Rendőrből védőügyvéd – egy veterán kambodzsából

Ez a cikk több mint egy éve került publikálásra. A cikkben szereplő információk a megjelenéskor pontosak voltak, de mára elavultak lehetnek.

Dr. Ónodi Ernő ügyvéddel, büntetőjogásszal az újraéledő koncepciós eljárásokról, az ügyvéddé lett exrendőrök kiváló szaktudásáról és az ENSZ-misszió tanulságairól beszélgettünk.

Ön komoly büntetőjogi tapaszta­lattal, több évtizedes rendőrtiszti múlttal érkezett az ügyvédek vilá­gába. A hivatásrendbe kívülről jövőket az ügyvédek és a kamarai vezetők egy része bizalmatlanul fogadja. Úgy érzik, a rendőrökből, ügyészekből, bírákból ügyvéddé lett védők felhígítják a szakmát. Ön érez-e ­emiatt bármilyen megkülönböztetést?

Én leginkább a rendőrök ügyvédi teljesítményéről tudok beszélni, hiszen két évtizedet töltöttem a testületnél a legkülönbözőbb területen. Téved, aki szerint velünk felhígult az ügyvédszakma, az általam ismert, rendőrökből lett védők egytől egyig kiváló büntetőjogászok. Ilyen például Csics Péter nyugállományú rendőrezredes, aki az életellenes ügyek szakértőjének számít. De ugyanilyen magas szakmai kvalitással dolgozik ­Engedi Tibor, volt ­monori rendőrkapitány, vagy Andorfer Miklós és Szeszták Ferenc, az Országos Rendőr-főkapitányság egykori magas rangú tisztjei. A rendőrségi évtizedek hasznos előtanulmánynak számítanak, ­megvan az az előnyünk, hogy értjük a rendőri szakzsargont. Úgy gondolom, és szerintem joggal, hogy mi is hozzájárulunk az ügyvédség soraiban dolgozó számos, kiváló kolléga presztízséhez, s erősítjük a hivatásrend szakmai elismertségét. Persze olykor azzal is szembesülnünk kell, hogy néhány volt rendőrkol­léga neheztel ránk, de előbb-utóbb ­felismerik: még ha a „túloldalon” is dolgozunk, de mi is az igazságot keressük, az ügyvéd szerepe pedig a büntetőeljárás fontos része.

Gondolom, az ügyfélkör-kialakulásban is szerepe van a rendőrségi múltnak, hiszen talán nagyobb a bizalom azok között, akik „félszavakból is megértik egymást”.

Igen, ez sokszor valóban így van. Mivel én személy szerint sokat köszönhetek a rendőrségnek, a volt kollégák ügyeit olykor szívességből is elvállalom. Ezt legjobban talán a közelmúlt néhány nagy ügye szemléltetheti. Ilyenek a 2006-os tüntetéseket övező, úgynevezett rendőri túlkapásokban indult büntetőeljárások. Sok megvádolt rendőr védelmét elláttam, nagyjából ötven százalékos sikerrel, azaz a felüket felmentették. Ez az arány pedig azt hiszem jónak mondható, különösen az ezekben az ügyekben megmutatkozó, politikai színezetű vádemelési dömpingben. Sajnos, az igazságszolgáltatásra nehezedő, érezhető politikai elvárások nem egy esetben kétségbe vonják a jogerős ítéletek igazságosságát. Számomra ezekben az eljárásokban a legelképesztőbb volt szembesülni azzal az égbekiáltó és elfogadhatatlan gyakorlattal, amely sorozatossá vált az úgynevezett bírói mentesítések első- és a másodfokú megítélésében. Azokat a rendőröket, akiket elmarasztalt a bíróság, első fokon mentesítette a büntetett előélet hátrányos következményei alól.

Csakhogy a fellebbviteli eljárásban a mentesítést sorra megvonták a rendőröktől, így a legkisebb vétség elkövetőinek is azonnal távozniuk kellett a testülettől. Sajnos, a rendőri vezetők nem tudták vagy nem akarták megvé­deni ezeket a beosztottjaikat a politikával szemben, s nem álltak ki értük. A törvény természetesen mindenkire vonatkozik. De kérdezem, ez a „másik oldalra” nem igaz? Tankkal száguldozni a Károly körúton, tévészékházat, autókat felgyújtani, felszedett utcakővel dobálózni, mások testi épségét fenyegetni lehet? A rendőrség kötelessége, hogy a polgárok életét, vagyonát minden törvényes eszközzel megvédje, az arányosság elvének betartásával.

Sajnos, azokban a 2006-os hónapokban elveszett a vezetők és az úgynevezett „kisrendőrök” közötti kollegalitás és bajtársiasság. Sok kivezényelt rendőr magára maradt a „frontvo­nalon”, s a tanácstalanság hibákhoz vezethetett. De emiatt egy kisebb vétségért egy életre meg­bélyegezni őket – nem volt igazságos. Az ügyvédi kitartásomban, hitvallásomban gyakran visszaköszön ezekben az ügyekben, hogy én sokat kaptam a testülettől, s erkölcsi kötelességem kiállni annak bajba jutott tagjaiért.

Érezte ezekben az ügyekben az esetleges koncepciós tendenciát?

Bizony, ez sem tagadható. Az Ügyvédvilágnak nemrég adott interjút a kiváló büntetőügyvéd, Hegedűs László, aki az úgynevezett Papa-ügyben védte Sándor Istvánt. Tanulságos volt, amit ezzel kapcsolatban elmesélt: miként találkozott hosszú pályafutása derekán az első klasszikus koncepciós eljárásával. Számomra ez azért is fontos, hiszen Sándor Istvánnal főnyomozóként, a ’90-es évek elején sokáig együtt dolgoztam az ORFK egykori Szervezett Bűnözés Elleni Szolgálatánál.

Az én praxisomban ma pontosan ugyanilyen koncepciós eljárás, amit Szima Judit, a Tettrekész Magyar Rendőrség Szakszervezetének főtitkára ellen folytatnak a hatóságok. Ő is szúrja a hatalom szemét, amelyik minden elkövet, hogy ellehetetlenítse ezt a talpig becsületes, a tagságáért és az igazáért a végsőkig küzdeni képes asszonyt. Nos, az ő ügye is az ’50-es éveket idézi. Nagy megtiszteltetés, hogy több ügyvédkollégával közösen én is tagja vagyok annak a védői csapatnak, amelyet Szikinger István vezet. Ő tanárom is volt a Rendőrtiszti Főiskolán, rendkívül felkészült, lelkiismeretes szakember. Sokat tett, tettünk azért, hogy a sikkasztással gyanúsított Szima Juditot nyolc hónap előzetes után tavaly júliusban szabadlábra helyezte a Szekszárdi Törvényszék. A védelem az egész eljárás megalapozottságát kétségbe vonja, hiszen az is kérdéses, jogszerű volt-e, hogy a rendőrség helyett a Kaposvári Ügyészségi Nyomozóhivatal folytatta le az eljárást. Annak megindításakor ugyanis a főtitkár asszony már nem volt a rendőrség állományának hivatásos tagja.

Álláspontunk szerint felsőbb utasításra, jogellenesen történt a nyomozóhatóság kijelölése. Emiatt az egész vádemelés törvényességét vitatjuk, beadványunk jelenleg a Kúria előtt van és az Alkotmánybírósághoz is beadvánnyal fordultunk. A jogi állásfoglaláson túlmenően a büntetőeljárás megszüntetésére vagy felfüggesztésére tettünk indítványt. Szima Juditot tiszteletdíj nélkül, ingyen védjük, s erre több okunk is van. Egyfelől bírja a szakszervezet tagságának maximális bizalmát, hiszen az előzetesből is lelkiismeretesen irányította a szervezet munkáját, amelynek újból őt választották meg főtitkárának. A két kisgyermekét egyedül nevelő asszony a börtönből sem hagyta szétverni az általa létrehozott erős szakszervezetet, s ezzel kivívta a tagság megbecsü­lését: a beszámolóját is ellenszavazat nélkül elfogadták. Mi, védők pedig tudjuk, hogy egy igaz ügyet szolgálunk.

A szavaiból érződik a rendőri múltjához fűződő kötődése. Gyermekkori álma volt a fegyveres szolgálat?

Pályakezdőként fel sem merült bennem, hogy rendőr legyek, irtóztam a függelmi kötöttségektől. Az én történetem lényegében egy földműves szülőktől származó egyszerű sarkadi parasztfiúé, aki szerette volna felküzdeni magát Budapestre, elérni álmát, hogy sikeres fővárosi ügyvéd legyen. Ma már nem bánom, hogy a pályám némileg másképp alakult az első évtizedekben. De már a vi­lágra érkezésem sem volt zökkenőmentes. A gyulai kórházban születtem egy kiló nyolcvannal. A szüleim egy Békés megyei kis faluban, Kisnyéken laktak, ahol még orvos sem volt. A hajnali órákban busz sem járt, ezért apám egy lestoppolt tejeskocsin zötykölődött be anyámmal Gyulára. A kis súlyom ellenére „túléltem magam”, hiszen később, ENSZ békefenntartóként azért szükségem volt némi kondícióra. A születésem után öt évvel, 1960-ban költöztünk be Sarkadra, s ott is érettségiztem 1972-ben az Ady Endre Gimnáziumban.

Aztán jött a vargabetűk sorra. Bár soha nem voltam szorgalmas diák, de könnyen tanultam, így felvettek a budapesti Kandó Kálmán Műszaki Főiskolára. Nagy csínytevő voltam és mindenféle terveket szövögettem. A legelső célom a főváros volt, ami összejött ugyan a főiskolával, de az első csalódás ekkor ért: kollégiumi helyet nem kaptam, mivel nem voltam „pártgyerek”, nagyszüleim és apám is béres volt. Mivel albérletre nem volt pénzünk, „postafordultával” visszatértem, s Békéscsabán pedig kitanultam a rádió-televízióműszerész szakmát.

Az első munkahelyem a gyulai Gelka-szerviz volt. Talán még ma is ott dolgozom, ha nem visznek el sorkatonának Kecskemétre, ahol rádiós URH-műszerész lettem, Furján István főhadnagy kezei alatt. Ott találkoztam először az egyenruhával és a parancs fogalmával – mit mondjak, nem túlságosan vonzott. Nem értettem, miért kell olyan feladatokat végrehajtani, melyek ütköznek a józan ésszel. Persze több ilyennek a végrehajtását is „elszabotáltuk”, és sok más necces helyzetben is benne voltunk. Bár 1978–79-ben még 24 hónap volt a sorkatonai szolgálat, én megtaláltam a jogi kiskaput az idő előtti leszerelésre. Jelentkeztem a kecskeméti Gépipari Műszaki Főiskolára, így 16 hónap után leszereltek, s elkezdetem tanulni. De a ravaszkodásnak meglett az ára: jól tanultam, de oroszból annyi egyesem gyűlt össze, hogy az első vizsgáimat se tehettem le.

Csomagoltam, s újra jött Sarkad és a műszerészség. Ekkor már 24 éves voltam, de még mindig nem jött el a kitörés pillanata. Egy gyulai nyomozótól viszont megtudtam, hogy a Békés megyei Rendőr-főkapitányságra műszerészeket keresnek. Felvettek, de közölték: előbb egyenruhás járőrszolgálatot kell teljesítenem. Mit tehettem: 1981. március elsején felszereltem őrmesterként. Ám hamar rá kellett jönnöm, ha egyszer a híradós műhelyben akarok dolgozni, jól kell teljesítenem járőrként. Így nem csak az írott és íratlan rendőri szabályokat tanultam meg, hanem a jelentésírást is, mint legfontosabbat. Mivel három hónapig, próbaidős rendőrként nem intézkedhettem, nem voltam más, mint egy egyenruhás karácsonyfa: bár minden felszerelésem megvolt, az egy számmal nagyobb műbőrkabát lógott rajtam. Bűnözőt elfogni nem is tudtam volna benne, ráadásul a 171 centis magasságom se egy daliás alkatra utal. Nos, a kollégák nem sokra mentek velem, de arra hamar rájöttek, hogy jól fogalmazok, s nem ódzkodom a papírmunkától. Így minden intézkedésről én írtam meg a hivatalos jelentést. ­Később már a szolgálati panaszokat és egyéb beadványokat is én vetettem papírra a kollégák ­helyett. Így aztán dr. Zleovszky Mátyás főkapitány felfigyelt rám, s ahogy akkoriban mondták, kiemeltek.

Átkerülve a vizsgálati osztályra, én kaptam meg az összes ittas-vezetéses, tartásdíj-elmulasztásos ügyet, s a kisebb lopásokat. Ez a munka már tetszett, s az első lépés volt a jog felé: szerettem bújni a Büntető Törvénykönyvet (Btk.-t), a Be.-t, a műszerészség pedig lassan elfelejtődött. Aztán 1982-ben beiskoláztak a zászlósképzőbe, ahol színjelesre vizsgáztam, akkor úgy mondták „vörösdiplomával”. Először ez alatt az egy év alatt volt lehetőségem, hogy végre megismerhessem Budapestet.

dr. Ónodi Ernő Az ENSZ katonai medáljával és Magyar Köztársasági Arany Érdemkereszttel kitüntetett dr. Ónodi Ernő azok közé tartozik, akik kívülről érkeztek az ügyvédek világába. Az egykor Kambodzsában békefenntartóként szolgáló büntető- és gazdasági szakjogász nem érzi úgy, hogy „ejtőernyősként” – volt rendőrtársaival – felhígítaná az ügyvédszakmát. Ellenkezőleg: szaktudásukkal és tapasztalatukkal csak erősítik a neves büntetővédők elismertségét. Kollégájához, dr. Hegedűs Lászlóhoz hasonlóan maga is tapasztalja a koncepciós eljárások újraéledését: tagja lehet annak az ügyvédcsapatnak, amelyik dr. Szikinger István vezetésével ingyen védi Szima Juditot, a Tettrekész Magyar Rendőrség Szakszervezetének – szerintük – ártatlanul és törvénytelenük meghurcolt főtitkárát. Egykor kémelhárítóként, majd a 2000-es leszereléséig az ORFK SZBEI főnyomozójaként számos nagy hazai és nemzetközi bűnügy felderítésében vett rész sikeresen, Tonhauser László ezredes vezetése alatt. A többdiplomás, két idegen nyelven is beszélő ügyvéd története egy sarkadi, földműves szülőktől származó parasztfiúcskáé, aki sok akadályt véve küzdötte fel magát ismert ügyvéddé. Rendőri előmenetelét apja józan paraszti humorral méltatja: „Fiam, mi becsületes embernek neveltünk, remélem, a rendőrség nem változtat meg”. Bármilyen változás volt a rendőrségen, a szülői intelem csak megerősítette becsületességében és bajtársiasságában. Abban, ami a 2006-os események után elveszett a testületből. Védőként sok kisrendőr érdekében járt el, de ma is tudja: a politika és annak befolyása mindig is ott bújkált az igazságszolgáltatás körül. Nem csak két felnőtt lányára és ikerunokáira büszke, hanem arra is, hogy rajta van a világhírű, ügyvédből lett krimiíró, John Grisham levelezőlistáján.

Ehhez az előmenetelhez, parasztemberként, mit szóltak a szülei?

Apám azt mondta: „Fiam, mi becsületes embernek neveltünk, remélem, a rendőrség nem változtat meg”. Nem mondom, volt humora. Később, bármilyen változás volt a rendőrségen, a szülői intelem csak megerősített a becsületességemben és a bajtársiasságomban. A zászlósképzőn volt először lehetőségem bepillantani az operatív munkába: a rendőrség titkos adatszerző tevékenységével And­rási János osztályfőnököm ismertetett meg minket. Hasznos tanulási folyamat volt ez, hiszen vizsgálóként mindig csodálkoztam azon, hogy a nyomozók honnan tudnak ennyit a bűnözőkről. Ebben az ­időszakban elkezdett még jobban érdekelni a jog, s a mögötte húzódó okok: miért ilyenek a jogszabályok, kik írják őket, ki dönt ­róluk, és hogyan?

Ilyen felfelé ívelő pályához párttagságra is szükség volt. Önnél, az egykori egyszerű parasztfiúnál, hogyan zajlott le a politikai öntudatra ébredés?

Nagyjából sehogy, azaz hamar eldöntöttem, hogy nem szabad a politikával foglalkozni. A zászlósképzőben ugyanis feltettem a tanáromnak azt a kérdést: miért a munkás-parasztosztály kormányoz, amelyik kétkezi munkát végez, miért nem az értelmiség? A tanár csupán annyit felelt, a marxista politikusok ezt így határozták meg, nekünk pedig el kell fogadni. Ez volt az első alkalom, amikor ki akartak rúgni a rendőrségtől, a párttagság tehát fel sem merült. Később, amikor nappali tagozatosként 1984–87 között elvégeztem a Rendőrtiszti Főiskolát, az ismert tézisekkel újra szembesültem, de ­akkor már tudtam, politikai-ideológiai kérdéssekkel nem fogok foglalkozni.

Sokat ­tanultam az osztályfőnökömtől, dr. Berta Krisztinától, aki ma a Belügyminisztérium államtitkára. Ő képviselte a tárcát és Pintér Sándort, s mondott megnyitóbeszédet azon a tavalyi ünnepségen, melyen a kambodzsai misszió 20 éves évfordulójáról emlékeztünk meg. Berta Krisztina csodálatos ember, tőle tanultam meg, hogyan válhatok jó rendőrtisztté, mi a rendőri erkölcs és etika, s mit jelent a rendőri összetartozás. Az, ami sajnos hiányzik a mai testületi szellemiségből. Szívesen emlékszem vissza a tisztavatásomra, nagyon szép emlék. Akkor mi fölesküdtünk arra, hogy az életünk árán is megvédjük a fennálló társadalmi berendezkedést, a polgárok életét és javait. Ez az eskü meghatározó volt az első tiszti munkahelyemen, ami a Budapesti Rendőr-főkapitányság II/1-6. osztálya volt, ahol „T”-állományú, titkos nyomozó voltam, majd 1988 és 1990 között átkerültem a BM III/II-8-as osztályához, mint a pénzügyi szekció kémelhárító tisztje.

Egykori sarkadi fiúcskaként immár nagyon büszke voltam magamra, szinte feszített a vágy, hogy eldicsekedhessek azzal, amit elértem, de a helyzet paradoxonja épp az volt, hogy nem lehetett, mert szinte minden szigorúan titkos volt. Amikor a „kukkolósoknak” becézett figyelőknél dolgoztam, budapesti helyismeretem nem sok volt, a kollégák állandóan rám is figyeltek, nehogy eltévedjek valahol. Ez azért eléggé mókás helyzeteket teremtett, úgyhogy az akkori főnököm, az időközben sajnos elhalálozott dr. Mandur Ferenc hozzájárult az áthelyezésemhez, így kerültem a BRFK-ról a belügybe. De nem sok ideig, mert 1990-ben megalakult az ORFK Szervezett Bűnözés Elleni ­Szolgálata, olyan kiváló rendőrrel az élén, mint Tonhauser László. Az SZBESZ később igazgatósággá alakult, én 1990-tól egészen a leszerelésemig, 2000-ig voltam tagja ennek az egységnek. Ezt csak az 1992-ben kezdődőtt kambodzsai békefenntartói munka szakította meg.

 

(fotó: Balkányi László)

 

Ön kémelhárítóként belülről volt részese az akkoriban nagy vihart kavart, úgynevezett Dunagate-ügynek. Még ma is sokan kérdik, hová tűntek az egykori SZT-tisztek, informátorok aktái, melyek szisztematikus bedarálását 1989–90-ben egy bizonyos Végvári őrnagy fedte fel a nyilvánosságnak?

Végvári óriási szereptévesztésben volt, tisztességtelenül járt el kollégáinak jó részével szemben. Az árulóknak pedig soha nem lesz dicsőségük. Velem együtt ugyanis nagyon sokan külföldi titkosszolgálatok ellen védtük Magyarország érdekeit, s ez nem feltétlenül a fennálló rendszer védelmét jelentette. ­Akkoriban is nagyon sok olyan ellensége volt az országnak, akiktől meg kellett védeni a vállalatainkat, a forintot, a civil lakosságot, a haza szellemi javait. Ez ma sincs másként. Akik az elhárításban részt vettek, profi elhárító tisztek voltak, s tudták, hogy a külföldi kémek árthatnak Magyarországnak. Titkos kapcsolataink nem csak jól végezték a munkájukat, hanem sokan ingyen, hazaszeretetből tették mindezt, legalábbis a kémelhárítási területen biztosan. A kérdésére a válasz ezért egyszerű: ezeket a dosz­sziékat olyan alapossággal semmisítették meg, hogy ma már senkire sem lehet visszakövetkeztetni egyértelmű, megbízható módon.

Ma csak abból a névsorból csemegézhet az utókor, akiknek a nevét, elszámolási kartotékjait, dossziéját a szolgálatok szándékosan benne hagyták az irattárban; ők ezt azzal „érdemelték ki”, hogy csak ímmel-ámmal látták el a megbízatásukat. Ez nem a rendszer bosz­szúja volt. Önvédelemről van szó. Még egyszer mondom, a kémelhárítók nem a rendszert védték elsődlegesen, hanem Magyarországot. A dossziék akkori megsemmisítésének pedig igen logikus magyará­zata van: titkosszolgálati alapszabály, hogy az információ védelme nem csak a megszerzéskor fontos, hanem megszerzésének körülményét és a felhasználhatóságát is korlátozni kell a hírforrás védelmében.

Ez ma sincs másként. Sokat tudnék mesélni azokból az időkből, de konkrétan szigorúan titkos adatokról, személyekről ma sem beszélhetek. Különösen, hogy sok egykori munkatársam azóta már volt miniszter, vagy fontos beosztású, magas rangú vezető, így titokban tartásuk ma is fontos követelmény. Ami engem illet, mire igazi kémet foghattam volna, eljött a rendszerváltás, ami alapjában rázta meg a titkosszolgálatok működését. Az a három év viszont arra jó volt, hogy megtanultam az információszerzés jelentőségét, s hogy milyen fontos nemzetbiztonsági szerepük van az operatív erőknek és személyeknek. Ezt pedig jól hasznosí­tottam az ORFK-n is, ahol sok nagy jelentőségű nemzetközi ügyben nyomoztunk: embercsem­pészet, illegális fegyverkereskedelem, szervezett ­autólopások, kábítószer-kereskedelem.

Különleges egység volt az SZBEI, olyan különleges vezetővel, mint Tonhauser László. Hozzáfogható rendőri vezetőt és rendes embert nem nagyon ismertem. Az ­ajtaja mindig nyitva volt, a beosztottjaival kolle­­gálisan és nagyon empatikusan bánt. Viszont nem tűrte a mellébeszélést, elvárta a kitűzött feladatok teljesítését, s megkövetelte az eredményeket. Olyan nevek bukkantak fel ott, mint Hajdú János, aki ma a Terrorelhárítási Központ veztője, és helyettese, dr. Bodnár Zsolt, a már említett Sándor István, a jogerősen elítélt Földesi Szabó László és dr. Kökényesi Antal, egykori budapesti főkapitány, aki 2011 végén a büntetés-végrehajtás országos parancsnokaként vonult nyugállományba. Állítólag Berettyóújfaluban ő is ügyvéd, de lehet, hogy csak a névrokona tevékenykedik ott. Kökényesiről pél­dául az az emlékkép él bennem, amikor elment a Tonhauser-féle csapatból, rám testálták az ügyeit. Az átadás-átvétel pusztán annyi volt, hogy megkaptam a szekrénykulcsát, s amikor kinyitottam, szó szerint rámborult a csomó akta. Volt mit rendbe tenni.

Ugyancsak együtt dolgoztam dr. Kiss ­Ernővel, aki szintén hírnevet szerzett magának bizonyos inkontinencia-problémái és ­vitathatón ittas állapotban, gépjárművel ­elkövetett balesete miatt. Nos, úgy hallottam, épp most folyik a jogerős ítéletének felülvizsgálata a Kúrián; azon sem csodálkoznék, ha végül felmentenék, vagy megúszná valami enyhe büntetéssel. Napóleon rendőrminisztere, Fouché azt mondta: „Vélet­lenek nincsenek, de ha vannak is, azokat mi csináljuk”. Kiss Ernő az egykori Központi Bűnüldözési Igazgatóság vezetőjeként mindenkiről tudott mindent, de szakmai rátermettségét az ellenségei és még a bűnözők is elismerték.

A kambodzsai missziónak nemrég ünnepelték a 20 éves évfordulóját. Gondolom, ez pályafutása egyik legnagyobb büszkesége.

Valóban. Bár furcsán kapcsolódik össze múlt és jelen. A misszióban vállalt kimagasló munkámért 1993-ban Göncz Árpádtól megkaptam a Magyar Köztársaság Arany Érdemkeresztje kitüntetést. Az ünnepségen dr. Boros Péter miniszterelnökként, országos rendőrfőkapitányként pedig Pintér Sándor volt jelen. Ám a tavaly októberi 20 éves veterán-­találkozóra, mint fővédnök – egyéb elfoglaltsága miatt – nem tudott eljönni, mint ahogy én sem. A 84 éves, beteg édesanyámat kellett megláto­gatnom Sarkadon, sajnos apám már nem él.

De Kambodzsa valóban az életem egy nagyon fontos állomása volt. Az SZBEI-nél dr. Nagy Árpáddal ­dol­goztam egy szobában, aki később Kijevben lett rendőrattasé. Közösen úgy döntöttünk, hogy jelentkezünk az 1992-ben meghirdetett misszióra, az ENSZ UNTAC alkalma­zásában, békefenntartónak. Ehhez ekkor már középfokú, katonai szakanyaggal bővített angolnyelv-vizsgával is rendelkeztem. A szakmai kihívás és a kaland mellett természetesen a magas napidíj is szerepet játszott az elhatározásunkban. Persze egy kis baki már a kiérkezésünkkor történt. Árpádot, lévén „doktor”, az indiai orvosok közé osztották be a Moung Roussei tábori kórházba. Hiába próbálta magyarázni, hogy ő nem orvosdoktor, nem foglalkoztak vele. Csak annyit mondtak neki, nem baj, ha eddig nem praktizált, majd belejön. Végül két hónap „gyógyító munka” után helyezték át a békefenntartó alakulathoz. A parancsnokunk dr. Boda József rendőr őrnagy volt, aki ma tábornokként vezeti a Nemzetbizton­sági Szakszolgálatot. Jó volt vele dolgozni.

Amikor a kiképzésünk után elindultunk a battambangi küldtésünkre, egészen Phnom Penh határáig kísért minket, mindenkit megölelt, s könnyes szemmel búcsúzott tőlünk. Senki nem tudta, ő sem, mi vár ránk azon a fegyveresekkel teli vidéken. Be­vallom, mi is féltünk. Köszönet jár neki, hogy a misszió végén emberveszteség nélkül, épségben hazahozott bennünket. Mert voltak forró helyzetek, s szerencse is kellett hozzá, hogy ne hagyjuk ott a fogunkat. ­Árpival egyszer átéltünk egy fegyveres Vörös Khmer katonai támadást. Félelmetes volt, bekerítették a minket védelmező malajziai katonai táborunkat Moung Russeiben, három teljes napig géppisztolyokkal, vállról ­indítható rakétákkal és sokszor ­aknavetőkkel támadtak, míg végül a tankokkal érkező hollandoknak sikerült felszabadítaniuk minket. Járőrként, majd ügyeletesként szolgáltam. Láttam a halál gúnyos arcát, a nyomort és az emberi élet minden keserűségét. Kicsi falvakban nem volt ivóvíz, orvos, élelem, csak a taposóaknákat rejtő kopár földek.

Thaiföldről a menekültek ezreit hoztuk haza, elvégeztük a khmer lakosság regisztrációját és megrendeztük a szabad választásokat. Rengeteg szépet láttunk, sok jó embert ismertünk meg, különleges élményekben lehetett részünk. Jóllehet Kambodzsa egy embert próbáló küldetés volt, a százfős magyar UNTAC-misszió ma már joggal nevezhető a magyar rendőri békefenntartás induló mérföldkövének és egyben koronázatlan királynőjének. Helytállá­somért két alkalommal is megkaptam az ENSZ katonai kitüntetését, a The United Nation’s Medal-t.

Ha ennyire szerette a rendőri munkát, ­miért szerelt le?

Közös megegyezéssel hagytam ott az ORFK-t, 2000. május 31-ével. Annak is megvan az oka, hogy ügyvédként a büntetőjog mellett a gazdasági jog a másik specialitásom. Már 1994-től a távközlési- és számítógépes bűnözés területén előfordult bűn­cselekmények felderítésével foglalkoztam. Mivel a tanulásvágy nagyon erős volt bennem, a számítógépek „felfedezését” már akkor elkezdtem, amikor 1987 tájékán a rendőrségre is megérkeztek az első komputerek. Így később, az ORFK-n az irányításommal számoltuk fel a legnagyobb magyar szex­telefon-hálózatot, felderítettük a nemzet­közi zöldszámon elkövetett csalást, majd az Országház telefonközpontja elleni csalás­sorozatot 1999-ben.

Az egyik legnagyobb ­sikeremnek a dr. Kóka János későbbi miniszter internet-szolgáltató (IP) hálózatát fel­törő hackerek elfogását tartom, ez volt az úgynevezett Elender ügy 2000-ben. De abban az évben felderítettük a COM-TRADE ügyet, mely egy nemzetközi, telefonos befektetési­csalás-sorozat volt. Nagy segítséget jelentett, hogy 1998–1999-ben a Business Software Alliance szervezésében részt vettem a szerzői- és szomszédos jogok védelmével kapcsolatos tanfolyamokon, 1999-ben az Európai Unió okleveles szak­értői képesítését is megszereztem; 1998–2000 között pedig a GB Merseyside Police, a US Secret Service, a US Federal Bureau of Investigation, a GB National Criminal Intelli­gence Service bűnügyi- és számítógépes szakemberei által tartott szaktanfolyamokat is elvégeztem. Időközben speciális kriminalisztikai eljárásokat is kidolgoztam a táv­közlési- és a számítógépes bűnözés ellen, behatóan tanulmányoztam, alkalmaztam és oktattam a gazdasági korrupció, a kémelhárítás és az ipari kémkedés módszertanát.

Több publikációm is megjelent, emellett konferenciákon tartottam előadásokat. Szakmai körökben az igazi hazai és nemzetközi hírnevet az Elender-ügy hozta meg. Még nyomozóként egy olyan biztonsági szaktanácsot adtam a Nokiának, mely megoldást ma is alkalmazzák a telefonjaikban az IMEI-számok védelmére, melyeket így nem lehet könnyen hamisítani. Nos, 2000-ben megkerestek, így a cég informatikai ­biztonsági vezetője lettem. Ekkor 45 éves voltam, a teljes nyugdíj 50 évesen járt volna, de a kambodzsai idő – lévén háborús hadszíntér – duplán számított. Az is sokat elárul, hogy belügyminiszterként ma ugyanaz az ember is hozzájárult a szolgálati nyugdíjam elvételéhez, akinek főkapitánysága alatt szolgáltam békefenntartóként, s annak idején maga is részt vett a köztársasági elnöki kitüntetésemen. 1955-ös születésűként négy hónap híján lettem volna 57 éves, ezért belekerültem a volt nyugdíjasok táborába, s ma csak szolgálati járadékot, a szolgálati nyugdíj 16 százalékával csökkentett összegét kapom meg. Ez szinte el is megy az ­ügyvédi praxis fenntartására, a közterhek kifizetésére. Ez mélyen igazságtalan; én tel­jesítettem azt a szerződést, amit a felsze­relésemkor és a rendőrtiszti eskümben vállaltam, a jelenkori politikai hatalom viszont engem és sok ezer sortársamat cserben­hagyott. Pedig tisztességgel dolgoztam, ­annak idején az ORFK vezetője, s bűnügyi főigaz­gatója kilenc alkalommal is dicséretben és jutalomban részesített. Sokat elárul, hogy a szolgálati nyugdíj megszüntetése ­miatt közösen léptek fel a volt nyugalmazott rendvédelmi dolgozók, és 2011 decemberében a strasbourgi emberi jogi bírósághoz fordultak.

(fotó: Balkányi László)

 

És akkor most újra elérkeztünk az ügyvédi pályához. Kinél sikerült jelöltnek lennie?

Nagyon hálás vagyok dr. Szigligeti Tibornak, aki szintén rendőrből lett ügyvéd. Ő vett a „szárnyai alá”, ő ismertetett meg a büntető- és a polgári jog rejtelmeivel, 2001-től az ő irodájában voltam ügyvédjelölt. Még 1999-ben megszereztem a jogi diplomámat az ELTE Állam- és Jogtudományi Karán, majd 2003-ban gazdasági- és büntetőjogi szakjogász-képesítést szereztem szintén az ELTE-n. Olyan kiváló tanárok segítettek és vizsgáztattak, mint dr. Erdei Árpád és dr. Lenkovics Barnabás.

Szigligeti ­Tibortól sok mindent megtanultam, például azt, hogy egy ügyvéd mindig papírból dolgozik: bármit állítson is az ügyfél, nekünk az adott ügyre vonatkozó összes dokumentumot meg kell ismerni. Ez az ügyfél érdeke, hiszen csak így lehet eldönteni, van-e értelme pereskedni, vagy pernyertesség esetén van-e realítása a bíró által megítélt összeg behajtásának. Életbevágóan fontos szabály, hogy nem szabad hitegetni az ügyfelet, különösképpen a biztos felmentés igéretével. Miután 2004-ben ­letettem a jogi szakvizsgáimat, elindítottam az önálló praxisomat. Kezdetben dr. Rónyay Ferenc ügyvédnél béreltem irodát, de a ­kialakult baráti kapcsolatunknak ­köszönhetően, az adminisztratív alirodám – a XV. kerületi főirodám mellett – ma is az ő Váci úti irodájában van.

Ilyen élettempó mellett a családja is jut elegendő ideje?

Szó mi szó, az életemet két feleség is végigkísérte. Több mint 12 éve a másodiktól is elváltam, pedig szakmabeli társként sok közös problémát kellett megoldani. Van viszont két tündéri lányom. A nagyobbik, a tanárnőként dolgozó Anikó Sarkadon él, a férje belevaló közlekedési rendőr, két csodás, ikerunokával ajándékoztak meg, Szabolcskával és Jázminkával. Havonta egyszer igyekszem meglátogatni őket. A kisebbik lányom, Andrea harmadéves joghallgató a Károli Gáspár Református Egyetemen, remélem, tovább­viszi a praxist. Jó eszű lány, könnyen tanul. A munka és a család mellett azért magamra is szánok egy kis időt: a hobbim, mi más is lehetne, mint a számítógép. És imádok olvasni, a kedvencem John Grisham. Ez sem véletlen, hiszen ő ügyvédből lett krimiíró. Mivel rajta vagyok a levelezőlistáján, olykor-olykor váltunk e-mailt a könyveiről, paradox hasonlattal ő olyan, mint egy kívülálló szakmabeli.

Az interjú az Ügyvédvilág 2013. márciusi számában jelent meg.

---