Ez a cikk több mint egy éve került publikálásra. A cikkben szereplő információk a megjelenéskor pontosak voltak, de mára elavultak lehetnek.
Magyarországot 3000 euró nem vagyoni kártérítést (kb. 930 ezer forint) és 1100 euró perköltség megfizetésére (kb. 340 ezer forint) kötelezte a strasbourgi bíróság az emberi jogok és az alapvető szabadságok védelméről szóló Egyezmény megsértése miatt – első fokú döntés a Nagy Gábor kontra Magyarország ügyben.
Az ügy előzményei
Az egy nap alatt három autót feltörésével (egy negyedik feltörését csak megkísérelte) vádolt kérelmezőt (Nagy Gábor), 2010. december 4-én fogta el a rendőrség. December 6-án a Pesti Központi Kerületi Bíróság lopás vádjával előzetes letartóztatásba helyezte, újabb bűncselekmény elkövetésének veszélye miatt [Be. 129. § (2) bekezdés d) pont]. A bíróság a veszély megalapozottságát a kérelmező munkanélküliségében és a bűncselekmények állítólagos sorozatosan elkövetett jellegében látta. A kérelmező ezen a tárgyaláson hivatalból kirendelt védő nélkül vett részt.
2010. december 14-én a Budapesti Törvényszék elutasította a kérelmező fellebbezését, alapul szintén a munka, illetve egyéb jövedelem hiányát hozva fel.
2010. december 20-án a kérelmező ismét kérvényezte szabadlábra helyezését arra hivatkozva, hogy a bíróság semmilyen tényt nem állapított meg, amivel alátámasztaná az újabb bűncselekmény elkövetésének veszélyét. Dokumentumokat mutatott be arról, hogy már alkalmazni készültek őt, és hogy az anyja hajlandó fizetni megélhetési költségeit, amíg a fizetését meg nem kapja. Utalt továbbá büntetlen előéletére is.
2011. január 12-én a Pesti Központi Kerületi Bíróság a kérelmező meghallgatása és a kérelem bizonyítékainak megcáfolása nélkül utasította el a szabadlábra helyezés iránti kérelmet. 2011. február 22-én pedig a Törvényszék utasította el tárgyalás tartása nélkül a fellebbezést. Az eljárásokra teljes mértékben írásban került sor.
Időközben az ügyészség indítványozta a kérelmező előzetes letartóztatásának meghosszabbítását, minderről azonban a kérelmező ügyvédjét nem értesítették. 2010. december 28-án a kérelmező meghallgatása nélkül rendelték el a meghosszabbítást, 2011. március 6-ig.
2011. január 19-én a Törvényszék szóbeli meghallgatás nélkül utasította el a meghosszabbítás ellen benyújtott fellebbezést, álláspontja szerint a kérelmező munkanélkülisége és a bűncselekmények sorozatos jellege kellő indokot szolgáltatott az előzetes letartóztatás folytatására.
A további meghosszabbítási indítványnál (2011. március 3.) ugyan a védelmet is értesítették, de a járásbíróság nem várta be annak észrevételeit és fenntartotta a kérelmező fogva tartását.
A sikeresen fellebbezés hatására a kérelmezőt 2011. április 13.-án szabadlábra helyezték. A Törvényszék megállapította, hogy a kérelmező pénzügyi helyzete biztosított volt, hangsúlyozta továbbá, hogy az a puszta tény, hogy a gyanúsított munkanélküli, nem alapozza meg az ismételt bűnelkövetés kockázatát, különösen azért, mert korábban büntetlen előéletű volt. Megjegyezték továbbá: az, hogy egy nap több rendbeli lopás követtek el nem minősül sorozatos bűnelkövetésnek.
A kérelmező 2011. május 27-én nyújtotta be kérelmét Magyarország ellen az emberi jogok és az alapvető szabadságok védelméről szóló Egyezmény (a továbbiakban: Egyezmény) 34. cikke alapján a strasbourgi bírósághoz.
A kérelem
A kérelmező azt állította, hogy fogva tartása jogtalan volt és indokolatlanul hosszú ideig tartott, ráadásul az első meghallgatásakor nem volt jelen az ügyvédje. Sérelmezte továbbá, hogy a fogva tartás meghosszabbítása sem volt indokolt, mert a bíróság nem tudta alátámasztani annak szükségességét. Álláspontja szerint a magyar hatóságok megsértették az Egyezmény
– 5. cikk 3. pontját (a letartóztatott vagy őrizetbe vett személyek joga, hogy ésszerű időhatáron belül tárgyalást tartsanak ügyében vagy a tárgyalásig szabadlábra helyezzék) és az
– 5. cikk 4. pontját (az őrizetbe vétel törvényességéről a bíróság rövid határidőn belül dönt, és törvényellenes őrizetbe vétel esetén szabadlábra helyezést rendeli el).
Az Egyezmény 5. cikk 3. pontjának megsértése
Az Egyezmény jelen cikke megsértésének megállapítását kérte a kérelmező a fogvatatás és annak meghosszabbítása indokolatlansága és a kirendelt védő hiánya okán. Hangsúlyozta, hogy semmilyen körülmény nem adott okot arra a feltételezésre, hogy újabb bűncselekményt követ majd el, így kevésbé szigorú intézkedések is alkalmazhatók lettek volna. Nehezményezte továbbá, hogy a védelem érveit nem vették figyelembe a döntések meghozatala során. A kormány szerint ugyanakkor pont a személyes körülmények és a kevésbé szigorú intézkedések megfelelő mérlegelése vezetett el végül a kérelmező szabadlábra helyezéséhez.
A Bíróság álláspontja szerint az Egyezmény 5. cikke (amelynek fő célja a szabadság önkényes vagy indokolatlan elvonásának megakadályozása) értelmében a gyanúsítottnak a tárgyalás során mindvégig szabadlábon kell lennie, kivéve, ha az állam bizonyítani tudja, hogy „releváns és elegendő” okokkal igazolható a folyamatos fogva tartás. Ezek az okok pedig nem lehetnek sem általánosak, sem elvontak. Ugyanis a folyamatos fogva tartás csak akkor igazolható, ha van olyan speciális körülmény, kellően nyomós közérdek, amely az ártatlanság vélelme ellenére, felülírja az egyéni szabadság tiszteletben tartásának szabályát.
Az a tartósan alapos gyanú, hogy a letartóztatott személy bűncselekményt követett el, csupán a sine qua non feltétele a jogszerű folyamatos fogva tartásnak, de egy bizonyos idő elteltével már nem elegendő. Ebben az ügyben a Bíróságra hárult annak vizsgálta, hogy egyéb okok továbbra is indokolták-e a kérelmező szabadságának elvonását. Az előzetes letartóztatás időtartama 2010. december 4.-e és 2011. április 13.-a közé esett, mindösszesen 4 hónapot és 9 napot tett ki. Hangsúlyozta, hogy bár az esetek többségében a meghozott döntések hosszabb ideig tartó szabadságelvonásokra vonatkoznak, ezekkel szemben a 4 hónap és 9 nap relatív rövid ideig tartó fogva tartásnak tekinthető, de az Egyezmény 5. cikk 3. pontja mégsem tekinthető úgy, mint ami feltétel nélkül engedélyezi az előzetes letartóztatást feltéve, hogy nem tart tovább egy bizonyos időnél. Bármilyen időtartamú letartóztatást – nem számít, milyen rövid idejű is – meggyőzően kell a hatóságoknak bizonyítani.
A Bíróság megállapította, hogy a kérelmező előzetes letartóztatásba helyezéséről szóló bírósági döntés egy standard formulán alapult: a letartóztatás indokolt, mivel a kérelmező nem rendelkezik munkával, és lehetséges az újabb bűncselekmény elkövetése. Nem fejtettek ki több indokot a folyamatos fogva tartás szükségességének igazolására, különösen a kérelmező büntetlen előéletével kapcsolatban. Nem vették továbbá figyelembe a kérelmező bűnismétlése kockázatának értékelése során sem a jövőbeni foglalkoztatás igazolását, sem a kérelmező anyjának támogatási hajlandóságát. Kiemelték továbbá, hogy a Budapesti Törvényszék is ezekre a következtetésekre jutott a kérelmező előzetes letartóztatásának megszüntetésekor.
A kevésbé szigorú intézkedések alkalmazhatóságának valódi megfontolását sem találta megfelelőnek a Bíróság, szerintük ilyen esetben lehetőség lett volna akár óvadék, akár házi őrizet alkalmazására, ezeket ugyanis kifejezetten biztosította a magyar jog.
Mivel a hatóságok nem tudták megfelelően igazolni a kérelmezőnek a 4 hónapig és 9 napig tartó folyamatos szabadságtól való megfosztását, a Bíróság megállapította az Egyezmény 5. cikk 3. pontjába foglalt jogok megsértését.
Az Egyezmény 5. cikk 4. pontjának megsértése
A kérelmező álláspontja szerint nem volt lehetősége részt venni abban az eljárásban, ami fogva tartásának meghosszabbításáról döntött, ráadásul az erre irányuló ügyészi indítványt sem kézbesítették képviselőjének, illetve amikor igen, akkor is csak késedelmesen.
A Bíróság szerint az Egyezmény 5. cikk 4. pont alapján a letartóztatott vagy őrizetbe vett jogosult, hogy eljárását bírósági eljárásban vizsgálják, és hogy őrizetbe vételének törvényességéről a bíróság rövid határidőn belül döntsön, ezek ugyanis elengedhetetlenek a „jogszerűséghez” a szabadság elvonására vonatkozó 5. cikk 1. pont alapján. Kiemelték továbbá, hogy bár nem mindig szükséges, hogy az 5. cikk 4. pont alá eső eljárásban ugyanazokat a garanciákat nyújtsák, mint amilyeneket az Egyezmény 6. cikk 1. pont alá eső büntetőjogi vagy polgári peres eljárás keretében, de a bírói jelleg és a megfelelő garanciák nyújtása a szabadságvesztés kérdésében elengedhetetlen. Következésképpen, ha egy személyt, az Egyezmény 5. cikk 1. pont c) pont alapján letartóztatnak, meghallgatásra van szükség.
Az eljárás sajátos jellegére tekintettel a hatóságok kötelesek gyorsan lefolytatni a személy további fogva tartásának szükségességére vonatkozó felülvizsgálatot. A meghallgatás követelményének érvényesülése ugyanakkor nem jelenti azt, hogy a hatóságoknak minden alkalommal meghallgatást kell tartaniuk, amikor kifogást nyújtanak be, de akkor, amikor a különleges körülmények meghallgatást igényelnek, a meghallgatás elkerülhetetlen. A bíróságnak a meghallgatás jogának gyakorlását a letartóztatás elleni kérelem elbírálása során ésszerű időközönként biztosítania kell.
A konkrét ügyben a kérelmezőt letartóztatásának teljes ideje alatt – ami több mint négy hónap volt – mindösszesen egyszer hallgatták meg. A letartóztatás rendszeres felülvizsgálatát, csakúgy, mint a szabadlábra helyezés iránti kérelmét kizárólag írásbeli eljárásban bírálták el.
A Bíróságot álláspontja szerint ez a körülbelül négy hónap nem tekinthető ésszerű időnek, különösen figyelembe véve, hogy az előzetes letartóztatás elrendelése eredetileg kirendelt védő részvétele nélkül történt valamint, hogy az írásos eljárás során a hazai bíróságok figyelmen kívül hagyták a szabadlábra helyezése alátámasztására benyújtott kérelmezői érveket. Szintén sérelmesnek találta a Bíróság a kérelmező ügyvédjének nem megfelelő időben történő tájékoztatását, és a fogva tartás meghosszabbítása tárgyában előterjesztett védői észrevételek be nem várását is.
A Bíróság mindezek alapján megállapította az Egyezmény 5. cikk 4. pontjának megsértését.
Az ismertetett döntés a strasbourgi bíróság 2014. február 11-ei döntése.
