Meddig vagyunk kötelesek tűrni a plázazajt?

Ez a cikk több mint egy éve került publikálásra. A cikkben szereplő információk a megjelenéskor pontosak voltak, de mára elavultak lehetnek.

Az áruház napi rendszerességű árufeltöltése, az áruház működésével együtt járó gyalogos- és -járműforgalom növekedése, ezáltal a zajszint emelkedése a városfejlődés szükségszerű velejárója. Az ingatlanszomszédok a szükséges zavarás tényét tűrni tartoznak, kártérítésre nem tarthatnak igényt – a Szegedi Ítélőtábla eseti döntése.

 Ami a tényállást illeti, a felperesek a K., Cs. utca 17., illetve T. utca 1., 3. és 5. szám alatti család házas ingatlanok tulajdonosai. Az ezen ingatlanokkal szemközti, K. 14604/2 hrsz.-ú ingatlan a II. r. alperes kizárólagos tulajdonát képezi, amelyet az 1996. július 18-án kelt szerződéssel bérbe adott a IV. r. alperesnek. Az ingatlanon a II. r. alperes kérelmére a K. Város Polgármesteri Hivatala által kiadott 51477-10/1995 számú építési engedély alapján felépült egy P. élelmiszer-áruház, amelyet a IV. r. alperes üzemeltet. Az áruház működéséhez szükséges áruszállítást az építési hatóság eredetileg a T. utcán keresztül engedélyezte LKW típusú gépjárművekkel, az üzlet megnyitását követő években azonban a IV. r. alperes az E5-ös út felől, az üzlet parkolóján keresztül oldotta meg az áruszállító gépjárművek fogadását és az áruk ki- és berakodását. Utóbb a II. r. alperes mint építtető megbízásából a B. Kft. a T. utca kiszélesítése és megerősítése iránt építési engedély iránti kérelmet nyújtott be a III. r. alperes jogelődjéhez, a Bács-Kiskun Megyei Közlekedési Felügyelethez a P. Áruházhoz történő kamionos áruszállítás biztosítása céljából. A III. r. alperes jogelődje a 2004. augusztus 16-án kelt határozatával a kérelemhez csatolt tervek alapján engedélyezte a Cs. utca-T. utca csomópont átépítését és a T. utca kiszélesítését. Az engedélyben egyebek között előírta, hogy a T. utcán a „lakó-pihenő övezet” táblát a terv szerinti helyre (a T. utca végére) kell áthelyezni, és a T. utca kezdetén 3,5 tonna súlykorlátozást előíró közúti jelzőtáblát kell kihelyezni „kivéve áruszállítás 8 h-10 h vagy 16 h-18 h” kiegészítő táblával együtt. Az V. r. alperes jogelődje a 2005. augusztus 18-án kelt 1679/11/2005 számú határozatával a csomópont átépítését engedélyező elsőfokú határozatot helybenhagyta. A jogerős engedély alapján megvalósult a T. utca kiszélesítése, illetve a csomópont átépítése, a lakó-pihenő övezet tábla pedig áthelyezésre került a T. utca végére, majd az új út forgalomba helyezését a II. r. alperes kérelme alapján a III. r. alperes Közlekedési Felügyelete a 2011. augusztus 18. napján kelt határozatával engedélyezte.

A T. utca kiszélesítése folytán lehetővé vált a IV. r. alperes részére a kamionos áruszállítás biztosítása, így az áruszállító járművek – a korábbi gyakorlattól eltérően – a T. utcán közelítik meg az áruházat, s az árurakodásra is az épület T. utcára néző homlokzatánál kerül sor. Az áruszállítás és rakodás napi egy alkalommal, egy kamion igénybevételével, reggel 8.00 és 10.00 óra között történik.

Az I., II., IV. és V. r. felperesek személyenként 500 000 Ft, a III. és VI. r. felperesek pedig személyenként 1 000 000 Ft egyetemleges megfizetésére kérték kötelezni az alpereseket kártérítés jogcímén. Keresetük indoka szerint a IV. r. alperes részére végzett áruszállítás, illetve az azzal járó zajhatás folyamatosan zavarja a nyugalmukat, ellehetetleníti életüket, emellett a lakó-pihenő övezetet jelölő tábla áthelyezése következtében ingatlanaik a lakó-pihenő övezeten kívülre kerültek, így értékük jelentősen csökkent. A II. r. alperes felelőssége kapcsán arra hivatkoztak, hogy nevezett az ingatlan tulajdonosa, egyben a sérelmezett útépítés építtetője, míg az V. r. alperes marasztalását az építési engedély jogelődje általi kiadására hivatkozással kérték az 1959. évi IV. tv. (a továbbiakban: 1959-es Ptk.) 349. § (1) bekezdése alapján.

A II., IV. és V. r. alperesek ellenkérelme a kereset elutasítására irányult.

A II. r. alperes védekezésében előadta: a T. utcát érintő útépítés engedélyezése során építtetőként járt el, a beruházást az építési engedély szerint valósította meg, ennek kapcsán jogellenes magatartást nem tanúsított. Az áruházi ingatlant érintően gazdasági tevékenységet nem végez, ezáltal a felpereseknek kárt nem okozhatott.

A IV. r. alperes kifejtette: az építésügyi hatóság a T. utcán való áruszállítást engedélyezte, ennek során figyelembe vették a felperesek tulajdonhoz való jogait és az élelmiszerellátáshoz fűződő lakossági érdekeket is. Az utca lakó-pihenő övezeti besorolására csak az áruház kiviteli terveinek jóváhagyását követően került sor, a felperesek nem igazolták, hogy az a telkeik megvásárlását megelőzően is lakó-pihenő övezetnek minősült, míg a zajterhelés fokozódása a városfejődés természetes velejárója.

Az V. r. alperes hangsúlyozta: a kártérítés 1959-es Ptk. 349. §-ában részletezett feltételei nem teljesültek, a felperesek nem jelölték meg az általa tanúsított jogellenes magatartást sem. Utalt arra, hogy a közigazgatási eljárás során polgári jogi igények elbírálására nincs mód, az kizárólag az engedélyessel szemben érvényesíthető.

Bírósági Döntések Tára
A folyóirat egyfelől publikációs fórumot kíván biztosítani a megyei, illetve az ítélőtáblai döntések számára, másfelől azzal, hogy a mértékadó bírósági döntések közül válogat, a jogalkalmazás egységességét kívánja támogatni. További információ és megrendelés >>

Az elsőfokú bíróság döntése

Az elsőfokú bíróság ítéletével kötelezte a II. és IV. r. alpereseket, hogy 15 napon belül fizessenek meg egyetemlegesen az I. és II. r. felperesnek külön-külön 157 040 Ft-ot, a III. r. felperesnek 204 550 Ft-ot, a IV. és V. r. felpereseknek külön-külön 170 750 Ft-ot, a VI. r. felperesnek 465 150 Ft-ot és ennek 2011. november 29. napjától a kifizetés napjáig járó törvényes kamatát. Ezt meghaladóan a felperesek keresetét elutasította.

Határozatának indokolása szerint eljárása során vizsgálta az 1959-es Ptk. 339. § (1) bekezdésében foglalt feltételek teljesülését. Ennek kapcsán közömbösnek ítélte azt a felperesek által hangsúlyozott körülményt, hogy az ingatlanokkal érintett terület lakó-pihenő övezetnek minősül-e, utalva arra, hogy a szomszédok a terület övezeti besorolásától függetlenül sem kötelesek tűrni a nyugalmukat szükségtelenül zavaró tevékenységet. Ugyanakkor megállapította, hogy a felperesi ingatlanok felépítése során az engedélyes tervekből kitűnően a terület már lakó-pihenő övezet volt.

A felperesek ingatlanában az alperesi magatartással összefüggésben előállott értékcsökkenés tekintetében a perben kirendelt igazságügyi ingatlanforgalmi szakértő véleményét ellentmondásmentesnek és aggálytalannak tekintette, azt ítélkezés alapjául elfogadta. Valamennyi, a szakértő által is értékelt körülmény figyelembevételével az áruszállítás értékcsökkentő hatását – a szakvélemény alapulvételével – 0,5-1%-ban fogadta el, és a II., IV. r. alpereseket terhelő kártérítés összegét a felperesi ingatlanok forgalmi értékéhez képest a fenti értékcsökkenést figyelembe véve határozta meg.

Az V. r. alperessel szemben érvényesített felperesi kárigényt érintően kiemelte: az I. és IV. r. felperesek az 1959-es Ptk. 349. § (1) bekezdése szerinti jogorvoslati lehetőségeiket az V. r. alperes jogelődjének eljárása során kimerítették, a közigazgatási perben eljárt bíróság azonban az V. r. alperesi jogelőd határozatát nem ítélte jogszabálysértőnek, ezért az V. r. alperes mint jogutód felelőssége nem állapítható meg. Utalt arra, hogy a II. és V. r. felperesek a közigazgatási határozat ellen jogorvoslattal nem éltek, így az V. r. alperessel szemben az 1959-es Ptk. 349. §-a alapján kártérítési igényt egyébként sem érvényesíthettek.

A II. és IV. r. alperesek egyetemleges felelősségét az 1959-es Ptk. 344. § (1) bekezdésére, a kamatfizetésre vonatkozó rendelkezését az 1959-es Ptk. 301. § (1) bekezdésére alapította.

A fellebbezés tartalma

Az elsőfokú bíróság ítélete ellen a II. és IV. r. alperesek terjesztettek elő fellebbezést.

A II. r. alperes hivatkozása szerint az elsőfokú bíróságnak nem volt hatásköre a II. r. alperessel szemben előterjesztett kereset elbírálására, miután azt a felperesek az 1959-es Ptk. 349. §-ára alapították, a közigazgatási hatóságok és a II. r. alperes között azonban a Pp. 51. § c) pontja szerinti pertársaság nem jöhetett létre. A közigazgatási jogkörben okozott kár, valamint a II. r. alperessel szemben érvényesített igény ténybeli és jogi alapja eltérő, a követelés elbírálása során más tényállás vizsgálandó és eltérő jogszabályi rendelkezések alkalmazandók. Emiatt a Pp. 23. § (2) bekezdésének alkalmazására nincs mód, az elsőfokú bíróságnak a II. r. alperessel szemben előterjesztett igény elbírálására nem volt hatásköre. Utalt arra, hogy a hatásköri kifogását az érdemi ellenkérelmével egyidejűleg előterjesztette, így a pert már az elsőfokú bíróságnak meg kellett volna szüntetnie a Pp. 157. § (1) bekezdés a) pontja és a Pp. 158. § (1) bekezdése alapján. Az ügy érdemét érintő fellebbezésében kifejtette, az elsőfokú ítélet indokolásának megfogalmazása azt sugallja, mintha az ingatlan bérbeadásának ténye jogellenes és károkozó lenne, ezzel szemben e magatartás jogszerű. Kiemelte: a bérlő IV. r. alperes gazdasági tevékenységére, így az áruszállítás bonyolítására ráhatása nincs, emiatt – közös károkozás hiányában – egyetemleges marasztalásnak sincs helye. Hangsúlyozta, az elsőfokú bíróság nem vizsgálta az 1959-es Ptk. 100. §-ban foglaltak megvalósulását, nevezetesen, hogy a zavarás szükségtelen-e, e körben a bizonyítás kiegészítése is szükséges. Megjegyezte, a napi egyszeri, egy kamionnal történő áruszállítás szükségtelen zavarásnak nem tekinthető. Érvelése szerint a felperesek által hivatkozott kár mértékének meghatározására beszerzett szakvélemény nem fogadható el, tekintettel arra, hogy a szakértő az értékcsökkenésre vonatkozó megállapításait szakmai érvekkel nem támasztotta alá.

A IV. r. alperes fellebbezésében az elsőfokú ítélet megváltoztatásával a kereset elutasítását kérte. Álláspontja szerint az 1959-es Ptk. 100. §-a alapján a II. r. alperessel egyetemlegesen nem marasztalható, miután az ingatlannak nem tulajdonosa, emellett a kártérítési felelősség 1959-es Ptk. 339. § (1) bekezdésében írt jogszabályi feltételek sem teljesültek, hiányzik ugyanis a jogellenesség és a felróhatóság, míg a kár bekövetkeztét és összegszerűségét a felperesek nem is bizonyították. Megítélése szerint a napi egyszeri áruszállítás olyan csekély zavaró hatásúnak tekinthető, amely nem eredményezi az ingatlanok értékcsökkenését, emellett a szakértő által meghatározott mindössze 0,5-1%-os értékcsökkenés elenyésző.

Kommentár a polgári perrendtartáshoz Szerkesztő: dr. Wopera Zsuzsa
Részletesen bemutatja a polgári eljárásjog hazai bírósági gyakorlatát, a magyar szabályozásra szerves hatással bíró uniós szabályozást, valamint a perek elhúzódósára tekintettel az Emberi Jogok Európai Bíróságának gyakorlatát is. Megrendelés >>

A Szegedi Ítélőtábla megállapításai

A II. és IV. r. alperesek fellebbezése alapos.

A II. r. alperes fellebbezésében elsődlegesen arra hivatkozott, hogy a törvényszéknek a vele szemben előterjesztett kereset elbírálására nem volt hatásköre, ezért az ítélőtáblának elsőként a II. r. alperes hatásköri kifogása kapcsán kellett állást foglalnia.

Téves a II. r. alperes álláspontja, nevezetesen, hogy az alperesek között pertársaság nem jöhetett létre. Alperesi pertársaság ugyanis akkor keletkezik, hogyha a felperes több alperest perel együtt. A felperest megilleti az a jog, hogy több különböző jogviszonyból származó igényét érvényesítse egy perben (tárgyi keresethalmazat), és keresetét előterjesztheti egyidejűleg több alperessel szemben is (alanyi keresethalmazat). Abban az esetben, ha az érdekeltek egymáshoz való viszonya annyira szoros, hogy a jogvita elbírálására csak valamennyi érdekelt perben állása esetén van mód, kényszerű pertársaság jön létre [Pp. 51. § a) pont, egységes pertársaság], míg a nem kényszerűségből létrejött pertársak [Pp. 51. § b) és c) pont], csupán egyszerű pertársaságot alkotnak. Az egyszerű pertársasághoz elegendő az, ha a perbeli követelések ugyanabból a jogviszonyból származnak [Pp. 51. § b) pont], vagy ha ténybeli, vagy jogi alapjuk hasonló [Pp. 51. § c) pont]. Hasonlónak tekinthető a jogi alap, ha a felperes valamennyi alperessel szemben ugyanazon a jogcímen érvényesíti a követelését, míg a ténybeli alap hasonlóságát esetenként kell vizsgálni, az általában elfogadható akkor, ha azonos bizonyítást kell a kereset elbírálásához felvenni. Többek közös károkozására hivatkozással az 1959-es Ptk. 344. § (1) bekezdése alapján a károkozók egyetemleges marasztalására irányuló követelés esetén mind a jogalap, mind a ténybeli alap hasonlósága – adott esetben akár azonossága is – megállapítható. A jogalap hasonlósága ugyanis nem követeli meg, hogy valamennyi károkozó felelőssége ugyanazon felelősségi alakzaton alapuljon, míg a tényalap hasonlóságát már önmagában az is megalapozza, ha az egyes károkozók akár szándékegységben kifejtett, akár egymás tevékenységétől független magatartására visszavezethető okfolyamat következménye az egyazon káreredmény.

A perbeli esetben a felperesek keresetüket arra alapították, hogy az alperesek más-más magatartásukkal ugyan, de közösen okoztak nekik kárt azzal, hogy magatartásuk együttes következményeként valósulhatott meg a kiszélesített T. utcán a szükségtelen zavarásukat eredményező, és az ingatlanaik értékcsökkenéséhez vezető kamionos áruszállítás. Nem volt ezért eljárásjogi akadálya annak, hogy a felperesek kártérítési követelésüket az alperesekkel mint egyszerű pertársakkal szemben egy perben érvényesítsék. A Pp. 51. § c) pontja csupán az eljáró bíróság illetékessége tekintetében tartalmaz megszorítást, miszerint a hasonló ténybeli és jogi alapból eredő követelések csak akkor érvényesíthetők egy perben valamennyi alperessel szemben, ha a bíróság illetékessége a Pp. 40. § rendelkezéseinek alkalmazása nélkül is mindegyik alperessel szemben megállapítható. A hatáskör szempontjából ugyanakkor nincs jelentősége annak, hogy az alperesek egyszerű, avagy kényszerű pertársaságot alkotnak: ha valamelyik pertársra a törvényszéknek van hatásköre, a per a törvényszék hatáskörébe tartozik [Pp. 23. § (2) bek.]. A felperesek az V. r. alperessel szemben közigazgatási jogkörben okozott kár megtérítése címén érvényesítették követelésüket, amely igény elbírálása a Pp. 23. § (1) bekezdés b) pontja szerint a törvényszék hatáskörébe tartozik, így valamennyi alperest illetően a törvényszék rendelkezik hatáskörrel.

Minderre figyelemmel az alperes hatásköri kifogása alaptalan.

A felperesek kártérítési igényüket arra alapították, hogy az alperesek magatartására visszavezethető okból kibővített áruszállítás miatt megemelkedett zajhatások szükségtelen zavarásukat okozzák.

Az 1959-es Ptk. 100. §-a szerint a tulajdonos a dolog használata során köteles tartózkodni minden olyan magatartástól, amellyel másokat, különösen szomszédait szükségtelenül zavarná, vagy amellyel jogaik gyakorlását veszélyeztetné. Amennyiben a dologi jellegű szomszédjogi előírások megsértésével összefüggésben kár keletkezik, a károkozás relatív szerkezetű kárkötelmi jogviszonyt keletkeztet a károkozó és a károsult között. A szomszédjogi sérelmekre alapított, a szükségtelen zavarástól való tartózkodás tilalmának megsértésével keletkezett károk megtérítése iránti követeléseket a szerződésen kívül okozott károkért való felelősségre vonatkozó általános szabályok szerint, az 1959-es Ptk. 339. § (1) bekezdése alapján kell elbírálni (BDT2012. 2817. I.) azzal, hogy a kártérítési felelősség megállapításához szükséges jogellenes magatartás a szomszéd által megvalósított szükségtelen zavarásban nyilvánul meg. A dolog használata ugyanakkor nemcsak a tulajdonos által valósulhat meg, hanem egyéb jogcímen is alapulhat. Ezért az ítélkezési gyakorlat a fenti szomszédjogi szabályt kiterjesztette, és a szükségtelen zavarásban megnyilvánuló jogellenes magatartás tényleges tanúsítójával (pl. építtető, üzemeltető) szemben is lehetővé teszi az igényérvényesítést (EBH2006. 1399.). A zavarást kifogásoló személy ugyanis nem kerülhet hátrányosabb helyzetbe amiatt, hogy az ingatlant nem a tulajdonos, hanem tőle származó jogon más használja. A használati jog mikénti gyakorlására vonatkozó elvárás ugyanis azonos a tulajdonosi és az átruházott használati jog jogosultja részéről való használat esetén. Jelen esetben a II. r. alperes nem csupán tulajdonosa a felperesek által kifogásolt magatartás helyszínéül szolgáló ingatlannak, de egyben mind az áruház, mind az útbővítés építtetője, így az útépítésre visszavezethető szükségtelen zavarásból eredő károkért – a kártérítési felelősség egyéb törvényi feltételeinek fennállása esetén – helytállással tartozik. Tény ugyanakkor, hogy az áruház tényleges üzemeltetője, ezáltal a felperesek által zavarónak minősített magatartás megvalósítója a IV. r. alperes, következésképpen a felperesek igényérvényesítésének egyik nevezett alperes esetén sem volt akadálya.

A perben a felpereseknek azt kellett bizonyítaniuk, hogy őket mint ingatlanszomszédokat az utca kiszélesítése és az áruház napi rendszerességű árufeltöltése szükségtelenül zavarja és ezzel okozati összefüggésben az ingatlanuk használati, illetve forgalmi értékének csökkenése folytán káruk keletkezett.

Az 1959-es Ptk. 100. §-ában foglalt szükségtelen zavarás tilalma viszonylagos. A „szükséges” – vagyis az ésszerű tűrési határon belüli -, illetőleg a „szükségtelen” – e tűrési határon kívüli – zavarás tényét a tulajdonos (üzemeltető) és a tágabb értelemben vett szomszédok jogos érdekeinek összemérése eredményeként lehet megítélni, a szükségképpen ellentétes érdekek összevetése után lehet állást foglalni abban a kérdésben, hogy mi a zavarásnak az a mértéke, amelyet a sérelmet szenvedett még tűrni tartozik, s hogy ehhez képest a jogsértés megvalósult-e, vagy sem (BDT2003. 785.).

Kiindulópontnak az tekinthető, hogy a tulajdonjogot és az annak részjogosítványát képező használati jogot a szomszédoknak e jog társadalmi rendeltetésének megfelelően kell gyakorolni. Ennek érdekében az együttélés általános normái szerint a szomszédokat együttműködési kötelezettség terheli, egyikük sem hagyhatja figyelmen kívül a szomszédos ingatlan tulajdonosának (használójának) az érdekeit. Az ellentétes érdekek mérlegelése során figyelemmel kell lenni arra, hogy a társadalmi együttélés folytán a szomszédoknak ingatlanuk használata során bizonyos zavaró hatásokkal együtt kell élni, a szükséges zavarást el kell viselni. A tűrési küszöb megítélése esetenként változó, a zavarás szükségtelenségének mibenlétére vonatkozóan „külső”, objektív mérce nem állítható fel. Jelen ügyben nem hagyható figyelmen kívül, hogy az áruház üzemeltetése társadalmilag széles körben igényelt hasznos tevékenység, az érintett városrészben élők élelmiszer-ellátásának biztosítását célozza, ezáltal közérdekű tevékenységnek tekinthető. Nem vitatható ugyanakkor, hogy az áruház működése az érintett terület gyalogos- és járműforgalmának növekedését, ezáltal a zajszint emelkedését is maga után vonja, ami a fentiek mellett a városfejlődés szükségszerű velejárója is. Elfogadható, hogy az áruház áruellátását biztosító kamionos szállítás zavaró lehet a felperesek számára, ez azonban – az elsőfokú bíróság álláspontjával ellentétben – a perbeli esetben nem eredményezi a felperesek szükségtelen zavarását. Az áruház működéséhez az áruszállítás nélkülözhetetlen, azt a IV. r. alperes kezdetben az E5-ös út felől, a parkoló irányából, azaz nem az engedélyben foglaltaknak megfelelően, a T. utcát használva oldotta meg. A felperesek mindaddig nem kifogásolták az áruszállítást és az ahhoz kapcsolódó zajhatást, amíg az a fenti módon került kivitelezésre, majd a T. utca kibővítése után a kamionforgalom T. utcán való megjelenését követően jelezték a megnövekedett zajhatással és a kamionos áruszállítással kapcsolatos kifogásaikat. Tény ugyanakkor, hogy a parkolón keresztül történő árurakodás – a fokozott gyalogos- és gépjárműforgalomra tekintettel – balesetveszélyes volt, emellett nem volt gazdaságosan megoldható, miután hosszú távon szükségessé vált volna egy áruszállításra alkalmas lift beépítése. Emiatt nem kifogásolható, hogy a IV. r. alperes ezt a helyzetet nem kívánta fenntartani, és az építési engedélynek megfelelően a T. utcáról kívánta biztosítani az áruszállítást. Lényeges az is, hogy az áruszállítás jelenleg is csak korlátozott módon történik, napi egy alkalommal egy kamion de. 8.00-10.00 óra között szállítja az árut, azaz viszonylag szűk időhatáron belül, munkaidőben, vagyis olyan napszakban, amikor az a legkevésbé zavarja az ott lakókat. Lényeges emellett, hogy a IV. r. alperes tevékenységéhez az áruszállítás nélkülözhetetlen, s azt más módon célszerűen és gazdaságosan nem tudja megoldani. Ezzel az alperesi érdekkel összevetve az áruszállítással és rakodással együtt járó zajhatás okozta zavarás – a perben kirendelt szakértő véleményéből is kitűnően – olyan csekélynek tekinthető, amely a szükséges mértéket nem haladja meg, s amelyet ilyenformán a felperesek tűrni kötelesek.

Minderre figyelemmel a II. és a IV. r. alperes kártérítési felelőssége – az elsőfokú bíróság álláspontjától eltérően – nem állapítható meg, ezért az ítélőtábla az elsőfokú bíróság ítéletét megváltoztatva a velük szemben előterjesztett keresetet elutasította.

A kifejtettekre figyelemmel az ítélőtábla az elsőfokú bíróság ítéletének fellebbezéssel érintett rendelkezéseit a Pp. 253. § (2) bekezdése alapján a rendelkező részben foglaltak szerint részben megváltoztatta.

Az ismertetett döntés (Szegedi Ítélőtábla Pf. II. 20 551/2013.) a Bírósági Döntések Tára folyóirat 2015/11. számában 151. szám alatt jelent meg.

---