Portréinterjú Borbély Zoltánnal – I. rész


Ez a cikk több mint egy éve került publikálásra. A cikkben szereplő információk a megjelenéskor pontosak voltak, de mára elavultak lehetnek.

Eredetileg orvos akart lenni, de édesapja javaslatára mégis a jogot választotta. Közben volt rendőrségi rajzoló, és elvégezte az első magyar sportriporter-iskolát is. Sokáig kettős életet élt a bírósági munka és a televízió között ingázva, ezt az ügyészség és tizenhárom év szóvivői munka követte. Közlekedési szakjogász, aki finnül is folyékonyan beszél, sajtó- és médiajogot oktat. Legutóbb három évet töltött a Magyar Labdarúgó Szövetségnél, amelytől a jogi pálya miatt köszönt el. Jövőről, majdnem elbukott felvételiről, a móri ügy tanulságairól és a szóvivői lét tragikumáról beszélgettünk. És még nagyon sok másról is.


Szegről-végről kollegák vagyunk, és ezt most nem a jogi pályára értem, többek között ezért is tegeződünk. Amikor sportriporterkedtél, hogyan tudtál két helyen, a bíróságon és a televízióban is dolgozni egyszerre?

A Telesportnál külsősként dolgoztam, a bíróságon fogalmazóként, majd titkárként. Annyi feltételük volt csak, hogy ha majd kineveznek bírónak, a sportriporterséget abba kell hagynom, bár egy bíró is folytathat szerzői jogvédelem alá eső tevékenységet. Ismerek olyan kiváló bírót, aki atlétikabíró is egyben. 

Hogyan lettél sportriporter?

A Képes Sporton tanultam meg olvasni – nekem Nyilasi Tibi volt a példaképem, és az ő nevét kerestem mindig az újságban. Amikor ilyen volt, hogy „nyilván”, vagy „nyilvánvaló”, azt hittem, hogy Nyilasiról van szó és mindig elolvastam azt a cikket, pedig még nem tudtam olvasni, szóval csak úgy csináltam, mintha elolvastam volna. Ha viszont egy fénykép jelent meg róla, az maga volt a csoda.

Első meccsélményem az 1977-es Magyarország – Bolívia interkontinentális selejtező volt, ahol 6-0-ra nyertünk. Egy Columbo epizód előtt vagy után volt, már meg nem mondom. Nyilasi, Törőcsik, Zombori, Várady… Gujdár állt a kapuban, aki szintén nagy példaképem volt. Az élet furcsa fintora, hogy az MLSZ jogi igazgatójaként pont tudtam neki egy nehéz életszakaszában segíteni, és ez nekem nagyon sokat jelentett. Képzeld el, amikor a gyerekkori példaképeiddel találkozol, sőt, az egyikkel még együtt is dolgozol, hiszen Nyilasi Tibi sportigazgató az MLSZ-nél. Minden nap találkoztunk és beszélgetéseink kilencven százalékában megpróbáltunk segíteni azokon a régi legendákon, akik ma nyomorognak, betegek, vagy egyszerűen csak „elvitte őket az élet”, lefelé…

Tehát úgy lettem sportriporter, hogy a nagybátyám látott egy hirdetést az újságban, hogy sportriporter kerestetik és ezer forint a felvételi díj. Kiderült, hogy ugyan a felvételi díj csak ezer forint, a tandíj azonban ennél több volt, viszont Komlósi Gábor Hajdú B. Istvánban és bennem meglátta a tehetséget és féléves ösztöndíjat adott nekünk.

Ha jól tudom, sokáig fociztál is előtte. Mettől, meddig tartott a sportkarriered?

Serdülő, majd középiskolás válogatottságig vittem. Nem voltam tehetséges, de tanult kapusnak számítottam, hiszen gyerekkorom óta kapusként játszottam. Időnként ugyan szóhoz jutottam, de soha nem első számú kapusként.

Novotny Zoltán mondta egyszer azt, hogy nem feltétlenül válogatott szinten kell, hogy játsszál, de legalább az „öltöző szagát” érezd.

Sokakkal edzőtáborokban találkoztunk, például Lisztes Krisztiánnal is, aki kisgyerek volt még, amikor én már nagy. Ilyenkor, ebben a korban ez a két-három év is rengeteget számít. Akkoriban a kicsik hozták a nagyok cipőjét, úgyhogy mondhatnám, hogy nekem Lisztes Krisztián hozta a cipőmet, ami nem igaz, mert nem az én cipőmet hozta, hanem a miénket. Szóval sok ilyen apró jelenet volt, amelyek azért voltak nagyon fontosak, mert nekem ezeknek az embereknek nem kellett már bemutatkoznom.

Édesapád szerette ennyire a focit?

Igen. Nálunk a sportszeretet családi örökség. Apukám jobbösszekötő volt Gyulán, iszonyatos lövőereje volt, mindig ő lőtt nekem kapura. De kivédtem. Anyukám pedig a balatonszepezdi teraszunkról aggódva mondta, hogy ne lődd tiszta erőből azt a gyereket!

Fotók: Rózsa Zsuzsanna

Én nem vagyok nagy focirajongó, úgyhogy egy meccsen nekem legjobban a kirúgások tetszettek- minél messzebbre ment, annál izgalmasabb volt a játék. Te mekkorát rúgtál?

Én nagyot rúgtam. Most is, hogyha a Millenárison vagyunk a gyerekekkel és van egy gumilabda, akkor én felrúgom és elég nagy sztár vagyok a gyerekek körében, mert magasra megy a labda, de hát ez nem egy nagy ügy. Misi és Samu ekkor kicsit talán büszke rám. Annak idején, amikor én játszottam, még meg lehetett fogni a hazaadást. Ma már nem lehet. Ezzel a szabállyal akarták gyorsítani a játékot, mert nagyon sokáig el lehetett húzni az időt, hogy a kapus még egy kicsit ült rajta. Ennek a változásnak pedig az a velejárója, hogy a kapusok most már lábbal is sokkal képzettebbek, mint a mi időnkben. Ezt próbálom most a kisfiaimnak is megtanítani.

Betonon is el tudok vetődni. Most nem mutatom meg, de hidd el, nem sérülök meg. Egyszer a Varsányi Irén utcában ezt is megmutattam Misinek egy vasárnap délelőtt. Gondoltam, úgysem jár arra senki, erre egy komplett turistacsoport ugrott oda felsegíteni, hogy nem sérült-e meg a bácsi, de semmi bajom nem lett.

Mesélnél egy kicsit a hátteredről? Szüleid mivel foglalkoztak?

Édesanyám külkereskedő volt egy faipari, fakereskedelemmel foglalkozó cégnél – ma már nem számít reklámnak –, a Lignimpexnél. Édesapám gépészmérnöknek tanult. Volt egy, ha nem is találmánya, de egy találmányhoz közeli újítása, amelyet egyébként a Rába kamionoknál a pótkocsi csatlakozásánál használtak – ne kérdezd, hogy mi, de tudom, hogy ebből írta a doktoriját is. Ő az egyes AFIT-nak (Autó Fenntartóipari Tröszt) volt az igazgatója, ami a Váci úton volt – ott javították azokat az autókat, amelyekre sokszor évekig kellett várni a Merkúrnál. Mivel nem sok ilyen műhely volt az országban, ezért apukámat elég sok mindenki ismerte. Most is nagyon sokan mondják, hogy ismerték, amire nagyon büszke vagyok. Mindenki szakmai embernek tartotta. Volt, amikor viccesen mondta is nekem, hogy ez egy nagyon igazságtalan dolog, hogy nekünk automatikusan jár a doktori cím, neki meg meg kellett dolgozni érte. Három nővérem van. A legnagyobb nővérem nyomdával foglalkozik, a középső a vagyonkezelőnél dolgozik most, a legkisebb pedig fodrász. Jogász a családban nem volt.

Akkor Neked hogy jött az ötlet, hogy pont jogász legyél?

Az igazság az, hogy világéletemben orvos szerettem volna lenni, de biológiából és fizikából nem voltam olyan jó, mint például magyarból és történelemből. Matekból is jó voltam, azzal a közgáz jöhetett volna még szóba, de végül is édesapám javaslatára a jogi egyetemre mentem. A magyart – főleg az irodalmat – a mai napig nagyon szeretem.

Az írásbeli egy rémálom volt. 1990-ben felvételiztem, akkor volt a labdarúgó világbajnokság, az előtte való évben pedig a felvételi botrány. Többen voltak előzetes letartóztatásban, sőt, haláleset is történt az üggyel kapcsolatban, éppen ezért megszigorították a felvételit. Azóta van, hogy a jelöltnek, felvételizőnek nem lehet rajta a neve a felvételi lapon. Az írásbelin meg pont jött egy olyan feladat, hogy „írjon egy hivatalos levelet a környéken található közért higéniai állapota miatt”, azaz egy panaszos levelet kellett írni. Én meg reflexből odaírtam, hogy Borbély Zoltán. A lapra nem írtam rá a nevemet, de a levélre igen, holott valóban ott volt, hogy egységesen Kiss Ernő vagy Kiss Erzsébet legyen. De ilyenkor az ember ezt vagy nem nézi, vagy izgul, hát én odaírtam a saját nevem. Ráadásul ez a feladatlap olyan volt, mint egy összefűzetlen újság, és amikor az ember izgalmában kiveszi az első lapot, akkor valójában az elsőt és a kilencediket veszi ki. Emiatt én az „ajánljon megnézésre egy művészfilmet barátjának” esszékérdéshez a barokkot írtam, mert az volt az első oldal. Mivel feladatonként pontozták a tanárok, az a tanár, aki a barokkot nézte, látta, hogy az milyen kevés, az pedig, aki az „ajánljon megnézésre egy művészfilmet barátjának”-ot nézte, csodálkozott, hogy mit keres ott a barokk. Ezek miatt borzasztóan sikerült az írásbeli, de ezt Kukorelli tanár úr, akinek azóta is nagyon hálás vagyok, észrevette, és ő fellebbezte meg az írásbeli pontszámomat ezekre a szó szerinti anomáliákra. Gondolj bele, ezek tízpontos esszékérdések voltak – nem is akartam bemenni a szóbelire, annyira nem volt esélyem, legalábbis én azt hittem. Ott Adyt húztam, a kedvenc költőmet, és nem jutott eszembe egyetlen Ady-vers sem, annyira izgultam. Utolsó mentségként az irodalomtanár megkérdezte, hogy „Az idő rostájában”-t ismerem-e? De ezt már csak úgy, mint egy kegyelemkérdést. És abban a pillanatban beugrott az Idő rostájában szó szerint és elkezdtem mondani. Csend is lett, és abban a pillanatban az a vizsga átlendült egy teljesen pozitív irányba, ahol még azt is tudja az ember, amit egyébként nem. Egyértelműen Kukorelli tanár úr emberségének köszönhető, és hogy meglátta bennem a fantáziát egy ennyire elrontott írásbeli után.

A Pázmányon magam is rengeteget javítottam írásbeli dolgozatokat büntető eljárásjogból, és mindig eszembe jutott ez, hogy tulajdonképpen az írásbeli milyen igazságtalan, mert ahogy a maximális pontszámból visszafele megyünk, nagyon könnyű elvesztegetni a pontokat. Egy-egy pontot mindenki elszór valahol, hacsak nem lexikon, úgyhogy én pont ezért nem is szerettem az írásbeli vizsgákat. A szóbeliség és a közvetlenség amúgy is a büntetőeljárás alapelvei közé tartoznak, éppen ezért úgy gondolom, hogy a szóbeli felvételi és vizsga alapvető a jogi egyetemen.

Térjünk vissza egy kicsit a sportriporter-korszakodra. Mi volt az első riportod?

1991 szeptemberében egy parlamenti focis anyag, Magyarország és Ausztria képviselői játszottak. Hogy ne legyen olyan szokványos, olyan nyelvi poénokat építettem be, hogy „a két pártjelző”, jobbszélső, balszélső. Volt egy kis áthallás, de állítólag jó volt, utána kaptunk az Országgyűléstől egy levelet, hogy ez a riport nagyban segítette az osztrák–magyar barátság ügyét. Szóval meg lettem dicsérve. Ez volt az első.

A képernyős debütálás 1996-ban történt a Sportvarázs című műsorban, ami azért volt érdekes, mert először szerepelt a Bundesliga és az NBA a Magyar Televízióban. Sokan fennmaradtak, pedig későn kezdődött a műsor. Suba Kata volt a szerkesztő, aki azóta is ott van, egyedül az évfolyamunkból.

Mit adott neked ez az időszak?

A mai napig a legjobb barátaimat, akikkel azóta is havonta összejárunk: az első hatos, akik bekerültünk a Telesporthoz. Mit adott még ez az időszak? Gyakorlatilag nem zavar a képernyős szereplés, nem jövök zavarba. Szerintem adatokból a sportriporterek a legjobban felkészültek – ezért is volt talán, hogy annak idején kitalálta a tévé akkori vezetése, hogy sportriporterek üljenek be a választási műsorokba. Gyorsan átlátják a számokat, gyorsan tudnak reagálni, összeadni, kivonni.

Ha jól tudom, 1996-ban Te közvetítetted Kovács „Kokó” István olimpiai aranyérmét.

Igen, Atlantából. És előtte még tavasszal az ökölvívó EB-ről Kokó aranyérmét, Erdei Zsolt ezüstérmét, és Mizsei György bronzérmét. Pistivel azóta is sajátos a kapcsolatunk. Nem is barátság, hanem valami teljesen más. Olyan kötelék, ami soha nem szakad el – az olimpiai bajnok és az ő győzelmét közvetítő sportriporter között. 1997-ben jött a világbajnokság, ott mind Kokó, mind pedig Erdei Zsolt világbajnoki címét közvetíthettem. Ha belegondolsz, három év alatt majdnem minden világverseny aranyérmeit sikerült közvetítenem. Pont abban az időszakban kerültem oda, amikor minden összejött. Van ilyen időszak az ember életében. Azóta is nagyon jó a sportággal a kapcsolatom, szoktam a Digi Sporton profibokszot közvetíteni.

A boksz nagyszerű sportág! Készítettem egy filmet Papp Lászlóról, Paplaci címmel, és egy másikat, jogi témában „A Köztársaság nevében” címmel Pálinkás György bíró úrról, aki nekem atyai tanítómesterem is volt – ő hozta a legtöbb halálbüntetést Magyarországon, köztörvényes ügyekben. Emlékszem, 1998. július 5-én mutatták be a filmet a labdarúgó vb alatt, amikor nem volt éppen meccs. Ahhoz képest, hogy vasárnap este volt, és a dokumentumfilmeknek tradicionálisan nem túl magas a nézettsége, elég szép számokat hozott.

Később pedig díjat is nyertél vele. Mindezek után hogy kerültél az ügyészi pályára?

1998. december 15-én jött az új főszerkesztő, aki nem a mi csapatunkkal, hanem másokkal kívánt dolgozni. Nekem novemberben halt meg az édesapám, nehéz időszak volt. Maradtam a bíróságon, ahol 2001-ben kiírtak egy pályázatot, amit végül nem én nyertem el. Varga Zs. András, a legfőbb ügyész akkori helyettese viszont megkeresett, hogy nem lenne-e kedvem az ügyészségen dolgozni, nemcsak mint ügyész, hanem mint a Fővárosi Főügyészség szóvivője is egyben. Nagyon szép volt ez az időszak.

Szóvivőként pedig remekül tudtad kamatoztatni a tévés tapasztalataidat. Az új helyen milyen ügyeid voltak először?

Szóvivőként az első komolyabb ügyem sajnos épp egy sportolóhoz kapcsolódik, Simon Tibor brutális bántalmazásához. Az első ügyem ügyészként pedig egy olyan rablás volt, ahol egy profi bokszoló is vádlott volt. Volt olyan ügyem is, amiben elfogultságot jelentettem, ez Farkas Péter ügye volt.

Miért?

Mert Péterrel sportriporterként nagyon jó viszonyban voltam és nem tudtam volna elfogulatlanul fellépni. Azaz lehet, hogy tudtam volna, de nem akartam semmiben hozzájárulni az ő elítéléséhez. Ő sportolóként ifjúságunknak egy nagyon-nagyon nagy alakja volt, és nagyon sajnálom, hogy ennyire letért arról az útról, amelyre ő egyébként predesztinálva volt. Ennek nyilván megvannak a maga okai, de én nem vagyok bíró, hogy ítélkezzek fölötte vagy legalábbis nem ítélkeznék fölötte, mert elfogult vagyok vele. Ezért is kértem az akkori főnökömet, hogy mentesítsen ez alól, mert ha az elfogultságot saját maga jelenti be az ügyész vagy a bíró, akkor azt erősebben kell figyelembe venni, mint amikor róla mondják, hogy elfogult.

Közben közlekedési szakjogász is lettél. Miért éppen az?

Igen, néhány évvel később, az ELTE posztgraduális képzésén szereztem szakjogász diplomát. A közlekedés számomra egy nagyon érdekes terület. A közlekedési bűncselekmények és az ehhez kapcsolódó joggyakorlat nagyon közel áll a reáltudományokhoz. Komolyabb közlekedési ügyekben mind az orvos szakértő, mind a műszaki szakértő nem azt mondom, hogy kötelező, de gyakorlatilag elengedhetetlen, nélkülözhetetlen.
És még valami! A közlekedési bűncselekmények nagy részében a vádlott nem bűnöző! Bárkivel megtörténhet. Apukám, aki mint említettem, mérnök volt, mindig azt mondta, hogy kétféle ember létezik: akinek már volt balesete, a másik meg akinek majd csak lesz. Ami nagyon érdekes, a légi közlekedés. Ott volt például a thesszaloniki járat ügye, ott a büntetési tétel – mivel magasabb a veszély foka – nagyobb. A légi és a vízi közlekedésnél a büntetési tételek magasabbak, mint a közútinál, mert önmagában a terület sokkal veszélyesebb, így az ottani gondatlanság fölértékelődik a törvényalkotó szerint. Szóval a thesszaloniki járat esetében egy egyébként hihetetlen pilótabravúrról beszélünk, ami azt megelőzte, az volt a vád tárgya: az a fajta gondatlanság, ami elvezetett oda, hogy tulajdonképpen a gép a hasán landolt, mert a pilóta későn engedte ki a futóművet.

Nagyon sok közlekedési ügyem volt. Pálinkás Gyuri bácsinak az okozatosság volt a kedvenc területe, hogy mi az oka egy bűncselekménynek –ez a conditio sine qua non elmélet, tehát anélkül a körülmény nélkül nem úgy következne be a cselekménysor, vagy az eredmény. Erről eszembe jut egy eset, amikor egy idősebb úr az Andrássy úton meghalt, mert átjöttek a szemben lévő sávba, majdnem úgy, mint a győri kosárlabdacsapat tragédiájánál. Egyszerűen nem lehetett kétséget kizáróan azt bizonyítani, hogy a halál oka nem a trauma, nem az ütközés volt, hanem lehet, hogy az ijedtség. Az orvos szakértő nem zárta ki, hogy a viszonylag előrehaladott korú sértett adott esetben a karosszékben ülve is meghalhatott volna! Nyilvánvalóan én azt gondoltam, hogy azért halt meg, mert trauma érte, de megérzésre nem lehet senkit elítélni. Ezért is nagyon szép a közlekedési büntetőjog. Nagyon szép és nagyon nehéz terület.

Közlekedési szakjogászként mi a véleményed a Rezesová-ügyről?

A részleteket nem ismerem, csak azt, amit a sajtóból hallani. A sajtó alapján azt gondolom, a lehető legnagyobb rendben zajlik ez az eljárás. Ha én lennék most ott, feltehetően hasonlóan csinálnám az ügyészi és a bírói oldalt is. Ha már a nagy közlekedési ügyeknél tartunk, a Stohl-ügy jogerős ítélete is, azt gondolom, egy rendkívül korrekt ítélet volt.

Ügyészként hogy működik az agyad? Mondtad, hogy megérzésre nem lehet vádat alapozni.

Még jó megérzésre sem! Ha a megérzést nem lehet kétséget kizáróan bizonyítani, akkor az nem lehet a vád alapja!

Sajnos én már többször láttam saját szememmel ennek ellenkezőjét, hiába nem volt kétséget kizáróan bizonyítható a cselekmény, az embert szó nélkül elítélték. Ez lenne az, amiről beszéltél?

A bizonyítás mindig az eljáró hatóságot terheli, kivéve egy-két esetet, például a magánvádas eljárásokban megfordul a bizonyítási teher, de ez rendkívül ritka. A bizonyítási teher mindig a hatóságokon van. Nézd, egyet azért tudni kell az eljárásjogban: a kétséget kizáróság filozófiai kategória, a gyakorlatban ilyen nincs. A kétséget kizáróság kategóriája olyan, mint az igazság: az isteni igazságszolgáltatás és a jogi igazságszolgáltatás két teljesen különböző dolog. Erre a nemi bűncselekmények a jó példa, sokat ilyen esetet tárgyaltam a PKKB-n. A nemi bűncselekményeknél tipikus az a helyzet, hogy nincsen tanú. Nagyon gyakran a szakértő, a pszichológus szakértő, az orvosszakértő, elmeszakértő szerepe sokkal jelentősebb, mint más ügyekben. Ezeknél az ügyeknél a szakértők szerepe nagyon felértékelődik. De a kétséget kizáróság, annak százszázalékos megvalósulása, teljes bizonyosság nem létezik. Ezek filozófiai kategóriák. Jogi igazság és jogi bizonyosság van.. A jogi bizonyosságban lehetsz százszázalékban biztos. Ez tipikusan Antigoné esete, hogy el lehet-e temetni a halottat. Mit mondanak az erkölcsi törvények, a vallási törvények és mit mond az írott törvény? Ha az írott törvény szemben áll az erkölcsi értékkel vagy esetleg valamilyen vallásnak a tanításaival, akkor az írott törvényt kell alkalmazni. Annak idején viszont a vallási kötelék vagy a tradicionális erkölcsi kötelék volt az erősebb.

Nekem azért maradnak kétségeim, hogy a bíróságok valóban olyan jól végzik-e a dolgukat. Mit szólsz ahhoz, hogy Magyarországon ma 98% körül van a váderedményességi mutató?

Nem 96? Erre van egy ügyészi válaszom, még az ügyészségről: ne felejtsd el, hogy az indult ügyeknek majdnem a felét megszüntetik! Ez nem a gyanúra vonatkozik, sokat megszüntetnek, el sem jut a bíróságig! A váderedményesség pedig nyilvánvaló elmarasztalást takar, benne van, ha bármilyen formában elmarasztalják a vádlottat. Lehet, hogy én azt szeretném, ha tényleges életfogytiglant kapna, ehhez képest viszont csak egy megrovásról dönt a bíróság – statisztikailag ez is eredményes vádnak minősül.

Ennek a magas aránynak akkor csak ez lenne az oka?

Igen, az egyik oka, hogy nem minden ügy kerül bíróság elé. A másik oka, hogy a bírók nagyban támaszkodnak az ügyészek által odaadott vádiratra. Ha nézed a sajtót és figyeled a híreket, elég sok felmentő ítéletről hallani. Statisztikailag ezt nem tudom minősíteni, de a közvélemény a felfüggesztett szabadságvesztést például a felmentéssel azonosítja, tehát azt mondja, hogy megúszta. Pedig a felfüggesztett szabadságvesztés komoly büntetés! Ha nincs előzetes mentesítés, akkor priuszt is jelent. Előzetes mentesítés különös méltánylást érdemlő esetekben lehetséges, gondatlan bűncselekményeknél például gyakoribb. Pedig gondolj bele, néha egy rossz váltó átállítás, egyetlen mozdulat adott esetben százak halálát is okozhatja.

Az interjú második, befejező részét holnap, azaz január 16-án olvashatják az Ügyvédvilág.hu-n.

Az interjú teljes terjedelmében az Ügyvédvilág 2014. januári számában olvasható.


Kapcsolódó cikkek

2024. április 24.

Szolgáltató közigazgatás – 3. rész

Alábbi cikksorozatunk betekintést ad a Szolgáltató közigazgatás – A tájékoztatáshoz való jog a magyar szociális ellátórendszerben című Wolters Kluwer-kiadvány egyes részleteibe.

2024. április 23.

A hirdetmény nélküli tárgyalásos eljárások versenyre gyakorolt káros hatásai és kivételes körülmények közötti alkalmazhatósága 

A Közbeszerzési Hatóság Elnöke a hirdetmény nélküli tárgyalásos eljárás kapcsán hangsúlyozza, hogy az ajánlatkérőknek a közbeszerzési eljárás előkészítése során, az eljárásfajta kiválasztásakor törekedniük kell a gazdasági versenyt támogató beszerzési megoldások és eljárásfajták alkalmazására. Az ajánlatkérők formális indokok alapján nem alkalmazhatnak hirdetmény nélküli tárgyalásos eljárást.