lett a pernyertes, így az első kérdés annak eldöntése, hogy egyáltalán van-e helye a pernyertes félnek kizárólag a jogerős ítélet indokolása ellen csatlakozó felülvizsgálati kérelmet előterjeszteni.

a) A Pp. szerint nincs helye felülvizsgálatnak jogerős ítéletnek csupán az indokolása ellen [Pp. 407. § (1) bekezdés c) pont]. Jelen ügyben a munkavállaló a jogerős ítéletnek legfeljebb az indokolását vitathatta, hiszen pernyertes volt.

b) Azt is a Pp. mondja ki, hogy csatlakozó felülvizsgálati kérelem előterjesztésére a csatlakozó fellebbezésre vonatkozó rendelkezéseket kell alkalmazni. Csatlakozó felülvizsgálati kérelmet a fél csak akkor terjeszthet elő, ha maga is jogosult lett volna felülvizsgálatot kérni [Pp. 419. § (1) bekezdés]. Jelen ügyben a munkavállaló nem volt jogosult felülvizsgálatot kérni, indokolással szemben ennek ugyanis nincs helye.

c) A Pp. a csatlakozó fellebbezés körében az alábbiak szerint rendelkezik: a fellebbező fél ellenfele, ha a fellebbezéssel megtámadott ítélet megváltoztatását maga is kívánja, csatlakozó fellebbezést nyújthat be. A csatlakozó fellebbezéssel az ítéletnek csak az a része támadható, amelyet a fellebbezés érint. Ha a fellebbezés kizárólag az ítélet hatályon kívül helyezésére irányul, a csatlakozó fellebbezésben az ítélet megváltoztatása nem kérhető [Pp. 372. § (1) bekezdés]. Jelen ügyben a felülvizsgálat csak hatályon kívül helyezésre irányult, míg az indokolással szembeni csatlakozó felülvizsgálat csak az ítélet megváltoztatására irányulhatott volna. Emellett a felülvizsgálati kérelem nem érintette az elkésettséggel kapcsolatos kérdéskört, hiszen az annak megtartottságával kapcsolatos bírói álláspont a munkáltatónak kedvezett. A csatlakozó fellebbezés előterjesztésének alapvető korlátja, hogy az ilyen perorvoslattal az elsőfokú ítélet csak abban a részében támadható, amelyet a fellebbezés érint. A Pp. kommentár is akként értelmezi a fenti rendelkezéseket, hogy kizárólag az elsőfokú ítélet hatályon kívül helyezésére irányuló fellebbezés esetén nincs helye az ítélet megváltoztatását célzó csatlakozó fellebbezés előterjesztésének. Ilyenkor a csatlakozó fellebbezés csak az ítélet más, a Pp. 379–381. §-ában szabályozott okból történő hatályon kívül helyezésére irányulhat.¹⁷

A fentiek alapján is látható, hogy bár a felülbírálati jogkör tartalmát és terjedelmét illetően a Kúriának határozott elképzelései vannak, a Pp. más rendelkezései látszólag kollízióban vannak a Pp. 423. § (1) bekezdésében foglaltakkal, amely megnehezíti a jogkeresést a felek számára. Álláspontom szerint e kérdés tisztázása mielőbb indokolt volna.

4. A „mikrokárok” problematikája

E kifejezést azokra a kis értékű károkra használom, amelyeknél a munkáltatói felelősséget megalapozó károkozó körülmény olyan alacsony mértékű károsodást idéz elő, hogy a munkáltató önkéntes elismerése hiányában a jogérvényesítés útjai több költséget „emésztenek fel”, mint a követelhető összeg. Ezt a területet tartom a hazai szabályozás egyik leggyengébb pontjának, ugyanis e problémakörrel a magyar munkajog egyáltalán nem foglalkozik. Hiába áll fenn a jogérvényesítés lehetősége, ha a jogokért való kiállás költsége meghaladja a kár mértékét.

Gyakorló jogászként azt tapasztalom, hogy számos olyan apró jogsértés történik hazánkban munkáltatói részről [például munkabérből való jogellenes levonás, jogalap nélkül kifizetett munkabér bérből való levonással való visszavétele, kis értékű (100 000 Ft alatti) károkozás; hátrányos jogkövetkezmény alkalmazása kollektív szerződés vagy ennek hiányában munkaszerződésben foglalt felhatalmazás nélkül], amely még csak statisztikailag sem mérhető, ugyanis nem történik az ügyben jogérvényesítés, sohasem lesz belőle peres ügy.

Véleményem szerint ezen ügyek látenciájának az oka egyrészt az, hogy ezen igény általában olyan kis összegű, hogy kevesen vállalnák eleve a konfrontációt a munkáltatóval, másrészt pedig aki vállalná az igénye érvényesítését, azt visszatartja az egyszerű munkaügyi peres eljárás formalizáltsága és a szakértelem hiányából eredően a jogi képviselő költsége. Tehát az az egyszerű ökonómiai megfontolás, hogy nem állok ki a vélt jogsértéssel szemben, ha a költségek messze meghaladnák az esetlegesen megnyerhető összeget. A megoldás körében érdemes megvizsgálni, hogy nincs-e jelenleg a magyar jogban olyan intézmény, amely a probléma kezelésére alkalmas lenne.

a) Munkaügyi alternatív vitarendezés. Az Mt. az alternatív vitarendezés körében szabályozza a békéltető, a közvetítő, a döntőbíró és az egyeztető bizottság intézményét. E körben érdekes lehetne a döntőbíró szerepe, akinek a döntése két esetben kötelező az Mt. alapján, míg a felek előzetes alávetése esetén a felekre kötelező döntéseket hozhat. Ez az intézmény ígéretes alternatívát nyújthatna, azonban a munkajogban az alternatív vitarendezés kizárólag kollektív munkaügyi érdekviták esetén alkalmazható, amely egy kis értékű egyéni jogvita feloldását szintén nem segítheti.

b) Foglakoztatás-felügyeleti hatóság. Megoldást jelenthetne a foglakoztatás-felügyeleti hatóság is, amely foglalkoztatásra irányuló jogviszonyt szabályozó jogszabályok minimumkövetelményeinek foglalkoztató általi megtartását ellenőrzi [a foglalkoztatást elősegítő szolgáltatásokról és támogatásokról, valamint a foglalkoztatás felügyeletéről szóló 2020. évi CXXXV. törvény 7. § (1) bekezdés]. E szervek hatásköre azonban a foglalkoztatás-felügyeleti hatóság tevékenységéről szóló 115/2021. (III. 10.) Korm. rendelet 5. § (1) bekezdése alapján nem terjed ki kárügyek megítélésére.

c) Társult per. Lehetséges megoldási opciót jelenthetne a társult per (Pp. 580–591. §) intézménye, melyet a Pp. is ismer. A társult per egy opt-in típusú igényérvényesítési forma, melynél a per megindításához szükséges a jogi érdekeltek beleegyezése. A társult perben a felperesek személyükben ismertek és azonosítottak. A perben a bíróság nem az egyedi igényeket egyesével, hanem egyetlen tipikus igényt, azaz egy absztrahált, konstruált érvényesített jogot és egy hozzá tartozó tényalapot bírál el.¹⁸ A perindítás előfeltétele a legalább tíz felperes által megkötött társult perlési szerződés megszületése és benyújtása, mely egyszerre azonosítja a perben részt venni kívánó felpereseket, és fejezi ki részvételi szándékukat. Véleményem szerint a társult per fő hátránya a kis értékű munkajogi kárügyek esetében az eljárási kötöttség. A kis értékű kárügyek alatt olyan, egyszerű kárkötelmi jogviszonyokat értek, amelyek gyorsan megítélhetők és nem igénylik a formalizált eljárásrendet. A társult per csak akkor lehetséges, ha legalább tíz felperes meg akarja indítani. Bagatell mértékű károk esetén nem biztos, hogy lesz tíz érintett, ahogyan az sem, hogy a kis értékű igényük érdekében elég érintett vállalja a konfrontációt a munkáltatójával. A társult per tehát az egyéni jogvédelmet nem tudja hatékonyan előmozdítani, emellett a költségek (például ügyvédi költség) és az eljárási gyorsaság terén szintén nem képes ez a jogintézmény megoldani a mikrokárok problematikáját.

Jelenleg a magyar munkajogban sem anyagi jogilag, sem eljárási jogilag nem állnak fenn a mikrokárokkal szembeni fellépés és igényérvényesítés hatékony eszközei. Álláspontom szerint a jogalkotónak fel kellene figyelnie erre a körülményre, és proaktív jogalkotással alternatívát kellene biztosítani a károsultaknak ezen helyzetekre. Az első lépcső a kis értékű káresemények fogalmának meghatározása lehetne. Majd ezt követően érdemes megvizsgálni a lehetséges megoldási opciókat.

Véleményem szerint egy kvázi bírói szerv felállítása lehetne a megoldás ezen ún. bagatell kárügyek elbírálására, egy kötetlen, jogi képviselőt nem igénylő eljárás formájában. E testület rátelepíthető lenne a Kereskedelmi és Iparkamarákra, vagy éppen az alternatív vitarendezés hagyományos munkajogi intézményeire. A jogvitát elbíráló személyt egy olyan listáról lehetne kiválasztani, amely államilag ellenőrzött és jóváhagyott szakemberekből áll. Ez az eljárás kevéssé lenne formalizált, mint a munkaügyi peres vagy nem peres eljárások, amely által a károsult nélkülözni tudná a költséges ügyvédi segítséget. Az eljárás ezáltal gyorsabb és olcsóbb lehetne, mint a bíróság előtti igényérvényesítés, egyúttal azonban nem maradnának jogvédelem nélkül a kis értékű kárt elszenvedett munkavállalók.

Az írás a XIX. Magyar Munkajogi Konferenciához készült tanulmánykötetben jelent meg, a kézirat lezárása: 2022. augusztus 1. A tanulmány szerzője dr. Trenyisán Máté ügyvéd, egyetemi tanársegéd, Széchenyi István Egyetem.

---