Ez a cikk több mint egy éve került publikálásra. A cikkben szereplő információk a megjelenéskor pontosak voltak, de mára elavultak lehetnek.
A Wolters Kluwer gondozásában, dr. Baranyi Bertold szerkesztésében megjelenő, az ügyvédi tevékenységről szóló törvényt magyarázó nagykommentár a gyakorlatban felmerült kérdések, problémák megválaszolásával nyújt praktikus segítséget. Célját – a törvény szövegének átfogó elemzése mellett – a vonatkozó alkotmánybírósági, bírósági gyakorlat bemutatásával, a szabályozáshoz vezető okok és releváns előzmények feltárásával, a szabályozás feltehető céljai megvalósulásának vizsgálatával éri el. Az alábbiakban az ügyvédi tevékenységről szóló törvény 22 §-ához írt magyarázó szövegből olvashatnak egy részletet, amely az ügyvéd közbizalomra való érdemtelenségével és ennek következményével foglalkozik.
Az ügyvédi tevékenységről szóló 2017. évi LXXVIII. törvény (a továbbiakban: Üttv.) 22. § (1) bekezdés f) pontja teremti meg az ügyvédi kamarák mérlegelési lehetőségét a tagfelvételi és nyilvántartásba vételi, valamint a megszüntetési, és törlési eljárásokban. A közbizalomra való érdemtelenségen kívüli kizárási okok mérlegelést egyáltalán nem engednek. Ezeknek az okoknak egy része egyidejűleg a közbizalomra való érdemtelenséget is eredményez, ahogyan arra az egyes okoknál a büntetett előélet vagy a súlyosabb büntetésekre tekintettel meghatározott várakozási idő indokoltságánál kifejtésre is került, amellett azonban, hogy ez a külön kizárási ok a kellő rugalmasságot biztosítja, nem minden esetben tisztázott a viszonya azokkal az egyéb kizárási okokkal, amelyekkel az átfedésben van, vagy legalábbis abba kerülhet. Kérdéses például, hogy a kizárás fegyelmi büntetés hatályának leteltét követően alkalmazható-e az f) pont szerinti kizárás, továbbá a közbizalomra érdemtelenség időbelisége, vagyis, hogy egy azt kimondó jogerős elutasító vagy a tagságot megszüntető határozatot követően lehetséges-e pozitív elbírálása az utóbb, akár évekkel később beadott felvételi kérelemnek. Ezekre a kérdésekre a normaszöveg egyértelmű választ nem ad, sőt a gyakorlatból az is kiolvasható, hogy az eljáró kamarai szervek olyankor is alkalmazták a közbizalomra való érdemtelenségi okot, amikor az elbíráláshoz más, nem mérlegelésen alapuló kizárási ok is rendelkezésre állt volna.
Az Alkotmánybíróság több határozatában is az ügyvédek által ellátott tevékenységek jellegére tekintettel szükségesnek és a munkához és a foglalkozás szabad megválasztásához való jog korlátozásával összefüggésben arányosnak ítélte a kizáró rendelkezéseket [942/B/2001. AB határozat, 458/D/2004. AB határozat]. A 942/B/2001. AB határozat arról is rendelkezett, hogy az akkor hatályos törvény közbizalomra való érdemtelenségen alapuló kizáró szabálya és az ügyvéd személyét érintő okok felsorolása a kamarai felvétel megtagadását megalapozó körülmények között, az akkor hatályos Alkotmány 59. § (1) bekezdésében biztosított, a jóhírnévhez való alapjoggal nincs összefüggésben, annak sérelme nem állapítható meg. A következetes bírósági gyakorlat szerint a kamara az Üttv. 22. § (1) bekezdés f) pontjával megegyező korábbi kizárási ok alkalmazásakor mérlegelési jogkörében jár el olyan módon, hogy a jogszabály a mérlegelés szempontjait közelebbről nem határozza meg [Legfelsőbb Bíróság Kfv. 37.531/2010/7.]. A BH2005. 445. számon közzétett döntés indokolása szerint „Az [1998-as] Ü[gyvédi] tv. fenti rendelkezésének alkalmazásánál a kamara feladata kettős: egyrészt végre kell hajtania az [1998-as] Ü[gyvédi] tv. 13. § (4) bekezdés f) pontjának rendelkezését, vagyis a közbizalomra való érdemtelenség fennállása esetén a kamarai felvételt meg kell tagadnia; másrészt azonban tartózkodnia kell a mérlegelési jogosultság visszaélésszerű vagy méltánytalan gyakorolásától.”
Az ügyvédi kamarai döntés esetében is a mérlegelési jogkör gyakorlásának általános követelményei érvényesülnek [a közigazgatási perrendtartásról szóló 2017. évi I. törvény (a továbbiakban: Kp.) 85. § (5) bekezdés], amelyek teljesülése szükséges ahhoz, hogy a döntés ne legyen önkényes. Ez a szabály a bíróság jogszerűségi felülvizsgálata felől közelít, amelynek a szempontjai közé új elemként került be a mérlegelésre való felhatalmazás, vagyis a hatóság ilyen irányú hatásköre kereteinek a betartása [bővebben: Barabás Gergely–F. Rozsnyai Krisztina–Kovács András György (szerk.): Kommentár a közigazgatási perrendtartáshoz. Wolters Kluwer, Budapest, 2018, 507. o.]. Ugyanakkor a Kp. szabálya itt a jogszabályilag kötött mérlegelési szempontokra utal, az ügyvédi szabályozás azonban ilyen keretszempontokat nem állapít meg, így a bíróság által a mérlegelés szempontjai és azok okszerűségének a jogszerűségi vizsgálata végezhető el, amelyeknek magából a kamarai határozatból kell kitűnniük. A mérlegelés egyedüli szempontja, hogy az érintett személy életmódja vagy magatartása sérti-e az ügyvédi tevékenység ellátásához nélkülözhetetlen közbizalmat, amely esetben a kamarát a jogalkotó az érdemtelenség megállapítására és az érintett ügyvédi tevékenység gyakorlásától való elzárására jogosította fel.
Az érdemtelen életmód vagy magatartás kötődhet szakmai tevékenységhez, de lehet attól teljesen független, kapcsolódhat akár korábbi ügyvédi működéshez vagy az azt követően folytatott tevékenységekhez, mulasztásokhoz is. A más jogi szakmagyakorlóként elkövetett, akár szankcionált cselekmények például, ha súlyosabb, objektív kizáró ok nem valósul meg, az ügyvéddé válás akadályaként az érdemtelenség útján kezelhetőek.
A közbizalomra érdemtelenség, mint ügyvédi tevékenységet kizáró ok megvalósulhat bűncselekmény elkövetésével, a büntetőjogi felelősség megállapítása nyomán, illetve anélkül is. Egy esetben a tagfelvétel elutasításával záruló eljárásban a kérelmezőt nem ítélték el zugírászatért, az eljárásnak nem is volt tárgya, hogy az ügyben büntetőeljárás sem indult, a megtagadáshoz elegendő volt, hogy a kamara előtti eljárásban bizonyítást nyert, hogy fegyelmi kizárását követően, azaz jogosulatlanul folytatott ügyvédi tevékenységet. A Fővárosi Bíróság K. 34.156/2010/7. számon meghozott ítéletének indokolásában osztotta az alperes ügyvédi kamara álláspontját abban is, hogy a közbizalom, mint jogi kategória önmagában feltételezi azt, hogy ügyvédi jogosultság hiányában ne járjon el ügyvédként az a személy, akit kizárás fegyelmi büntetéssel sújtott az arra illetékes kamarai testület, az ilyen fellépés a hivatásrend szabályának megsértését jelenti. Megjegyzendő, hogy ebben az ügyben a korábbi fegyelmi kizárásra tekintettel az eljáró kamara alkalmazhatta volna az akkor hatályos, az ügyvédekről szóló 1998. évi XI. törvény 13. § (4) bekezdés d) pontját is, amely – egyedi mentesítés hiányában – tíz évre zárta volna el az érintettet az ügyvédi tevékenység gyakorlásától. Egy esetleges mentesítési kérelem teljesítését a jogosulatlan ügyvédi működés bizonyosan kizárná, azonban a tízéves tilalmi időszak meghosszabbítására már nem adhatott volna alapot. Tekintettel arra, hogy az Üttv. nem zárja ki e kizárási okok egymást követő alkalmazását, nincs akadálya annak, hogy a fenti esetben az ügyvédi tevékenység fegyelmi kizárást követő jogosulatlan gyakorlása, mint a korábbi fegyelmi eljárásban el nem bírált magatartás, a közbizalomra érdemtelenség okán adjon alapot az ügyvédi felvétel elutasítására. Megjegyzendő, hogy az Üttv. 22. § (2) bekezdésének új szabálya ebben az esetben nem lenne alkalmazható, mivel a jogosulatlan ügyvédi eljárást jogerős határozat nem állapította meg.
Ahogyan az a kizáró okok általános szabályai között kifejtésre került, valamennyi kizáró ok minden kamarai formában egyformán érvényesül, így a közbizalomra érdemtelenség is azonosan vizsgálandó [Kúria Kfv. 37.496/2013/8.]. Nem megalapozott az a hivatkozás, amely szerint az alkalmazott ügyvéd, kamarai jogtanácsos vagy akár ügyvédjelölt, illetve jogi előadó nem jogosult olyan tevékenységet ellátni, hogy a közbizalomra való érdemesség kritériumától a kamarai eljárásban el lehetne tekinteni.
Az érdemtelenség kapcsán fontos vizsgálni az eljáró szerv számára mérlegelést engedő kizárási szabálynak a többi kizárási okhoz való viszonyát. A 458/D/2004. AB határozat meghozatalára is alapot adó ügyben a bíróság jogszerűnek találta, hogy sikkasztás miatt elítélt személy kamarai felvételét a kamara közbizalmi kizáró ok alapján tagadta meg. A BH2005. 445. számon közzétett esetben a vagyon elleni bűncselekmény miatt elmarasztalt korábbi megyei főjegyzőként széles körben ismert kérelmezővel szemben a büntetőbíróság jogerősen pénzbüntetést alkalmazott, aki a Btk. mentesülésre vonatkozó szabályai alapján, annak megfizetését követően büntetett előéletűnek nem minősült. Ez esetben az Üttv. 22. § (1) bekezdés b) és c) pontja sem lenne tehát alkalmazható. Az eljáró kamarai szerv azonban jogszerűen jutott arra az álláspontra, hogy ez a jogerősen büntetőjogi felelősségre vonást is eredményező magatartás objektív kizárási ok hiányában is alapot adhat a közbizalomra való érdemtelenség alkalmazására.
Látszólag visszás helyzetet teremt ugyanakkor, hogy míg a jogerős ítélettel megállapított bűncselekmény miatt kiszabott büntetést követő várakozási idő egy objektív törvényi határidőn belül lejár vagy, hogy a korábbi fegyelmi kizárás ténye nem alapozhatja meg a kizárási ok alkalmazását, addig a mérlegelésen alapuló kizárás véghatáridő nélkül alkalmazható. Az ellentmondás feloldására ott húzható meg a határ, hogy ama magatartás miatt, amelyre a szankcionálás megtörtént, és amelyhez az ügyvédi szabályozás is önálló jogkövetkezményt, például várakozási időt fűz, a továbbiakban a közbizalomra való érdemtelenség nem alkalmazható, azon magatartások azonban, amelyek ilyen értékelést nem nyertek, már az eljáró kamara mérlegelési körébe vonhatóak. Az ettől eltérő értelmezés a közbizalomra való érdemtelenségen keresztül kiüresíthetné a többi jogkövetkezményre megállapított törvényi határidőket, valamint elfogadható az az érvelés is, hogy a határidők leteltével az érintett a közbizalomra újra érdemessé válik, és azt az ügyvédi kamara sem jogosult felülbírálni.
Ez az értelmezés is jogosan felveti természetesen azt a kérdést, hogy az Üttv. meghatározott bűncselekmények esetében ír csak elő speciális többlet joghátrányt, amelyből arra a következtetésre lehetne jutni, hogy e körön kívül további büntetőjogon kívüli szankció előírását a jogalkotó nem tartotta indokoltnak. Lehetséges helyes értelmezés az, hogy a jogalkotó általában és objektíve nem írja elő kizárás alkalmazását, de párhuzamosan megteremtette a lehetőséget az ügyvédi kamara számára az egyedi körülmények mérlegelésére. Ezek közé tartozhat például, ahogyan a konkrét esetek is mutatták, az érintett személy széles társadalmi, vagy egy adott közösséget érintő ismertsége, vagy, hogy az ügye különös közérdeklődésre tart számot. Más kizáró ok alkalmazhatósága hiányában, így kezelhető továbbá az is, ha az érintett személy más köztestület által vagy korábbi szolgálati jogviszonya alatt például bíróként vagy közszolgaként fegyelmi elmarasztalásban részesült.
Bár az ügyvédi tevékenység gyakorlását kizáró szabály alkalmazásához nincs feltétlenül szükség büntetőeljárás megindítására vagy felelősséget megállapító döntésre, ahogy az az ügyvédi tevékenység jogosulatlan gyakorlása esetében zugírászat megállapítása nélkül is jogszerű volt, azonban jogerős felmentő ítélet ellenében természetesen nem alkalmazható. Mindezek alapján látható, hogy bár az Üttv. erről kifejezetten nem rendelkezik, a mérlegelést nem engedő okokkal lefedett esetekben indokolt lenne a kamarai határozatok alapjaként azokat meghatározni. Ebben az esetben álláspontunk szerint valamely ok alkalmazása azonos magatartás alapján a többi alkalmazását kizárja. Amennyiben a kizárási ok alkalmazása bírói döntés alapján nem volt jogszabályszerű, minden bizonnyal az új eljárásra utasítás a helyes, annak érdekében, hogy a kamara más ok fennállását megvizsgálhassa.
