Mindig az ügyfél teszi a biztosítási ajánlatot?

Ez a cikk több mint egy éve került publikálásra. A cikkben szereplő információk a megjelenéskor pontosak voltak, de mára elavultak lehetnek.

A cikk azt a kérdést járja körül, igaz-e, hogy biztosítási ajánlatot kizárólag ügyfél tehet? A rövid válaszom: nem. Soha nem is volt ilyen szabály. Ennek ellenére az elmúlt évtizedekben a biztosítási szakmában elterjedt az a dogma, hogy az ajánlattevő mindig az ügyfél. Min alapult ez és mi a jelentősége annak, hogy ki teszi a biztosítási ajánlatot? Milyen változásokat hozott ezzel kapcsolatban a 2014.-ben hatályba lépett 2013. évi V. törvény, vagyis az új polgári törvénykönyv (Ptk.)?

A biztosítás létrejöttére vonatkozó korábbi szabályok

Mielőtt a jogi szabályozás részleteibe belemennénk, nézzük meg a korábbi szabályozást, vagyis a polgári törvénykönyvről szóló 1959. évi IV. törvényt, azaz a régi Ptk.-t.

537. § (1) A biztosítási szerződés a felek írásbeli megállapodásával jön létre.

(2) A szerződés akkor is létrejön, ha a biztosító az ajánlatra tizenöt napon belül nem nyilatkozik.

A szerződés per definitionem a felek kölcsönös és egybehangzó jognyilatkozata, amelyből kötelezettség keletkezik a szolgáltatás teljesítésére és jogosultság a szolgáltatás követelésére. Ez azt jelenti, hogy egy szerződés létrejöttéhez mindkét fél nyilatkozatára szükség van, ami tipikusan úgy történik, hogy az egyik fél ajánlatát a másik elfogadja. Az általános szabályokhoz képest a fenti idézett jogszabályhely második bekezdése egy kivételszabályról rendelkezik, ugyanis itt egy olyan speciális esetről van szó, amikor a biztosító kifejezett nyilatkozata nélkül (hallgatásával) is létrejön a szerződés, amennyiben 15 napon belül az ügyfél nem kap ajánlatára választ.

Felmerülhet a kérdés, miért is tenne az ügyfél ajánlatot a biztosítónak, hiszen a biztosítási feltételeket és a díjazást is a biztosító szokta kialakítani, az ügyfél pedig azt vagy elfogadja, vagy nem. Mégis, lakossági biztosítási szerződések esetén hagyományosan egy biztosítási szerződéseket értékesítő ügynök szokta kitölteni és a biztosító díjszabása szerint bedíjazni a biztosító úgynevezett ajánlati űrlapját, majd íratja azt alá az ügyféllel, mint ajánlattevővel.

A vállalati biztosítások esetén viszont jellemzően nem ajánlati űrlapok kitöltésével jönnek létre a biztosítási szerződések. A gazdasági társaságok általában biztosítási alkuszt vesznek igénybe a biztosítók versenyeztetéséhez. Az alkusz ilyenkor begyűjti az ügyféltől az ajánlatkéréshez szükséges információkat és azokat eljuttatja a biztosítóknak annak érdekében, hogy azok ajánlatot tehessenek az ügyfél részére. Előfordulhat, hogy az ügyfél vagy az alkusz által rendelkezésre bocsátott információk nem elégségesek a biztosító kockázatvállalói részére, ilyenkor a biztosító további információkat szokott bekérni, de az sem ritka, hogy a biztosító szakemberei helyszíni kockázatfelmérést végeznek a biztosító ajánlatának kiadása előtt. Ezt követően, mindezen információk birtokában teszi meg a biztosító az ajánlatát. Ilyen, vállalati biztosítások esetén éppen ezért semmi nem indokolja, hogy az ajánlatot az ügyfél tegye, illetve hogy az ügyfél elfogadó nyilatkozatának beérkezése után a biztosító az ajánlatot még elutasíthassa.

[htmlbox karteritesi_jog]

Amikor viszont a szerződéskötés ügynökön keresztül, a biztosító ajánlati űrlapján történik, tehát az ügyfél lesz az ajánlattevő, jogos elvárás, hogy miután az ügynök továbbítja az ügyfél ajánlatát a biztosítónak, utóbbi belátható időn nyilatkozzon az annak elfogadásáról annak érdekében, hogy az ügyfél ne maradjon túl hosszú ideig olyan függő jogi helyzetben, amikor nem tudja, hogy biztosítási fedezettel rendelkezik-e. Éppen ez az oka annak, hogy a jogalkotó erre az esetre olyan rendszert hozott létre, hogy egy bizonyos idő (itt 15 nap) elteltével a szerződés akkor is létrejön, ha a biztosítótól semmilyen reakció nem érkezik.

A gyakorlatban ez az eljárásmód védi a biztosítót az ügynök hibájával szemben arra az esetre, ha az ügynök az ajánlatot például rosszul, nem a biztosító tarifájának megfelelően díjazta, vagy olyan kockázatra vett fel ajánlatot, melyre a vállalási irányelvei szerint nem volna lehetőség. Utóbbi esetekben ugyanis a biztosító – 15 napon belül – elutasíthatja az ajánlatot vagy módosító ajánlatot (ellenajánlatot) tehet az ügyfél részére. Amennyiben viszont ezt a biztosító csak 15 nap után teszi meg, akkor az ilyen elutasító vagy módosító nyilatkozat érvénytelen, hiszen a szerződés a 15 nap leteltével a törvény szerint az ajánlatnak megfelelően már létrejött.

Mindez óriási kockázatot rejt magában a biztosító szempontjából. Előfordulhat ugyanis olyan eset, amikor az ügynök által a biztosítóhoz eljuttatott ajánlat elkallódik a biztosítónál. Trükkös és jól tájékozott ügyfelek esetén az sem elképzelhetetlen, hogy valaki egyszerűen levél formájában küld egy számára igen kedvező ajánlatot a biztosítónak, abban a reményben, hogy arra nem érkezik időben válasz és a szerződés az ő általa meghatározott igen kedvező kondíciókkal létrejön.

Sőt, volt olyan időszak is, amikor ez, a biztosító rendelkezésére álló határidő még csak 48 órát tett ki. Így rendelkezett ugyanis a 142 évvel ezelőtti, az 1875. évi XXXVII. törvénycikkünk (Kereskedelmi Törvény), valószínűleg a világon egyedülálló módon:

468. § A biztosítási ügylet érvényességéhez írásbeli szerződés szükséges.

Az írásbeli szerződéssel egyenlőnek tekintendő a biztosító által kiállított kötvény, vagy az elfogadott ajánlatnak a biztosító könyveibe történt bevezetése. A bevezetés megtörténtnek tekinttetik, ha a biztosító a biztosítási ajánlatot annak vételétől számítandó 48 óra alatt vissza nem utasította. Ez utóbbi esetben a biztosítás az ajánlat elküldését vagy átadását követő napon déli 12 órakor veszi kezdetét.

Látható, hogy mind a Kereskedelmi Törvény, mind a régi Ptk. hasonlóan szabályozza azt az esetet, amikor az ügyfél teszi az ajánlatot. Megítélésem szerint eme rendelkezések megalkotásának célja az volt, hogy az ügyfél 48 óránál, illetve a későbbi szabály szerint 15 napnál tovább ne maradjon függő jogi helyzetben a tekintetben, hogy biztosítási fedezete fennáll-e, és rászorítsa a biztosítót arra, hogy belátható időn belül nyilatkozzon a kockázat elvállalásáról.

Létrejöhet-e a fentiektől eltérő eljárásrendben biztosítási szerződés? Tehet-e a biztosító ajánlatot az ügyfélnek?

Nem hiába szokták mondani, hogy egy jogi szövegben minden egyes szónak lehet (és általában van is) jelentősége. Itt a fent idézett Ptk.-szakasz második mondatában (A szerződés akkor is létrejön, ha a biztosító az ajánlatra tizenöt napon belül nem nyilatkozik ) található „is” szócskára hívnám fel a figyelmet. Ebből az egy kis kétbetűs szóból teljesen világossá válik, hogy a jogalkotó ezzel a rendelkezéssel arra az egy esetre alakít ki egy szabályt, amikor az ügyfél tesz ajánlatot, de ez a szerződéskötésnek csak az egyik módja, másképpen „is” létrejöhet biztosítási szerződés. Márpedig eszerint bármely más esetben kizárólag a (1) bekezdésben meghatározott írásbeliségnek kell megfelelni. A Ptk. mögöttes jogszabályként működő szerződésekre vonatkozó általános szabályai szerint ugyanis a szerződéskötés történhet bármely fél által tett ajánlat másik fél általi elfogadásával, bárki tehet ajánlatot a másiknak, legyen az vevő, eladó, megrendelő vagy szolgáltató, stb.

Ezzel szemben a biztosítási szakmában elterjedt felfogás szerint a 15 napos határidő mindig a biztosító kockázat-elbírálási ideje, amelyen belül még dönthet, elfogadja-e vagy elutasítja az ajánlatot.

A német modell

A német biztosítási szerződési jog két szerződéskötési modellt ismer, az úgynevezett „Antragsmodell”-t és az „Invitatiomodell”-t. Az első esetében a szerződés az ügyfél „ajánlatának” biztosító általi elfogadásával jön létre, hasonlóan ahhoz az esethez, amelynél a magyar szabályozás a 15 napos szabályt alkalmazza. Az Invitatiomodell viszont éppen azt az eljárást szabályozza, amikor az ajánlatot a biztosító teszi. Ilyenkor a biztosítót tesz ajánlatot, és amennyiben ezt az ügyfél elfogadja, a szerződés létrejön, a biztosító részéről további nyilatkozatra nincs szükség.

Szemben a magyar „ajánlat” elnevezéssel, a német biztosítási szakma más kifejezést használ az ügyfél és mást a biztosító ajánlatára. Az ügyfél által tett ajánlatot „Antrag”-nak (igénylést, kérvény) nevezik, ajánlatnak („Angebot”) pedig a biztosító nyilatkozatát hívják.

Az „ajánlatra” használt két különböző elnevezés alkalmazása tisztán elkülöníti a szerződéskötés két módját, ezzel nagymértékben elkerüli azt a problematikát, melyet az ügyfél általi ajánlattétel értelmezése okoz.

Hogyan változtat ezeken a szabályokon az új Ptk.?

[htmlbox Polgári_jog_folyóirat]

A 2014-ben hatályba lépett új polgári törvénykönyv immár csak a fogyasztói szerződések esetében tartja fenn a 15 napos szabályt, vagyis azt a rezsimet, amikor az ügyfél az ajánlattevő, és ezt is csak arra az esetre, amikor az ajánlatot jogszabályban előírt tájékoztatás birtokában, a biztosító által rendszeresített ajánlati lapon és a díjszabásnak megfelelően tették. (6:444. §)*

A formanyomtatvány, tarifának megfelelő díj és az előírt tájékoztatás kikötésével a jogalkotó gyakorlatilag elkerüli azt az említett esetet, amikor valaki egy igen kedvező ajánlatot küld el postai úton a biztosítónak abban a reményben, hogy arra 15 napon belül nem érkezik válasz, tehát a szerződés a biztosító hallgatásával létrejön. Formanyomtatvány, megfelelő díjazás és tájékoztatás nélkül tett ajánlat, illetve nem fogyasztói (tehát vállalkozói) szerződések esetében viszont az új Ptk. semmilyen rendelkezést nem tartalmaz a szerződés létrejöttére nézve. Ez a gyakorlatban azt jelenti, hogy a Ptk. szerződésekre vonatkozó általános szabályai szerint bármely fél, akár a biztosító, akár az ügyfél tehet ajánlatot és a szerződés létrejön, amikor a másik fél az ajánlatot elfogadja.

Annak ellenére, hogy a jogalkotó immár csak a formanyomtatványon kötött lakossági szerződések esetére tartotta fent azt a szabályt, hogy az ügyfél teszi az ajánlatot, nem egyszer találkozhatunk ma is olyan esettel, amikor a biztosító nem fogyasztói (tehát vállalkozóval kötött) szerződés esetén is ajánlattevői pozícióba akarja kényszeríteni az ügyfelet. Ezt oly módon szokták megtenni, hogy nem „ajánlatnak” hívják az ajánlatukat, hanem például „díjindikációnak” vagy „ajánlattételi felhívásnak”. Különösen furcsa ez akkor, ha a szerződés alkusz közreműködésével jön létre. Ilyenkor ugyanis, mivel a biztosító minden általa kért információ birtokában teszi meg ajánlatát, semmi nem indokolja, hogy a biztosító által meghatározott feltételeket és díjazást szó szerint elfogadó ügyfélnyilatkozatot a biztosító még elutasíthassa.

Amennyiben ezt a biztosító megteheti, akkor gyakorlatilag saját ajánlatát utasítja el, vagy esetleg arra nem reagál, és ezzel az ügyfelet meglehetősen hátrányos pozícióba hozza.

Az új Ptk. szerint ugyanis – a lakossági ügyfél formanyomtatványon tett ajánlatát leszámítva – nincs már 48 órás vagy 15 napos szabály, ezért ha az ügyfél tesz ajánlatot, a szerződés nem fog a biztosító hallgatásával létrejönni. Az ajánlatot tevő ügyfélnek ugyanis várnia kell a biztosító általi elfogadásra (pl. kötvényre, fedezetigazolásra), hiszen amíg ez meg nem érkezik, függő jogi helyzetben van, vagyis nem tudja, hogy van-e biztosítási fedezete.

A biztosító oldaláról nézve, az ügyfél ajánlattevő pozícióba kényszerítésének az az értelme, hogy a biztosító által kiadott indikáció (ajánlat) hibája esetén, legyen még lehetősége azt módosítani, dönteni, hogy azt befogadja-e.

Ez az eljárás megítélésem szerint számos jogelvvel ellentétes, és sérti azokat a célokat, melyeket 142 éve igyekszik a jogalkotó elérni.

Ezzel a jogilag kétséges eljárással a biztosító is kockázatot vállal. Az általános jogi felfogás szerint ugyanis a nyilatkozatokat nem elnevezésük, hanem tartalmuk szerint kell elbírálni, így a fent említett esetekben a biztosító könnyen beleszaladhat olyan helyzetbe, hogy az indikációja, ajánlattételi felhívása de jure ajánlatnak fog minősülni. Különösen igaz akkor, amikor a biztosító indikációjába beleírja, hogy az 30 napig érvényes, ami az ajánlati kötöttséggel járó nyilatkozatok tipikus eleme. Márpedig, ha a biztosító „indikációja” ajánlatnak minősül, akkor a szerződés az ügyfél általi elfogadással már létre is jött. A jogi dilemmáktól függetlenül sem tartom tisztességesnek az olyan eljárást, amikor a biztosító minden információ birtokában, alkuszon keresztül tett, saját, ajánlatát utasíthatja el vagy fogadhatja be, ráadásul úgy, hogy a mai szabályozás szerint ilyenkor már a 15 napos határidő sem működik, a szerződés a biztosító hallgatásával nem jöhet létre.

Sajnos ennek a levét is az ügyfél issza meg. Hivatkozhat ugyan arra, hogy az ő nyilatkozatával a szerződés már létrejött, de ha nem reagál időben a biztosító, vagy a szerződés befogadását elutasítja, az ügyfél fedezet nélkül marad. Ha ilyenkor az ügyfél elkezd vitatkozni, vagy akár pereskedni, akkor még tovább lesz olyan helyzetben, hogy nem tudhatja, hogy biztosítási fedezete fennáll-e. Természetese még súlyosabb eset az, amikor a biztosítónak az ügyfél nyilatkozatára adott válasza előtt az ügyfélnek kára következik be.

Biztosítási szerződést tehát ma – elvben – ugyanúgy lehet kötni, mint bármely más szerződést (kivéve a formanyomtatványon kötött fogyasztói szerződéseket), és a szerződés tipikusan bármely fél által adott ajánlat másik fél általi elfogadásával jön létre. Elvben, mert amint látjuk, a gyakorlat ettől eltér.

A szerző ügyvéd, biztosítási szakjogász

---