Megtalált hivatás és életpálya

Szerző: Kálmán Attila
Dátum: 2013. június 7.
Rovat:

Ez a cikk több mint egy éve került publikálásra. A cikkben szereplő információk a megjelenéskor pontosak voltak, de mára elavultak lehetnek.

Interjú dr. S. Szabó Péter ügyvéddel a családról, politikáról, jótékonykodásról és a Balaton szépségeiről


Bán, S. Szabó & Partners Ügyvédi Iroda – melynek ön az egyik társ-irodavezetője – Budapest egyik legnevesebb gazdasági és cégjogi praxisa. Így talán nem is működhetne stilszerűbb helyen, mint a József nádor téren, a Nemzetgazdasági Misztérium szomszédsá­gában, a Magyar Bankszövetség által is használt elegáns, belvárosi épületben. Tudatos volt a választás?

A „hely szelleme” valóban illeszkedik a profilunkhoz, de elsősorban nem ez volt a meghatározó, amikor 11 éve ideköltöztünk. Ez az épület egy különleges, decensen elegáns ház, letisztult stílussal. Nélkülöz minden flancot, de megvan benne minden, ami szép és jó. A korabeli, belvárosi polgári építészetre jellemző több méteres belmagasság ­levegőssé, a nagy ablakok pedig világossá teszik a belső tereket. Irodánk épp felújítás alatt van, az utolsó simítások vannak hátra – az esztétikus megjelenésre folyamatosan oda kell figyelnünk. A falak nem lehetnek komorak, hisz rosszul befolyásolná a mi és természetesen az ügyfeleink közérzetét is. Arra is tekintettel kell lennünk, hogy bár a szobák nagysága méltóságot ad, s tág irodakialakításokat tesz lehetővé, mérete ellenére az enteriőr ­mégse legyen hivalkodó, ezért mi is törekszünk a visszafogottságra. Jó érzés, hogy ez a ma már ritka térszerkezet nem elválasztja, inkább összeköti a helyiségeket, ezáltal az itt dolgozó munkatársakat. Számomra pedig ennek fontos üzenete is van: ­pályafutásom során mindvégig azt vallottam ugyanis, hogy a mi szakterületünkön igazán jól ­dolgozni csak csapatmunkában lehet. Az ügyvédi munka a szerteágazó joganyag miatt önmagában is sokrétű, melyhez mindannyiunk tapasztala­tára szükség van. Ráadásul a multinacionális vagy a nagy hazai cégek képviseletét, a tanácsadói munkát – melyek szintén a profilunkba tartoznak – csak sokoldalú szemlélettel lehet megvalósítani. Ezért a kollégáimmal a napi ügyeket és a távlati kérdé­seket egyaránt átbeszéljük. Ehhez egy belső kép­zési rend is társul az irodában, így mindenki a le­hető legfelkészültebben képes vinni a rá bízott ­feladatokat vagy akár a saját ügyeit. A minőség biztosítása az egész hivatás elsőrendű érdeke és természetesen ezen keresztül a jogkereső közönség igénye. Jóllehet már csak a származásom miatt is konzervatív értékeket vallok, s így a tekintélytisztelet sem idegen a habitusomtól, az irodában igyekszem nyitott lenni. Nem szeretném ugyanis, ha ­valaki önmagában e tekintélyelvűség miatt mel­lőzné a kreativitást, ha félelemből véka alá rejtené az önálló véleményét. Ez a csapatmunka rovására menne, s annak lényegét venné el: az öncélúan ­hierarchikus gondolkodás nem tenne jót ügyfeleink képviseletének. Nincs egy igazság, szakmai tapasztalatával mindenkinek hozzá kell járulnia a munkához, az itt lévő szürkeállomány összessége jelenti a mi presztízsünket. Ráadásul nekem irodavezetőként – természetesen vezetőtársammal együtt – a teljes irodát menedzselnem kell, melyben 56 évesen én vagyok a legidősebb. Az elsődleges feladatom ma már nem a jogi dokumentumok gyártása – bár természetesen ez is része a munkámnak –, hanem a mindenkor velem dolgozó csapat irányítása. Egy ­vezetőnek ez a fő feladata, ami egyben nagy felelősséget jelent. A döntéseket nekem kell meghoznom, de ez nem lehet egy autoriter elhatározás: a kollégák véleményét kikérem és adok a szavukra. Az irodai működésünk is minden tekintetben kiegyensúlyozott, ami stabil gazdálkodást is lehetővé tesz a számunkra. Talán a konzervatív óvatos­ságunknak is köszönhető, hogy a lassan öt éve tartó gazdasági válságot fizetéscsökkentés és érdemi ­leépítés nélkül sikerült túlvészelnünk. Korábban 15 ügyvéddel dolgoztunk, ma 12-en vagyunk, de akik elmentek, maguktól tették, s a recesszió csak ­annyiban csapódott le nálunk, hogy a helyükre nem vettünk fel új kollégákat.

 

fotó: Balkányi László

Az irodaalapításra és -működtetésre még térjünk vissza, de ha már in medias res kezdtük, most kanyarodjunk vissza a pályája elejére. Említve a származását, rövid önéletrajza szerint a családjában nem volt jogász. Akkor mégis honnan jött az ihlet?

Nos, a családban valóban fehér holló vagyok, már ami a jogászságot illeti. Édesapám agrármérnök volt, kiváló ember, egyben a példaképem is. Sajnos, két évvel ezelőtt meghalt, de szép kort ért meg, 99 éves volt. Az utolsó élő tagja volt az 1944 de­cemberében, Debrecenben megalakult ideiglenes nemzeti kormánynak. Mivel egész élete a vidékhez, a földműveléshez kötötte, s a családban is nagy volt a mezőgazdász-tradíció, részt vett a Nemzeti Parasztpárt 1939-es megalakításában. Amikor ez a párt is szerepet kapott a történelmi kormányban, édesapám így lehetett az agrártárca államtitkára.

Bár én kértem a pályakezdés felidézésére, de itt meg kell akasztanom, hiszen nem ­érdektelen részhez értünk, ami hatással ­lehetett az ön életére. Édesapja után mintha ön is „összenőtt” volna a történelemmel: 1956-ban, a forradalom évében született. Gondolom, ka­maszfiúként óriási élmény volt az édesapjától személyes beszámolókat hallgatani arról a ­háború végi, az ország számára sorsfordító időszakról, ami más iskolásnak „csak” történelemkönyvi lecke volt.

Ez valóban így van. Hihetetlen történeteket mesélt, melyek máig bennem élnek. Talán nem vé­letlen, hogy a Magyar Országos Levéltár „elbeszélt történelem” nevű interjútára, az Oral History Gyűjtemény édesapám számos sztoriját rögzítette. Egyébként csak egy mellékszál, de a nevemben szereplő S.-t is neki köszönhetem; ő vette fel, amikor közéleti szerepet vállalt. Mivel természetesen akkoriban is rengeteg Szabó volt az országban, így valahogy meg kellett különböztetnie magát a többitől. Ez persze kevésbé lényeges, ami viszont sokkal fontosabb, hogy nem csak az egykori parasztpárti politikust ismerték és tisztelték benne, hiszen két egyetem is díszdoktorává fogadta, közülük a gödöllői agrártudományi egyetemnek pedig – még állam­titkárként – az alapítója is. Az intézmény fél év­százados jubileumán ő mondta a díszbeszédet. Érdekes volt hallgatni, pláne látni a sok-sok aktív professzor arcát, amint a mezőgazdász szakma egyik élő legendája felidézi nekik az egyetemalapítás történetét. Számomra édesapám egyenlő volt a kötelesség- és hivatástudattal, a helytállással. Ezek olyan erények, melyeket nem csak eltanultam tőle, de magam is igyekszem így élni és a munkámat ­végezni. Mivel országos és budapesti kamarai tisztségeim is vannak, ezekben még inkább odaadással tartozom a szakmának, az ügyvédi hivatásnak. ­Pláne, hogy köztestületként felelősséggel tartozunk az utánpótlás kiképzéséért; bár fiatal kollégáink konkurenseink is lesznek egyben, de ennek a feladatnak mégis a jó oldala az erősebb.

A szakmájában szinte mindent elért már. A sikerei és egy ilyen erős családi háttér sohasem inspirálta a politikára, különösen, hogy az apai példakép ilyen erősen hatott önre?

Ha őszinte akarok lenni, mindig kacérkodva nézek a politika felé, időről időre foglalkoztat a gondolat, de igazi ambícióm sohasem volt rá. Ha az ér­zelmeimnek engedek, ma biztosan politikus lennék, de ez ügyben szerencsére nem az emócióim ve­zéreltek, sokkal inkább racionális döntések. Talán leginkább a rendszerváltáskor lett volna erre lehetőség, de a XX. századi magyar politika számomra összességében nem igazán volt vonzó a maga különös figuráival és kacskaringóival. Ráadásul a ’90-es évek közéleti minősége, a szereplők milyensége nem igazán győzött meg arról, hogy netán nekem is ebben a csapatban kellenne játszanom. Ez ma sincs másképp, viszont sosem bántam meg a dönté­semet – ellenkezőleg.

Az édesapja sem ösztökélte?

Egyáltalán nem. Annak ellenére sem, hogy egy világosan hierarchizált családban nőttem fel. A szüleim mégis megtalálták azt a nevelési egyensúlyt, ami a szigor és az önállóság között húzódik. Ezt a családpedagógiai tradíciót egyébként én is igyekszem továbbfolytatni a gyerekeinknél.

Nos, ilyen előismeretek után talán érthetőbb is lesz a jogásszá válásának, s későbbi pályafutásának története. De miért pont az ügyvédség?

Már középiskolásként tudtam, hogy ügyvéd szeretnék lenni. Vonzott ez a pálya, hiszen az általam látott képviselőit olyan milliő vette körül, ami akko­riban igencsak elütött a társadalmi átlagtól. Legtöbbjükből sugárzott az elegáns konzervativizmus, ami vonzónak tűnt nekem. Ehhez persze az is hozzátartozik, hogy a műszaki vagy általában a reál­tudományok a mai napig nem érdekelnek; bár fontos napi munkakellék a mobiltelefon, és szeretem is, de egy új készülék beállításától most is viszolygok. Viszont már az általános iskolában, de kiváltképp a gimnáziumban markánsan megmutatkozott a humán beállítottságom. Sosem volt erős oldalam az írás, beszélni annál inkább tudtam. Ez pedig ugyebár elengedhetetlen kelléke a jó ügyvédnek. Ma is akkor vagyok a leginkább elememben, ha ­szóban kell megvitatnom egy ügyet, élőbeszédben kell érvelnem, ezért is élvezem a tárgyalásokat az ügyfelekkel. Számomra a legnagyobb szakmai ki­hívást jelenti egy jó, meggyőző beszéddel érvelni például egy bonyolult üzleti megállapodás tervezett kialakításánál, majd ez alapján létrehozni egy kompromisszumos megállapodást. A jó beszélő­képességnek köszönhetően sok helyen vagyok amolyan villámhárító, egy-egy vitás, konfliktusos helyzetet is kezelni tudok akár a kamarában, akár az élet más területein. Persze a kibontakozásomat ­annak idején a diákkörnyezet is segítette, hiszen a Móricz Zsigmond Gimnáziumban érettségiztem, az osztálytársi-baráti kapcsolataim is szélesítették a világlátásom. Minden sznobizmus vagy felhang nélkül mondom, hogy e srácok többsége az akkori bel-budai közegből, jó polgári rétegből érkezett. Én magam Pasaréten nőttem fel, sőt a mai napig ott lakom, telekszomszédságban az egykori családi ingatlannal. Lényegében ugyanott, csak egy másik házban. Ebben is ragaszkodom a hagyományokhoz.

 

fotó: Balkányi László

Gondolom, érettségi után nem volt kérdés a jogi egyetem. De az átlagember azt hinné, egy fiatal jogász híres büntető­perekben szeretne védeni, pláne olyan beszéd- és érvelési készséggel, mint amilyen önnek van. Kezdettől fogva érdekelte a gazdasági jog, vagy inkább a kényszerűség vitte ebbe az irányba?

Az Eötvös Lóránd Tudományegyetem Állam- és Jogtudomáyni karán 1981-ben szereztem diplomát. Amikor végeztem, valódi, mai értelemben vett cég- vagy gazdasági jogról ugyan még nem lehett beszélni, de a ’80-as években már érezhető csírái voltak ennek. A kisvállalkozások és a GMK-k indulásának vagy inkább felfutásának a korszaka volt ez, hamar kapcsolatba kerültem velük, mint ügyfelekkel. Meghatározó volt, hogy ügyvédjelöltként a ­16-os számú Ügyvédi Munkaközösséghez kerültem, amelyik nem messze innen, a Szervita téren, a Rózsavölgyi zeneműbolt épületében működött. Tíz évet töltöttem el ott, mely szerintem Budapest legjobb irodája volt akkoriban, nagy felkészültségű, kiváló alapítókkal és ügyvédekkel. Sokat elárul az ott folyó remek színvonalú munkáról, illetve az ott dolgozók kvalitásairól, hogy később legalább hat-hét komoly, nagy nevű iroda nőtt ki a 16-osból, melyek ma is vezető szerepet visznek egy-egy területen. De maga a 16-os ÜMK is megmaradt a legjobbak között, ma S.B.G.&K. Szabadalmi és Ügyvédi Iroda néven működik. De ami a kérdésében „rejlik”, kezdőként szinte mindenféle megbízásom volt, s köztük valóban foglalkoztam büntetőjoggal. Nem is akármilyen sikerrel. Viszont korán rájöttem, hogy a büntetőügyek messze állnak a lelkivilágomtól. Így tehát egyáltalán nem a kényszerűség vitt a cégjog felé, egyszerűen rátaláltam a habitusomnak leginkább megfelelő, hozzám legnkább közelálló területre. Pedig volt igazán emlékezetes büntetőügyem is, melyben sikerült hatalmas eredményt ­elérni. A magyar bűnügyi történelem egyik legnagyobb port felverő esete volt a ’80-as évek elején, amikor a Szépművészeti Múzeumból több nagyon értékes festményt elloptak a betörők. Az ügy felgöngyölítése során nem csak a tettesek, hanem az intézményi felelősök ellen is eljárást indítottak, kezdve az illetékes államtitkártól a múzeumőrökig bezárólag. A 13 ember közül végfül csak kettő ellen emeltek vádat, egyikük a Központi Múzeum Igazgatóság helyettes vezetője volt, akit történetesen én védtem. Végül 1984. szeptember 14-én jogerősen felmentették, melyet ő egy számomra készíttetett habán cseréptálmásolattal köszönt meg. Ezt a mai napig itt őrzöm az irodámban. Voltak más sikereim is, de ezek ellenére sem bántam meg, hogy a büntetőjogról átváltottam a gazdaságira. A ’89-’90-es esztendő ráadásul kifejezetten jó időszak volt egy már gyakorló ügyvédnek, hiszen túl voltunk az 1988-as társasági törvényen, mellyel megnyílt az út a vállalatalapítás, nem sokra rá pedig a priva­tizáció és a nagy multinacionális cégek ideérke­zése előtt. Igaz, ennek nyomán és a rendszerváltás miatt lehetőségem lett volna akár külföldre is ­menni, de szívesen maradtam itthon, mivel a praxisom jól ment. Nem volt okom a váltásra. Nos, az S.B.G.&K.-tól 1991-ben követtem Bogsch Attilát, aki a principálisom is volt, vele öt évig dolgoztam együtt. Sokat tanultam tőle, olyan tudást adott át, melyet ma is hasznosíthatok, kezdve az ügyfélkezeléstől, a viselkedésen, a megfelelő kommu­nikáción át egészen a levelezésig bezárólag. Egy­szóval stílust, amely meghatározza a sorsunkat ­ebben a hivatásban, különösen a mi jogágunkban. Különösen fontos volt, hogy megmutatta, mek­kora információhalmaz az, amelyet tudnia kell az ügyfelünknek, s melyek azok, melyek csak terhet jelentenének a számára, így elegendő, ha csupán mi ismerjük azokat. Ezt az arányosságot sosem szabad kibillenteni az egyensúlyából, mely egyben a bizalom ára is köztem és az ügyfelem között.

Az állandóság iránti tiszteletét, vonzalmát már többször említette. Jól látszik ez abból is, hogy bőven „felnőtté vált” már az ügyvédek között, de viszonylag későn vágott bele a saját praxis alapításába. Sokakkal ellentétben nem engedett a rendszerváltás csábításainak, s nem ugrott fejest az önállósodás vonzó, de mégis bizonytalan világába. Nem volt ez túl ­óvatos haladás?

Szerintem egyáltalán nem. Amint már említettem, épp ez a megfontolt gondolkodás teszi lehe­tővé, hogy az irodánk másfél évtizede, a 2008 óta tartó válság ellenére is talpon tudott maradni. Sőt, szinte érzékelhető veszteségek nélkül tud ­működni. Én sok más mellett ezt a szellemiséget „apportáltam” az irodába. Utóbbit társammal, az Egyesült Államokban is jogi képesítést és rutint szerzett, rendkívül felkészült dr. Bán Chrystával 1997 elején alapítottuk meg elődünk, az amerikai Shearman&Sterling budapesti irodájának átszer­vezésével.

Az ügyfélkör megmaradt, vagy mindent elölről kellett kezdeni?

Szerencsére nem a nulláról indultunk, a Shearman& Sterling által képviselt, itt működő cégeket átvettük tőlük, de a mi meglévő ügyfélkörünket is hoztuk magunkkal. Így alakult ki a teljes képviseletünk. Az eltelt tizenöt évben persze nagy változások történtek, a maiak között már alig akad néhány az akkori cégek közül. Ez persze nem mindig jó, hiszen az állandó ügyfélkör stabil, kiszámítható működést tesz lehetővé. Azonban, egy változó piacon bizonyos mértékben óhatatlanul jönnek-mennek a vállalatok. Tudni kell, hogy a Shearman&Sterling a világ egyik vezető nemzetközi ügyvédi irodája, mely 1989-ben kezdett magyarországi jogügyle­tekkel foglalkozni, majd 1991-ben hivatalosan is megnyitotta budapesti irodáját. Azokban az években több jelentős magyar privatizációs tranzak­cióban közreműködött, a bankok, a telekommunikáció, az olajipar és a gázszolgáltatás, valamint más iparágak területén, például az élelmiszer-­feldolgozásban, a gyógyszeriparban és az agroké­miában. Részt vett számos külföldi társaság itthoni befektetési és finanszírozási ügyleteiben és a ke­reskedelmi jog valamennyi területére kiterjedő jogszolgáltatást nyújtott az itt üzleti tevékenységet folytató cégek számára. A Shearman&Sterling 1997. január 1-jén adta át magyarországi praxisát a mi ügyvédi irodánknak, amely alapvetően ugyanazon jogászokkal alakult meg, mint akik az átszervezést megelőzően is már az amerikaiak budapesti irodájánál dolgoztak. A közvetlen együttműködésünk még csaknem három évig, 1999 végéig állt fenn a Shearmannal. Mi, folytatva a hagyományt, szintén teljes körű jogi szolgáltatást nyújtunk, ügyfeleink főleg nemzetközi társaságok, azok itteni leányvállalatai és jelentős magyarországi társaságok. Első­sorban cégek összefonódásával és felvásárlásával kapcsolatos ügyleteket, valamint általános kereskedelmi és társasági jogi tanácsadást végzünk, s természetesen ellátjuk ügyfeleink peres képviseletét is. Speciális szakterületünk az IT közbeszerzési projektekre vonatkozó összetett szerződések megtárgyalása és megszövegezése, a magyar és EU-s versenyjog, a telekommunikációs, a munka-, az in­gatlan-, a bank- és finanszírozási, az energetikai, továbbá a szellemi alkotások joga. Ez utóbbi terü­letén én már a 16-os ÜMK-ban is nagy jártasságra tettem szert, hiszen annak az irodának az egyik fő szakterülete épp a szabadalmi jogok menedzselése volt. Ügyvédi irodánknál jelenleg hat partner, négy társult magyar ügyvéd és két ügyvédjelölt tevékenykedik. Németország egyik legnagyobb füg­getlen, nemzetközi ügyvédi irodájával, a Gleiss Lutz-cal 2004 óta állunk stratégiai szövetségben. Az 1949-ben alapított, élvonalbeli Gleiss Lutz mintegy 290 jogászt foglalkoztat berlini, düsseldorfi, frankfurti, hamburgi, müncheni, stuttgarti és brüsszeli irodáiban, emellett jól kiépített nemzetközi kapcsolatokat tart fenn vezető, független ügyvédi irodákkal a világ szinte minden részén. És még egy gondolat tartozik ide: a 16-os számú munkaközösségben, illetve annak utódjánál, az S.B.G.&K.-nál a gazdasági jog nemzetközi vérkeringésébe is be­kerülhettem, így olyan rutinra tehettem szert, melyet nem csak a mi irodáknál, hanem a kamarai tevékenységemben is hasznosítani tudok. Bár dol­gozni nem mentem külföldre, egy rövid USA-beli kitérőt én is tettem, 1992-ben. Nem akarom túl­dimenzionálni, de ez a tanulmányút is hozzájárult a tudásbővítésemhez, mely a rendszerváltással ­eljött piacnyitás miatt igencsak hasznosnak bizonyult. Az amerikai jog alapelveit tanultuk egy nyáron át, a kurzus néhány tucat résztvevőjét id. George Bush elnök által áláírt köszöntőlevéllel fogadták. A bekeretezett, White House-os fejléces dokumentum itt lóg a szobám falán, bár nem csak az én kedvemért nyomtatták, mivel minden hall­gató kapott ilyet, de nekem mégis kedves emlék. Kétségtelenül szakmai pályám legnagyobb elismerésének a 2007-ben kapott Eötvös díjat tekintem.

 

fotó: Balkányi László

Beszéltünk már a politikáról, ami csak emocionálisan foglalkoztatta, racionálisan azonban soha. Ugyanakkor kamarai tiszt­viselőként – ha teszik – szakpolitizál. Mível régóta vállal szerepet a köztestületben, vélhetően szívesen csinálja. De ön vajon mit hagy az utókorra, egyszerűbben fogalmazva: sikerélménye van több, vagy inkább a küzdelmesebb része ­hárul önre?

Az utóbbi években az iroda mellett valamivel több időm jut egyéb tevékenységekre is, úgy a budapesti, mint a Magyar Ügyvédi Kamaránál (MÜK) végzett munkámra. Ez a fajta szerepvállalás nem áll távol tőlem, így szívesen elvállaltam a jelölt­séget, amikor a kollégáim erre inspiráltak. Bizalmuknak köszönhetően a Budapesti Ügyvédi Kamaránál (BÜK) már a harmadik ciklusban, 2002 óta vagyok titkár, a nemzetközi ügyekért felelek. A MÜK-nél nem választott tisztségviselő vagyok, így eltérőek az ebbéli jogosítványaim is, ráadásul sok adminisztrációval és utazással vagy delegá­ciók itthoni fogadásával jár. A MÜK tagja az EU ügyvédi kamaráinak brüsszeli ernyőszervezetében, melynél egy állandó delegáció működik minden ­országból, így Magyarországról is. Ez egy olyan háromfős grémium, melyben dr. Bánáti János elnök úr felkérésére dolgozunk, én például immár 2008 óta. Elsődleges feladatunk a magyar ügyvédség képvi­selete Brüsszelben. Az Európai Unió bürokráciájának része, hogy a közösség országainak minden szakmai szervezete képviselteti magát, amolyan lobbitestületként. Az érdekkijárás azonban nem ­öncélú, amire majd mondok is egy példát. Ezáltal nagy sok hasznos információt tudunk becsator­názni a magyarországi döntéshozatalba, segítendő a hazai ügyvédség tevékenységét. Amikor először felvetődött, hogy Magyarország újra az IMF-hez fordul, mi azonnal felvettük a kapcsolatot azokkal a CCBE-tagokkal, melyek már tárgyaltak vagy épp tárgyalásban vannak a Nemzetközi Valuta­alappal. Azt szerettük volna megtudni, milyen kérdésekre, netán kérésekre, feltételekre számíthatunk az EU-tól.

Ezek szerint önök a magyar kormánynak nyújtanak jogi segítséget a tárgyalások ­során?

Nem, egyáltalán nem! A CCBE nem politikai, hanem amint már mondtam, kizárólag szakmai szervezet, így természetesen nekünk is kizárólag a hazai ügyvédszakma képviselete a dolgunk. Ami konkrétan az IMF-tárgyalások körüli szerepünket illeti, az utóbbi idők legnagyobb sikereként elértük, hogy a CCBE állásfoglalása alapján az Európai Bizottság kötelezte magát arra, hogy nem követel meg semmi olyat a hitel feltételéül, ami veszélyeztetné az igazságszolgáltatás, ezen belül az ügyvédség alapértékeinek működését. Ez praktikusan azt jelenti, szavatolják, hogy az ügyvédi érdekek nem sérülnek egy várható IMF-EU-Magyarország alku során. Óriási eredmény ez, különösen, hogy a leendő megállapodás esetleges „igazságügyi listájának” véglegesítését maga Viviane Reding, az EB alelnöke, igazságügyi biztos asszony fogja jóváhagyni. Övé lesz az utolsó szó ez ügyben, s ez azért is sokat jelent, mert mindeddig sem a magyar kormány felé, sem az ő részéről nem fogalmazódott meg olyan igény, hogy az estleges csomag részeként bármiben is csorbítanák működési feltételeinket. Jó érzés ez azért is, mert a mi kezdeményezésünkre megfogalmazott ajánlás egyben nemzetközi eredmény is: nem kizárt, hogy más tagországok esetében is irányadó lehet egy IMF-tárgyalás során. S mielőtt bárki azt mondhatná, hogy ez csupán a mi önös szakmai érdekünk, hadd tegyem hozzá rögtön azt is: egyrészt minden ügyvédérdeknek az ügyfél érdeke, annak védelme adja az értelmét, másrészt a jogállamiság egyik alappillére, hogy az ügyvédnek minden körülmények között garantálni kell azt a szerepét, hogy az állam igazságszolgáltató gépezetével szemben – mely igazságszolgáltatásnak független magán­hivatás gyakorlójaként maga is része – valódi, hathatós és demokratikus jogvédelmet nyújthasson a bajba került polgároknak. Ez tehát minden itt élő és dolgozó embernek és cégnek az érdeke. Az ügyvédség függetlensége tehát kiemelt cél, egy százéves alapelv, alkotmányos követelmény, ami mostanában néhány ponton sérülhet is. Elég csak a sokat vitatott ügyvédi eskü szövegére gondolni, vagy arra a kezdeményezésre, hogy csak az lehet önálló ügyvéd, aki legalább egy évet eltöltött már a karon belül.

Ha már az ügyvédi függetlenséget hangsúlyozza, nem mehetünk el szó nélkül amellett, hogy a kormány gyakorlatilag épp most szünteti meg a jogi képzés állami finan­szírozását, ami alig néhány helyen marad meg. A jogásztúlképzés a kamarán belül is hosszú évek óta vitatéma, ám az állam drasztikus közbelépése, mintha a ló túlsó oldala lenne. Önnek mi a véleménye erről?

Fontosnak tartom a jogászoktatás jó színvonalát, ugyanakkor az, hogy hány ügyvédre van szüksége egy országnak, az a gazdasági erejétől függ. A tízmilliós Magyarországon például 12 ezer, míg a 40 milliós Spanyolországban százötvenezer ügyvéd praktizál. Érezhető, hogy a két aránypár között nem azonos a szorzószám. Tény, hogy a hazai piachoz képest az elmúlt évtizedben túl sokan áramlottak be az ügyvédvilágba, az egyetemek ontották a frissen végzett diplomásokat, miközben a jogi karokat is egyre könnyebb volt akkreditálni. Ugyanakkor épp az ügyvédi függetlenség miatt sokkal szerencsésebb lett volna, ha maga a szakma végezhette volna el a szűrést. Az állami adminisztrációs beavatkozás annak ellenére sem üdvözítő, hogy az elmúlt húsz évben lényegesen felhígult ez a hivatásrend. Ez egy szerteágazó oktatáspolitikai kérdés, mely összetett szabályozást igényelne, épp ezért a döntés nyilvánosságra kerülésekor az ügyvédség szinte egésze egyöntetűen elutasította, hogy a szakmában bevezessék a létszámkorlátozást, amint az történt 1990 előtt, amikor államilag húzták meg a kamarai taglétszámot. A mostani megoldás egy vitatható döntés eredménye.

Korábban említette a nevelési elveit, melyeket még a szüleitől lesett el „gyakorló gyerekként”, s maga is továbbad a saját utódainak. Közülük vajon lesznek-e követői, ha már ön jogászként fehár hollónak számított a családjában?

Azért nem teljesen egyedül képviselem a jogá­szokat a családban, a feleségem ugyanis közjegyző.

Látja, az ő esetében mégis megvalósul az államilag megszabott létszámkvóta…

Ez igaz, csakhogy más a joghierarchiában betöltött státuszuk: állami feladatokat látnak el, állami jogkörben, magánvállalkozóként, így náluk indokolt a létszámkorlát. A praxisuk ezért nem is örökölhető, viszont sokezer embernek adnak biztos megélhetést. De visszatérve a családhoz, három gyermekünk van. A két nagy lányunk már önálló, Zsófi, a nagyobbik építész, Luca pedig gyógypedagógus és pszichológusnak tanul. Ahogy annak idején édesapám sem bánta, hogy nem lettem politikus, én sem szomorkodom, hogy nem követtek a jogi pályán. Persze szülőként gondolunk arra, hogy gye­rekeink folytassák a mi hivatásunkat. Erre már csak Ádám fiunkban látunk reményt, ugyan csak 14 éves, de azt hiszem, hozzám hasonló karakterisztikus vonásai vannak. Fiatal kora ellenére egy jó fel­lépésű, nagyon jó beszédkészségű emberke, s már beszélt arról, hogy érdekli az ügyvédség. Szinte ­hihetetlen, de az én hatvan körüli barátaimmal, ismerőseimmel szinte teljesen egyenrangú felnőttként tud beszélgetni. És persze további remény is lehet még, habár unokánk még nincs, de már ­nagyon várjuk!

Említette, hogy az életében fontos a társadalmi szerepvállalás, a szolidaritás. Egyik alapítója a Rotary Budapest – Szent Gellért Klubnak, de úgy tudom, az iroda maga is tesz jótékonysági felajánlásokat. Ezekről hogyan döntenek?

Nos, valóban az egyik alapítója vagyok a Szent ­Gellért Rotary Klubnak, melynek hat éve vagyok aktív tagja, egy évig pedig az elnöke is voltam. Sokféle támogatási programban veszünk részt, melynek fő iránya az oktatás, miközben természetesen nagyra tartom azokat, akik inkább az egészségügyi segélyezésre fordítanak pénzt és energiát. Alkalmanként is részt veszünk ilyenekben, de ahogy a Rotary maga is a szegény vagy épp a határon túli ­fiatalok taníttatásában vállal segítő szerepet, úgy az irodánk is efelé mozdult el. Ebbe természetesen az ügyvédjelöltek felkarolása is beletartozik, jelenleg két fiatal kollégaaspiránsunk van, s bízom abban, hogy ha végeznek, csatlakoznak az irodánkhoz. Ebben is fontosnak tartom ugyanis az állandóságot, amire jó példa, hogy a legfiatalabb ügy­védünk is már kilenc éve dolgozik nálunk. Őket ­leginkább ajánlások alapján vesszük föl, ha erre alkalmasnak ítéljük a magyar és az idegennyelvű interjú után. Emellett például támogatjuk az ELTE jogi képzését is. Nagyjából az éves bevételünk egy százalékát fordítjuk jótékony célokra, ami nem ­kevés, hiszen több millió forintról van szó. Mivel a partnerek közt Bán Chrysta az egyetlen hölgy, az ő „ösztöneiben” mindannyian tökletesen megbízunk, ezért lényegében az ő alánlásai alapján döntünk ­ennek az összegnek a sorsáról. Azt hiszem, mindig jó helyre kerül a pénz, s sokakat támogatni tudunk vele.

Lassan négy évtizedes sikeres pályafutás után megengedheti már, hogy hétvégén kikapcsolja a telefont, s csak a családjának, a hobbijainak éljen?

Tulajdonképpen erre nincs is szükség. Pláne, hogy ma már az e-mail is egy bevett, mindenhonnan és mindenkor elérhető, a telefonhoz képest nem „­zavaró” kommunikációs eszköz. Egyébként pedig épp az ügyfélkör miatt is lehetséges, hiszen a mul­tinacionlis cégek, a nagy- vagy közepes vállalatok vezetőivel hétközben mindent el tudunk intézni, ezért egészen ritka, hogy valamiért hétvégén is beszélnünk kellene. Ami inkább „elviszi” a pihenés elől az időt, az a kamarai rendezvények sora, melyet viszont inkább hétvégén tartanak meg. De az egyben szórakozás is nekem. Kiváltképp, hogy a feleségemmel szeretünk társaságba járni. Ha pedig valóban magunkban vagyunk, akkor sokat utazunk. Persze annyit, amennyit a 14 éves fiunk mellett megengedhetünk. Télen síelni szoktunk, ha pedig megjön a jó idő, biciklizünk. A nyári szerelem a Balaton. Lellén van egy kis apartmanunk, ott van leginkább lehetőség arra, hogy a teljes család hosszabb időt együtt tölthessen. Mindannyian imádunk ott lenni, hihetelen a víz atmoszfé­rája, a Balaton az összes esztelenségével egy csodás jelenség. Ha pedig a szabadidőt tágabb értelemben veszem, az irodaszervezési elvem is az, hogy mindenkinek teljes életet kell ­élnie. A társadalom ugyanis elvárja egy ügyvédtől, hogy tájékozott és művelt legyen a kultúrát, a közéletet és a hétköznapokat illetően is. Erre pedig időt kell szakítani és biztosítani, hogy eljussunk színházba, sportrendezvényekre, hogy olvashassunk és feltöltődhessünk. Egy ügyvéd nem élhet elefántcsonttoronyban, időt kell szakítanunk a világ dol­gaira.

Az interjú az Ügyvédvilág 2012 novemberi számában jelent meg.

Kapcsolódó cikkek:


Képes beszámoló a Jogi Innovációs Napról
2019. december 13.

Képes beszámoló a Jogi Innovációs Napról

2019. november 29-e nem csupán egy egyszerű nap volt, hanem egy meghatározó lépcsőfok, melyet reményeink szerint még számtalan újabb fog követni az együttgondolkodásban.

Adatvédelmi reggeli: Negyedik felvonás
2019. december 11.

Adatvédelmi reggeli: Negyedik felvonás

December 3-án rendezték meg a Mezzo Music Restaurantban a negyedik adatvédelmi reggelit, amelyen az ARB Privacy Consulting Kft. ügyvezetője dr. Révész Balázs mellett, dr. Majsa Ágnes a Nemzeti Adatvédelmi és Információszabadság Hatóság Engedélyezési és Incidensbejelentési Főosztályának vizsgálója, valamint Szöllősi Tibor a LegalITLab Kft. ügyvezetője tartott előadást.

AB: A bíróságnak vizsgálnia kell az ÁSZ megállapításait
2019. december 10.

AB: A bíróságnak vizsgálnia kell az ÁSZ megállapításait

Az Alkotmánybíróság a párttámogatás visszafizetésével kapcsolatban úgy döntött, hogy az Állami Számvevőszék megállapításai alapján indult végrehajtási jellegű közigazgatási cselekmények jogszerűségét a bíróságnak érdemben kell felülvizsgálnia.