Kártalanítás: 100 millió

Ez a cikk több mint egy éve került publikálásra. A cikkben szereplő információk a megjelenéskor pontosak voltak, de mára elavultak lehetnek.

A magyar ítélkezési gyakorlatban példátlan, jogerős ítélet alapján csaknem 7 évig tartó, állami kényszerintézkedésként történt jogellenes fogvatartás a személyes szabadsághoz és a testi, lelki egészséghez való személyiségi jog különösen nagymértékű megsértését jelenti.

A felperes keresetében kérte, hogy a bíróság a büntetőeljárásról szóló 1999. évi XIX. törvény (Be.) 581. paragrafusának (1) bekezdése alapján kötelezze az alperest 1 533 150 150 forint vagyoni és 3 000 000 000 forint nem vagyoni kártalanítás megfizetésére.

Az alperes ellenkérelmében a kártalanítás jogalapját elismerte, annak összegét azonban vitatta. Az ügyvédi költség tekintetében a Be. 578. paragrafusára hivatkozással a per megszüntetését kérte.

Az elsőfokú bíróság ítélete

Az elsőfokú bíróság ítéletében kötelezte az alperest, hogy fizessen meg a felperesnek 80 000 000 forintot, ezt meghaladóan a keresetet elutasította.

Az első fokú ítéletben megállapított tényállás szerint a felperessel szemben a Fővárosi Főügyészség 2001. június 14-én vádiratot nyújtott be, amely alapján az elsőfokú bíróság 2003. január 21-én kelt ítéletében őt több emberen elkövetett emberölés bűntettének kísérlete miatt 13 év fegyházbüntetésre és 10 év közügyektől eltiltásra ítélte.

Az ítéletet a másodfokú bíróság 2004. december 2-án kelt végzésével helybenhagyta. A felperes 2001. január 6-ától január 8-áig őrizetben, majd január 8-ától január 11-éig házi őrizetben, ezt követően 2001. január 11-étől 2004. december 2-áig – a másodfokú bíróság végzésének meghozataláig – előzetes letartóztatásban volt. Ezt követően fegyházbüntetését töltötte, majd a végrehajtási fokozatot börtönre enyhítették.

A jogerős ítélet ellen a felperes 2007. október 19-én perújítási indítványt terjesztett elő a Be. 408. § (1) bekezdés a/1. pontja alapján, mely indítvány folytán a Fővárosi Ítélőtábla 2007. november 17-én kelt végzésével a perújítást elrendelte, egyúttal a felperessel szemben kiszabott szabadságvesztés büntetés végrehajtását 2007. november 24-én félbeszakította. A felperes a szabadságvesztés-büntetésből ekkor szabadult. A felperes összesen 6 év 10 hónap 16 napot volt fogvatartva.

A Fővárosi Bíróság az ügyben megismételt eljárást folytatott le, amelynek eredményeképpen a 2011. április 11-én kelt ítéletében a felperest – jogos védelem miatt – az ellene emelt valamennyi vád alól felmentette. A Fővárosi Ítélőtábla 2012. március 20-án kelt végzésével az elsőfokú bíróság ítéletét helybenhagyta.

A felperes előzetes letartóztatását, illetve szabadságvesztését megelőzően büntetve nem volt. Élettársával – aki korábban a felesége volt – és 5 gyermekével – akik közül a felperes előzetes letartóztatásba kerülésekor a legidősebb 22, a legfiatalabb 7 éves volt – élt egy háztartásban. A gyermekek közül kettő a felperes és másik, korábbi felesége kapcsolatából származik. Letartóztatását megelőzően a felperes jó anyagi körülmények között élt, panziót üzemeltetett és egyéb vállalkozást, egy görög-magyar tulajdonban lévő ruhacímkét gyártó kft.-t tulajdonolt és vezetett. Rendszeresen sportolt, sportlövész volt, élénk társasági életet élt, munkaügyben rendszeresen járta az országot és utazott külföldre.

A szabadságelvonás időtartama alatt és szabadulása után a felperes személyisége megváltozott, rendszeres pszichiátriai kezelésre szorul, tartós hangulatzavarral, paranoid, bipoláris affektív zavarral küzd, poszttraumás stressztől szenved. Folyamatos pszichiátriai kezelés alatt áll, környezetére van utalva. Bár az S. Hotel üzemeltetésében és a részben tulajdonában álló S. Hotel Kft. működtetésében részt vesz, korábbi biztos egzisztenciáját elvesztette, a szálloda üzemeltetése során folyamatosan anyagi nehézségek merülnek fel.

Az ítélet jogi indokolása szerint a Be. 584. paragrafusának (4) és az 581. paragrafusának (1) bekezdése alapján az alperes kártalanítás fizetésére köteles. A Be. 582. paragrafusának (1) bekezdése szerint a kártalanítás módjára és mértékére az 1959. évi IV. tv. (1959-es Ptk.) 355. § (1) és (4) bekezdése alkalmazandó. E jogszabályi rendelkezéseknek megfelelően az alperes a felperesnek kizárólag a szabadságelvonással összefüggésben keletkezett vagyoni kára és nem vagyoni sérelme kiküszöbölésére alkalmas kárpótlást köteles fizetni. Az elsőfokú bíróság a felperes vagyoni kártalanítási igényét teljes egészében elutasította, annak tételeit részben a bizonyítottság, részben az okozati összefüggés hiánya miatt ítélte alaptalannak.

Az elsőfokú bíróság a nem vagyoni kártalanítás körében idézte az Alkotmánybíróság 34/1992. (VI. 1.) AB-határozatát, mely szerint a személyi kár bekövetkezte és annak nagysága becslésen alapul, objektív mércéje nincs, ezért ennek meghatározása a bírói mérlegelés körébe tartozik. Az elsőfokú bíróság a felperes által előadott, az alperes által nem vitatott tényeket a Polgári perrendtartás (Pp.) 163. paragrafusának (2) bekezdése alapján valónak elfogadva, a rendelkezésére álló okiratok, a felperes személyes meghallgatása során közvetlenül tapasztaltak alapján állapította meg a nem vagyoni kártalanítás összegét. A mérlegelés körébe vonta azt a köztudomású tényt, hogy a személyi szabadság hosszabb időtartamú, jelentős korlátozása, a börtönviszonyok pszichikai és fizikai hatásai önmagukban is megterhelőek és károsak, az ennek folyamán elszenvedett sérülések a szabadulást követő életvitelben is hátrányt jelentenek. Köztudomású tény az is, hogy egy közel 7 évig tartó szabadságkorlátozás – mely a felperest sújtotta – azzal a következménnyel jár, hogy az azt elszenvedő elméje és érzelemvilága rendkívül nehezen orvosolható, esetenként visszafordíthatatlan károsodást szenved. E köztudomású tényeken kívül figyelembe vette, hogy a felperes a fogvatartás ideje alatt el volt zárva családjától, élettársával csak alkalmanként, gyermekeivel még ritkábban találkozott. Öt gyermeke életének fontos időszakaiban nem vehetett részt, két gyermekével a kapcsolata megszakadt. Büntetésének ideje alatt édesanyja és anyósa is elhunyt, a felperes tőlük elbúcsúzni, temetésükön részt venni nem tudott. Figyelemmel volt arra is, hogy a felperes gondtalan életet biztosító egzisztenciával rendelkezett, vállalkozásait személyesen irányította, személyes jelenléte nélkül azok elveszítették jövedelmezőségüket. A felperes fegyverviselési engedélyét visszavonták, a közügyek gyakorlásában nem vehetett részt. A szabadságvesztés pszichés hátrányai orvosszakértő kirendelése nélkül is, a felperes személyes meghallgatása alapján egyértelműen megállapíthatóak voltak. E körben figyelembe vette, hogy a felperest a nem vagyoni károsodása szélesebb körű bizonyításában az orvosi iratok szerint részben a szabadságelvonás miatt kialakult pszichés állapot akadályozta. A felperest ért hátrányok enyhítéséhez és a belőlük eredő nehézségek leküzdéséhez szükséges nem vagyoni kárpótlás összegét a Pp. 206. paragrafusának (1) és (3), valamint a 163. § (2) és (3) bekezdése alapján állapította meg. Az első fokú ítélet ellen mindkét peres fél fellebbezett.

A fellebbezés

A felperes kiegészített fellebbezésében kérte, hogy a Fővárosi Ítélőtábla az elsőfokú bíróság ítéletét úgy változtassa meg, hogy az alperest 100 000 000 forint vagyoni és 180 000 000 forint nem vagyoni kár, összesen 280 000 000 forint megfizetésére kötelezze.

 

A Fővárosi Büntetésvégrehajtási Intézet épülete

 

A nem vagyoni kártalanítás összegét az okozott sérelemhez képest méltatlanul alacsonynak tartotta. Álláspontja szerint annak összege a sérelem részbeni helyreállítására sem alkalmas. Előadta, hogy a fogvatartással közvetlen okozati összefüggésben a másodfokú eljárás során általa felkért igazságügyi szakértő véleményével bizonyítottan paranoid pszichés zavara alakult ki, melynek folytán 2013. február 21. napjától kórházi kezelés alatt állt. A szakvélemény megállapításai és kezelőorvosának tájékoztatása szerint állapotában a szakszerű orvosi kezelés ellenére sem várható pozitív változás, a kezelés csak az állapotromlás megakadályozására alkalmas. A nem vagyoni kártalanítás összegének megállapítása során lényegesen nagyobb hangsúlyt kell kapnia annak, hogy a magyar igazságszolgáltatásban példátlanul hosszú, közel 7 évig tartó fegyházbüntetését abban a tudatban töltötte, hogy bűncselekményt nem követett el, és hogy a fogvatartása alatt családjának élete veszélyben van. A fogvatartást makulátlan előéletű, köztiszteletben álló, családos emberként szenvedte el, a fogvatartással összefüggő betegsége élete végéig kíséri. Tényszerűen megállapíthatónak tartotta, hogy a fogvatartásával okozati összefüggésben vagyoni kárt is elszenvedett. Fogvatartását megelőzően jól működő éttermet és panziót hozott létre saját erejéből és munkájából, melynek vezetője, irányítója volt. Vállalkozása személyes közreműködésének hiányában összeomlott. Vagyoni kára összegének a bizonyítását maga a fogvatartás akadályozta meg, hiszen emiatt került olyan helyzetbe és állapotba, hogy az erre vonatkozó bizonyítékok szolgáltatására képtelen. Az 1959-es Ptk. 259. paragrafusának (1) bekezdése alapján ebben a speciális esetben – amikor mind a kár bekövetkezése, mind a bizonyítás nehézsége, illetve lehetetlensége a fogvatartásból ered – az általános kár jogintézménye alkalmazandó.

A fellebbezési ellenkérelem

Az alperes fellebbezési ellenkérelme tartalma szerint az elsőfokú ítélet felperes által fellebbezett részének a helybenhagyására irányult.

A nem vagyoni kártalanítás összegére irányuló fellebbezéssel szemben elsődlegesen arra hivatkozott, hogy a felperes a fellebbezési eljárásban a Pp. 3. § (3), a 141. § (6) és a 235. § (1) bekezdése szerint új tényt nem állíthat, és az általa csatolt szakértői véleményre mint új bizonyítékra nem hivatkozhat. Előadta, hogy a felperes által csatolt, megrendelésére készített szakvélemény a Pp. 177. paragrafusa szerinti igazságügyi szakértői véleményként nem vehető figyelembe. A csatolt magánszakértői véleményből az sem állapítható meg, hogy a felperes pszichés zavarának kialakulásához mennyiben járult hozzá az ellene indított eljárás és mennyiben a fogvatartás. Hivatkozott a Fővárosi Ítélőtábla 4. Pf. 20 355/2008/5. ítéletére, a Fővárosi Ítélőtábla Polgári Kollégiumának 2008. december 1-jei előterjesztésére, és a Kúria Pfv. IV. 20 216/2013/7. ítéletére, a BH2002. 79., BH2003. 204., BH1992. 270. döntésekre. A vagyoni kártalanítási igény vonatkozásában előadta, hogy a felperes a másodfokú eljárásban keresetét megváltoztatta, mert vagyoni kárának megtérítésére már általános kártérítésként tartott igényt 180 000 000 (helyesen 100 000 000) forint összegben. Ilyen keresetváltoztatásra azonban a Pp. 247. paragrafusának (1) bekezdése alapján nem volt jogosult. Arra is hivatkozott, hogy az általános kártérítés megállapíthatóságának a törvényi feltételei hiányoznak, a kár tételes bizonyításának nehézségei a Ptk., a Pp. és a bírói joggyakorlat alapján általános kár megítélésére nem adnak alapot. Emellett a felperes még csak nem is valószínűsítette vagyoni kárigényének mértékét és annak a fogvatartással fennálló okozati összefüggését.

Az alperes az elsőfokú ítélet elleni fellebbezésében azt kérte, hogy a Fővárosi Ítélőtábla az elsőfokú bíróság ítéletét úgy változtassa meg, hogy a nem vagyoni kártalanítás összegét 30 000 000 forintra szállítsa le.

Álláspontja szerint az elsőfokú ítélet kirívóan sérti a Pp. 206. paragrafusának (1) és (3) bekezdésében, a 221. § (1) bekezdésében és az 1959-es Ptk. 355. paragrafusának (4) bekezdésében foglaltakat, mert bizonyítatlan tényeken alapul, ellentétes a kártalanítási perekben kialakult ítélkezési gyakorlattal, nem felel meg a mértéktartás és arányosság elvi követelményének. Az elsőfokú bíróság túlzott jelentőséget tulajdonított azon bizonyítatlan tényállításoknak, hogy a felperes el volt zárva a családjától, továbbá hogy a kapcsolata két nagyobbik gyermekével a fogvatartás miatt szakadt meg. Az elsőfokú bíróság a Pp. 177. paragrafusának (1) bekezdésébe ütköző módon a szükséges szakértelem hiányában tévesen állapította meg, hogy a felperes szabadságelvonással okozati összefüggésben szenvedett tartós pszichés károsodást. E körben figyelmen kívül hagyta a felperes bizonyítási kötelezettségét, és indokolási kötelezettségének sem tett eleget. Az elsőfokú bíróság tévesen vette figyelembe a nem vagyoni kártalanítás összegének megállapításakor azt, hogy a felperes vállalkozásai elvesztették jövedelmezőségüket, hiszen ítéletének a vagyoni kártalanításról szóló részében részletesen kifejtette: vagyoni kártalanítást a felperes eredményesen nem követelhetett. Mindemellett a felperes maga nyilatkozott úgy, hogy panziójának a forgalma a fogvatartáson kívüli egyéb okok miatt esett vissza. Tévesen értékelte az elsőfokú bíróság a fogvatartással okozati összefüggésben a társadalmi kapcsolatok negatív irányú változását, a fegyverviselési engedély bevonását, a felperes közügyektől való eltiltását is, hiszen ezek magával a büntetőeljárással, illetve a büntetőítélettel álltak okozati összefüggésben. Hivatkozott a Fővárosi Törvényszék 21. P. 22 477/2011/17-II., a Legfelsőbb Bíróság Pfv. III. 21 381/2010/4., Pfv. III. 21 370/2010/6., Pfv. III. 21 359/2010/4. és Pfv. III. 20 428/2011/9. ítéleteire, továbbá a BH2011. 336. döntésre annak alátámasztásaként, hogy a hosszabb idejű fogvatartások esetén hozott ítéletékhez képest is kirívóan magas összegű az elsőfokú bíróság által megítélt kártalanítás.

A felperes fellebbezési ellenkérelme

A felperes fellebbezési ellenkérelme tartalma szerint az elsőfokú ítélet alperes által fellebbezett részének helybenhagyására irányult.

Arra hivatkozott, hogy a másodfokú eljárásban csatolt szakértői vélemény az esetleges bizonyítási hiányosságokat teljes egészében pótolja. Kiemelte, hogy a bíróságoknak a kártalanítás összegének megállapításánál egyéniesíteniük kell. Figyelembe kell venni az eljárás lezárásának jogcímét és a károsult előéletét, valamint azt, hogy a fogvatartás előzetes letartóztatásban vagy jogerős szabadságvesztés alapján történt. Szakítani kell azzal a szemlélettel is, amely az emberi szabadság jogellenes elvonását alulértékeli, amely olyan alacsony kártalanítást ítél meg, amely semmilyen módon nem orvosolja a kárt, és semmilyen visszatartó erőként nem hat a jövőbeni jogtalan szabadságelvonások tekintetében. Kiemelt figyelemmel kell lenni a jogtalan fogvatartás példátlan időtartamára és arra, hogy saját magának kellett a Magyar Állam helyett a maga és a családja életét megvédenie.

A Fővárosi Ítélőtábla megállapításai

A felperes fellebbezése a nem vagyoni kártalanítás felemelésére irányuló részében részben alapos, egyebekben alaptalan, míg az alperes fellebbezése teljes egészében alaptalan.

Az elsőfokú bíróság a bizonyítási eljárást a per eldöntéséhez szükséges mértékben lefolytatta, a tényállást helyesen állapította meg. Érdemi döntésével és annak jogi indokolásával a másodfokú bíróság a vagyoni kártalanítás körében teljes egészében, a nem vagyoni kártalanítás körében nagyobb részben egyetértett.

A felperes a fellebbezésében arra hivatkozott, hogy pszichikai állapota az elsőfokú eljárást követően nem változott. Az elsőfokú eljárás során a szabadságelvonás következtében megváltozott pszichikai és fizikai állapotát, a változás súlyát, annak az életvezetésére gyakorolt hatását az elsőfokú bíróságnak a Pp. 3. § (3) bekezdésének megfelelő tájékoztatása ellenére a már szolgáltatott bizonyítékokon túl további bizonyítékokkal, így szakvéleménnyel sem kívánta bizonyítani. A másodfokú eljárás során csatolt magánszakértői véleményt ezért a másodfokú bíróság a Pp. 235. paragrafusának (1) bekezdésében írt korlátozásra tekintettel az elsőfokú ítélet felülbírálata során nem vehette figyelembe. A felperes a fellebbezési tárgyaláson csatolta azonban a kezelőorvosának 2014. december 2-án kelt tájékoztatását, mely az elsőfokú eljárást követően befejeződött kórházi kezelés eredményéről, annak a felperes állapotára gyakorolt hatásáról nyújtott tájékoztatást. E bizonyíték figyelembevételének a másodfokú eljárásban a Pp. 235. § (1) bekezdése alapján eljárásjogi akadálya nem volt. A kezelőorvos nyilatkozata szerint az osztályos kezelés a felperes állapotában javulást nem eredményezett, az azóta is tartó folyamatos kezeléssel együtt a felperes állapotának átmeneti stabilizálására volt alkalmas, hosszú távon csak az állapotromlás megakadályozása lehet a cél. A kezelőorvos nyilatkozata a felperes osztályos kezelésének eredményét kétséget kizáróan bizonyította, a másodfokú bíróság ezért tényként fogadta el, hogy a felperes személyiségének az elsőfokú bíróság által a nem vagyoni kártalanítás során figyelembe vett tartós pszichés károsodása a kezelés ellenére állandósult [Pp. 206. § (1) bek.].

A másodfokú bíróság az elsőfokú ítélet nem vagyoni kártalanításra vonatkozó, nagyobb részében helyes indokolását az alábbiak szerint pontosítja, egyben az elsőfokú ítélet részbeni megváltoztatásának az alábbiakban adja indokát.

A perben nem volt vitás, hogy a Be. 581. paragrafusának (1) bekezdése alapján a felperest a jogerős ítélet alapján kitöltött szabadságvesztésért kártalanítás illeti meg. A kártalanítás módjára és mértékére a Be. 582. § (1) bekezdésének utaló szabálya alapján az 1959-es Ptk. 355. paragrafusának rendelkezéseit kell alkalmazni. Az 1959-es Ptk. 355. paragrafusának (1) és (2) bekezdése alapján a károsult kártalanításként alappal követelheti nem vagyoni kárának pénzbeli megtérítését. A kártalanítás mértékének az 1959-es Ptk. 355. paragrafusának (4) bekezdése szerint alkalmasnak kell lennie arra, hogy a szabadságvesztés kitöltése folytán a károsultat ért nem vagyoni hátrányt kiküszöbölje vagy ténylegesen csökkentse.

A kártalanítás összegének megállapításánál kizárólag az állam büntetőigényének érvényesítéséből fakadó szabadságelvonás folytán, azzal okozati összefüggésben bekövetkezett károk vehetők figyelembe. Az ahhoz kapcsolt többlet-tényállítások, a nyomozó hatóság, a büntetés-végrehajtási intézet állított mulasztásai, az általuk és más személyek által okozott sérelmek még bizonyítottságuk esetén sem adnak jogi alapot a fogvatartott állam általi kártalanítására.

A felperes fogvatartása idején hatályos 1949. évi XX. törvénynek (Alkotmány) a folyamatban lévő ügyekben is alkalmazni rendelt (átmeneti rendelkezések 19. cikk (1) bekezdése) 55. § (1) bekezdése a jelenleg hatályos Alaptörvény IV. cikkének (1) bekezdésével közel azonos tartalommal garantálta a szabadsághoz és a személyi biztonsághoz való alapjog állam általi biztosítását. Ez az alkotmányos alapjog egyben a polgári jog által is védett és nevesített, abszolút hatályú személyhez fűződő jog. Az állam általi, jogerős ítéleten alapuló, alakilag jogszerű, azonban az utóbb ismertté váló tények alapján valójában jogellenes fogvatartás a felperesnek elsődlegesen a személyes szabadsághoz való, nevesített személyhez fűződő jogát sértette.

A jogsértés súlyát vizsgálva az elsőfokú bíróság helyesen mutatott rá arra, hogy a felperes közel 7 évig tartó fogvatartása példátlan a magyar ítélkezési gyakorlatban. A jogsértés idején túl a sérelem mértékének vizsgálata is szükségszerű. A büntetés-végrehajtási intézmények totálisan zárt világának lényege, hogy a fogvatartás az elítéltet társadalmi kapcsolataitól szinte teljesen megfosztja, ez a személy a külvilágtól elszigetelődik, rákényszerül a számára teljesen idegen, ismeretlen szabályok által vezérelt börtöntársadalomba való beilleszkedésre és „túlélése” érdekében a folyamatos alkalmazkodásra. Családi kapcsolatai a fogvatartás során fellazulnak, kiüresednek, baráti kapcsolatai megszűnnek. Az intim szféra és az önrendelkezési jog az elítéltek életéből szinte teljesen hiányzik, a közöttük kialakuló emberi viszonyok kiegyensúlyozatlanok. Bizalmi kapcsolatok, érzelmi kötődések ritkán alakulnak ki, azokat gyakran pillanatnyi érdekeik határozzák meg. Az ingerszegény környezet, a kiszolgáltatottság tudata, a szociális kapcsolatok hiánya a személyiséget, a lelket és elmét egyaránt kimeríti, a bezártság, a szűk mozgástér fizikai elviselése igen nehéz. A fogvatartás negatív hatásait tovább súlyosbítja, ha azt a fogvatartottnak ártatlansága tudatában kell elszenvednie. Az anyagi igazságba, a társadalmi értékekbe vetett hite meggyengül, mely a személyiség morális válságához vezet.

Mindezek 7 évig tartó megélése a korábban személyében és cselekedeteiben egyaránt szabad és független, az élet minden területén önálló döntési jogosultsággal rendelkező, saját cégeit személyesen irányító, büntetlen előéletű felperesnek rendkívüli megterhelést jelentett. Fogvatartása 48 éves korában kezdődött és 7 éven keresztül 55 éves koráig tartott, amikor a már kialakult személyiség alkalmazkodása a megváltozott élethelyzethez, a másokkal való kényszerű összezártság elviselése fokozottan nehéz, az elmulasztott lehetőségek az élet minden területén pótolhatatlannak tűnnek. A megküzdést mindezekkel tovább nehezítette, hogy a felperes a fogvatartást jogerős ítélet alapján szenvedte el annak reményétől is megfosztva, hogy ártatlansága folytán fogvatartását a kiszabott 13 évi büntetésének letöltését megelőzően megszüntetik. A felperes a szabadságelvonása jelentős részét előzetes letartóztatásban, további részét pedig fegyház fokozatban töltötte, ami a fogvatartás elviselését roppant mértékben megnehezítette. Fogvatartásának terhét tovább fokozta annak a tehetetlenségnek a tudata, hogy élettársának és gyermekeinek szükség esetén sem tud segítséget nyújtani, nem tud az életükben tevékenyen részt venni. Ezzel párhuzamosan veszteségként jelentkeztek azok a fogvatartás következtében meg nem élt bepótolhatatlan örömök, amelyeket gyermekei sikerei, felnőtté válása, szeretetük közvetlen megélése adhatott volna a felperesnek. Édesanyját a fogvatartása alatt elveszítette.

Mindezek alapján a másodfokú bíróság megállapította, hogy a felperes személyes szabadsághoz való személyhez fűződő jogának sérelme – annak idejére és mértékére tekintettel – rendkívüli súlyú volt.

A felperesnek az elsődlegesen sértett személyes szabadsághoz való jogán túl az Alkotmány 70/D. § (1) bekezdésében, majd az Alaptörvény XX. cikk (1) bekezdésében garantált testi-lelki egészséghez fűződő alapjoga, amely az 1959-es Ptk. 76. paragrafusában nevesített személyhez fűződő jogként a polgári jog eszközeivel is védett jog, a fogvatartással okozati összefüggésben ugyancsak sérült.

A fegyház ingerszegény környezete, a kiszolgáltatottság tudata, a meggyengült emberi kapcsolatok a személyiség leépüléséhez vezetnek. A bezártság, a mozgásszegény környezet egyben fizikai leépülést is eredményez. A börtönviszonyok ezen köztudomású hatásai a felperes életkorában, 7 év alatt hatványozottan érvényesülnek, a személyiség és a fizikum visszafordíthatatlan károsodását idézik elő. Az elsőfokú bíróság helyesen járt el, amikor e köztudomású tényeket és a felperes által bizonyítékként csatolt orvosi dokumentációt figyelembe véve, a felperes sérült személyiségének közvetlen megtapasztalása alapján a felperes személyiségének negatív irányú megváltozását és pszichikai károsodását megállapította. A másodfokú bíróság az ismertetett köztudomású tények és a szolgáltatott bizonyítékok alapján – figyelembe véve azt is, hogy a perben nem volt adat arra, hogy a felperes a szabadságvesztését megelőzően pszichés beteg lett volna – az elsőfokú bírósággal egyezően bizonyítottnak fogadta el, hogy a felperes megbetegedése a fogvatartással okozati összefüggésben alakult ki.

A fogvatartás során általánosan bekövetkező negatív pszichikai változások 7 év alatt kitörölhetetlenül rögzülnek a személyiségben. Minél hosszabb a fogvatartás, annál tovább érvényesülnek negatív hatásai a szabadulást követő életvezetésben, életminőségben. E hátrányokkal való kényszerű megküzdés volumene, a megbomlott lelki egyensúly helyreállítása a felperes esetében patológiás elváltozás nélkül is rendkívüli hátrányt jelentett volna. A másodfokú eljárás során csatolt kezelőorvosi véleménnyel azonban bizonyítást nyert az is, hogy a felperesnek mindezekkel akarata ellenére nem sikerült megküzdenie, a fogvatartással okozati összefüggésben bekövetkezett pszichés betegsége a szakorvosi és osztályos kezelést követően sem szűnt meg, állapotában javulás nem történt. A felperesnek megbetegedését, mely az életminőségét rendkívüli módon rontja, élete végéig viselnie kell.

A felperes szabadságának állami kényszerintézkedéssel történt korlátozása folytán a felperes személyes szabadsághoz való jogán túl a testi és lelki egészséghez való személyhez fűződő joga is különösen nagymértékben sérült.

Mindezeket értékelve a Fővárosi Ítélőtábla a Pp. 206. paragrafusának (1) bekezdésében foglalt felhatalmazása alapján az állam által garantált és a polgári jog által is védett személyhez fűződő jogok sérelmének kiküszöbölésére a jogsértés súlyát és annak a felperes személyiségére gyakorolt hatását egyaránt figyelembe véve, a felperest ért nem vagyoni hátrány csökkentésére 100 000 000 forint nem vagyoni kártalanítást ítélt megfelelőnek.

A kártalanítás összegének a magyarországi ár- és értékviszonyok között kellett alkalmasnak lennie arra, hogy a felperes pénzben ki nem fejezhető, nem vagyoni kárát a lehetőségekhez mérten orvosolja. A megítélt összeg a jelenlegi magyarországi értékviszonyok között megteremti annak a tényleges lehetőségét, hogy a felperes saját szabad elhatározása szerint gondoskodjon a szabadulását követően a 7 éve kívánt rehabilitációjáról.

A másodfokú bíróság az elsőfokú bíróság ítéletének a vagyoni kártalanítási kereset elutasítására vonatkozó helyes indokolásával teljes egészében egyetértett, ezért a Pp. 254. paragrafusának (3) bekezdésében foglalt felhatalmazás alapján arra csupán visszautal. A fellebbezésben foglaltakra tekintettel azt a következőkkel egészíti ki.

Az alperes fellebbezési ellenkérelmével szemben nem minősült keresetváltoztatásnak az, hogy a felperes a fellebbezésében a vagyoni kárának megtérítését az általános kártérítés szabályai szerint kérte. A felperes a fellebbezésében sem az általa érvényesíteni kívánt jogot nem változtatta meg, sem a követelése összegét nem emelte fel. Az általános kártérítés alkalmazása a bíróság lehetősége, melyre a fél kérelmétől függetlenül az 1959-es Ptk. 359. § (1) bekezdése szerinti felhatalmazás alapján jogosult.

Általános kártérítésre azonban csak akkor kerülhet sor, ha a kártérítés, jelen esetben a kártalanítás szükségképpeni elemei – a fogvatartás, a kár és a kettő közötti okozati összefüggés – hiánytalanul fennállnak, csak a kár mértéke nem számítható ki pontosan [1959-es Ptk. 359. § (1) bek.]. Az elsőfokú bíróság a kártalanítási követelés egyes vagyoni tételeit azért ítélte alaptalannak, mert az állított kár vagy nem a felperesnél merült fel, vagy annak bekövetkezése nem a fogvatartással állt okozati összefüggésben. További tételei az elsőfokú ítélet szerint azért voltak alaptalanok, mert a felperes a kár bekövetkezését nem bizonyította. Az általános kártérítés alkalmazhatósága tehát ezen vagyoni károknál jogszabályi lehetőség hiányában kizárt volt.

A felperes által érvényesített vagyoni károk közül csak az ügyvédi munkadíj, a pszichiátriai kezelés költségei, valamint a felperes kiesett fizetésének és borravalójának összege volt az, melyeknél kizárólag a kár mértékének bizonyítása hiányzott. A másodfokú bíróság egyetértett az alperes fellebbezési ellenkérelmében foglaltakkal abban, hogy a kár tételes bizonyításának nehézségei általános kártérítésre nem adnak alapot. Ez utóbbi károk összegének bizonyítása lehetséges volt, a felperes azonban bizonyítási kötelezettségének a bíróság felhívása ellenére nem tett eleget. Egyetértett a másodfokú bíróság azzal is, hogy általános kártérítés esetén – bár a kár összege pontosan nem számítható ki – a kár mértékének valószínűsítése nem mellőzhető. A felperes az összegében bizonyítatlan kártalanítási követelések vonatkozásában kárainak mértékét még hozzávetőlegesen sem valószínűsítette.

Bírósági Döntések Tára
A folyóirat egyfelől publikációs fórumot kíván biztosítani a megyei, illetve az ítélőtáblai döntések számára, másfelől azzal, hogy a mértékadó bírósági döntések közül válogat, a jogalkalmazás egységességét kívánja támogatni. További információ és megrendelés >>

Mindezek alapján az alperes a felperes által követelt vagyoni károkért általános kártalanítás fizetésére sem volt kötelezhető.

A Fővárosi Ítélőtábla az elsőfokú bíróság ítéletét a fenti indokok alapján a Pp. 253. §-ának (2) bekezdése szerint részben megváltoztatta.

Az ismertetett döntés (Fővárosi Ítélőtábla 9. Pf. 21 253/2013/11.) a Bírósági Döntések Tára folyóirat 2015/2. számában 28. szám alatt jelent meg.

---